Chambon Mária Márta nővér életrajza: Különös kegyelmek, rendkívüli látomások

<< Előző rész: Megpróbáltatások, ellentmondások, elhagyatottság, a képzelődéstől való rettegés, a gonosz lélek támadásai

»Hatalmas az Isten, hogy minden jót, bőven adjon nektek.« (2 Kor. 9, 8)

RENDKÍVÜLI LÁTOMÁSOK

Vajjon az üdvözítő iránti szeretetéből merítette-e Mária Márta nővér rendkívüli felvilágosításait? Ugyanis oly ismereteket tapasztalunk nála, amelyeket természetes úton bajos volna megmagyarázni. Isten, úgy látszik, megadta neki a jövőben való olvasás ajándékát.

E mű folyamán már több példával találkozhattunk, amelyeket vizsgálódásaink alkalmával itt-ott közöltünk. Most az eddigiekhez még hozzáfűzünk néhány érdekes adatot.

1. Pius pápa nagy nehézségeinek idején, különösen 1866-tól 1870-ig, Mária Márta nővér, anélkül hogy bennállt volna az események folyamában, szívében átélte azokat a tabernákulum előtt. A mentanai ütközet napján tudomást szerzett a pápai csapatok győzelméről, (amelyhez — mint az Úr Jézus mondta — a Szent Sebekhez végzett fohászok is hozzájárultak); ezt közölte főnöknőjével, aki utóbb ennek a hírnek megerősítését is hallotta a fogadószobában. A vatikáni zsinatot illetőleg már jeleztük, hogy azt is „távolról” követte.
2. Pius pápa halála 1878. január 15-én jutott tudomására egy titokzatos látomásban, amelynek értelmét akkor még nem fogta fel. »A szent főpapok hatalmas menete jött le az égből, s mikor oda visszatért, egy szentet vitt magával a mennyei hazába, aki rendkívüli fényű arany ruhába volt öltözve. Ez utóbbi mindazáltal a Paradicsom kapujánál maradt, míg a többi főpap így szólt kedves nővérünkhöz: »Mi még itt hagyjuk őt, de nemsokára a miénk lesz.« Ezután eltűntek a mennyei dicsőségbe.

Nap-nap után ugyanez a látomása volt, s mivel nagyon félt, hogy a jó Isten a mi érdemes házi lelkészünket, Msgr. Bouviert, aki akkor beteg volt, magához szólítja, azt képzelte, hogy ez a látomás az ő közeli halálát jelzi.

Január 29-én azt tapasztalta, hogy a főpapok dicső serege csakugyan nemsokára újra eljött szent barátjuk keresésére.

Végre február 9-én, mialatt a keresztúti ájtatosságot végezte Szentséges Atyánkért, IX. Pius pápáért, megjelent neki e nagy halott lelke a dicsőség teljében, s Mária Márta nővér felismerte benne azt a lelket, akit aranyruhába öltözve a Paradicsom kapujánál Isten megmutatott neki. Egyenesen a Mennyországba ment, Jézus Szent Sebeinek érdemei által.« (Kézirat)

Ami Franciaországot illeti, Mária Márta nővér előre látta az 1870-es háborút. »Meg akarom olvasztani a világot« mondta neki az Úr többek között május havában. Mivel a főnöknő e mondat jelentőségét nem értette meg, eltekintett annak feljegyzésétől. Néhány héttel később az Úr visszatért e dologra: »Ezt a mondatomat nem írták le, azt akarom, hogy megtegyék. «Majd augusztus havában annak jelentését világosan megmagyarázta.

1871 január 21-én a kommün borzalmairól nyert tudomást: »Papokat és szerzeteseket fognak lemészárolni. De nem engedem meg, hogy az a te hazádba (Savoyába) is behatoljon.«

A szerzetesi testület belső történetére vonatkozólag számos meglepő dolgot, előrelátást, illetve jövendölést közölt. Elképzelhetjük, mily csodálkozással hallgatta ezt Mária Márta nővér főnöknője és újoncmesternője.

Kedves nővérünk, úgy látszik, néha »olvasott a lelkiismeretekben.«. A mi véleményünk az volt, hogy az egyik lélekben három olyan pontot kell megkülönböztetnünk, amelyben magát meg kell javítania. Egyelőre csak kettőt jeleztünk, mivel a harmadikat még nem mertük érinteni. Másnap reggel kedves kiváltságosunk felkeresett bennünket, hogy alázatosan feltárja előttünk ezt a mulasztást: » Anyám, az Úr Jézus azt mondja, hogy N. nővér lelkében három olyan dolog van, amelyet neki meg kell változtatnia.« — »Egészen elámultam,« — fejezi be a leírást a főnöknő. (Kézirat)

Némelykor kedves nővérünk tisztelendő anyánknak — amint mondta — a jó Mestertől jelentést hozott, amely valamelyikünk lelki állapotára, vagy szükségleteire vonatkozott. S amikor a főnöknő az üzenet szerint járt el, mindig ehhez hasonló feleletet kapott az érintettől: »Ó! anyám, mennyire igaz az, amit nekem mond! Az ember azt hinné, hogy a jó Isten megengedi, hogy olvassa azt, ami a lelkemben végbemegy. «

Némelykor magának a főnöknőnek lelke is átlátszó lett Mária Márta nővér előtt, mint a kristály:  »Anyám, a jó Mester meghagyta, hogy imádkozzam Önért, mert ma ilyen lelki állapotban van.« Vagy pedig: »Anyám, Kedvességed ennek meg ennek a dolognak benyomása alatt áll… az Úr nincsen megelégedve…« S amit szeretett nővérünk mondott, az mindenkor tökéletesen úgy volt. »Mivel senkivel sem közöltem lelkiállapotomat, nem kételkedhettem abban, hogy Isten maga nyilvánította azt ki gyermekünk előtt. S ez számtalanszor előfordult.« (Kézirat)

Isten szolgálója bizonyos dolgokat illetőleg a jövő könyvében is olvasott. Igy általában előre felhívta kedves anyáink figyelmét elhunyt nővéreink hamarosan bekövetkező vagy kevésbbé közeli halálára. Akkor ez a főnöknők titka volt. Azóta kézirataik révén e titkok nekünk is tudomásunkra jutottak.

Egy hónappal Gojon Mária Jusztina nővér halála előtt (meghalt 1866 december 9-én) az Úr közölte Mária Márta nővérrel, hogy magához szándékozik őt venni. »Kérj engem, — mondotta neki — hogy ne szálljak ítéletre e lélekkel.« Majd e kedves nővér életéből, aki gondnoknő volt, egy esetnek, amelyben igen kemény volt valaki szemben, minden apró részletét feltárta előtte. E dolog huszonöt évvel azelőtt történt, és az egész házban egyedül Blanc Mária Alexia tisztelendő nővér ismerte az eset lefolyását. Mária Márta nővér megjelölte az évet, megnevezte a személyeket, stb… mesternőjének legnagyobb ámulatára. Nővérünk sokat szenvedett a Mária Jusztina nővér halálát megelőző napokban. Hogy megvigasztalja kis jegyesét, az isteni Mester megmutatta neki ezt a lelket, amikor egészen megtisztulva és megdicsőülve az égbe szállt. Kevéssel ezután a megboldogult maga is eljött kiváltságosunkhoz, hogy megköszönje neki imáit és szenvedéseit, amelyeket érte elviselt.

Mária Márta nővér továbbá nemcsak a halál közeledtéről nyert tudomást, de lelki szemeivel a túlvilágba is elkísérte a kedves elhunytakat. így történt ez az ő kettős, lelki és természetes családja egyik legkedvesebb tagjának, Marietta nővérének esetében, aki a szerzetben a Mária Klaudia nővér nevet viselte.

Ez a kedves húga, bár lelkét minden körülmények között tisztán és sértetlenül megőrizte, eleinte gyerekes hajlamú volt, s szerzetesi hivatását nénje imádságainak köszönhette. (Marietta meghatódva szemlélte a kedves újoncnő boldogságát, midőn az a fogadalmak letételére készült; és arra kérte őt, hogy a halottas lepel alatt eszközölje ki számára azt a kegyelmet, hogy egyszer majd ő is részesedhessék ebben a boldogságban. Kérése tökéletes meghallgatást nyert. Feltűnően jámborrá vált, és nem szűnt meg arra törekedni, hogy magát teljesen átadja az Úrnak. A Vizitációban szinte hagyomány, hogy a boldog fogadalmas imádsága, amelyet a halottas lepel alatt, — a közte és a világ között történt szakításnak jelképe — végez, különösen hathatós.)

Marietta értelmes volt, meg volt áldva jó ítélőképességgel és a rangjának megfelelő minden jó tulajdonsággal, s egészen különös ügyességgel rendelkezett, úgyhogy igen jó hasznát lehetett venni a különféle szolgálatokban, amelyekbe az engedelmesség őt beállította. A szerzetesi testület azonban vele szemben táplált reményét mégis főképp azokra az erényekre alapította, amelyeknek megszerzését nap-nap után láthatta.

1870 szeptemberének egyik éjszakáját az Isten szolgálója szokása szerint az Oltáriszentség előtt töltötte. Az Úr tudtára adta, hogy rövid időn belül magához szólítja Mária Claudia kedves kis nővérünket, aki még csak két éves fogadalmas és huszonöt éves volt. Fehér ruhában, élettelenül kiterítve, de ragyogó szépségben látta őt az oltáron, mint valami áldozatot. A megdicsőült lelkek körülvették és szemlélték őt, Jézus pedig így szólt: »Most már többé nem fog meghalni.«

Mária Márta nővér megértette, hogy őreá hárul a feladat, hogy ráillessze nővére fejére a koronát, és hogy felöltöztesse őt az örök mennyegzőre. Sokat imádkozott és szenvedett.

Október hó folyamán, egy meggondolatlanság, amelyet egy a következményekkel számolni nem tudó áldozatkészség idézett elő, okozta a betegséget, amelyből Mária Claudia nővér nem épült fel többé. 1871 május 17-én vette fel az utolsó szentségeket. 20-án délután mennyei hang jelezte Mária Márta nővérnek, hogy ütött az elválás órája. »Ama nagy szenvedések által, amelyeket testedben és lelkedben kiálltál, betetőzted koronáját, és kifizetted adósságát.« E szavak hallatára nagy lelki békét érzett.

Négy óra tájban egy szál virágot helyezett a Boldogságos Szűz lábaihoz kis oratóriumában: »Jó Anyám, neked ajánlom fel e virágot Mária Claudia nővéremért.« — »Megyek érte,« — felelte Mária. Mária Márta nővér a betegszobába sietett, ahol látta a Szeplőtelent, amint a haldokló fölé hajol, megboldogult anyánkkal, Deglapigny Mária Paulinával együtt. A matutinum végén, égi és földi anyáitól körülvéve, s forrón szeretett nővérének szinte irigykedő tekintetétől kísérve, a kedves haldokló az égbe szállt. Mária Márta nővér már a kórus ajtajában térdelt, hogy szent virrasztását végezze, midőn látta, hogy nővérének lelke rögtön bement a mennyei boldogságba. »Köszönöm, nővérem! — szólt. — Hogy koronám oly szép, azt nagyrészt neked köszönöm.«

E lélek nagy boldogságának láttára, kedves kiváltságosunkban is hő vágy támadt a halál és a Mennyország után, s könnyhullatás között esedezve kérte húgát, esdje ki számára, hogy mehessen viszontlátni őt. »Nekem kellett volna először meghalnom, hiszen én vagyok az idősebb.« — »A te koronád még sokkal szebb lesz, mint az enyém, mert te lelkeket mentesz Jézus Szent Sebei által. Még sokat kell dolgoznod magadért is, helyettem is…. Ha a feladatodat bevégezted, eljövök érted.«

Mária Márta nővér gyakran látta őt viszont, naponként megjelent neki páratlan szépségben: »Jegyes vagyok, és követem a Bárányt mindenfelé,« — szólt elbájoló hangon kedves húgának boldog lelke.

Ugyanez történt Jay Mária Anasztázia nővérünk esetében is (1880). Egy égből jövő hang értesítette Mária Márta nővért: »Egy nővér sorvadásba esik, és abból nem fog felépülni.« Mária Anasztázia nővért tényleg elérte a betegség, és október 15-én áldozatul esett annak. Egy héttel a halála előtt, Msgr. Pichenot temetésének napján, (akinek ez a kedves nővér első újoncnője és keresztleánya volt), e tiszteletreméltó halott megjelent kedves kiváltságosunknak s így szólt: »Nyolc napon át Mária Anasztázia nővérért fogsz szenvedni. Minden ima, amelyet felgyógyulásáért végeztél, az megszentelésére szolgált. A te szenvedéseid pótolják az ő tisztítótűzét. Nyolc nap nem sok… Ugyanabban az órában fog a sírba szállni, mint én.« E főtisztelendő úr temetését követő nyolcadik napon, pontosan ugyanazon órában elkísértük fiatal nővérünket utolsó nyughelyére.

Még számos ehhez hasonló eset fordult elő, úgyannyira, hogy egymást követő főnöknőink mind szokásba vették, hogy megkérdezték az alázatos laikus nővért, ha egy szerzetesnő közel volt halálához: »Még ma fog bekövetkezni?« Kedves nővérünk egyszerűen felelt, és sohasem tévedett, annak ellenére, hogy munkája távol tartotta őt a haldokló nővérektől, és nem engedte meg neki, hogy figyelemmel kísérje betegségük lefolyását.

Ha a jó Isten intézeti növendékeink közül egyet magához szólított, ritkaság volt, hogy a »jó Mária Márta nővérnek« arról tudomása ne lett volna.

Spinella Janka Mária Anna, megboldogult kedves anyánk, aki a nevelőintézetnek hosszú ideig volt szeretett és igen kiváló vezetője, egy alkalommal, mikor Mária Márta nővér bizalmasainak egyike kérdést intézett hozzá, a következő feleletet adta: »Valahányszor kifejeztem előtte aggodalmamat valamelyik beteg növendékünk miatt, ő megmondta nekem, milyen lesz a betegség lefolyása, és amit mondott, az minden alkalommal valóra vált.«

Kedves nővérünk e lelki meglátásai családjának tagjaira is kiterjedtek. 1880-ban csodálatos módon jutott tudomására legfiatalabb öccsének halála. Úgy tetszett neki, mintha egy fényes nászünnepség volna készülőben, amelyre a vendégek nagy számban jelentek meg. A háziúr egészen fehér és kiválóan jóízű kenyeret osztott. »A földön nincsenek ehhez hasonló nászünnepségek, « mondta kedves nővérünknek, és felszólította, hogy ő maga készítsen el minden egyes falatot.

Néhány nappal ezután Mária Márta nővér megtudta öccsének halálát, akinek megdicsőült lelke rögtön megjelent neki: »Én voltam hivatalos a nászünnepségre, amelyet neked kellett elkészítened imáiddal és szenvedéseiddel. Az én életem mindazáltal megfelelt a szentség követelményeinek: felebarátaim iránt jószívű voltam, szelíd és türelmes; keresztényi kötelességeimet teljesítettem, s nem ragaszkodtam a földi javakhoz. Feladatomat bevégeztem, és egyenesen a mennyországba jutottam. Neked még szenvedned kell, és mindvégig teljesítened az Isten akaratát: Téged az Ég választott ki ismeretlen tervek megvalósítására.«

A következő évben édesatyjára került a sor. Kedves nővérünk tudta, hogy beteg, és kérte Istentől jó atyjának felgyógyulását, ha ez szent akaratával megegyezik. »Engedd, hogy jöjjön, ez a megfelelő pillanat,« -szólt hozzá egy benső hang, és neki úgy tetszett, hogy ez az Égben lévő fivéreinek és nővérének a hangja.  »Még ha azt hallod is, hogy jobban van, ne hidd el.« 1882 január 2-án a szentáldozás után magának édesatyjának hangját hallotta: » Engem már nem látsz többé üdén, jó színben és egészségesen! Testem e pillanatban sápadt és merev.«

Amint azon tűnődött, vajjon ez valóban édesatyja hangja volt-e, a portán csengetett valaki. »Ez neked szól, halálomat jönnek jelenteni neked,« szólalt meg újból a hang. S valóban neki szólt: bátyja kérette őt, hogy közölje vele a szomorú hírt. Mária Márta nővért ez kimondhatatlan fájdalommal töltötte el, — írja a főnöknő — azonban hamar megvigasztalódott, mert a kedves megboldogult lelke így szólt: »Igen boldog vagyok. Meg vagyok rakodva érdemekkel és kincsekkel Jézus Szent Sebei által!«

Tehát mindig a Szent Sebek! Ez az üdvnek záloga, amelyet már régóta felajánlott az Úr szolgálójának. Egy napon még hozzátette: »Az a szerzetesi lélek, amely anélkül megy át a másvilágra, hogy kieszközölte volna összes atyjafiai számára az örök üdvösséget, nem teljesítette feladatát.«

Régebbi kedves anyáink halála után, akik e titkokba be voltak avatva, Mária Márta nővér, habár mindig hallgatag volt, és mindinkább elmélyedt a rejtett életbe, időről-időre tisztelettel közeledett a főnöknőhöz, megmondva neki azt, amit kétségkívül az Úr követelt, hogy közölje. Azután visszavonult, egy szóval sem mondva többet, és anélkül, hogy nyugtalankodott volna, vajon figyelembe vették-e szavát, vagy sem.

Abban a pillanatban, midőn az okosság azt parancsolta, hogy a számkivetés földjén menhelyet biztosítsunk magunknak, először olaszországi zárdáink részvevő szeretetéhez fordultunk. A torinói Vizitációnak kellett egyeseket közülünk befogadnia.

1903 február 24-én Mária Márta nővér, megszólítva Janka Mária Anna tisztelendő anyánkat, fájdalmas és elfogult arckifejezéssel mondotta neki:  » Anyám, valami nagy fontosságú dolog történik Torinóban!«  Másnap megkaptuk a sürgönyt, amely Crotti de Castiglione Teréz Angéla tisztelendő anyánk halálát jelentette, s kissé később a hírt, hogy különböző okoknál fogva, jóakaratuk dacára, kedves nővéreink már nem tudják nekünk az ígért vendégszeretetet nyújtani… Kénytelenek voltunk másutt keresni biztos fészket.

Néhány évvel később kívülről eredő javaslatokra vonatkozólag elég fontos döntést kellett hozni. A szerzetesi testületnek a dologról semmi tudomása nem volt, mivel a főnöknő csupán tanácsosai előtt tette azt szóvá. A kérdés reggel került volna megbeszélésre. Mekkora volt tisztelendő anyánk meglepetése, midőn abban a pillanatban, mikor az éttermet elhagyta, Mária Márta nővért látta maga felé közeledni, aki mély alázattal jelentette:  »Anyám, az Úr azt mondja, hogy nem kell azt megtennie.« Majd nővérünk még alázatosabban gyorsan visszament helyére.

Jézus tehát tovább is szeretettel őrködött felettünk, és hű jegyesét folyton értesítette reánk vonatkozó akaratáról… És mi ezt nem tudtuk…!

Hányszor hallottuk halála óta utolsó főnöknőinek sajnálkozását, hogy nem fordultak kérdéseikkel gyakrabban a kedves kiváltságoshoz. De Isten rejtekben akarta őt tartani neki tett ígéretének megfelelően. (Spinella Janka Mária Anna tisztelendő anyánk bevallotta, hogy ismételten, midőn már azon a ponton volt, hogy kikéri Mária Alexia tisztelendő nővérünknek, volt főnöknőnknek Mária Márta nővérre vonatkozó véleményét, úgy érezte, hogy bizonyos tartózkodás megakadályozza őt ebben, amit nem tudott magának megmagyarázni.)

ELRAGADTATÁSOK

Ismerjük Mária Márta nővér lelki vigasztalásait és benső örömeit. Olvastuk azokat a rendkívül kedves és megható lapokat, amelyek a Gyermek-Jézus látogatásairól szólnak, továbbá a keresztrefeszített Jézus felhívásait, az Atyaistennel folytatott beszélgetéseket, a Boldogságos Szűz és a szentek biztatásait.

E kiváltságok rendszerint meghagyták boldog laikus nővérünket a maga urának, szabadon végezhette szolgálati teendőit, tovább folytatta azokat, lelki szemeit a mennyei látomásra szegezve.

Megtörtént azonban az is, hogy mintegy egészen Istenbe elmerülve s külső érzékeinek használatától megfosztva érezte magát: ez már ellenállhatatlan isteni vonzás volt és — talán — elragadtatás. Ezt leggyakrabban az Úr rendkívüli dicsőségben való megjelenései okozták.

Látta-e nővérünk valóban az isteni Mestert testi szemeivel? »Szigorúan megtiltották nekünk, hogy erre vonatkozólag kérdést intézzünk hozzá, — mondja erre vonatkozólag egyik társnője — de én egyszer megszegtem a tilalmat, és így szóltam hozzá: Mária Márta nővér, úgy-e Ön látja az Üdvözítőt?… — »Nem, nem látom Őt, de úgy érzem, mintha látnám,« — felelte nekem.«

Némelykor mégis úgy tetszett neki, mintha testi szemeivel is látná Jézus szent emberségét. Kifejezéseinek megválasztásában ilyesféléket találunk, amik jelzik a különbséget: »A lélek szemeivel láttam«, vagy pedig nagy ritkán: »Ez esetben testi szemeimmel láttam Őt.«

Bárhogyan is legyen, kedves anyáink számos igen meglepő esetet jegyeztek fel, amelyeknél »az érzékek nem működtek.« Akik közülünk e dolgok tanúi voltak, pontos emlékét őrzik azoknak, amelyet újra felelevenít, a tényeknek új értelmet kölcsönözve, a kéziratok nyilvánosságra hozatala.

1870 április 22-én Isten kora reggeltől fogva rendkívüli erővel vonzotta kedves gyermekünket. Látta az Üdvözítőt, s midőn a szentáldozás pillanata elérkezett, ezt a hívást hallotta részéről: »Jöjj, hamar, jegyesem!« E szavak lángra lobbantották szeretetét, s a délelőtt a legbensőbb és a legérezhetőbb egyesülésben telt el. Az e napon tartott káptalani összejövetel alatt, miután bevallotta hibáit, elveszítette érzékeinek használatát, és elájult. Két óra leforgása után magához tért, mint aki mély álomból ébred fel.

Kérdéseinkre röviden azt felelte, hogy látta az Üdvözítőt dicsőséges sebeivel… »Ó! mikor fogjuk azokat látni a Mennyországban? S tisztelendő anyánkhoz fordulva, így folytatta: »Már nem tudok a lábamon megállni… Nincs erőm, hogy elbírjam jó Mesterem tekintetét. Ő felém hajlik, és oly nagy szeretettel néz engem.« Az Üdvözítő mindazáltal adott neki elég erőt isteni jelenlétének elbírására, amelyet tovább élvezett akkor is, mikor újból hozzáfogott rendes munkájához.

Ugyanez év június 20-án a szerzetesi testület egybegyűlt a Jézus Szívének szentelt oltár lábánál, s a Szentséges Szív ünnepére előkészítő kilencedet végeztek. Az Üdvözítő újból megjelent alázatos szolgálójának. Sebei oly dicsőségben ragyogtak, hogy kedves nővérünk rögtön teljesen elveszítette érzékeinek használatát, és földre esett. El kellett vinni ágyába. Arcát pír öntötte el, és szinte égi béke tükröződött rajta. Úgy látszott, hogy jóleső nyugalmat élvez. Nővéreink közül többen, akik azt hitték, hogy beteg, meglátogatták őt, és olyannak találták, mint az imént leírtuk. Így maradt több mint negyvennyolc órán keresztül, anélkül hogy az öntudatnak bármi jelét adta volna. Felébredvén, nem is sejtette álmának hosszú tartamát, és bár igen gyenge volt, visszatért foglalkozásához, anélkül, hogy bármit is evett vagy ivott volna.«

Habár Mária Márta nővér ilyenkor semmit sem vett észre abból, ami körülötte történt, rendszerint mégsem gyengült el ennyire. Többnyire csupán térdenállva s mozdulatlanul időzött órákon vagy egész éjszakákon át az Oltáriszentség előtt.

Egy ünnepnapon, mivel igen el volt foglalva, megkérte az egyik kedves nővért, helyettesítse őt imaóráján az Oltáriszentség előtt. Az Úr azonban őt kívánta: »Nem tűröm, — mondotta — hogy más foglalja el itt helyedet. «

Rögtön engedelmeskedett a hívásnak, mélyen megalázkodva. Azután elsorolta minden ügyét, amelyet az Úrra akart bízni: az Anyaszentegyház és a szerzetesi testület szükségleteit, a kert terményeit stb. »Most — szólt Jézus — mindent meghallgattam, jöjj, pihenj meg nálam. Ebben a pillanatban kedves nővérünk elmerült Istenbe, s térdenállva mozdulatlanul maradt egy órán keresztül. Ebben a helyzetben volt a növendékek padjaiban, midőn azok a szentbeszédre a kórusra jöttek. » Elfelejtette, hogy nem szabad a kórus közepén maradni, mikor a szerzetesi testület valami ájtatossági gyakorlatot végez itt? — kérdezte tőle a sekrestyés nővér. — Jön az intézet.«

Mária Márta nővér, aki még mindig Istenbe volt elmerülve, visszavonult helyére. Az egyik mellette elhaladó nővér meglökte őt, ami végül visszahozta őt ebbe a világba. Később azt mondta, hogy nagyon nagy szüksége volt arra, hogy Jézusával maradjon. E kegyelem után alig volt képes anyagias munkáját megkezdeni.

»1882 július 2-án délután öt órától este hét óráig önkívületi állapotban időzött a kóruson. Nem vette észre sem a szentbeszédet, sem a szentségi áldást, sem a szerzetesi testület és a növendékek távozását.«

1887 szeptemberének egyik vasárnapján a Gyermek Jézus bepillantást engedett neki a Mennyországba, úgyhogy mire a vesperás befejeződött, a boldog látnok még nem tért vissza a földre. Mivel a körmeneten neki kellett vinnie a keresztet, laikus nővéreink ismételten meglökdösték, hogy eszméletére térjen. Ő azonban még annyira el volt merülve Istenbe, hogy nem tudott megindulni, és nem volt semmi testi ereje. A feszületet vissza akarta adni egyik társnőjének, de a Gyermek Jézus közbelépett: »Lehetséges volna, jegyesem, hogy e kegyelmek után, amelyeket az imént adtam neked, mással vitetsz Engem?« — »Ó! Uram, adj nekem erőt.« Ereje rögtön visszatért, s minden baj nélkül teljesítette vigasztaló ténykedését. A legközelebbi felüdülés alkalmával a nővérek igen sok kérdést intéztek hozzá: »Hogyan lehetséges, hogy ennyire elveszíti eszméletét? Mit lát ilyenkor? stb.« — Egész kis perpatvar lett ebből, amely a szegény nővért nagy szégyenkezéssel töltötte el.

Nem hozhatunk fel többet, de ezekhez hasonló dolgok gyakran ismétlődtek. Elbeszélésünk folyamán egyébként is folyton találkoztunk ilyen nyomokkal,

Hány órát töltött így kedves nővérünk összekulcsolt kézzel, lezárt szemmel, nem köhögve, még a legerősebb megfázásoknál sem, nem mozdulva, akár egy halott..! A növendékek szünideje alatt és a lelkigyakorlatok alkalmával némelykor déli egy órakor még a kóruson találták leengedett fátyollal, (a szerzetesnőknek szokása, hogy fátyolukat leengedik, midőn az Úr asztalához járulnak. S ezt így hagyják a szentmise utolsó evangéliumáig), a szentáldozás utáni hálaadását folytatva,… vagy karácsony reggelén, mikor az éjféli szentmise után ott maradt bezárva. (A nővér, akinek a kórust le kellett zárnia, azt az utasítást kapta, hogy Mária Márta nővér ottlétét ne vegye figyelembe: tehát megbeszélt dolog volt.)

Breton Janka Franciska megboldogult tisztelendő anyánk többször ment hozzá, s az elragadtatásban levő boldog nővér kezét a saját kezébe vette. »A keze, — mondotta — nem tudom, miféle anyagnélküliséggel bírt. Érintése tiszteletet parancsolt, egész lényünket magához ragadta, s valami mélységes természetfölöttiséggel hatotta át. Szinte a túlvilággal való érintkezés volt ez.«

Két nővér, akit e hosszú kórusi tartózkodások kiváncsivá tettek, meg akarta ismételni vele szemben is azt a próbát, amelynek a lourdesi látnokot alávetették. Egy alkalommal, midőn Mária Márta nővért a betegek kórusán önkívületi állapotban találták, bátorságot vettek maguknak, és égő gyertyával közeledtek hozzá, s égették összekulcsolt kezeit. Ő a legcsekélyebb mozdulatot sem tette, amely fájdalmat árult volna el. Egy másik nővér elég mélyen tűt szúrt az ujjába. Mária Márta nővér ez alkalommal is érzéketlen maradt.

Csakis az »engedelmesség« szó térítette magához kedves nővérünket. Ilyenkor úgy látszott, mintha igen messziről jött volna vissza, kissé inogva felállt, és ment engedelmesen megtenni azt, amit parancsoltak neki.

Lelki támasza egyik beszélgetésük alkalmával megkérdezte tőle: »Mária Márta nővér, hogyan lehetséges, hogy a kis Jézus Önt némelykor egész délelőtt a kóruson tartja, máskor meg elengedi?« — Kedves nővérünk így válaszolt: »Kedves Nővérem, ha nincs szükség reám, ha nincsen semmi dolgom, akkor, – nem tudom, hogyan történik ez -, de hagyom, hogy önkívületbe essem.. Akkor nem létezik semmi többé, akkor már nincs idő,… akkor együtt vagyunk… s boldogok vagyunk!…«

Egy másik nővérünknek, aki szintén kérdezte tőle a kóruson való hosszú tartózkodásainak titkos okát, Mária Márta nővér egyszer így felelt: »Nővérem, én alszom!«

És valóban, ez a jegyes misztikus álma volt.

>> folytatjuk

* * *

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Add meg elérhetőségedet, ezzel is segíted a szervezet munkáját, így tudunk értesíteni a projekt megvalósulásáról.

• Támogatás rendszeressége*
  • Havi támogatás
  • Egyszeri támogatás
• Támogatás összege*
  • 1000 Ft
  • 3000 Ft
  • 5000 Ft
  • Egyedi összeg
• Támogatás összege*
  • 1000 Ft
  • 3000 Ft
  • 5000 Ft
  • Egyedi összeg
• Egyedi összeg*
• Egyedi összeg*

• Név*
  Vezetéknév Keresztnév
• Email*
• Személyes üzenet
• *
  • Elfogadom a Támogatási, adatkezelési, és adattovábbítási feltételeket
• Az Ön által adományozott összeg
  0 Ft
• Name
  Ez a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni.

Δ

Evangelizálunk az online térben (Metropolita), evangelizálunk az utcán (Győztes Bárány Közösség), és mélyszegénységben élő családok között, akiket élelmiszerrel, tüzelővel és taníttatással segítünk (Nyitott Ajtók Misszió), valamint egyengetjük állami gondozott gyerekek sorsát (Legyél Nevelőszülő!).

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005