Egy misztikus élete: MEGPRÓBÁLTATÁSOK, ELLENTMONDÁSOK, A KÉPZELŐDÉSTŐL VALÓ FÉLELEM, AZ ELHAGYATOTTSÁG, A GONOSZ LÉLEK TÁMADÁSA

<< A tisztítótűzben szenvedő lelkek

»Isten megkísértette őket, és magához méltóknak találta. Mint az aranyat a kemencében, megpróbálta őket, és mint az égő áldozatot, úgy fogadja őket.« (Bölcs. 3, 5. 6)

Világos, hogy Mária Márta nővér élete nem folyhatott le elkedvetlenedések nélkül. Ezt könnyű megérteni. A közönséges élet folyamától eltérő események egész sorozata megdöbbenést keltett a környezetében.

Öt évig tartó hosszú böjtölése, amit különféleképen magyaráztak, az elöljáróságnak vele szemben foganatosított különböző rendelkezései, amelyek némelykor ellentétben álltak az emberi érzéssel, a két új fohászima szokásbahozatala, a titokzatos hallgatás, amelyet mind az elöljárók, mind maga az érdekelt a neki juttatott kegyelmeket illetőleg megőriztek, az a bizonyos rejtélyesség és érthetetlenség, amely kedves nővérünket fátyolként körülvette, a természetfölötti benyomás, amelyet másokban keltett, s amely bizonyos meglepetéssel párosult, tekintettel állandóan megmaradó tökéletlenségeire… mindez szinte lehetetlenné tette, hogy az ember tiszta fogalmat alkosson róla magának. Egyeseket gondolkodóba ejtett, ami 1875-ben egy meglehetősen kínos eseményt eredményezett.

Közelgett a kánoni látogatás, az első, melyet az új érsek készült végezni. Mária Márta nővér figyelmeztette bizalmasait: »Borzasztó lesz, de utána meg fognak vigasztalódni.«

Valóban néhány nővér, kétségtelenül jó szándékkal, de kevés okossággal Önagyméltóságával több dolgot közölt, amelyeket ők Mária Márta nővérben megmagyarázhatatlannak, érthetetlennek és tűrhetetlennek találtak. Isten megengedte, hogy az érsek, anélkül hogy az elöljárókkal beszélt volna, vagy hogy a tényeket igyekezett volna kideríteni, kötelességének vélte, hogy az elégedetlenkedőknek elégtételt adjon, s az egész egybegyült ház előtt nyilvánosan és meglehetősen nyers formában adott kifejezést a maga nézetének.

A próba kemény volt. Kedves anyáink mindazáltal alázattal meghajoltak a kapott parancsok előtt, és szótlanul kiürítették a keserű poharat.

Elképzelhetjük, mily bensőségesen végezte most imáit kedves nővérünk, akinek Őnagyméltósága a további mindennapi szentáldozást megtiltotta. Az eredmény mégis váratlan volt. Bouvier kanonok úr, a házi lelkész, oly ügyesen védte Őnagyméltósága előtt ennek az alázatos és önmegtagadó léleknek ügyét, hogy a jámbor főpap mindenben szabad kezet engedett neki. Ezzel a kellemetlen ügy lezárult.

Életét azonban más megpróbáltatások is keresztezték. Miként az aranyműves az értékes fémet az olvasztó kemencében próbálja ki, úgy próbálja ki Isten azt a hasonlíthatatlanul értékesebb aranyat, amelyet az Egyházban a szentéletű lelkek képviselnek.

Ezek egyik leggyakoribb és nem a legkevésbbé fájdalmas megpróbáltatása az a félelem, hogy ők az emberi nem örök ellenségének játékszerei.

Egyrészt nem ismeretlen előttük, hogy a gonosz lélek némelykor a világosság angyalának alakját ölti magára, hogy őket alattomosan megtévessze és elbizakodottakká tegye. Másrészt alázatosságuk tiltakozik az ellen, hogy magukat a Magasságbeli különös kedvenceinek higyjék.

Mária Márta nővér számára ez néha igen kemény nehézség volt, amelytől azonban az Úr sohasem akarta őt teljesen megszabadítani. A legkiválóbb kegyelmeket megelőző napokon kedves nővérünk lelkének csaknem mindig valamilyen erkölcsi kínzást kellett elviselnie. De az is igaz, hogy Jézus csaknem minden alkalommal néhány kedves és bátorító szót is mondott neki.

Egy ilyen aggodalomban és végkimerülésig folytatott küzdelemben eltöltött éjszaka után, az Úr Jézus így szólt hozzá: »Én vagyok az erő, és azt neked kölcsönzőm… Meg vagyok elégedve szenvedéseiddel.« Mária Márta nővér rögtön erősnek érezte magát és serénynek a munkára.

Azóta — állapítja meg tisztelendő anyánk — a baj még tart, de már nem olyan mély, mint az első évben; a lélek felszínén marad. Kedves nővérünk nem tud többé a lelke mélyén kételkedni abban, hogy az Isten vezérli őt.

Egy körülmény mégis újból halálos nyugtalanságba ejtette a kedves kiváltságost. Midőn 1870-ben az egyik kántorböjt idején egy rendkívüli gyóntatónak néhány szót említett lelkiállapotáról, az kurtán azt felelte, hogy útja könnyen képzelődés és tévedés lehet. Elképzelhetjük e szavak hatását Mária Márta nővér lelkére. De szent alapítónk megkönyörült a szegény kínlódón, és látomásban eljött, hogy megnyugtassa őt: » Leányom, ha visszatérhetnék a földre, hogy rendeteknek törvényeket adjak, érintetlenül hagynám azokat, amelyeket már adtam; számodra pedig külön adnék egyet. De ha már nem is vagyok a földön, mégis segítek neked, hogy járni tudd utadat, és egészen különleges tanácsokat adok neked.«

A gonosz lélek számos és ravasz cselszövést alkalmazott, hogy Mária Márta nővért zavarba ejtse. Hol azt sugalmazta neki, hogy nem jár a szabály útján és a nővéreknek rossz példát ad, s hogy a másvilágon majd szenvedni fog, ha útját meg nem változtatja… Majd meg az állítólagos »kegyelmeket«, mint puszta képzeletszüleményeket állította eléje: »Képmutató! Boszorkány! Te csalsz, és magad is meg vagy csalva… Elöljáróid ezt jól látják, de nem akarják ezt neked megmondani.« És ezer hasonló dolgot hozott fel neki, ami a szegény áldozatot iszonyúan megfélemlítette.

Némelykor azzal vádolja a gonosz lélek, hogy túlságos gondot fordít testére: »Te nagyon szereted az életet, azért el fogod azt veszíteni …Te nagyon szereted magadat gondozni, ezért a pokolban fogsz égni.« (»Senki sincs, aki testére kevesebb gondot fordít, mint ez a szegény gyermek« — mondta Teréz Eugénia tisztelendő anyánk.)

Máskor meg elhiteti vele, hogy a kevélység bűnébe esett: »Te azt hiszed, hogy szent vagy, de számodra nincsen mennyország.« — »Jó! akkor Jézus és a szentek lábainál fogok időzni«, — vágott vissza alázatos nővérünk. De azután zavarba jött és félt, hogy feleletével valóban némi kevélységet tanúsított. »Igen, — állapította meg ugyancsak gyorsan a hazug lélek — te elkövetted az angyalok bűnét, velük együtt a pokolba jutsz.«

A gonosz lélek taktikája egyidejűleg arra irányult, hogy távol tartsa őt azoktól, akik felvilágosíthatnák: »Te valóságos keresztje vagy elöljáróidnak, ne szólj nekik semmit!«Sőt egy alkalommal számtalan zúgolódó gondolatot sugallt neki az elöljáróság ellen. A sugallat oly erős volt, hogy szegény nővérünk azt gondolta, hogy már bele is egyezett a kísértésbe, ami határtalan kínt zúdított reá. S mivel úgy érezte, mintha valami láthatatlan erő fogva tartaná őt, s megakadályozná abban, hogy tisztelendő anyánkhoz meneküljön, azért könnyhullatva futott az Oltáriszentséghez. Jézus ezzel a szelíd szemrehányással fogadta: »Gyermekem, megfeledkezel rólam?… Ha bizalommal menekülsz hozzám, bennem anyát találsz… Ha felém fordulsz, megszabadítalak… Maradj mellettem, és imádkozzál, akkor a sátán távozik…«

Mily megható Jézus jósága a lelkekhez! Hagyja őket szenvedni, mert a szenvedés hasznos és szükséges nekik. De mondhatnók, hogy Ő maga szenvedi a fájdalmakat, mikor azokat megengedi, annyira siet a szenvedőkön könnyíteni, mihelyt megteheti azt anélkül, hogy az érdemszerzés lehetőségét megszüntetné. Ezt szemlélteti velünk a szerető isteni Jegyes kedvenc jegyesével szemben tanúsított viszonyában. Megállapíthatjuk ezt ebből az újabb tényből:

Egy este, midőn valamivel jobban gyötörték őt aggodalmai, Mária Márta nővér az Úrhoz fordult, s így szólt hozzá: »Ó! Mesterem, lehetséges volna, hogy egy szív, amely Téged annyira szeret, amely oly gyakran társalog Veled, amely a szent áldozásban naponként egyesül Veled, elkárhozzék?«

Alig mondotta el e szeretettel teli panaszát, a kísértés máris elmúlt. Jézus pedig, Szívéhez vonva őt, szelíd hangján ezeket hallatta: »Nem, szerelmesem, te itt leszel most és az örökkévalóságon át. Mindazok, akik Engem szerettek, és a tiedhez hasonló életet éltek, most Velem vannak a Paradicsomban.«

Az isteni Mester nem kímélte meg jegyesét a szerető lélek számára oly rettenetes másik megpróbáltatástól, az Ő távollététől sem. Jézus távolléte Mária Márta nővért valóságos végvonaglásba döntötte. Ilyenkor bolyongott mindenfelé, mintha az Énekek Énekének jegyeséhez hasonlóan kérdezné: »Nem láttátok azt, akit a szívem szeret?«

Jézus eme távolléte némelykor büntetés volt számára valami csekély hűtlenségért. Midőn visszatért, bocsánatot és örömöt hozott neki e szavakkal: »Elhagyatottságod által mindent megtisztítottam benned!«

Máskor tisztán a szeretet volt ennek indítóoka: »a szeretet a szeretőket hasonlókká teszi.« »Leányom, én nagy elhagyatottságomban sírtam az Olajfák-hegyén és a kereszten«, mondta neki, miután több napon át nem felelt fájdalmas sóhajaira és könnyeire. Ugyanezt az oktatást ismételte előtte a Szeplőtelen: »Jövök, hogy tudtodra adjam Jézustól való elhagyatottságodat, hogy ezáltal részt végy az Ő kereszten való elhagyatottságában, midőn Atyja elhagyta Őt.«

1869 augusztus havában, miután megengedte neki, hogy a Mennyországban a megdicsőült lelkek között az Atyát és Fiúistent szemlélje dicsőségükben és hatalmukban, az Úr hirtelen eltűnt, (hogy se ne mutatkozzék, se ne éreztesse magát,) egy egész héten át kimondhatatlan szenvedések martalékának engedve át Mária Márta nővért. Midőn Jézus visszatért, megmagyarázta neki ez elhagyatottság okát: »A kereszten, legnagyobb szenvedéseim közepette, egészen egyedül voltam… Íme, ezért akartam, hogy te is így szenvedj.«

Az Úr még azt mondta: »A szeretet elrejtőzik, hogy kerestesse magát… Visszatérek, de ne várd, hogy mindenkorra: újból eltávozom, és ez hasznos lesz számodra ; mert nem szeretnél annyira, ha mindig szemed előtt lennék.«

Jézus további szándéka az volt, hogy szolgálóját a tökéletes belső szabadságba elvezesse. A jó Mester e célból egyhuzamban tizenöt napig teljes elhagyatottságban hagyta. Mária Márta nővér látása, aki az ilyen vezetéshez nem igen volt hozzászokva, szánalmat keltett. A szavak, melyeket kevéssel előbb főnöknőjének mondott: »Ha Isten akarja, hogy egy lélek szenvedjen, semmi sem képes őt megenyhíteni«, úgy látszik, rajta a maguk egészében teljesedésbe mentek.

Jézus az elhagyatottság mártiromságát végül más lelkek üdvéért is bocsátotta jegyesére: »Leányom, e kemény kísértés révén, amelyet elszenvedtél és belső elhagyatottságod által több bűnös megtért, és több lélek kiszabadult a tisztítótűzből… Erre voltak szükségesek szenvedéseid.«

Nem írunk többet e megindító jelenetekről, ezekről az eltűnésekről és aggodalmakról… sem azokról a szóval ki nem fejezhető visszatérésekről, amelyek a vigasztalan elhagyatottságokat követték. Minden léleknek, aki őszintén szeret, meg kell azokat sejtenie és át kell éreznie. Másoknak meg hiábavaló erről beszélni.

* * *

Egy másik megpróbáltatás, amely Ádám összes gyermekeinek közös terhe, a kísértésekből és romlott természetünk követelődzéseiből fakad.

Mária Márta nővér számára e kísértések tolakodását Lucifer gonoszsága megtízszerezte, abban reménykedve, ha nem is viheti őt bűnre, legalább megzavarja feladatának teljesítésében, és megbénítja lelki szárnyalását.

Így, mint már mondottuk, nevetségessé tette ájtatossági gyakorlatait, főképp a Szent Sebek felajánlását. Némelykor kötelessége teljesítésében igyekezett őt megakadályozni: »Ne térj vissza többé munkakörödbe, ott elkárhozol.« Nyugtalanította őt egészsége miatt, hogy ezáltal visszatartsa szolgálatának végzésétől: »Ne menj többé a kertbe, mert ott tönkremegy az egészséged.« Máskor meg igyekezett őt elkedvetleníteni, illetve elégedetlenségre ingerelni: »Kérj pihenőt, anyád kemény hozzád.« Vagy pedig hitellenes sugallatokkal gyötörte: »Mire jók áldozásaid?« Sőt egy napon öt ízben testet öltve jött hozzá, s bizonyos távolságban megállva, ezt hajtogatta : »Nincs Isten!… Mire valók imádságaid, hiszen úgy sincs Isten!…« Mária Márta nővér erélyesen tiltakozott: -»Én hiszem, hogy van Isten, és hogy Ő az én Jegyesem !… Ő az én Jegyesem!… Ő az én táplálékom…« E feleletre a gonosz lélek füstként elillant.

A gonosz lélek kevélységre is kísértette őt hazug hízelgésekkel: »A szerzetesi testület igen boldog, hogy téged bírhat. — »Igen, — felelt Jézus, megóvva jegyesét a kevélységtől, és a hallott szavakhoz ezt a helyreigazítást is fűzte: — boldog, tudatlanságod miatt.«

Csak egyetlenegyszer engedte meg az Úr a támadást ez ártatlan lélek tisztasága ellen: »Benned minden hazugság. Te sok bűnt követtél el a hatodik parancsolat ellen.« Ez a vád zavarba hozta a tiszta gyermeket. Szaladt főnöknőjéhez, hogy megkérdezze tőle: »Melyek ezek a bűnök?… Én nem ismerem őket.«

A gonosz lélek nem érte be a számos kísértéssel. A kellemetlenkedés minden nemét felhasználta, hogy megkínozza őt testben és lélekben. A főnöknők, akik e tények szemtanúi voltak, szánalommal jegyzik fel mindama üldözést és rossz bánásmódot, amelyet a pokoli ellenség Isten engedélye folytán ellene kifejtett. Fékezhetetlen dühe főképp az Egyház vagy egyes lelkek nagy szükségeinek idején volt észlelhető.

Mária Márta nővér küzdelmei közepette hitének és szeretetének egész bátorságával állt ellen. Különösen kínos óráiban Jézus közbelépett, hogy támogassa gyengeségét, szóval bátorítva, vagy isteni jelenlétével erősítve őt: »Jöjj, gyermekem, rejtőzzél el Szívemben. Innen merítette Anyám alázatosságát.« — »Kövesd az alázatosság ama példáját, amelyet szent gyermekségem által adok neked, és legyőzöd a gonosz lelket.«

Még az ördög legvadabb üldözése alkalmával is fenntartotta lelkében mindenható kegyelmével a kötelességteljesítés érzetét: Leányom, menj mindig oda, ahova a kötelesség hív.« — Midőn elérkezett a pillanat, hogy a növendékek mellett szolgálatát teljesítse, jegyzik fel a főnöknők, kedves nővérünk elegendő erőt és lélekjelenlétet vesz magának, hogy annak megfeleljen.

Az Úr eszébe juttatja, hogy a lelkekért szenved: »Szerelmesem, azért hagylak pihenés nélkül szenvedni, mert a gonoszok szintén nem alusznak.«

Némelykor megtörtént még az is, hogy megismertette vele gyötrő szenvedéseinek értékét. Többek között Mária Márta nővér egyszer már előre tudta a plébánia egyik hívőjének, egy úrnak, akinek a nevét főnöknőjével közölte is, megbetegedését és halálát. Az Úr megengedte, hogy e lélek üdvéért valóságos mártíromságot szenvedjen. Később ez a lélek eljött hozzá, hogy köszönetet mondjon neki: »Értem szenvedtél annyit. A gonosz lélek bősz dühvel igyekezett engem a kárhozatba dönteni. Neked köszönöm üdvömet: helyem a pokolban volt, most pedig a mennyországban vagyok Jézus sebeinek érdemeiért, amelyekhez értem fohászkodtál.« Ennek a halálesetnek körülményei tökéletesen úgy alakultak, amint kedves nővérünk előre jelezte, amit igazolt tisztelendő anyánk. (1869 május—június)

Ugyanez év szeptember 4-én, jelenti a kézirat, gyermekünknek a sötétség szellemétől vad és borzasztó támadást kellett elszenvednie. Éjjel 1 órakor testileg és lelkileg összetörve, teljesen kimerülve roskadt le a padlóra, hogy az éjszaka még hátralevő részét ott töltse… Hirtelen fényözön töltötte be a szerény cellát… Megjelent neki az Atyaisten és a keresztrefeszített Úr Jézus. Jézus így szólt: »Atyám, tekints reám… Ez állapotomban meg vagyok terhelve a világ minden bűnével.« Azután szeretettel teli pillantást vetve az ártatlan áldozatra, aki lábainál hevert, az édes Üdvözítő így folytatta szavait: »Te szintén meg vagy terhelve az emberek bűneivel.« Erre Mária Márta nővér kiterjesztette karját, hogy fájdalmas keresztútját, a megfeszített Istenfia Kálvária-járásával egyesítve felajánlja, mialatt szívéből mintegy visszhangképpen ez a kiáltás tört elő: »Istenem, én is könyörgök hozzád összes teremtményeidért…« A szenvedés órája azonban elmúlt, s benső vigasztalás szállt szívébe. Határtalan éhség fogta el őt Isten után: »Istenem, jöjj hamar,… adj nekem abból a kenyérből, amelynek vétele után az ember nem éhezik többé… Adj nekem abból a vízből, amelynek élvezete után szomjúságunk végkép megszűnik… Neked ajánlom fel szívemet és anyáink szívét… Istenem, fizess meg nekik mindazért, amit értem tesznek… Gyullaszd fel szívüket a te szent szereteteddel!… Ah! jöjj, jöjj, isteni Jézusom!…« Hirtelen felkiált: »Ó! itt van az isteni Gyermek!« Igen, Ő ott volt, eleget téve jegyese epedő óhajának, Önmagát adva neki. S e csodálatos »communio« hatásait érezve, a boldog látnok, élvezve kincsét, időnként így szólt: »Ő szeretetével felgyullaszt engem, mint valami tűzsugár.« Elragadtatása egészen reggelig tartott

>> Különös kegyelmek, rendkívüli látomások