Chambon Mária Márta nővér, a Szent Sebek misztikusának életrajza, 2 rész

A CHAMBÉRYI VIZITÁCIÓ, a korai szerzetesi évek

»Ez a ház az Úr háza, tökéletes szentség való ide.«

(A Vizitáció Szokások könyvéből: Beöltözési formula.)

A kedves olvasó bizonyára szívesen hall egyet-mást arról a szerzetesi társulatról, amely oly boldog, hogy Mária Márta nővért a magáénak mondhatja, s ahol ő »személyével és életével együtt« legnemesebb érzelmeit feláldozta.

Chantal Szent Franciska, a zárda alapítója így ír: »Boldog Atyánk gyakran hangoztatta nekem írásban, de élőszóval is, mennyire óhajtja a chambéryi zárda megalapítását, mivel előre látta, mennyi jó és hasznos gyümölcsöt fog az teremni Isten dicsőségének és a lelkek üdvének előmozdítására.) Egy évvel Szalézi Szent Ferenc halála után, tisztelendő Chantal anya maga akart a szent püspök óhajának eleget tenni, és személyesen alapította meg az új zárdát, amely a rend tizenhatodik háza volt (1624 január 17-én). Miután a Szent húsz hónapon át maga kormányozta azt, az intézmény első anyái közül többen felváltva viselték a főnöknői tisztséget. Favre Mária Jacqueline tisztelendő anyánk) itt is halt meg szent halállal 1637-ben.

Az előző évben (1636-ban) a vizitációs nővérek végkép letelepedhettek a Szokások könyvében megállapított tervek szerint készült új épületben.) Itt megmaradhattak 1793 június haváig. Akkor Savoya is áldozata lett a Franciaországban dühöngő forradalomnak. A negyven szerzetesnőt, aki akkor Bruni Mária Skolasztika tisztelendő anya vezetése alatt a zárdában élt, erőszakkal kiűzték szent hajlékukból.

Midőn a forradalom vihara lecsillapodott, a jámbor menhelyek újból megnyíltak, s az isteni Gondviselés intézkedése folytán a mi zárdánk egyike volt az elsőknek. 1806-ban I. Napóleon egy rendelete megengedte a Boldogságos Szűz vizitációs apácáinak újból való letelepedését, azzal a feltétellel, »ha fiatal leányok nevelésével foglalkoznak.« Így alakult meg újból, de most már nevelőintézet alakjában (1806 szept. 30-án) Bigex általános helynök úrnak, az egyházmegye későbbi püspökének szíves közbenjárására a chambéryi Vizitáció.

A kis mag, amelyből újra kellett születnie a szerzetesi testületnek, a régi valencei Vizitáció néhány tagjából állott, akikhez később egyenként még a chambéryi háznak a forradalom viharát átélt tíz fogadalmas nővére csatlakozott, s Noyer Mária Amadea tisztelendő anya vezetése alatt állott. Ő a forradalom előtt az első zárdának, az annecyinek főnöknője volt A nővérek először a Szent Antal-utcában egy ideiglenes otthonban) helyezkedtek el, 1808-ban azonban megvették a lémenci apátságot, amely már csak romjaiban létezett.) Az isteni Gondviselés tőkéiből s a vizitációs nővéreknek, akik napszámos munkát végeztek, buzgó közreműködésével lassanként új épületek létesültek. Leírhatatlan, mennyi önmegtagadást kellett az újraalapítás e korszakában a derék kedves nővéreknek gyakorolniok, és mennyi áldozat lett osztályrészük. Megilletődve, hálás szívvel olvassuk évkönyveinknek ez időből származó feljegyzéseit.

Szívélyes szeretetük és egyszerűségük, az Isten és szerzetük szolgálatában tanúsított nagylelkű buzgóságuk szellemét átvette, és hűségesen őrizte az újabb generáció, amelynek erényeit a legidősebbeknek közülünk még alkalmuk volt méltányolni. E szellem különösen abban a három anyában testesült meg, akik Mária Márta nővért felvették. Az ő életük oly bensőséges kapcsolatokkal fűződik Isten szolgálójának életéhez, hogy nem mulaszthatjuk el róluk egy kis ismertetéssel szolgálni.

Már említettük Deglapigny Mária Paulina tisztelendő anyát.

Kiváltságos lélek volt. Billiet bíbornok oly nagyra becsülte, hogy mintaképül állította Blanc Mária Alexia tisztelendő anyánk elé, mikor ez őt 1854-ben a főnöknői tisztségben követte.

Ritka finom érzés, kiváló tapintatosság, csodálatos diszkréció, őszinte alázatosság és igazi jóindulatú szeretet, bájos szívjóság jellemezte, amely nagy határozottsággal és a szabályokhoz való buzgó ragaszkodással párosult benne; egy szóval mindazokkal a tulajdonságokkal ékeskedett, amelyekkel az ideális főnöknőnek bírnia kell. Mária Márta nővért ő vette fel, és a szent ruhát is ő adta fel reá. Elbeszélésünk folyamán még többször fogunk találkozni nevével.

Blanc Mária Alexia főnöknő volt abban az időben, midőn Franciska újoncidejét megkezdte, helyettes főnöknő s egy személyben újoncmesternő is volt. Csak az, aki ismerte e nagy lelket, tudja értékelni azoknak a szerzetesnőknek boldogságát, akiket ő nevelt. Tizennyolc éves korában lépett be a szerzetbe. Alighogy a noviciátust elhagyta, főnöknőjének beléjehelyezett bizalma visszahívta őt oda mesternőnek. Kifogástalan magatartása, lángoló tekintete, tartalmas beszéde, mind-mind Szent Chantal anyát juttatta eszünkbe. Természeténél fogva senki sem hajlott kevésbé a rendkívüli utak engedélyezésére, mint éppen ő. Szent alapítónőnkkel együtt ő is azt tartotta, hogy »igen szép szentség a szabályok örömmel való megtartása a közös életben.«

Sokszor mondogatták róla, hogy Szent Péter, aki a keresztségben védőszentje lett, kis védence lelkébe beállította a leendő főnöknőt, buzgó, tetterős hitével s Isten dicsőségéért és a lelkek üdvéért lángoló buzgalmával. A szó szoros értelmében »erős asszony volt, aki nem ette kenyerét hiába.« Többszöri főnökségének ideje alatt Isten — úgy látszik — megsokszorosította az építkezési munkálatokat és a mindennemű megpróbáltatásokat. Mgr. Leuillieux, valamint elődei igen nagyra becsülték Blanc Mária Alexia anyát. »A chambéryi Vizitáció főnöknője valóban erős asszony« — mondotta Cotton abbé, Valence későbbi püspöke, aki egymásután három lelki leányát helyezte el a zárdában, a főnöknő kipróbált kezére bízva azok nevelését.

Revel Teréz Eugénia kedves nővérünk a gondnoknői hivatalt töltötte be, mikor 1863-ban főnöknővé választották. Példás szerzetesnő volt ő is, a szerzetesi fegyelem valóságos oszlopa. Természeténél fogva félénk és rendkívül finomérzésű lelkére Mária Alexia anya nevelése, akinek újoncnövendéke volt, az erkölcsi bátorság bélyegét nyomta. Ereje, amely teljesen át volt hatva szelídséggel és alázatossággal, folyton az Isten szent jelenlétének tudatából táplálkozott, amiért is rendkívül fogékony volt a kegyelem legkisebb ösztönzése iránt is. »Egy szerzetesnőt mindig valamely erény gyakorlása közben kell meglepnünk« — ez volt kedvenc jelszava, amelyet mindig követett. Emléke úgy él közöttünk, mint a megtestesült szerénységé.

1863—1887-ig Mária Alexia tisztelendő anyával felváltva viselte hat-hat éven át majd a főnöknői, majd az újoncmesternői tisztséget. Mindkettőjöket Isten választotta ki, hogy az Üdvözítő alázatos kegyeltjének támaszai, bizalmasai és rendkívüli kegyelmeinek tanúi legyenek. A szerzetesi testület úgy tekintett rájuk, mint akiket a szenvedés megszentelt, és mint akiket a szentség fénye vesz körül.

E tisztelendő anyákat a szeretet és tisztelet élő koszorújaként egy nemes, az áhítat és önfeláldozás szellemétől átitatott, alázatos és gyermekded lelkekből álló testület vette körül, akik, miként a tiszta víz az óceánba, egyenesen tartottak Isten felé, akik a zárdát a lelki összeszedettség szentélyévé, és egy szívük egy lelkük által a szeretet cenákulumává tették.

A szegénység, a szerzetesi otthonok kincse, épúgy nem hiányzott a zárdában 1862-ben, mint ahogy nem hiányzott az alapítás és az újraalapítás hősies korszakaiban. S ez minden bizonnyal hozzájárult a buzgóság élesztéséhez és a munkában való szent lendülethez.

E fejezet elején említettük a (70—80 növendéket számláló) nevelőintézetet, amely a szerzetesnők egy részének önfeláldozó munkáját igényelte, sőt több fiatal leányalkalmazott szolgálatát is szükségessé tette. Az akkori szokás szerint Chambon Franciska először ezek között kapott néhány hónapra alkalmazást.

1862 augusztus 2-án azután egy vele egy sorban levő társnőjével átléphette a noviciátus küszöbét, most már jelöltnői minőségben.

A NOVICIÁTUS.
A SZERZETESI ÉLET ELSŐ ÉVEI

»A te hajlékodban fogok lakni mindörökké, szárnyaid árnyéka alatt lesz oltalmam.« (Zsolt. 40, 45)

Az újoncnők vidám serege szívélyesen üdvözölte az újonnan érkezőt. Franciska nővérnek minden oly szokatlan volt. Falusias külsejének és teljes tanulatlanságának láttára bizonyára senki sem sejtette, milyen kincseket rejt fiatal társnőjének lelke, és hogy az ő személyében mekkora jóban részesült az egész szerzetesi testület.

Az újoncmesternő gyakorlott szeme persze mélyebbre látott és helyesebben ítélt. A jelöltnő alázatossága, buzgó és mély jámborsága már az első pillanatban feltűnt neki. Midőn a leány azzal a nyíltsággal és élő hittel, amely őt mindenkor jellemezte, lassanként feltárta előtte egyrészt ártatlan életének titkait, másrészt a kegyelmeket, amelyekkel az Úr kitüntette őt, Blanc Mária Alexia nővér megértette a reábízott lélek mélységes értékét.

Franciska nagy tanulékonysága, tökéletes Isten felé való fordulása, — ami az Ég kegyeinek volt gyümölcse, — kétségkívül igen megkönnyítette erkölcsi nevelését, amelybe, ha szabad így szólnunk, maga a Mester is beavatkozott. A rend szokásaiba és sajátos munkáiba való bevezetése azonban, amelyekre előző élete valóban nem szolgálhatott előkészületül, érthetőleg sok fáradságba került.

Szerzetesi életének első próbálkozásai sem mentek minden nehézség nélkül. Egyes napokon bizony szép számmal fordult elő nála tévedés, feledékenység, vagy ügyetlenség. Az ügyes mesternőnek mindez alkalmul szolgált új tanítványa üdvös megalázására. Mivel azonban e külső, formai tökéletlenségek a szív minden gyengédsége ellenére fordultak elő, s mivel a jóra való erkölcsi készség teljes mértékben megvolt benne, a fiatal jelölt számára ezek a rendreutasítások igen fájdalmasak voltak.

Nem kevésbbé esett nehezére a családjától való elszakadás. »Eszem folyton ott járt szüleimnél,« vallotta be később egyik társnőjének, »de mihelyt rajtakaptam magamat, rögtön összeszedtem gondolataimat, és megfékeztem képzelő tehetségemet.. .«

Másrészt az esetleges elbocsátástól való félelem is kínozta: »Nagyon féltem attól is, hogy elbocsátanak. Tessék csak elképzelni! Oly ügyetlen voltam… nem értettem semmihez, még tüzet sem tudtam rakni… mindig füstölt… Ilyenkor mindig így fohászkodtam: »Jó Jézusom, vigyázz reám ! Ó! jó Jézusom, légy szíves, vigyázz reám!«

Nagy jóakarata és nemes erőlködése megszerezte Franciskának a kegyelmet, hogy a szent ruhát felvehette. 1863 április 29-én, kilenc hónapi jelöltség után, a fehér fátyollal együtt megkapta a Mária Márta nevet, amely annyira illett hozzá, akinek folytonos nehéz napi munkájával oly rendkívül mély benső életet kellett egybekötnie.

Tizenöt hónappal ezután, Angyalos Szűz Mária ünnepén, 1864 augusztus 2-án Mária Márta nővér visszavonhatlanul az Úr Jézusnak szentelte magát szerzetesi fogadalmával, 23 éves korában. Hogy mi ment végbe az »örök áldás« ez órájában Isten és szolgálójának szíve között, arról sem kedves nővérünk szavai, sem az elöljárók feljegyzései nem árulnak el semmit. Tekintettel azonban a már előzőleg nyert kegyelmekre, valamint arra a kegyelmi túlbőségre, amelyben később részesült, szinte lehetetlennek látszik, hogy az isteni Jegyes misztikus egyesülésük napján ne részesítette volna őt valami bizalmas közlésben, amit vele szemben már megszokott. De hiába, a »Király titkát« féltve őrzik. Nem merjük elítélni e tartózkodást, de be kell vallanunk, hogy fájlaljuk azt.

Kedves nővérünk, Arbet Mária Jacqueline, aki Mária Márta nővér társnője volt a beöltözésnél, a szent fogadalmat is vele együtt tette le. E két imádságos lélek között megható egyetértés jött létre, amelyet semmi sem tudott megzavarni, s amely egész életükön át megmaradt. Egyrészt csodálattal és nagyrabecsüléssel párosult szeretet, másrészt bizalom fűzte egymáshoz szívüket. Mennyi ügyetlenséget igazított ki, mennyi szolgálatot tett a kedves fogadalmi ikertestvérke, és viszonzásul mennyi naiv hálálkodásban részesítette őt az Úr kegyeltje!

Midőn számos év múlva Mária Jacqueline nővér csaknem teljesen elvesztette járóképességét, kis betegszobájában a két lelki testvér között oly bensőségesen jámbor társalgás folyt, hogy mindketten vigaszt és hasznot merítettek belőle.

Mária Márta nővér, aki az összes szerzetesnőkkel szemben oly tartózkodó és zárkózott volt, úgy látszik, kivételt tett ezzel a társnőjével, és többféle titkos dolgot közölt vele. Halála után Mária Jacqueline nővér, — akinek sietnie kellett, hogy a mennyországban is közelébe jusson, — sokszor mondogatta: »Meglátják, kedves nővéreim, meglátják ez »cifrább« lesz Boldog Mária Margitnál!« E kijelentés természetesen mosolyt fakasztott ajkunkon.

Mária Márta nővér a szerzetesi fogadalom letétele után is még több éven át, a noviciátus tagja volt, tehát továbbra is az újoncmesternő lelki vezetése alatt maradt. Annak ellenére, hogy ettől fogva a nevelőintézetben kapott alkalmazást, s így napjait a szerzetesnők lakosztályától kissé távol töltötte, szabály szerint naponként megjelent, hogy az újoncmesternő oktatásaiban, tanácsaiban és figyelmeztetéseiben részesüljön. Milyen volt ebben az időben? Erre vonatkozólag csak kevés feljegyzés áll rendelkezésünkre. A kéziratok és az idősebb nővérek adatai segítségével mindazáltal nem lehetetlen kedves nővérünk akkori erkölcsi képét bizonyos hűséggel megrajzolnunk. Ezáltal új alkalmunk nyílik Isten útjait megcsodálni.

E szerzetesnő, akit Jézus oly nagy szeretettel vett körül, akit oly nagyszerű felvilágosításokkal árasztott el, sem kellemes külsővel, sem valamirevaló szellemi tehetségekkel nem rendelkezett. Tudjuk, hogy első pillantásra semmi sem szolgált előnyére: a belső műveltség nála teljesen hiányzott; emlékező és képzelőtehetsége igen közepes volt; beszéde, modora pedig közönséges, némelykor nevetésre vagy épen türelmetlenségre ingerlő. Képzeljünk ehhez még egy elég hirtelen természetet, egy bizonyos fokig makacs akaratot, amely egyes falusi felfogásokhoz és nézetekhez szigorúan ragaszkodott: ez elegendően megmagyarázza ama tökéletlenségeket, amelyeket sohasem bírt teljesen kiirtani, s amelyek mögé Isten elrejtette alázatos nővérünkben való működését.

Midőn megható naivságában egy alkalommal így panaszkodott az Úr előtt: »Jó Jézusom, minden kegyelmed mellett is meghagyod minden hibámat!«, az Úr így felelt: »Tökéletlenségeid a legnagyobb bizonyítékai annak, hogy mindaz, ami benned végbemegy, Istentől jön. Sohasem foglak tőlük megszabadítani: azok képezik a takarót, amely adományaimat elrejti. Te magad is nagyon óhajtod elrejteni magadat. Én még inkább óhajtom ezt, mint te.«

Egy világi személy erre vonatkozólag így ír: »Mily vigasztaló az a tudat, hogy szerethetjük a jó Istent, és kedvesek lehetünk előtte akkor is, ha hibáink vannak, amelyek reánk nézve megalázóak, környezetünket pedig próbára teszik.«

Mária Márta nővér hibái nem akadályozták meg őt abban, hogy szeresse, sőt nagyon szeresse az Istent. A fiatal, minden kötelességét pontosan teljesítő, szerény, hallgatag és lelkileg összeszedett fogadalmasnak jellemző vonása volt a nagy tisztelet, amellyel Urunk kínszenvedése iránt viseltetett. Naponként szerette volna végezni a Szent-órát, és erre mesternőjétől gyakran kért engedélyt. Ez utóbbi szívesen meg is engedte azt neki, mert tapasztalásból tudta, mily hathatós ennek az alázatos gyermeknek imája az isteni Szív előtt. Ha Mária Márta nővér néha mégsem kapott engedélyt, nem erőszakoskodott, hanem engedelmesen távozott. E hajlíthatósága vigaszára szolgált mesternőjének, aki gyakran hozta fel azt például a noviciátushoz tartozó nővérek előtt. Hibái különben nem gátolták őt abban a gyengéd szeretetben, amellyel nővérei iránt viseltetett. Igen szeretett a társaságukban lenni.

Az általános felüdülés napjain szívesen osztozott a közös örömben, amelyet naivsága gyakran fokozott. Egyik társnője kiváncsi volt, hogy az oktatáson, amelyen nem vehetett részt, mit magyaráztak. Mária Márta nővér így adta elő a dolgot: »Kedves nővér, a főtisztelendő úr azt mondta, ha szeretetetek nincs, olyanok vagytok, mint a nyikorgó szandál.« — Az ő szótára nem ismert különbséget a »cymbale« és a »sandale« között, az ő felfogása szerint mind a kettő valami értéktelent jelentett. Gyermekmódra szeretett nevetni, és szomorú volt, ha a közös felüdülésen nem vehetett részt, és nem lehetett »a társnőkkel, és olyan, mint ők.«

Megtörtént, hogy egyszer mégsem jelent meg; félt, hogy bántja a szemünket. Valamelyik fiatal nővér ugyanis tréfálkozva azt találta neki mondani, hogy ő nem szép. »De jó Mária Márta nővér, ez nemcsak ma áll ám… Nem tudja Ön azt?« — »Ó igen, tudom, de tetszik tudni, ezt nem kellemes hallani. Ah! kis nővérke, kis nővérke, Ön incselkedik Mária Márta nővérrel!«

A Király leányának szépsége valóban nem a külsejében volt. Isten egyes dolgokban, igaz, szinte fukar volt vele szemben, de a minden jónak Adója azokért fenséges kárpótlást tartott fenn számára. E megkapó tények szinte csalhatatlan jelek, amelyekből felismerhetjük, hogy íme, a háttérben, titkon az isteni Művész dolgozik; őt kell meglátnunk, és pedig annál inkább, mennél kevésbbé akart megszűnni a természet mostohasága: ily tompa szellemi képességek mellett, íme, mennyi világosság, milyen éleslátás! e minden természetes műveltséget nélkülöző szívben, íme, mily ártatlanság, mekkora hit, miféle jámborság, alázatosság, mily forró vágy a szenvedés után!

Mária Márta nővért vele született és Istennek kedves egyszerűsége alkalmassá tette arra, hogy Isten annál inkább feltárja magát az ő világi ismeretekben járatlan tekintete előtt.

A Szent Sebekről szóló kis nyomtatvány elolvasása után egy komoly gondolkodó Isten szolgálójának teljes életrajzát kérte tőlünk a következő indoklással: »Az Önök nővérénél nem találok szóvirágot, sem színes elbeszélést. A múlt nagy szentjeit vélem olvasni, akik praktikus, határozott, a világ megmentésére alkalmas gazdag kinyilatkoztatásokat közölnek velünk: mintegy Gertrúd, egy Sienai Katalin, egy Mária Margit.«

Mária Márta nővérnél valóban — némelykor szinte szószerint — ugyanazt találjuk, amit az isteni Mester e nagy kiváltságosainak mondott. Akaratlanul is magunk elé idézzük ilyenkor jámbor laikus nővérünk képét, és meglepődünk azon a határtalan ellentéten, amely értelmi műveletlensége és némelykor oly mélységesen járó meglátásai között észlelhető. Önkéntelenül is az evangélium szavaira gondolunk: Revelasti ea parvulis !

A kicsinyek, az egyszerűek előtt nyilatkoztatod ki magad, ó Istenem!

AZ ELSŐ MEGNYILVÁNULÁSOK

Égő és bünáldozatot nem kívántál. Akkor mondám : íme, jövök,… hogy a te akaratodat cselekedjem. (Zsolt. 39, 7—9)

Alig kezdte meg Revel Teréz Eugénia tisztelendő anyánk főnökségének második három évét, midőn 1866 május 19-én, pünkösd előestéjén karjai között elszenderült szeretett nővérünk, Deglapigny Mária Paulina volt főnöknőnk.

A haldokló ágya mellett az összes nővérek összegyűltek és imádkoztak. Az utolsó pillanat közeledett. A haldokló hirtelen hosszú, kimondhatatlanul szeretetteljes pillantást vetett a föléje hajolt fiatal főnöknőre, mintha azt akarta volna mondani: Ne féljen, Önnel leszek, és a mennyországból segíteni fogom! Tisztelendő anyánk mindenkor ennek az anyai jóindulatnak tulajdonította azokat a kegyelmeket, amelyekkel az isteni Üdvözítő Mária Márta személyében szerzetesi testületünket kitüntette.

A fogadalomtételt követő két évben semmi feltűnő dolog nem történt, amiből sejteni lehetett volna nővérünknek egyszerű, de Istennel teljesen egyesült, bensőséges életét. Eltekintve attól, hogy az imádság adományát a rendesnél nagyobb mértékben bírta, hogy mindjobban kifejlődött benne az éhség és a szomjúság Isten után, és hogy rendesen igen összeszedett volt, semmit sem lehetett rajta észlelni, amiből rendkívüli útjaira lehetett volna következtetni.

Rövid idővel a fentemlített haláleset után, 1866 június havában a fiatal laikus nővér, aki nem régen töltötte be 25. évét, abban a kitüntetésben részesült, hogy gyakran megjelent neki az Úr Jézus, majd a Boldogságos Szűz, majd meg a tisztítótűzben szenvedő szegény lelkek, vagy a már megboldogultak lelkei.

»Ő az Isten látását élvezi,« — ezt jegyezte fel róla néhány hónappal később Revel Teréz Eugénia tisztelendő anya. »Állandóan kedves érintkezésben áll az Úr Jézussal, a Szentséges Szűzzel, szent alapítóinkkal, az angyalokkal és a szentekkel. Maga az Atya-Isten több ízben ereszkedett le hozzá végtelen nagyságában, és szívét mennyei világossággal betöltve, neki adta Jézust.

Ugyanabban az időben nyilvánította előtte első kívánságait a Keresztre feszített Jézus, aki, úgy látszik, nem közönséges úton akarta őt vezetni.

Mária Márta nővér első ízben arra kap felszólítást az Úr Jézustól, hogy az éjtszakákat cellája padlóján fekve töltse. Ő közli ezt mesternőjével, aki azonban nem ad neki erre engedélyt, mert a szabályoktól eltérő rendkívüli dolgot lát benne. Kedves nővérünk alázattal aláveti magát mesternője döntésének, sőt mondhatjuk azt is, hogy ezt a visszautasítást, mint természetes elégtételt veszi, s érthető megkönnyebbüléssel fogadja. De Jézus nemtetszését nyilvánítja azáltal, hogy teljesen megvonja tőle az álmot… ugyanis szeretetből áldozatul szemelte ki őt. Hosszú próba után Blanc Mária Alexia tisztelendő nővér nem tartotta többé szükségesnek, hogy ellenálljon annak, ami valóban az isteni Mester kívánságának látszott, s megadta neki a kért engedélyt. »S a jó, kellemes, gyermeki álom azonnal visszatért.«

Rövid idő múlva Mária Márta nővérnek éjjel-nappal kemény vezeklő övet kell viselnie. Ez újabb próbát, illetve az isteni akarat újabb megnyilvánulását megint jelenti. Az újoncmesternő némelykor ráparancsol, hogy tegye azt le. A szófogadó, engedelmes gyermek gyorsan és örömest teljesíti e parancsot, hiszen csak nehezen tudta a ciliciumot viselni. Az isteni Mester azonban mintegy kárpótlást óhajt ezért, és jegyesére oly nagy szenvedéseket küld, hogy kénytelen-kelletlen engedni kell követeléseinek.

Elérkezik az 1866 szeptemberi lelkigyakorlat. Jézus Mária Márta nővért mindinkább a bűnbánat útjára akarja vezetni; megparancsolja neki, hogy éjjel, midőn karjait keresztalakban kiterjesztve a földön pihen, töviskoronát tegyen a fejére, hogy így szinte az Ő élő képmása legyen.

Kedves anyáink sokáig haboztak, mielőtt ennek az annyira rendkívüli kérelemnek engedtek. Ez azután a fiatal nővér számára új szenvedéseket jelentett: elviselhetetlen fejfájást, érthetetlen erős izzadást, fájdalmakat egész testében, úgyhogy ágyba kellett őt fektetni. Napokon át sem nem evett, sem nem ivott.

Egyik délután kedves anyánk meglátogatta a beteget s megkérdezte tőle, mi az oka állapotának. A szegény gyermek szerényen, fájdalmas arckifejezéssel így szólt: »Kedvességed nem akarja megengedni, amit Ő óhajt.« — »A töviskoronát illetőleg?« — »Igen, Anyám.« — »Hát jól van! Ha valóban az Úr Jézus kívánja Öntől ezt az újabbfajta önsanyargatást, adjon nekünk valami jelet, amelyből szentséges akaratát felismerjük… Tegye meg, hogy az Ön mostani izzadása rögtön megszűnjék, fájdalmai elmúljanak, és egyidejűleg tökéletesen visszanyerje egészségét. Ha ezt a kegyelmet megkapja, és ha ez egyházamban nyolc napig tart, elhisszük, hogy a töviskorona hordása Isten akarata, és engedélyt adunk reá!«

»Ezzel távoztam, — folytatja anyánk — de kissé felizgatott az, amit tettem. Miután éppen vesperásra csengettek, odasiettem, de utána rögtön visszamentem a betegszobába. De mekkora volt meglepetésem, midőn Mária Márta nővért az ágyon kívül nagyszerű étvággyal enni láttam!

»Ki engedte meg Önnek, hogy felkeljen?« — szóltam erélyes hangon és nem minden felindulás nélkül. »De Anyám, hiszen Ön parancsolta meg nekem, hogy kérjem felgyógyulásomat az Úr Jézustól. Én ezt meg is tettem, és Ő így felelt: »Igen, megadok mindent, amit kívántok.« Az izzadás rögtön megszűnt, és minden rosszullét eltűnt. Én erre felkeltem, és nagyon éhes vagyok! Remélem, Kedves Anya, azért megengedi, hogy este a vacsorát is elkölthessem… Most pedig mi lesz a teendőm?«

Egész héten kifogástalanul jól érezte magát, kivéve a pénteki napot, midőn némi szenvedése volt A megjegyzésre, amelyet tisztelendő anyánk erre vonatkozólag tett, az isteni Mester így válaszolt: »Leányom, ez a nap szenvedésemnek van szentelve, tehát nekem is engedhettek valamit!«

Az ilyen világosan kifejezett isteni akaratnak nem lehetett tovább ellenállni. Az Úr Jézus maga magyarázta meg jegyesének, hogyan készítse el a koronát igen hegyes tövisekből, még pedig oly módon, hogy a fejét ne tudja lepihentetni a nélkül, hogy éles fájdalmat ne érezzen.

Teréz Eugénia kedves anyánk így ír erről: »Valóban mint egy »vértanu szűz« az egész éjszakán át a padlón fekszik, keresztalakban kiterjesztett karokkal, homlokán a töviskoronával.

Egyik este azt hitte, hogy már nem bírja tovább ezeket a szenvedéseket, és ezt elpanaszolta szeretett isteni Jegyesének, mire ezt a választ kapta: »Leányom, még erősebben nyomd a fejedre.« Mária Márta nővér engedelmeskedett, és ez époly egyszerű, mint bátor engedelmessége rögtön elnyerte jutalmát, ugyanis ez alkalommal minden fájdalma hirtelen megszűnt.«

E bűnbánó élet elviselésére, amelyet Isten hű szolgálójától kívánt, rendkívüli támaszra volt szüksége.

1867 április 18-án, nagycsütörtökön parancsot kapott az Üdvözítőtől, hogy elöljáróitól kérje a napi szentádozás engedélyezését. Ők jónak is látták ezt megengedni neki.

Abban az időben oly ritkán részesült valaki ebben a kegyelemben, hogy Mária Márta nővér, habár élvezte nagy boldogságát, mégis a legnagyobb zavarban volt, azt gondolva, hogy bármelyik nővér e kegyelmet őnála jobban megérdemelné. Félelemmel töltötte el őt az a gondolat is, hogy szabályellenes dolgot követ el, és feltűnővé teszi magát.

Jézus azonban nem szűnt meg őt szeretetével isteni módon szinte üldözőbe venni. Nem elégedett meg az éjtszakákkal, amelyeket kedves nővérünk a vezeklő övvel és a töviskoronával a padlón fekve eltöltött, hanem 1867 május havában azt kívánta tőle, hogy ne is aludjék, hanem míg a zárdában mindenki alszik, ő virrasszon a legméltóságosabb Oltáriszentség előtt. Ő, mint mindennek korlátlan Ura, azt is kijelentette, ha kedves nővérünk nem kapja meg erre elöljáróitól az engedélyt, akkor megvonja nevelőintézetünktől azt a különös áldást, amelynél fogva ott mindenki jó egészségnek örvendett.

Miután az újoncmesternő néhány napra megadta neki erre az engedélyt, jónak látta őt egy éjszakára pihenni küldeni. Másnap 6 növendékünk rosszul érezte magát. Kedves anyáink nyugtalankodni kezdtek, s visszaadták kedves nővérünknek teljes szabadságát, sőt, mi több, az isteni Mester pártjára álltak, szívük szava és gyermekük kísértései ellenére.

Midőn az esti »engedelmességkor« Mária Márta nővér, a fáradtságtól és álmosságtól elnyomva, könyörgött nekik, hogy küldjék már aludni, természetes részvétüket s az emberi okosságot mintegy sutba vetve, ők maguk vezették őt a kórusra.

Ily követelményekkel a természet nem képes dacolni. De nem ez-e az ára rendesen az isteni kegyelmeknek?… Az éjjeli csendben az Üdvözítő a legcsodálatosabb közlésekben részesítette szolgálóját. Némelykor, igaz, hosszú órákon keresztül hagyta őt kínosan küzdeni az álmosság és a kimerültség ellen. De legtöbbször rögtön mintegy isteni hatalmába ejtette őt, az elragadtatáshoz hasonló állapotba helyezte, amelyben oktatta és átalakította őt.

Napról-napra jobban foglyává tette ezt a nagyon alázatos, nagyon egyszerű és nagyon tanulékony lelket.

LELKI VEZETŐK

Angyalainak parancsolt felőled, hogy megőrizzenek téged minden utadon. Kezeikben hordoznak téged, hogy kőbe ne üssed lábadat.« (Zsolt. 90, 11. 12)

A JÓ ISTEN nagyon jól választott, midőn kegyeltjének lelki irányítását Teréz Eugénia és Mária Alexia kedves anyáinkra bízta. Tudta, mily állhatatosak lesznek majd a reájuk várakozó megpróbáltatások közepette. Tudta, mily nagy bennük főkép a hit szelleme és az okosság, az alázatos meghódolás az egyházi elöljáróság előtt.

Mária Márta nővér újoncmesternője és főnöknője csakhamar belátták, hogy nem vehetik teljesen magukra a nagy felelősséget, amely e lélek irányításával járt. Mint az Anyaszentegyház igazi leányai, közölték a dolgot azokkal az egyházi férfiakkal, akik abban az időben mint házuk hivatalos elöljárói szerepeltek: Bouvier kanonok úrral, Mercier általános helynök úrral és Ambrus kapucinus atyával.

Az egyházmegye megőrizte e három kiváló pap emlékét. A chambéry Vizitációnak szintén hálával kell róluk nyilatkoznia.

Bouvier kanonok úr, — »a Hegyek angyala«, — amint Chambéryben nevezték őt, harminckét éven át gyóntatóatyánk volt, 1852-től 1885-ig.

Szebb dicséretet nem mondhatunk róla, mint amelyet a »Semaine Religieuse« közölt, midőn halálát az egyházmegyének tudtára adta: »Bouvier kanonok úr éhezte és szomjúhozta Isten dicsőségét és a lelkek üdvét. Ez volt egyetlen gondolata, egyetlen vágya. Nem tudta megérteni, hogy valaki őt cél nélkül, pusztán időtöltésből meglátogassa, hogy nála mást keressenek, mint kételyben felvilágosítást, tanácsot; az élet megpróbáltatásaiban s szomorúságban vigasztalást; az emberi természet botlásai után bűnbocsánatot és a lélek békéjét.«

Mindezt senki sem tudta oly jól megadni, mint épen ő, aki nemcsak hosszú tapasztalattal, hanem egy szentéletű pap minden jámborságával és egy híres teológus minden tudományával is bírt. A bizalom, amellyel iránta viseltettek, oly tökéletes volt, hogy a papság nagy része hozzá fordult, sőt még püspökei is reábízták lelkük vezetését.

Arsnak szent plébánosa többször mondta olyanoknak, akik Savoyából őhozzá fordultak tanácsért: »Miért jönnek Önök ide? Nincs ott Önöknek a chambéryi vizitációs apácák lelki atyja?«

Bouvier kanonok úrral bizalmasan közölték mindazokat a kegyelmeket, amelyekben Mária Márta nővér részesült; kedves anyáink ugyanis semmit sem tettek, míg az ő tanácsát és jóváhagyását ki nem kérték. Ő rendkívüli okosságából kifolyólag és főkép, mivel annyira szerette a békét, mindig nagyon tartózkodó volt nézetének és ítéletének nyilvánításában, mivel minden olyan dologban, ami nem tartozott a lelkiismeret belső világához, Mercier kanonok urat, a zárda papi főnökét engedte előtérbe lépni.

Mindazáltal neki is megvolt a személyes meggyőződése. Ő hitt kedves nővérünk természetfeletti útjában. Ennek csalhatatlan bizonyítékát találjuk egy hölgyhöz intézett leveleiben, amelyeket boldog tulajdonosuk halála után hozzánk juttattak.

Tizenhat éven keresztül, 1867-től 1883-ig igen sűrűn váltottak egymással levelet. S ezek a levelek, amíg egyrészt világosságot derítenek azokra az indítóokokra, amelyek őt oly sokáig s annyi dolgot illetőleg diszkrét hallgatásra kötelezték, másrészt minden sorukkal elárulják gyóntatónk gondolatait: »Ismerek, írja, egy lelket, akivel Jézus bizalmas módon közlekedik. A hét folyamán neki ajánlom az Ön ügyét. De ne szóljon erről senkinek, mert ez feltétlen titok; a dolog azonban egészen biztos.

Ez a személy nagyon egyszerű lény, s Istennek van szentelve a szerzetesi fogadalmak által. Életmódja csaknem állandó csoda. Lehetetlenség azonban, hogy további részleteket közöljek Önnel; ugyanis, mihelyt ismertté válik, az isteni Üdvözítő elveszi őt e világból. A szentek rendes útját járja.«

Bouvier kanonok úr meggyőződése oly erős, hogy nem habozik N. úrnő érdekeit Mária Márta nővérre bízni, és ő általa várja az Úr feleletét a hölgy szándékát illetőleg.

Minthogy kedves nővérük nevét nem akarta elárulni, rendszerint a »mi kis szentünk« -nek nevezi őt. Senki sem volt illetékesebb, hogy róla így ítéljen.

Mercier kanonok Úr a chambéryi Miasszonyunktemplom plébánosa volt, midőn a Vizitációval való kapcsolata megkezdődött. 1830-ban különös hálára kötelezett bennünket, midőn kedves anyáinknak ajándékozta a csodatevő feszületet, ezt az értékes kincset, amely a forradalom óta az ő templomában állott

Később általános helynök, majd 1867 május havában zárdánk papi főnöke lett, Msgr. Gros helyett, aki Tarentaise püspökévé neveztetett ki.

Több mint 37 évi hivatali tevékenysége, amely idő alatt püspökeinek és az egész egyházmegyének bizalmát élvezte, kedves anyáinkat a legteljesebb biztonság érzetével töltötte el. Ha beszéltek róla, ezt mindenkor a legmélyebb tisztelettel tették.

Ami pedig Ambrus atyát illeti, ő sokáig volt tartományi főnök, és közel 60 évet töltött apostoli tevékenységben, úgyhogy egész Savoyában élénken él emléke.

A kapucinus atyák nekrológiuma a következő erőteljes, józan és igen dicsérő méltatást tartalmazza róla: »Főtisztelendő Ambrus atyának osztályrészül jutottak azok a kiváló tulajdonságok, amelyek az embertársaik vezetésére és ügyeik intézésére igazán hivatott nagy embereknek sajátjai. Szép szellemi képességekkel bírt, s már természeti hajlandóságánál fogva is megfontolt volt, még mielőtt az emberekkel való érintkezése és egyéb tapasztalatai bölccsé tették őt. Mielőtt intézkedett, tanulmányozni szokta a helyzetet, s egyetlenegy nehézséget sem hagyott soha megoldás nélkül. Egyenes jellem volt, nem járt kerülő utakon, nem tett különbséget ember és ember között, nem ismert mást, csak a kötelességet. Mindig nyugodt maradt, csodálatosan tudott magán uralkodni.«

A Vizitáció abban a szerencsében részesült, hogy több kiválóan jó lelkigyakorlatát ő vezette, s hogy ő volt a nővérek rendkívüli gyóntatója. Elöljáróink minden fontosabb ügyről értesítették, és gyakran kérték ki tanácsát. Hogy mekkora érdeklődést tanúsított Mária Márta nővér iránt, s mily fontosságot tulajdonított közléseinek, mutatja az a tény, hogy megelőzve a jelen mozgalmat, a Szent Sebekhez való fohászokat már 1880-ban kinyomatta Grenobleban.

Ehhez a három paphoz fordultak tisztelendő anyáink, mint akik tudományuk, erényességük, tapasztalataik és munkakörük révén hivatva voltak az ügyhöz hozzászólni.

Hivataluknál fogva belső vagy külső kapcsolatban állottak Mária Márta nővérrel, ezenkívül kezükben voltak a füzetek is, amelyekbe anyáink napról-napra feljegyezték elbeszéléseit.

A vizsgálat hosszú, komoly és tökéletes volt. Kedves nővérünknél megtalálták mindazt, ami ilyen kényes ügyekben biztonságot nyújt: az alázatos lelkületet, az engedelmességet, a tévedéstől való állandó félelmet, a közös élet vágyát és a fájdalmat, hogy abból ki van zárva. Mind a hárman egybehangzóan úgy nyilatkoztak, hogy az út, amelyen Mária Márta nővér halad, »isteni jellegű«. Az ő következtetésük megerősítette Revel Teréz Eugénia tisztelendő Anyánk nézetét, amelyet röviden a következő írásbeli vallomásban foglalt össze: »Az engedelmesség mindene. A nyíltszívűség, az egyszerűség, a szeretet szelleme, amely élteti őt, önsanyargatása s mindenek felett őszinte és mély alázatossága nézetünk szerint a legbiztosabb jelei annak, hogy Isten vezeti e lelket. Mennél többet kap, annál jobban megerősödik a maga megvetésében. Majdnem állandóan össze van törve a félelemtől, hogy csalódásban él. Alkalmazkodik a neki adott figyelmeztetésekhez, s a pap és a főnöknő szavai nagy hatással vannak lelki békéjének visszaszerzésére. S ami bennünket főképen megnyugtat, az, hogy szenvedélyesen szereti a rejtett életet, hogy feltétlen szükségét érzi annak, hogy az emberek tekintetét elkerülje, s mégis attól retteg, hogy észreveszik, mi megy végbe benne.«

Mind a hárman azt tanácsolták, hogy továbbra is fel kell jegyezni azokat a közléseket, amelyeket Mária Márta nővér állítólag az Úrtól kap. Mindazáltal mint okos és felvilágosult emberek úgy vélték, hogy ezeket a tényeket a titoktartás leple alatt kell őrizni mindaddig, míg majd magának az Istennek tetszik azokat nyilvánosságra hozni.[17])

Ez az oka annak, hogy a többi szerzetesnők oly soká semmit sem tudtak azokról a rendkívüli kegyelmekről, amelyekkel ki lettek tüntetve egyik nővérük személyében, aki, emberileg szólva, ilyenek vételére legkevésbé látszott alkalmasnak.

Ez az oka egyszersmind annak is, hogy Revel Teréz Eugénia tisztelendő anya, a lelki vezetők nézetét szent utasításnak véve, sohasem mulasztotta el aggályos pontossággal feljegyezni az alázatos laikus nővér közléseit, akinek egyébként az Úr megparancsolta, hogy elöljárói előtt semmit el ne titkoljon.

»Mondd meg anyáidnak, hogy mindazt, ami tőlem jön, valamint azt is, amit te mondasz, jegyezzék fel. Nem baj, ha látják hibáidat. Kívánom, hogy mindazt feltárd, ami benned végbemegy, azok miatt a gazdag gyümölcsök miatt, amelyeket ez teremni fog akkor, amikor te már az égben leszel.

Ne veszítsék el bátorságukat. Ez a munka sokáig tart, de nagy örömre szolgál.«

Feltűnő az a körülmény, hogy Mária Márta nővér nem tudta ellenőrizni főnöknője munkáját, az Úr azonban ellenőrizte azt. Némelykor feledékenységből, vagy az idő rövidsége miatt tisztelendő anyánk bizonyos szavakat kihagyott. Mily meglepő volt tehát, midőn nővérünk másnap Jézus szavaival állított be hozzá: »Anyád nem ezeket a szavakat írta le. Akarom, hogy azok legyenek.«

E szavak megerősítették a lelki vezetők utasítását, s így könnyen érthető, mily áhitatos gonddal vigyázott tisztelendő anyánk, úgyszintén az újoncmesternő, hogy semmi ki ne maradjon abból, amit leányuk velük közölt. Ezt következtetjük abból a nyilatkozatból is, amelyet a kézirat elején találunk: »Isten és szent alapítónk jelenlétében, engedelmességből és a lehető legnagyobb pontossággal feljegyeztük itt mindazt, amit, úgy véljük, Jézus isteni Szívének különösen nagy szeretete folytán az Ég küldött nekünk, szerzetesi testületünk valamint a lelkek javára.«

* *

A beavatottak e feljegyzéseit felhasználva, kövessük szeretettel kedves nővérünket. Ne várjunk hangos és feltűnő dolgokat. Ha egy klauzúrában élő szerzetesnő a szentség magaslatára emelkedik, ez egyáltalában nem munkáinak nagysága és változatossága által történik, hanem igenis szeretetének erőssége és tisztasága folytán, amely legegyszerűbb ténykedéseit is beragyogja.

Ha e szerzetesnő a Sarlós Boldogasszony rendjének tagja, akkor szabályzatában nincs is helye a nagy szigorúságoknak. Tudjuk, hogy midőn Szalézi Szent Ferenc a vizitációs rendet megalapította, új eszmét valósított meg. Új életmódot létesített, és hogy azt a gyengébb, közepes egészséggel bírók számára is hozzáférhetővé tegye, a belső önmegtagadás szelleme és a saját énünknek való meghalás által igyekezett pótolni a külső szigorúságokat, amelyeket mindaddig a szerzetesi élet elengedhetetlen kellékeinek tekintettek. E belső önmegtagadások Isten szemében ugyanolyan értékkel bírnak, mint a külső szigorúságok, és az egyéni megszentelődésben legalább is ugyanannyi, hacsak nem még több az értékük.

Habár Mária Márta nővér élete, a vezeklést tekintve, Isten akarata folytán kivételt képezett, amit a szent alapítók egyes esetekben előre láttak, mégis, eltekintve »természetfeletti« állapotaitól, amelyek az elöljárók titka maradtak, erényei és külső élete nem tértek el a vizitációs apáca alázatos ösvényétől. A külsőt tekintve, nem lehetne egyszerűbb, közönségesebb szerzetesi életet találni, mint az övét. Újoncévei óta elöljárói az intézeti növendékek éttermében alkalmazták őt. S ezt a szolgálatot élete végéig megtartotta. Itt folyt le élete visszavonultságban, naponként ugyanaz egyhangú foglalkozások között, távol minden fénytől, sőt sokszor még nővéreinek társaságától is, de sohasem tétlenségben. S igazán nem volt csekélység kedves nővérünk napi fáradalma.

Az étteremben végzett aprólékos és köteles teendőihez járult a kórusnak és az intézet több termének, valamint a hozzájuk tartozó helyiségeknek rendbentartása.

Vegyük még hozzá ezekhez a gyümölcsszedést, amivel ő volt állandóan megbízva, s ami néha már kora reggel, 4 óra előtt munkába szólította őt.

Ez a sok munka annyira lefoglalta, hogy alig maradt neki egy-két nyugodt pillanata, kivéve az ima idejét.

De ezek mögött az egyformán ismétlődő és az emberi szem számára semmi érdekeset sem nyújtó foglalkozások mögött mily intenzív belső élet s miféle mennyei világosság rejlett! Úgy látszik, az Úr már igen korán magához vonzotta őt, valami egyéni »missziót« bízhatott reá, szüntelen jámborságra ösztönözhette, erényességre nevelhette, és támogathatta »feladatában«. Ezeket a mozzanatokat próbáljuk ezentúl sorainkkal feleleveníteni.

Ha kedves nővérünk lelki világát akár nagy vonalaiban, akár kisebb vonásaiban tanulmányozzuk, valami tökéletes egység benyomását nyerjük. Belső életét három szóban foglalhatjuk össze: jászol, tabernákulum, Kálvária. Ez a három szó három hatalmas vonzóerőről beszél, amelyek csodálatos harmóniába és egységbe olvadnak, s ezek: a Gyermek-Jézus, a Szentségi Jézus és a Keresztrefeszített Jézus… De mindig ugyanaz az Úr Jézus vonzza ezt a lelket, teszi magát mesterévé s egyszersmind példaképévé, s alkalmazkodik mint a jóindulatú »hitoktató« tanítványa gyengeségéhez. Ennek az életnek szépsége, különös jellege és fűzzük hozzá, jótékonyan ható bája főkép Jézus közvetlen, állandó és szeretettel teljes befolyásában áll.

Az Úr Jézus, igaz, sokat követelt Mária Márta nővértől, de ezzel arányban áll iránta tanúsított nagylelkűsége. Kedves nővérünknek nincs semmije, ő nem tud semmit, képtelen mindenre; de Jézus ad neki, oktatja őt, felemeli, támogatja s magával ragadja.

>> 3. rész, a látomások és az üzenetek

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6. Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05 HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

Válaszolj Válasz elvetése

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005