Szent Gábriel, hitvalló és Krisztus bolondja (1929-1995) – 2.rész

< 1.rész

1962-ben, János atya, György atya és Vaszilij (Pirtskhalava) pap-szerzetes halála után a kormány bezárta a betániai kolostort. Gábriel visszatért Tbiliszibe, és háza hátsó udvarában egyedül épített egy hétkupolás szentélyt.

1962-1965 között a Mindenszentek Szentháromság-székesegyházában szolgált, és egy kis közösséget gyűjtött maga köré.

A mai nemzedék számára talán nehéz elképzelni egy fiatal szerzetes szokatlan bátorságát, aki példátlan és meghökkentő lépést tett a szörnyű kommunista rezsim idején: egy május 1-i tüntetésen elégetett egy hatalmas Lenin-portrét a Minisztertanács előtt, majd nagy szóval kihirdette a rémült népnek: „Nem ezeknek a halottaknak kell dicsőséget adnunk, hanem egyedül Krisztusnak, aki legyőzte a halált és örök életet szerzett nekünk!”

A feldühödött tömeg könyörtelenül megkövezte. A legfelsőbb riasztást rendelték el, és csak a híresen gonosz 8. ezred beavatkozása mentette meg Gabriel életét. A haldokló és súlyosan sérült Gábriel szerzetest, akinek 17 koponya- és más csontja tört el, a biztonsági osztály kórházának izolátorába szállították.

Halálra ítélték, és a nyomozás csak formálisan vizsgálta az esetet. Ám a kommunista rezsim hatóságai különösen rosszindulatú lehetőséget láttak meg az esetben – és azt követelték Gabrieltől, hogy vallja meg, hogy a grúz ortodox egyház összeesküvésének tagja, cserébe pedig megígérték, hogy megmentik a halálbüntetéstől.

A hosszú ideig tartó kínzások ellenére Gabriel határozottan elutasította ezt a vallomást. Ellenkezőleg, a kihallgatáson ismét vadállatnak nevezte Lenint, és ennek következtében ismét súlyosan megverték. Hihetetlen és szenzációs ellenállásának hírét az európai és az amerikai tömegmédia is elkezdte terjeszteni.

A Kreml kénytelen volt változtatni a politikáján, és a halálbüntetés helyett Gábriel mentális betegként őrültek házába került. A szovjet kormány azt tervezte, hogy örökre a pszicho-neurológiai osztályon tartja. De Isten nem ilyen sorsot akart kiválasztottjának.

Érdekes elolvasni az orvosi diagnózis egy részletét:

Grúziai SSR Tbilisi Városi Egészségközpont Pszichológiai-Neurológiai Kórház 19/1 – 1966, Tbilisi, Electroni Utca 1.
#666

Beteg: Vaszilij Urgebadze, született 1929-ben, 6 osztályos végzettség. Cím: Tetritskaro utca 11.

A beteget 1965. VIII. 18-án a városi pszicho-neurológiai kórházban helyezik el, a börtönből kényszerkezelésre hozzák. Diagnózis: pszichopata személy, hajlamos a skizofrénia-szerű pszichózisra. A 19/XI-65. számon hazaengedték a kórházból. Az anamnézis szerint 12 évesen egy kísérteties gonosz szellemet látott, szarvakkal a fején… A beteg bizonygatja, hogy minden rossz, ami a világon történik, a Gonosznak köszönhető. 12 éves korától kezdett templomokba járni, imádkozott, ikonokat vásárolt, egyházi irodalmat tanult… Szerdán és pénteken nem evett semmit. A felnőttek és a katonák csak nevettek a hülyeségein: „Szerdán Júdás 30 ezüstért adta el Krisztust, pénteken pedig – zsidó papok feszítették keresztre” – ilyenekről hallucinált. Az 1965. május 1-jei tüntetésen elégetett egy nagy Lenin-portrét, amely a Minisztertanács épületén függött. Kihallgatásán azt mondta, azért tette ezt, mert ott Krisztus feszületének kell lennie, és nem lehet földi embert bálványozni. A szakemberekben felmerült a kétely pszichés egészségével kapcsolatban, ami miatt bírósági-pszichopata szakvéleményezésre küldték. A vizsgálat kimutatta, hogy a beteg tájékozódása helyben, időben és környezetben dezorientált. Halk hangon beszél magában: hisz a menyországban, Istenben és angyalokban stb. Beszélgetés közben a pszichopata fő tengelye mindig arra irányul, hogy minden Isten akaratán múlik stb., akár egy zárt osztály egyéb elmebetegei. Ha valaki beszél vele, biztos, hogy megemlíti Istent, az angyalokat, ikonokat stb. Nem tudja önkritikusan szemlélni a saját elmeállapotát. Aminazinophrazia és syptomicine terápiával kezelték.”

1965. január 19-én hazaengedték, édesanyja vitte el a kórházból.

A szovjet orvosok negatív diagnózisa számunkra Gabriel testvér Isten iránti szeretetéről mesél. Döbbenetes olvasni, hogy a szovjet tisztviselők milyen orvosi következtetéseket vonnak le Gabriel Isten iránti szerető odaadottságából, erényes életéből, ami ahhoz is elegendő volt, hogy a kommunista párt tisztviselői elmegyógyintézetbe zárassák. De amikor Isten beavatkozik az emberi ügyekbe, sok csodálatos dolog történik!

Gabriel atyát a bebörtönzése után 7 hónapon belül szabadon engedték, de felfüggesztették a papi szolgálatból. Ezért csak világi emberként részesülhetett szentáldozásban, és hallgathatta a plébániai szentbeszédeket – ő maga nem szolgálhatott papként. Gyakran berendelték a nemzetbiztonságra, és kíméletlenül összeverve tért haza. Egyszer úgy megverték, és képtelen volt a saját lábán hazamenni. A szovjet biztonsági tisztek kilökték egy autóból, majd felhívták családtagjait, és közölték velük a címet, ahol hagyták.

Ekkor döntötte el Gabriel atya, hogy elmebetegnek adja ki magát, és külsőleg elhagyja rendes életmódját., mert ez így már elviselhetetlen szenvedés volt számára. Ahelyett, hogy csendben maradt volna, hangosan prédikált az utcákon. Ha eddig egyáltalán nem volt hajlandó bort inni, most emberek között ivott, és részegnek tettette magát. Bolondnak látszani szokatlan bravúr, amelyhez lelki erőre és isteni elmére van szükség. „Mert az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél; és Isten gyengesége erősebb az embereknél” (I. Kor. 1:25).

Gabriel szerénysége elképesztő volt. Nővére, Emma így emlékszik vissza:

– Nem sikerült megértenünk őt. Gyerekkorától kezdve mély és kifinomult lelke volt. Miután pappá szentelték, az emberek nagyon tisztelték. Amint Gábriel hazajött, bement a templomába, és gyakran panaszosan sírt. Egyszer kinyílt az ajtó, és meghallottam a sírását. Aggódtam érte, ezért bementem a templomba, és megkérdeztem tőle: Vasiko, miért sírsz? Van valami bajod?

– Jaj, nővérem, a Megváltó jászolban született; és az emberek engem tisztelnek és nekem csókolnak kezet…

Számos világi és egyházi személyiség nagy tisztelettel és áhítattal viseltetett iránta, köszönhetően a szemmel látható kegyelmeknek – szeretetének, kedvességének, bölcsességének, próféciájának, az ember titkos gondolatainak ismeretének, valamint az idő, a tér és az anyag erős birtoklásának.

Négy év eltelt, hogy Gabriel elhagyta a börtönt. A kommunista hatalom nem bírta elviselni bátorságát és vallásosságát. Templomának lerombolása mellett döntöttek, ami a vérszomjas kommunista rezsim Isten elleni harcának nyílt kifejeződése volt. Gabriel a templomát háromszor is helyreállította. Végül titokban eljött hozzá a szovjet rendőrkapitányság vezetője, majd a kerületi pártbizottság titkára, hogy személyesen kérjen bocsánatot. Gábriel atya a templomot és a kápolnát rövid időn belül helyreállította, de nem eredeti formájában. Hét kupola helyett egyet és egy nagy kupolát rakott. Jelenleg ez a csodálatos templom ugyanabban az állapotban áll fenn. 1971-ben Cathalicos-Grúzia pátriárkájának áldásával II. Eprem II és Ilia metropolita (jelenleg Georgia katalikosz pátriárkája, aki akkoriban a szemináriumot vezette) beiktatták a Samtavro kolostor és szeminárium papjává. Öreg tornyot kapott állandó tulajdonba. Gabriel atya néha igaz örömmel mondta: „Megváltónk és Szűzanya irgalmára és két pátriárka áldására kaptam ezt a cellát”.

1972-től 1990-ig Gabriel atya különleges zarándokutat járt be a kommunista rezsim alatt lerombolt vagy elhagyott templomokban és kolostorokban. Ha az út hosszú és távoli volt, vagy veszélyes és nehéz terepre kellett mereészkedni, Gabriel atya mindig egyedül ment. De általában több hívő is elkísérte, akik valamilyen módon segítették őt. Gábriel atya gyakran mondta: „Higgyétek el, hogy munkánk nem hiábavaló. Bár ma sok templomot és kolostort lerombolnak vagy bezárnak, az Istentől küldött szent Angyal látja szorgalmunkat, és örömmel viszi Isten elé imáinkat. Nekünk ez most nehéznek tűnik: hóban, latyakban megyünk, műanyag fóliával letakarva kell prédikációkat tartanunk, de eljön az idő, és újjáépülnek ezek a templomok, kolostorok, és helyre fogják állítani az istentiszteleteket” (ez akkor tényleg elképzelhetetlennek tűnt).

1987-ben Gabriel atya egy nagyon kicsi fészert választott lakóhelyéül az úgynevezett Kaklovaniban (egy kis diófa fasor a Samtavro udvarban). Ezt a kis fészert korábban a kolostorban tyúkólnak használták. Később funkció nélkül maradt. Gabriel ritkán hagyta el a kolostort, csak három napra vagy egy hétre, majd ismét visszatért a fészerbe.

Ez az életmód egyszerre illett alázatosságához és aszkéziséhez: elég nehéz az embernek ilyen mértékben megaláznia magát; ráadásul ilyen pici helyen lakni, ahol még kiegyenesedni sem lehet rendesen, és télen a fagyokat sem bírja fűtés nélkül, főleg ha 2-3 centiméteres a falak hézaga – ez igazi szerzetesi aszkézis. Gábriel pedig szinte állandóan a kis fészerben lakott. Illetve időnként a régi toronycellájában.

Egyszer megjelent előtte egy szent angyal, és megmutatta neki a Svetitskhoveli-n (az Élő oszlopon) azt a helyet, ahol egy szent ereklye rejtőzött. Gábriel és az apácák áhítattal vették ezt a szent ereklyét és a Samtavro színeváltozás templomában helyezték el, ahol a mai napig őrzik.

1990-ben Gabriel atya a Shio-Mghvime kolostorba ment, mivel magányra vágyott, hogy remeteéletre. Bolondult Krisztusért, minden idejét Vele akarta tölteni. Ám ott kapott egy kinyilatkoztatást Istentől, hogy térjen vissza a samtavroi kolostorba, és szolgálja ott az embereket. Ettől kezdve haláláig Gábriel az öreg toronyban élt. Gyóntatott, zarándokokat fogadott be, és kötelességei iránti önzetlen odaadással szolgálta a felebarátait.

1991. október-november folyamán Grúziában a politikai helyzet feszültté vált, de csak Gabriel atya tudta pontosan előre a jövőbeni szerencsétlenségeket. Azt mondogatta: „Vér a Rustaveli Avenue-n! Vér! Grúzok vére…”

Amikor a Rustaveli Avenue-n megkezdődtek a fegyveres harcok, és valóban egyik grúz lőtt egy másik grúzra, Gabriel atya megkongatta a harangokat az öreg toronyban, és sírt. Megsokszorozta böjtjét, már egyáltalán nem volt hajlandó enni. Nehéz leírni, milyen gyötrelmes volt látni, ahogy sír, ahogy esdekel Istenhez és a Szűzanyához, hogy mentsék meg Grúziát.

Gabriel nem tett különbséget az emberekben. Megosztotta örömét és bánatát minden hozzá fordulóval. Hányat mentett meg közülük attól, hogy a lelki sötétség mélységébe zuhanjanak! Prófétáló képességével az igazság útjára állította az embereket.

Pedig Gabriel atya szinte teljesen elrejtette a csodatevő erejét. Csak szélsőséges esetekben, például amikor a keresztény hit alapját – az egylényegű Szentháromság tanát – kellett megvédeni, csak ilyenkor használta az Istentől kapott csodatevő képességét az isteni igazság bizonyítására.

Egyszer meglátogatta egy grúz, a hinduizmus követője, aki Indiában járt, és ott is maradt sokáig, ott volt egy spirituális tanítója. Gabriel atya vett egy kenyeret; keresztet vetett rá a Szentháromság nevében, és a kenyér csodálatos módon lángra lobbant, és tisztán látható volt a tűzben a víz és a búza. „Nézd meg, és lásd: ugyanez van a Szentháromsággal három hiposztázisban: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.” Majd Gábriel atya ismét a kereszt jelét vetette rá, és a víz, a búza és a tűz ismét ehető kenyérré változott. „Mivel ez a kenyér egész és nem osztható, így van ez a Szentháromsággal is – egylényegű és oszthatatlan.”

Egyszer az Athos-hegyi Xiropotamos kolostor hegumenjei, József archimandrita és más szerzetesek Grúziába jöttek. Meglátogatták Samtavrót, és áldást kértek Gabriel atyától. Az idősödő szerzetes azonban megfeddte József atyát: „Hogy merted kihívóan azt mondani a Szűzanyának, hogy „elhagyta Grúziát”? A Szent Szűz imái és irgalma alatt állunk, de te ezt nem látod és rosszul ítélsz.” Ennek hallatán József atya megrémült, és bocsánatot kért. Gabriel atya szeretettel átölelte a görög vendéget, és az asztalához hívta.

Ismertté vált, hogy mielőtt Samtavróba jöttek, a görög atyák meglátogatták a Svetitskhoveli székesegyházat is. Grúziában feszült volt a politikai és gazdasági helyzet, a nemzet nemrég szabadult fel az ateista rezsim alól, és lelki nehézségekkel küzdött, ez volt az oka annak, hogy a tiszteletreméltó archimandrita sajnálkozását fejezte ki Grúzia iránt, és azt gondolta magában: „Szűz Mária, elhagytad Grúziát!”.

Búcsúzáskor a megindult apátok hívták Gabrielt, hogy menjen fel hozzájuk az Athos-hegyre, de ő visszautasította, és így válaszolt: „Nem cserélem fel az én Grúziámat Athosra.”

Ugyanebben az időszakban Gabriel atyát meglátogatta egy szerzetespap az USA-ból. Gerasim atya kolostorban szolgált, amelyet a neves amerikai hieromonk Seraphim Rose alapított Kaliforniában. Miután visszatért hazájába, Gerasim atya egy cikket írt Gabriel atyáról a The Orthodox Word című amerikai ortodox folyóiratban.

Élete utolsó éveiben Gabriel atya súlyosan megbetegedett ödémával. Ezen kívül eltörte a lábát, és halála előtt majd másfél évig már csak feküdt, nem tudott járni. Csak nagyon ritkán, éles fájdalmakat elviselve kért segítséget, hogy felkeljen, olyankor leült a cellája elé.

„A te életed az én életem. Ha nem áldozod fel magad a népedért, semmit sem fog érni” – mondogatta. Irgalmas és jóságos vendégszeretetét nem lehet elfelejteni.

Mikor még nem volt eltörve a lába, mindenkit megvendégelt az általa személyesen készített ételekkel. De amikor nem tudott főzni, felkérte Paraszkevát vagy valaki mást, hogy főzzön, és nagy szeretettel vendégelte meg a hozzá fordulókat. Állandóan erőfeszítéseket tett, hogy mindenkit közelebb vigyen Istenhez. Isteni kegyelemmel és erővel teli szavai melegen hatottak mindenki szívére. Imádságát mindig bőséges könnyek kísérték, senki sem tudott közömbös maradni.

Gábriel atya életében leginkább Istenről és a felebaráti szeretetről, a bűnbánatról, az alázatról és a kedvességről tanított. Élete utolsó évében hirtelen megváltoztatta a prédikációját, és az utolsó időkről kezdett beszélni.

„Látni fogod az Antikrisztust, üldözni fognak, és a hegyekbe kell menekülnöd. Ne félj! Ahogy az izraeliták sem szenvedtek semmiben hiányt a sivatagban, amikor elhagyta a fáraó és Egyiptom rabszolgaságát, ugyanúgy lesz veled is, Isten gondoskodik rólad, aki a hegyekbe mész szabadságért Krisztusban, hogy menekülj e világ Egyiptomjából, és a fáraó – az Antikrisztus – rabszolgaságából. Tudnod kell, hogy el fogsz jutni az Ígéret Földjére – a Paradicsomba, és minden ragyogóvá lesz, mint a nap.”

Gábriel utolsó napjaiban csak a szeretetet hirdette, és könnyes szemmel tanította minden látogatóját:

„Ne feledd, Isten a szeretet. Tégy annyi kedvességet, amennyit csak tudsz, hogy megmentsd magad ezzel a kedvességgel. Légy szerény, Isten irgalmas alázatos szolgáihoz. Bánd meg a bűneidet, és ne várd a „holnapot”, mert az az ördög csapdája. Szeressétek egymást, mert a szeretet nélküli ember nem örökölheti a mennyek országát.”

Egy nappal halála előtt Gábriel atya így szólt: „Eljött az idő, hogy távozzak.” Majd jobbjával megsimogatta Megváltónk ikonját, mely a feje fölött lógott, egy ideig elhallgatott, és ismét megszólalt: „Követlek, Krisztus, 12 éves korom óta. Készen állok, vigyél el!”

Az egész éjjelt, egészen hajnali 4 óráig, szörnyű fájdalmak közepette töltötte, majd hangosan kezdte venni a levegőt, és így szólt: „Anya, anya; Nővér, nővér!”

Mindenki köré gyűlt: a kolostor szerzetesei, családtagjai, világi emberek, az orvos és papok. Gabriel atya szeretettel bámulta Myrai Szent Miklós ikonját. Daniel érsek felolvasta a haldoklókért mondott imákat. Mire a végére ért, Gabriel atya boldogan elmosolyodott, és békében elhunyt. 1995. november 2-a volt.

Végrendelete szerint Gábriel atyát a samtavroi kolostor udvarán temették el, régi szerzetesi hagyomány szerint zsákruhába csavarva. A temetés során testét körülvették az őt szerető emberek. Senki sem akart földet ejteni rá, és a földet a sír mellé szórta. Aztán a föld megmozdult, mintha betakarná, keblébe rejtené, és végül testét teljesen beborította a föld. Végrendelete szerint a következő szavakat írták sírjára:

„AZ IGAZSÁG A LÉLEK HALHATATLANSÁGÁBAN VAN” – Gábriel szerzetes

Gábriel atya sírjánál számos csodálatos gyógyulás történik. Számos könyv jelent meg Grúziában és más országokban Gabriel archimandrita tanításairól, életéről és munkásságáról.