Chambon Mária Márta nővér élete – 7. rész A szerzetesi engedelmesség, hallgatás, szegénység, buzgóság

<<Chambon Mária Márta nővér élete – 6. rész

AZ ENGEDELMESSÉG

»Boldog az a lélek, akinek engedelmessége készséges, tiszta és tökéletes. Segítségére leszek, midőn győzelmeit az örök Atyának elmondja.« A Bold. Szűz leányainak 4. boldogsága. (Szalézi Szent Ferenc)

Szent anyánk, Chantal Janka Franciska megállapítása, hogy az engedelmesség tesz valakit apácává. És valóban a világban megőrizhetjük szüzességünket, gyakorolhatjuk a szegénységet, még a jólét közepette is, ha szívünk semmihez sem tapad oda. Ez aránylag könnyű. Az engedelmesség fogadalma által azonban a lélek áldozatul hozza azt, amiről legnehezebben tud lemondani, ami Isten adományai közül a legegyénibb, a legnemesebb, a legmagasztosabb benne, vagyis ítéletét és szabad akaratát. Igen, az akarat és cselekvés szabadsága »az a kedves Izsák«, akit a szerzetesnőnek fel kell áldoznia Istennek, teljesen és mindenkorra! Az engedelmesség fogadalma a szerzetesi életnek lényeges és jellegzetes alapja. Mária Márta nővér az isteni oktatások és készséges tanulékonysága révén engedelmes lélek volt.

Mélységesen hívő lelkületéből kifolyólag a tekintélyben tényleg Istent ismerte fel. A Tekintélyt az újból megtestesült Igének mondhatjuk, igaz, nem szentségileg a kenyér színe alatt, de erkölcsileg, emberi külső alatt, hogy lelkünket folytonosan isteni szavával táplálja.

»Aki titeket hallgat, engem hallgat; aki titeket megvet, engem vet meg.« Nem az Üdvözítő változatlan tanítása-e ez húsz évszázad óta?— Kétségtelen, hogy itt az Egyháznak adott tanítói hatalomról van szó. De meg kell látnunk ezekben a szavakban azt a hatalomrészt is, amellyel Isten a maga helyetteseit felruházta.

»Leányom, a te főnöknőd azonos én velem,« — ismételte Jézus gyakran jegyesének.

Több alkalommal a napi parancs kiosztásakor a főnöknő helyén megjelenve, szinte egy személyt képezve vele, így szólt az Úr: »Nézd, leányom, nézd,… Én vagyok főnöknőd helyén… Én hallom, mit mondanak neki… Ő az én helyemet foglalja el, és én az övét. — Az ő feleletei az Enyémek.«

A káptalani összejöveteleken az Úr szintén elfoglalta némelykor a főnöknő helyét, jobban mondva, a főnöknő személye eltűnt, és Jézus alakja jelent meg az alázatos látnok elbájolt szemei előtt. Jézus tehát megjelent, hogy a hivatalcseréket eszközölje. Mellette foglaltak helyet szent alapítóink, s a főnöknő ajkai által Jézus beszélt.

Egyszer ilyen alkalommal így szólt kedves nővérünkhöz: »Jövök, mivel anyádnak szüksége van reám. Ő kívánta, hogy én intézzek mindent. Ő kérte ezt tőlem. Jövök tehát, hogy a hivatalokat elosszam, és hogy kinek-kinek megadjam a kegyelmet, hogy szívesen fogadja azt, amit az engedelmesség neki juttatott. Ti többiek, ne nyugtalankodjatok: csak Jézusra gondoljatok, csak Jézussal foglalkozzatok, és Jézus mindent megtesz értetek.«

Mivel Mária Márta nővér lelke ily megvilágosításokban részesült, könnyen érthető elöljáróival szemben tanúsított magatartása. El sem lehetne képzelni nagyobb megalázkodást, több tiszteletet, és nagyrabecsülést. Észre lehetett venni, mily kicsiny akart lenni kedves nővérünk, mennyire áthatotta őt semmiségének tudata, mintha méltatlan lett volna arra, hogy Isten képviselőjéhez közeledjék.

Hasonlóképen látni lehetett, mily bizalommal adta át magát elöljárói vezetésének, milyen súllyal bírtak számára legkisebb határozataik is. »Anyánk mondta ezt nekem« — ez a gondolat elég volt neki, hogy minden egyéni kezdeményezést már csirájában elnyomjon. Ez volt egyúttal a mindenkor hathatós eszköz a felmerülő kételyekkel szemben, vagy a félelem belopódzása ellen. A tekintélybe vetett bizalma, amely gyermeki egyszerűséggel párosult, oly fokra emelkedett, hogy, miként a kézirat feljegyzései bizonyítják, csodákat művelt.

»Kis nővérünk napok óta ágyban fekvő beteg volt. Újoncmesternője, Blanc Mária Alexia tisztelendő nővérünk meglátogatta őt, és a következő bátorító szavakat intézte hozzá: »Holnapra meggyógyul.« Mária Márta nővér ezt szó szerint vette… Jézus Szíve pedig örömmel látta ezt a nagy hitet. Még abban a pillanatban megadta neki a tökéletes gyógyulást, így szólva: »Gyógyulásod bizonyítására kívánom, hogy esti étkezésedet úgy fogyaszd el, mintha a nővérekkel az étteremben volnál.« A főnöknő írja: » Valóban szükségünk volt bizalomra és a hit szellemére, hogy betegünknek, aki napok óta csak egy kis vizet ivott, a szerzetesi testületnek készült ételeket felszolgáljuk. Ő mindent megevett, amit hoztak neki. Éjjel igen nyugodtan aludt, másnap szentmisére felkelt, és ismét folytatta rendes szolgálati teendőit.« (Kézirat)

A főnöknője tekintélyébe helyezett tökéletes bizalma volt a gonosz lélek támadásának egyik főpontja, amelyen kedves nővérünk lelkében zavart igyekezett okozni. Hazug sugallatok által gyakran próbálta megakadályozni, hogy azokhoz forduljon, akik rendelkeztek a kegyelemmel, hogy őt néha oly nehéz útján felvilágosítsák és támogassák. Megtörtént, hogy néhány napon át Mária Márta nővér végtelen ellenszenvet érzett aziránt, hogy főnöknőjéhez közeledjék. Midőn egy este ezt a baját Jézus lába elé rakta, hallotta hangját: »Szerelmesem, nézd ezt a lámpát, amely jegyeseimnek világít. Mi lenne akkor, ha azt naponként meggyújtanád, anélkül, hogy az elfogyott olajat pótolnád? Már nem volna képes világítani.«

Az Úr e hasonlatot megmagyarázva, megérttette szolgálójával, hogy az anyai felvilágosításokba helyezett bizalom ugyanolyan, mint a lámpának az olaj: csak ezáltal tud világítani. »Ha főnöknődtől távol maradsz, tévútra kerülsz, és elveszíted az igazi világosságot. A te világosságod a főnöknő, hozzá kell fordulnod. Hogy az elöljárók jók legyenek, ahhoz szükséges, hogy rá tudják venni gyermekeiket arra, hogy énjüknek meghaljanak. Minden igyekezetükkel ezen kell lenniük.«

Így oktatta Mária Márta nővért más alkalommal az isteni Mester. Kedves nővérünk pedig egy fényözöntől elárasztott utat látott maga előtt. »Hogy ezen járhass, szükséges, hogy elöljáróid közreműködésével magadnak és természetednek meghalj. Azok a lelkek, akik nem tanulékonyak és nem akarják magukat vezettetni, és nem akarják a rendreutasítást eltűrni, nem járhatnak ezen az úton… ők homályos és sötét ösvényeken járnak.«

Kedves nővérünk határozottan a világosság útján járt. Tudjuk, hogy elöljárói, Isten szándékai szerint, gyakran adtak neki alkalmat arra, hogy a természetnek meghaljon. De bármit hallott főnöknője ajkairól: gáncsot vagy bíztatást, parancsot, vagy tilalmat, sohasem látták, hogy felhagyott volna tökéletes alárendeltségével és mély alázatosságával.

Hallgassuk meg főnökei és főnöknői tanúbizonyságát. Egyhangúlag kijelentik, hogy róhattak reá bármily súlyos munkát, követelhettek tőle bármily súlyos áldozatot, a legcsekélyebb ellenkezésre sem találtak. Sohasem mondott ellent. Soha egy parancs ellen fel nem szólalt.

Szent életű házi lelkészeink, Bouvier és Collonge kanonok urak, akik mind a ketten több mint húsz éven át voltak lelki irányítói, kijelentik róla: »Nagyon engedelmes volt, és betű szerint követte a neki adott utasításokat.«

»Az engedelmesség volt mindene,« — olvassuk viszont Revel Teréz Eugénia tisztelendő anyánk nyilatkozataiban. Láttuk, hogy igazi hűséggel engedelmeskedett, akár elöljárói parancsoltak neki, akár Isten követelt tőle valamit.

Ugyanígy tanúskodnak Mária Márta nővér későbbi főnöknői is. Felismerték, hogy az »engedelmesség« szava mindenható erővel bír reá. Csak ez volt képes őt az isteni Mester lábainál végzett hosszú és mély szemlélődéseinek félbeszakítására rábírni. Ha anyánk, vagy bármelyikünk az ő nevében szólt, kedves nővérünk rögtön felállt, hogy a kijelölt helyre menjen. Nem mondta-e neki az Úr: »Kegyelmemet az engedelmesség készségéhez fűzöm!«?

A szerzetesi engedelmesség nemcsak az elöljárók közvetlen parancsaival, tanácsaival és óhajaival szemben tanúsított alárendeltségre szorítkozik. A nap s az élet folyamán rengeteg előírással találkozunk, amelyek szent alapítóinktól erednek, s amelyeket az Egyház jóváhagyott, amelyeket tehát a szerzetesnőnek meg kell tartania, hogy az Istennek tartozó hűségében megmaradjon.

Szalézi Szent Ferenc megjegyzi: »Az igazán engedelmes lélek szereti szabályait, tiszteli azokat, mint a lelke Istennel való egyesülésének igazi útját, s ezért sohasem tér el azoktól.«

Mária Márta nővér, mint minden igazi szerzetesnő, szerette az engedelmességet, amelyet elöljárói személyében Istennek fogadott. Nem kevésbé szerette szabályait és konstitúcióit. A természetfeletti módon kapott világosság fényében felismerte azok fontosságát és szépségét.

Elbeszélésünk folyamán már többször kiviláglott, mennyire gyötörte kedves nővérünket a félelem és a fájdalom, hogy ez áldott szabályokat esetleg nem tartja meg jól.

Főkép egy pont aggasztotta, t. i. hogy a közös összejöveteleken nem jelenhetett meg pontosan, mivel a növendékek mellett teljesített szolgálata rendszerint megakadályozta őt ebben. Tudjuk, hogy a szünidőben e téren kimondhatatlan vigasztalással kárpótolta magát. Egész lényéről leolvasható volt az öröm, hogy most ő is megjelenhet, ajkain a zsoltáros szavaival: »Mily jó és mily gyönyörűséges a testvéreknek együtt lakniok !«

Ezeknek a kötelesség által reá rótt kivételeknek leszámításával Mária Márta nővér amennyire csak tőle tellett nagyon pontosan megtartotta szent előírásainkat.

Különösen szívén viselte a hallgatás szabályát. Társnői még most is épüléssel emlegetik, mily szigorúan tartotta meg, főképp a nagyböjtben.

A szerzetesi szerénységet és komolyságot illetőleg ismerjük mélységesen összeszedett magatartását: mindenkor lesütötte szemét, ha le nem zárta.

Végtelenül nagyrabecsülte »Lelki Útmutatónkat« és elmondhatjuk, hogy azt egész tökéletességében gyakorolta, mert figyelme minden pillanatban Istenre irányult.

E kis könyv élén álló szavakat sohasem tudta elolvasni, de átvitte azokat életébe, és gyakran ismételgette, mint lelkének különösen kedves szöveget.

A SZEGÉNYSÉG

Uram Jézus, mutasd meg nekem a te drága szegénységed ösvényeit, mert én azt oly szenvedélyesen szeretem, hogy kívüle nyugtot sehol sem találok. Ó! Istenem, te tudod ezt, mert te öntötted szívembe ezt a nagy szeretetet!« (Assisi Szent Ferenc)

Semmi sem fejezhetné ki jobban nővérünk érzelmeit, aki kolostorba lépése előtt Assisi Szent Ferenc harmadrendjének tagja volt, mint a fenti szavak. Az evangéliumi szegénység éppúgy, mint az alázatosság, Mária Márta nővérnek valóban kedvenc erénye, mondhatnék lelkének szent szenvedélye volt.

Kétségtelen, hogy a zárdába való belépése nem került nagy anyagi áldozatába: mint egészen egyszerű család gyermekének nem kellett lemondania vagyonról és az azzal járó fényűzésről és kényelemről. Ennélfogva egyes nélkülözések, amelyek a többi, más körülmények között nevelkedett újoncnőknek oly kemények voltak, neki nem okoztak valami nagy nehézséget. Mindazáltal nem kevésbbé igaz az is, hogy a zárdában sajátította el a szegénység igazi szellemét, és hogy ezt az erényt hősies módon, egész terjedelmében s a legváltozatosabb formában gyakorolta.

Itt is, mint minden egyéb téren az Üdvözítő példája lebegett előtte első sorban a maga alakításában. Emlékezzünk vissza azokra a felvilágosításokra, amelyekben szerzetesi életének első éveiben részesült a szegénység fogadalmának kiválóságát és szépségét illetőleg, az újszülött Jézus szemlélése által. »Nagyobb szegénységben soha egy gyermek sem született«, szólt neki a magyarázat. Látta az isteni Gyermeket pólyába takarva, csupán édesanyja karjai és az állatok lehellete által melengetve… Te mezítelenség, ti az Üdvözítőnek és Szent Anyjának szenvedései, nélkülözései, megaláztatásai, mily beszédesek vagytok az Ő jegyesei számára!

Egy napon Mária Márta nővér a keresztúti ájtatosságot végezte. A tizedik állomásnál az Üdvözítő megérttette vele a kegyelmeket, amelyeket a ruháitól való megfosztás által ama lelkek javára kiérdemelt, akik arra vannak hivatva, hogy őt a szegénységben kövessék. Felszólította, hogy ajánlja fel Szent Sebeit »azokért a jegyeseiért, akiknek szükségük van egynémely dologtól való megválásra, hogy szegénységi fogadalmuknak gondosabb gyakorlása által Őt magukra tudják ölteni.«

A Keresztrefeszített Istenfia, tovább oktatva hű tanítványát, e szigorú erényben eléje állítja azt az áldozati kést, amely nemcsak a külső és érzékelhető tárgyakhoz való ragaszkodást vágja el, de irgalom nélkül behatol a lélek legbensőbb mélységéig, hogy azt mindentől elválassza: »Csak a szerzetesi lelkek képesek megosztani velem egész terjedelmében a kereszten elviselt mindentől való megfosztatásomat, amennyiben a minden pillanatban felmerülő gondok, bajok és egyéb nehézségek által engedik magukat megfosztatni mindentől, Isten akaratának megfelelően.«

A szentségházban lakó Úr Jézustól ugyanezt a leckét, ugyanezt a felhívást kapja: »Nézd, milyen szegény az, aki itt lakik!… s kövesd e példaképet. A szív csak akkor birtokol Engem teljesen, ha egészen megválik önmagától és a teremtményektől. Ebben a szegénységben van minden gazdagság. Leányom, a tabernákulumban épúgy, mint a kereszten, mindentől meg vagyok fosztva… Akarom, hogy a szerzetesi lélek is ilyen legyen: el kell veszítenie saját énjét, s magára kell öltenie Jézus szellemét.

Hogy valaki meg tudja indítani szívemet, szegénnyé kell lennie, s nem szabad többel bírnia, mint azzal, ami szükséges. A fölösleg az Enyém, azt Nekem kell adni.«

Helyesen tételezzük fel, hogy Mária Márta nővérnek sohasem volt fölöslege, és hogy mindenkor csak a feltétlenül szükségesre szorítkozott. A valóságban szegény volt mindenben. Szegény volt használt ruházatában, amelyen folt folt hátán volt. Szegény volt táplálkozásában, azt fogyasztva el — engedéllyel, — ami a többieknek nem kellett, vagy pedig a teljesen romlott gyümölcsöket, amelyeket egyedül ő volt képes megenni.

Szegény volt szolgálatában. »Határtalan gondossággal kímélt minden tárgyat. Mint a nevelőintézet éttermi szolgálatával megbízott nővér, jóformán sohasem tört el semmit, habár ebben az alkalmazásban ez gyakran megtörténhetett volna. A legtörékenyebb tárgyak az ő kezében beláthatatlan ideig épségben maradtak, majdnem minden csorba nélkül.« (Kézirat)

Szegény volt az időnek jó felhasználásában, mert ez is egyik követelménye a szerzetesi szegénységnek.

Mária Márta nővér természeténél fogva igen tevékeny volt, s megjegyzésre méltó, hogy a legkitüntetőbb kegyelmek s a legmélyebb összeszedettség sohasem hátráltatták munkáját. Összes társnői vallomása szerint gyorsan végezte teendőit, és senki sem volt, aki annyi munkát vállalt volna magára, mint ő. Revel Teréz Eugénia tisztelendő anyánk jegyezte fel: »Nyilvánvaló és bebizonyított tény, hogy naponként két személy munkáját végezte el.«

Kétségkívül Isten adott neki ehhez erőt. De egyszersmind megadta neki a szegénység fogadalmának és erényének megértését is, azzal a meggyőződéssel együtt, hogy idejének a legkisebb részecskéjét sem szabad elvesztegetnie.

»Gyermekem, — mondotta neki Jézus — nem szabad idődet elvesztegetned. Minden percetek az Enyém; ha hiábavalóságokkal töltitek el azokat, megloptok Engem, s meglopjátok felebarátotokat. — Akarom, hogy nagy alázatossággal kérdezd, mi a teendőd, mint a szegény leány, aki nagyon lekötelezve érzi magát, midőn munkát akarnak neki adni. — Akarom, hogy szolgáld felebarátaidat, a növendékeket épúgy, mint a nővéreket, a nélkül hogy valaha is visszautasítanál valami munkát. Ellenkezőleg tartsd nagy megtiszteltetésnek, ha hajlandók szolgálatodat igénybe venni.«

Ugyancsak a szegénység szellemétől vezérelve igyekezett a kedves laikus nővér a gyümölcsöt és a főzelékfélét oly nagy buzgósággal összeszedni, éberen vigyázva, hogy semmi el ne veszelődjék. A szegénység szellemétől ösztökélve szedett fel minden egyes szőllőszemet, amely a földre hullott a szüret alkalmával… Ennek az időszaknak visszatértével nem is mulasztjuk el sohasem, hogy Mária Márta nővér emlékét felidézzük, aki ezt a munkát oly gondosan végezte. A szegénység szelleme sugallta neki, hogy a levesbe való zöldségfélék közé belekeverje a réten talált vadsóskát… S a legszigorúbb tél idején is módját ejtette, hogy kiássa a hó alól a friss főzelékféléket, amit azután mint valami kincset vitt a szakácsnővérnek. Megértette, hogy a zárda vagyona Isten vagyona; mint ilyent gondozta azt, és fájt neki, ha ezen a téren némi hanyagságot vett észre.

»Mária Márta nővér nemigen figyelmeztetett másokat, — mondja róla egyik társnője, akinek tanúbizonyságát már ismételten idéztük; — ő oly alázatos volt! Csak a szegénység elleni hibákat tette szóvá!«

A fiatal nővérek, akik cselekvésükben még kissé meggondolatlanak voltak, nem értették meg mindig a szegénységnek ezt a fennkölt szellemét… Némelykor fösvénységről vádolták, és hogy csak az anyagiakra gondol. Megható dolog, amely egyúttal azt is bizonyítja, mily őszinte alázatossággal párosult nála a szegénység szelleme: ezek a szemrehányások sokszor nagy belső kínokat okoztak neki, mert, mint ő mondta, »ez nagyon igaz lehet, hiszen egy felebarátom mondja.«

A vizitációs kolostor templomának belseje

Élete vége felé említést tett lelki támaszának is erről a »tövisről«: »Nővéreink között vannak egyesek, akik azt mondják, hogy én ragaszkodom a káposztához, meg a parajhoz… Ó nem! Csupán az okoz nekem fájdalmat, hogyha látom, hogy valami tönkremegy, mert az a jó Isten tulajdona, Ő adta azt nekünk … Azután meg szegénységi fogadalmat tettünk!«

Kedves nővérünk néha talán túlment a helyes mértéken! Ez nem lephet meg bennünket. Ez csak azért van, mert mi kényességünknél fogva könnyen túlzásnak minősítjük az ő buzgóságát, amellyel másokkal is gyakoroltatni akarta az igen szigorú szegénységet! Habár mosolyogva idéztük fel ezeket az emlékeket, — számítva arra, hogy szeretetreméltó nővérünk maga is velünk mosolyog az Égből, — mégis nagyon kellemes nekünk újra elolvasni az isteni Mesternek, – aki szolgálója szívét oly jól ismerte -, a kéziratban feljegyzett e vigasztaló szavait:

» Leányom, igen zsugorinak tartanak, mert oly nagy gonddal kezelsz minden dolgot és szedegeted össze a legapróbb gyümölcsöt is. Én egészen máskép ítéllek meg. Én tudom, mennyire vált meg a szíved a földi dolgoktól.« Tényleg így is volt.

Igen, kedves nővérünk szegény volt a minden teremtett dologtól való megválása által, belső, feltétlen lemondása által… Ő valóban elszakadt mindentől, lelke szabad volt minden bilincstől, és igen közel volt ahhoz a magasztos fokhoz, amelyen a szegénység a tisztasággal testvéri csókban egyesül, afféleképen, hogy a teljesen szegény lélek egyedül Istenben keresi gazdagságát.

Idézzük emlékezetünkbe ezt a tiszta, őszinte s különben is jeles feleletét: »Nekem szabad a szívem… Ő minden… Semmihez sem ragaszkodom, semmihez. Nem kívánok semmit… Az én szívem szabad.«

MÁRIA MÁRTA NŐVÉR SZERETETE

ISTEN IRÁNTI SZERETETE

»Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből: ez a legelső és legnagyobb parancs.« (Mt. 22, 37. 38)

Mária Márta nővér »nem ragaszkodott semmihez«. Szíve szabad volt«, mivel Isten szeretete teljesen betöltötte. A teremtett dolgoktól megválva, semmi sem akadályozta szárnyalását.

A keresztrefeszített Jézus felhívásai, bensőséges szentáldozásai, a Szentlélek tüzes érintései felgyújtották lelkét, s lobogásban tartották szeretetét. Ezenkívül élete a kegyelmek csodálatos sorozata volt. Bár érdemén kívül részesült azokban, mégis tény, hogy lelke bámulatos készséggel válaszolt Isten kopogtatásaira. A segítő kegyelmekkel való közreműködése új kegyelmeket szerzett számára, olyannyira, hogy Isten iránt való szeretete minden nappal növekedett, még pedig mindenféle alakjában, nevezetesen: a gyermek gyengéd és bízó szeretete, a szűz tiszta és szemérmes szeretete, a jegyes kizárólagos szeretete és a Kálvária szerelmesének izzó, erős szeretete…

Életének leggazdagabb időszakában ott találjuk kedves nővérünk lelkén az »isteni ostromok« nyomát, amelyek bizonyos értelemben testét-lelkét egyaránt felperzselik. »Akarom, hogy Szívem felgyulassza a tiedet. Nekem erre szükségem van, és neked is szükséged van reá, mert általad akarom Magamat teremtményeimmel közölni.«

Úgy látszik, ettől fogva élete utolsó napjáig ez a belső tűz szünetnélküli imádságban tör utat magának, ami szeretete tömjénfüstjeként száll az Ég felé, — imádságban, amely elárulja Mária Márta nővér lelkének egész tartalmát, s enyhíti szívének hő vágyát: szeretni és mások hidegségét jóvátenni, s amely egyszersmind számos lelket hódít meg Istennek.

Mindazáltal az alázatos apáca megmarad a maga semmiségének tudatában, mert a szeretet annyira felemészti, hogy még az Üdvözítőnek lelkében végzett kimodhatatlan kegyelmi működéseit sem veszi észre, azt a nagy átalakulást sem, amely bizonyos tekintetben azonossá tette őt isteni Jegyesével.

Lelki támasza egy alkalommal megkérdezte tőle: »Mária Márta nővér, nem meríti Önt ki, hogy éhgyomorral térdel egész délelőtt?« — »Az ilyesmit az ember nem veszi tudomásul, és nem gondol reá.«. — »Bizonyára nagyon fáradt utána?« — »Ó! nem, ilyenkor nemigen tudja az ember, hol is van.« — »Ilyen hosszú idő alatt bizonyára sok mindent mond a kis Jézusnak?« — »Nem,… csak szeretjük egymást«

»Szeretjük egymást!« Íme, a jegyesek mindent megmondó szava! Így fejezi ki az egyszerű falusi leány a maga naiv módján Jézusnak egyetlen óhaját, egyetlen dicsvágyát, egyetlen diadalát. »Szeretjük egymást!« Mindaz, amit az Úr Mária Márta nővértől kíván: munka, imádság, szenvedés, apostolkodás; minden, amit ad neki: megpróbáltatás, vagy kegyelem… mindez csak a szeretetnek kivirágzása, és mindennek csak egy a célja: táplálni, megmutatni és kipróbálni a kölcsönös szeretetet… » Szeretjük egymást!.. «

Ez a kölcsönös szeretet az Üdvözítő és választott jegyese között, mondhatjuk, e könyv minden lapjából kiviláglik, a Mester oktatásaiból éppúgy, mint tanítványa cselekvésmódjából. Jézus szavai közül különösen meghatók az isteni szeretetről adott oktatásai. De hát nem Ő-e ebben a legkiválóbb mester?!

» Szeretni, ez a menny lakóinak élete, amelyet szántam nektek is, — mondotta kiváltságos gyermekének. — De ezt az életet kell már most is élnetek, amennyire tőletek telik.«

»Ezt kell élnetek.« Ezzel az Úr megérteti, hogy jegyeseinek kevésbé van szükségük elméleti tudásra, mint azoknak a személyeknek, akik mások oktatására és irányítására vannak hivatva. Számukra lényeges a szeretetnek gyakorlati tudása, az Istennel való egyesülés és a jó cselekedetek által. »Az egyetlen szükséges : Isten bírása.«.

»Ha Engem meg akarsz ismerni, megtanítalak rá. — mondotta neki Jézus. — Kövess Engem mindenhová; egyedül Én vagyok képes téged oktatni.« Szentséges Szívének sebét feltárva, a jó Mester hozzáfűzte: »Jöjj, gyermekem, temetkezzél el ide! Ha valaki szívét Istennek átadja, oly felvilágosításokban és kegyelmekben részesül a szeretetet illetőleg, amilyeneket egyetlen könyv sem nyújthat neki. Megtanítalak az én szeretetemre, mert te ehhez nem értesz. A szeretet tudományát az a lélek kapja meg, amely a kereszt isteni áldozatát szemléli, és a szívével beszél az Ő Szívéhez.

Leányom, — szólt még az Üdvözítő — ha meg akarod találni Azt, Akit keresel, be kell hatolnod a szíved mélyére. Ott megtalálsz Engem, és Én megtalállak téged. Szeretetem titka világos lesz az előtt a lélek előtt, amely Velem egyesül, és a szíve mélyén társalog Velem.«

És mi ez a titok? A Jegyes ezt csak azzal a lélekkel közli, akinek számára azt fenntartja. »Leányom, nekem számtalan kegyeltem van. Viszont Én vagyok az egyetlen választottja mindegyiknek. A szeretetnek van egy titka, amely megmarad kizárólagosan a két jegyes között az egész örökkévalóságon át.«

Mária Márta nővér egy napon magának az isteni Jegyesnek ösztönzésére azt kérte, hogy a szerzetesi testület összes nővérei értsenek a Vele való bizalmas érintkezéshez. -»Ó milyen örömöt szerez ez nekem!! — válaszolt Jézus forró szeretetet kifejező szavakkal — Mert ez megillet Engem! Azok, akiknek a szíve Énértem dobog, gyönyörűséget szereznek Nekem. Ebben a »szív a szívhez« való bensőpár beszédben kárpótlást találok az emberek hálátlanságaiért.«

Habár a tiszta szeretet bátor és bizalmas, mindazáltal itt e földön a szemérmes félelem törvényeinek hódol: a föld pora könnyen elhomályosíthatja a legszebb kristályt is. Az isteni Mester felbátorítja jegyesét.

Jézus egyszer megmutatta Mária Márta nővérnek azt a helyet, amelyet az Égben neki szánt. Ő rögtön megalázkodik bensejében, és bizonyos aggodalommal kérdi: »Jó Mester, nincs bennem semmi, ami megakadályozza, hogy oda jussak?« — »Van elég, — felelte szelíden az Úr — de a szeretet mindent eltöröl.«

Hányszor ismételte Jézus e vigasztaló szavakat, amelyek oly szépen kifejezik a tökéletes bánat hatását a lélekben: »A szeretet mindent eltöröl!«

Egy alkalommal kedves nővérünk hőn vágyódott az Üdvözítővel egyesülni, miértis könyörgött neki, vegye fel őt Paradicsomába. Jézus látszólag nem figyelt reá. Kedves nővérünk erre felkiált: »Jézusom, itt mindig ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy megbántunk Téged!« — »Leányom, — válaszolta Jézus — a szeretet mindent eltöröl.«

S mikor kitartóan kérte jó Mesterét, adja meg neki legalább a kegyelmet, hogy Őt többé meg ne bántsa, az Úr így felelt: Ha szeretettel közelítetek Hozzám, én nem tekintek többé hibáitokra. Csak szereteteteket nézem. A szeretet mindent eltüntet.«

Ismét máskor Mária Márta nővér, megemlékezve egyes hűtlenségeiről, nem mert az Úr asztalához járulni. Az Úr hasonló szavakkal nyugtatta meg: A szeretet mindentől megtisztít.« — »Jó Mester, csak ma leszek megtisztítva?« — -»Nem, leányom, a lélek megtisztul mindannyiszor, valahányszor erős szeretettel szeret. Ehhez azonban szükséges az igazi, tiszta, mindentől megvált szeretet. A jegyes, aki szeret, szabadon cselekedhet. Gondom lesz reá, hogy megtisztítsam lelkét oly mértékben, amilyenben ő Irántam való szeretetből dolgozik. Az Én egyesülésem veled a te egyetlen javad: ez visz téged előbbre, és előmeneteledet senki meg nem akadályozhatja. Olyannak kell lenned, mint tövisnek az ágon, amelyhez odanőtt.«

Tudjuk, hogy a kedves laikus nővér mekkora haladást tett e boldog egyesülésben.

Mária Márta nővér a keresztutat járta. Az ötödik és hatodik állomáshoz érve, látja, amint véres, szétmarcangolt karok helyezkednek a saját kitárt karjai mellé. S Jézus így szól hozzá: »Látod, leányom, hogyan lesznek az én karjaim a te karjaid.«

llyképpen érzékelhetően magyarázta meg neki azt az egyesülést, amelyre őt már annyiféle módon felszólította: »Nekem csak a szívedre van szükségem« — ismételgette az Úr. S megmutatva neki feltárt Szívét, így folytatta: »Neked viszont csak az enyémre van szükséged. Pihenj meg a szívemen: a jegyes helye Jegyese szívén van! Te itt vagy az időben és az egész örökkévalóságon át.«

Ha az egyesítő szeretet egy lelket ennyire eltölt, eltűnik abból minden csüggedés. S ez volt — amint azt mindjobban megértjük — Mária Márta nővér hősies nagylelkűségének a titka. Mindama jóság, gyengédség s kimondhatatlan leereszkedés ellenére, amelyet az isteni Mester vele szemben való viselkedésében tanúsított, végtelen fájdalmas állapotokon tetszett neki őt átvezetni. Követelményei némelykor oly magas fokra hágtak, hogy zavarba hoztak bennünket. S e követelmények, amelyeket először a huszonötéves fiatal szerzetesnővel szemben támaszt, nagyobb vagy kisebb erővel egész életén végigkísérik nővérünket. Revel Teréz Eugénia tisztelendő anyánk 1887-ben még a következőket jegyzi fel: »Az Úr állandóan így beszélt hű jegyeséhez: » Leányom, járd velem együtt a Kálváriát.« Azt akarja, hogy állandó nagy szenvedései dacára, folyton feljebb hatoljon, anélkül, hogy pihenőt kérne.« Egyszer erélyesen kijelentette neki: » Akarom, hogy össze nem roskadó áldozat legyél!«

Akarja, hogy megálljon, támogatva a kegyelem ereje által, amelyet az isteni szeretet nyújt.

FELEBARÁTI SZERETETE

…A második pedig hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint tennenmagadat.« (Mt. 22, 39)

Genf szent püspöke így ír: »Ha az Isten szeretete a szívbe behatol, az erények egész sorozatát hozza magával.«

Mindenekelőtt a felebaráti szeretet bizonyítja leginkább a teremtménynek Isten iránti szeretetét. »Arról ismerik meg, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást.«

Mária Márta nővér mindenekfelett szerette Istent. Ez a szeretet a teremtményekre is kiáradt, a testvéri szeretet és a tökéletes odaadás alakjában. Elmondhatjuk, hogy Jézus vezetése mellett és a Vele való egyesülésben felebarátainak szentelte idejét, szívét, életét. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy erényessége némelykor e téren is el volt leplezve, az alázatosság javára.

Kedves nővérünk nem rendelkezett azokkal az előnyökkel, amelyek természetszerűen rokonszenvet keltenek, s amelyek az emberek szemében a legcsekélyebb szolgálatnak, előzékenységnek, szeretetreméltóságnak kétszeres értéket kölcsönöznek. Isten nem adta meg neki az arc báját, a tekintet és a hang kellemességét, sem a mozdulatok kecsességét, vagy a fellépés finomságát. A vele való érintkezés ilymódon kellemben veszített, s szeretete, amelyet külső magatartása nem árult el kellően, nem mindig részesült igazi értékét megillető megbecsülésben.

Másrészt számos munkája időről-időre magával hozta, hogy egyik-másik egyébként is meglehetősen elfoglalt társnője segítségét kérje. S úgy vélték, hogy ebben a pontban néha vétett a megfontoltság és a tapintatosság ellen. Ezért szemrehányásokat is tettek neki, amikre ő azután mindenkinek a maga sajátos válaszát adta.

»De Mária Márta nővér, — kérdezte egyik társnője — miért is kér állandóan segítséget hol ettől, hol amattól? Nem érti meg, hogy ez untató, mikor az ember úgyis túl van terhelve munkával ?« — »Nővérem, a fiatalokat áldozatkészségre kell szoktatni… Látja, ez a szeretet! Ennél nagyobb pedig nincsen.«

A kérdező erre nem szólt semmit; ő más okra gondolt: úgy vélte, hogy Mária Márta nővér az önmegtagadás és az alázatosság szellemében cselekszik így, hogy a szemrehányásból, amelyben ezáltal esetleg részesül, hasznot meríthessen. Mi is szívesen hisszük, hogy e kedves nővérünk nem tévedett. Úgy látszik, az Úr kedvét találta jegyesének megaláztatásában, és ezért szükség nélkül is segítséget kéretett vele. Kedves nővérünk ezt egy alkalommal akarata ellenére is elárulta. Egyszer a gyümölcsraktárba ment, hogy megkérje egyik társnőjét, segítsen neki egy szeneskannát az étterembe vinni. A nővér, aki igen meg volt terhelve munkával, nem tudta ezt szó nélkül megállni: »Ó! szegény Nővérem, ahelyett, hogy egészen idáig eljött, nem vihette volna be már maga?« — »Ez igaz, nővérem, de Ő ezt így kívánta.«

A munkával elfoglalt nővérek nem minden türelmetlenség nélkül kérdezték: »Elvégre is, hogyan tudja mindig, hogy mi hol tartózkodunk?« — »Jó angyalom vezetett«, — szólt az egyszerű válasz.

A szolgálatra felkért nővért mindenkor csak igen rövid időre foglalta le, és nem élt vissza szívességével. 2-3 perc múlva elküldte a nővért, megnyugtatva, hogy most már egyedül is készen lesz munkájával.

Siessünk a fentiekhez hozzátenni, hogy ő maga is szívesen tett másoknak szolgálatokat. Az Úr egészen különösen meghagyta neki a szeretet ilyetén való gyakorlását: »Sohase tekintsük magunkat… sohase tagadjunk meg egyetlen szolgálatot sem.«

Ez annyira ismert dolog volt, hogy az egyik konyhanővérünk furfangos észjárásával egy mindig beváló eszközt talált ki, hogy a segítőnővéreket, akiket Mária Márta nővér másutt akart igénybe venni, maga mellett megtartsa. Ha kedves nővérünket látta jönni, hamar odaszólt valamelyik jelölt vagy újoncnőnek: » Kicsikém, jöjjön gyorsan segíteni nekem, igen visszamaradtam a munkámmal.« — Mária Márta nővérnek meg ezt vetette ellen: »Ó! nővérem, ha tudná, mennyire sietős a dolgunk, Kedvességed bizonyára segítene nekünk egy pár percig.« Kedves nővérünk rögtön szó nélkül leült, tisztította a zöldséget, fejtette a babot, a saját munkája pedig szóba sem került. Ez az ügyes fogás mindig teljes sikerrel járt. Mindig teljes sikerrel; mert Mária Márta nővér jó szíve és Isten iránti szeretete nem engedte, hogy egyetlenegy szolgálatot is megtagadjon felebarátjának.

Ha megszokott munkája némi fellélegzést engedett neki, már tudjuk, milyen készséggel állott mások rendelkezésére. Az intézeti szünidő alatt az egyik kissé gyengélkedő nővér, aki a pincében volt alkalmazva, meghatottsággal látta, hogy a szeretetreméltó laikus nővér mindennap egy negyed órával az ebéd ideje előtt már vár reá, hogy segítsen neki az üvegeket a szerzetesnők éttermébe vinni.

Ez az előzékenység csak egyik megnyilvánulása volt annak a szeretetnek, amelyet Jézus Szívéből merített, és amely ennek következtében mélységesen természetfeletti volt.

»Én vagyok a szeretet, és én működöm azokban, akik a szeretetet gyakorolják. Akik az enyéim, azoknak nagy szeretettel kell bírniok felebarátjuk iránt… E szeretet legyen határtalan, de természetfeletti és érdeknélküli.«

Természetfeletti! Mária Márta nővér nem ismert személyválogatást. Összes nővéreit egyformán szerette, és jó Mestere ajánlatára »mindegyiket szívében hordta«.

Már megemlítettük, mennyire érdeklődött mindegyikünk iránt, mennyit imádkozott mindegyikünkért. Erre folytonos ösztönzést érzett: » A felebarátot nagyon kell szeretni, — szólt hozzá az égi hang — és meg kell érte tenni azt is, amit nem volna bátorságod saját magadért megtenni. Felebarátodnak meg kell éreznie benned a jó szívet, az Isten szívét !«

Óriási türelemmel viseltetett felebarátaival szemben. Jóságot tanúsított minden gyengeség iránt, részvétet mindenki bajával, mindenki szenvedésével szemben. És mily könnyen felejtette el a sértéseket!

»Nem emlékszem, — tanúskodik egyik társnője — hogy Mária Márta nővér csak egyszer is sértő szóval illetett volna engem vagy nővéreinket. Én gyakran megtagadtam neki kisebb szolgálatokat. Ő azonban másodszor is felkeresett, s ugyanazzal az egyszerűséggel kért újból.« — Ez alázatos szeretetének egyik jellemző vonása volt. Kedves nővérünk sohasem magyarázta rosszra felebarátainak vele szemben elkövetett gyarlóságait. Ha áttekintjük a kéziratokat, soha egyetlen célzást sem találunk arra a sok apró kellemetlenségre, ami őt érte. Nézeteltéréseknél mindig ő vádolta magát elsőnek, még akkor is, ha nem is volt vétkes.

Jézus egyszer megmutatta Mária Márta nővérnek tövissel koronázott Fejét ezekkel a szavakkal: »Szentjeim között vannak, akik hozzájárultak e sebek okozásához, és én mégis szeretem és barátaimként kezelem őket. Leányom, felebarátaitokkal szemben viseltessetek az én példám szerint nagy jósággal, felejtsetek el nekik minden sértést, s ne gondoljatok másra, csak megbocsátásra és újabb jótéteményekre. Ez a gyermeklelkek erénye, melyben én kedvemet találom.«

Egyik társnője beszéli: »Midőn e szent életű nővérrel szemben alázatosság és türelem dolgában hibáztam, s bocsánatot kértem tőle, éreztem, hogy a szíve mélyéből megbocsátott nekem.«

Ami saját hibáit illeti, láttuk, mily őszinteséggel tudta jóvátenni azokat, s ezáltal milyen kedves és békés harmóniában élt társnőivel. Mindez—az önmegtagadás és az alázatosság szelleme mellett — mélységes felebaráti szeretetről tanúskodik. Mondottuk, hogy szeretete igen természetfölötti volt. De szíve már természeténél fogva is a jóra ösztönözte. Nem nehéz elhinnünk, hogy Mária Márta nővér érdes külseje mellett is szenvedett a maga nyersesége miatt. Örömét találta volna abban, — ő, aki oly mélyen szeretett, — ha szeretetreméltóbb lett volna, s így jobban szerették volna. Jegyesének »féltékeny szeretete« azonban ezt nem engedte meg. Egyszer a szentáldozás alkalmával így szólt hozzá: »Jöjj, leányom, neked akarom adni Szívem két erényét: a szelídséget és az alázatosságot. Ezekkel fogod kárpótolni imádandó Szívemet. Ennek ellenére mégis megengedem, hogy időnként felebarátaiddal szemben bizonyos hibákba essél, hogy ily módon rejtekben tartsalak.«.

Más alkalommal Jézus ugyancsak ezt az ígéretet tette, ugyanazzal a fenntartással: » Neked adom szelíd és alázatos Szívem erényeit, de azokat Magamra irányítom… Ami téged illet, leányom, meghagyom látszólagos hibáidat, hogy rejtekben és alázatosságban maradhass!«

E szavak bátorítók minden lélek számára. Nem ismerjük-e az Úr szándékát, ami e kiváltságos lelket illeti, akivel foglalkozunk? Meg akarta őt óvni a kevélység minden támadásától, de egyszersmind meg akarta nyugtatni lelki vezetőit is: »Mindez azt bizonyítja elöljáróidnak, hogy ami benned végbemegy, Istentől jön, mert te magadtól, bizony, rossz és tökéletlen vagy.« Az Úr hozzátehette volna: és tudatlan… Megértjük, hogy Jézus »kis ibolyáját« biztonságba helyezte az alázatosság és a megvetettség árnyékában, és hogy »liliomát« tövisekkel vette körül, hogy a teremtmények ne férhessenek túlságosan közel hozzá.

AZ APOSTOLI BUZGÓSÁG

Ez az atyafiaknak és Izrael népének szeretője, ez az, aki sokat imádkozik a népért és az egész szent városért.« (2 Mak. 15, 14)

Van egy dolog, ami Mária Márta nővér bizalmasait különösen meglepte, s ami bizonyára az olvasó figyelmét sem kerülte el, s ez — amellett a természetfölötti jelleg mellett, amellyel e csodálatos élet minden lapja tele van hintve, — az az apostoli szellem, amely őt éltette és fenntartotta.

Mária Márta nővér jámborságában semmi szűkkeblűséget sem találunk. Imáiban nem volt önző. Ő Jézus Krisztus misztikus teste tagjának érezte magát, és attól soha el nem szakadt. Az ő apostolkodása nem pusztán arra szorítkozott, hogy azonosította magát szerzetesi testülete és rendje minden ügyével: ő egynek érezte magát az egész Egyházzal.

Az Úr egy mindeneket felölelő ima-missziót bízva reá, kiváló felvilágosításokat adott alázatos jegyesének, amelyeket ő éppoly egyszerű, mint magasztos módon vitt át a gyakorlati életbe: feláldozta magát, Mesterével egyesülve; imádkozott, Mesterével egyesülve, összes közbenjáró imáit az Üdvözítő érdemeinek gyakori felajánlásában összpontosítva.

Ezt a Szent Sebekről szóló fejezetekben már láttuk. Hátra van még, hogy közelebbről figyeljük meg őt ebben az áldozatos és imádságos munkában, amelynek semmi sem marad idegen.

A SZENTSÉGES ATYA ÉS AZ EGYHÁZ —
A PÜSPÖKÖK ÉS A PAPOK

Napi felajánlása révén Mária Márta nővér egész élete Isten nagy ügyének volt szentelve: az Egyház, a lelkipásztorok és a hívek ügyének.

Az Üdvözítő gyakran ismétli meg szolgálója előtt ígéretét az Egyház diadaláról, a Szent Sebek hatalma által és a Szeplőtelen Szűz közbenjárására.

»Leányom, jól kell teljesítened feladatodat, amely abban áll, hogy szentséges sebeimet Atyámnak felajánlod, mert ebből kell erednie az Egyház diadalának, amely Szeplőtelen Anyám kezén keresztül jön.«

Az isteni Mester azonban kezdettől fogva elejét veszi minden hiú képzelődésnek és minden kétértelműségnek. Nincs itt szó anyagi, látható, általános diadalról, amelyről egyes lelkek álmodoznak! Péter hajója alatt a hullámok soha sem fognak teljesen lecsendesedni, sőt némelykor az ember meg is remeghet háborgásuk dühétől… Küzdelem, folytonos küzdelem, ez az Egyház életének egyik törvénye. »Az emberek nem értik meg, mit kérnek, amikor az Egyház diadaláért esedeznek, — mondotta Jézus. — Egyházamnak sohasem lesz látható diadala.«

Mindazáltal, a küzdelmek és aggodalmak dacára, a mi Urunk Jézus Krisztus műve, a világ üdvözítése, az Egyházban és az Egyház által tovább folytatódik. Jézus Krisztusnak e munkája annál jobban teljesül, mennél több imádság esdi le az Ég segítségét, mert hiszen az imának az Isten terveiben is megvan a maga helye.

Érthető, hogy az Ég főképp akkor nyílik meg, ha a megváltó Szent Sebek nevében könyörgünk segítségért. Jézus gyakran hivatkozik erre: »Szünet nélkül meríts e forrásokból az Egyház diadalának előmozdításáért.«

Egy különösen válságos időben Mária Márta nővér esedezve kérte az Üdvözítőt, hogy részesítse Szent Sebeinek oltalmában az Egyház legfőbb pásztorát. Az Üdvözítő kegyesen fogadta ezt az imát. Megmutatta nővérünknek, mily bőségesen árad a kegyelem a Szentatyára, IX. Piusra, és hogy a szerzetesi testület által végzett imádságok ehhez nagyban hozzájárultak. »Sebeimből számára különös kegyelem árad.«

Más alkalommal, midőn az Egyházért és ellenségeinek megtéréséért imádkozott, Jézus így szólt: »Mennyire kedves nekem ez az ima!… Mindazok, akik valóban az Enyémek, kérik az Egyház ellenségeinek megtérését.«

A Boldogságos Szűz szintén ily értelemben beszélt, ajánlva gyermekének, hogy a pápaság nagy ügyéért és a római pápáért imádkozzék.

1867 október 6-án (a Rózsafüzér Királynőjének ünnepén) így szólt hozzá a jó Anya: »Eljöttem, hogy megtanítsalak egy fohászra, és nagy örömöt szerzel nekem, amikor azt az Anyaszentegyház szükségleteiért elmondod: Rózsafüzér Királynője, oltalmazd Szentséges Atyánkat! Rózsafüzér Királynője, térítsd meg az Egyház és a Szentatya ellenségeit!«

A Mennyország Királynője október hó minden napján meglátogatta boldog nővérünket, megmutatva neki, mennyi kegyelem száll a földre Jézus Szent Sebei és az Ő anyai közbenjárása által.

1867 óta IX. Pius halála alkalmával, de főképp a vatikáni zsinat alatt csodálkozással látjuk, mennyire egybekapcsolódik Mária Márta nővér élete az Anyaszentegyház életével. Alázatos laikus nővérünk úgyszólván bizonyos távolságból követte azokat a nagy eseményeket, amelyeknek visszahatásait Róma akkor nyögte. Osztozott a Szentatya aggodalmaiban. Az Úr parancsára megsokszorozta vezekléseit és imádságait. Isteni Mesterétől megtudta, hogy »Őszentsége megmarad székében, de nagy szorongattatás között«..

1869 április 26-án, midőn a szerzetesi testület, mint mindennap, a Szent Sebek fohászait végezte az Egyház szükségleteiért, a keresztrefeszített Úr Jézus megjelent jegyesének. Isteni vére bőségesen patakzott Szent Sebeiből. -»Íme, földi helytartómért, IX. Piusért«, — mondotta. S miközben a szentséges vér tovább folyt, az Úr folytatta: »Íme, szolgáimért! valamennyiért, még azokért is, akik nem kérnek tőlem világosságot. A sátán a legvadabb támadásokat intézi Egyházam ellen, és megpróbálja megsemmisíteni. Több világító szövétnek elveszíti fényét, és többen azok közül, akik oszlopoknak látszottak, el fognak esni.«

1869 december elején az Úr ismét így szól: »Leányom, imádkozni kell a zsinatért! A buzgóságot meg kell kettőztetni, mert ott világosságra van szükség «

Ez időben a vezeklő öv, amelyet kedves nővérünk éjjel-nappal hordott, oly fájdalmat okozott neki, hogy végső megfeszítésébe került annak elviselése. Jézus megengedte a szenvedések növekedését, mert a pillanat szükségletei még hősiesebb áldozatokat kívántak.

1870 március havában az isteni Mester kijelentette: »A zsinat atyái nem tudják, mikor fog befejeződni az…senki sem tudhatja azt előre…«

Mária Márta nővér a pápa személyétől nem választotta el a püspököket, a pápa munkatársait s Jézus Krisztusban testvéreit. S a püspökök közül saját egyházmegyéjének püspöke volt gyermeki gondoskodásának egészen különös tárgya. Kötelességének érezte, hogy érte többet tegyen, mint bárkiért. Az Úr tette ezt egyik kötelességévé.

Érdekes volna őt ebben a viszonylatban figyelemmel kísérni. De legyen szabad csak egész egyszerűen egy valóságos szerzetesi parancsot közölni, amelyet az Úr Jézus, a Legfőbb Pásztor, egy nagy tiszteletben álló püspökünkre vonatkozólag adott. »Akarom, — mondotta — hogy e lélek tündököljön, mint a csillag az égen. Nem veszem el őt a világból mindaddig, amíg imáitok és szenvedéseitek és főképp a Szent Sebekhez intézett fohászaitok által e ragyogó szépséget számára meg nem szereztétek.«.

Néhány nap múlva a Szűzanya hozzátette: » Mivel ő érsek, e lélek tökéletességének teljesnek kell lennie. Mivel pedig a »ti« érseketek, a szerzetesi testületnek kell őt felékesítenie. Imára, szent áldozásra és szenvedésre van szükség. Pálmákkal kell őt elborítanotok, amelyeket neki magával kell hoznia a mennyországba.«

A püspökkel való lelki egységük révén az egész világi és szerzetes papság élvezte annak az apostolságnak áldásait, amelyet Jézus, az örök Főpap, jegyesétől megkívánt. Hogy ezt az önfeláldozó lelkületet benne folyton ébren tartsa, az Úr élénken megvilágította előtte a pap teendőinek magasztosságát, szolgálatának nagyságát, a veszélyeket és a nehézségeket, amelyek reá várakoznak, a magasabb tökéletesség és ennélfogva a hathatósabb segítség szükségességét:

»A papok és a szerzetesek Istentől nagy kitüntetést kaptak hivatásuk által. Azt Isten dicsőségére kell fordítaniok, önmagukat megszentelve, és mások megszentelésében segédkezve. Az, aki másokat oktat, de ő maga nem cselekszik aszerint, amit tanít, jóval bűnösebb a többieknél, és a tisztítótűzben is sokkal többet szenved.«

Ellenkezőleg, a jutalom is hasonlíthatatlanul nagyobb. 1869 halottak napjának előestéjén Mária Márta nővér lelki szemei előtt egy csodálatos jelenet játszódott le: látta az égbe szálló lelkeket… Szemlélhette, de meg nem közelíthette őket. Kettő különvált a hosszú menettől, és őhozzá jött. Ez két papi lélek volt! Szépségük minden emberi képzeletet felülmúlt… Így szóltak hozzá: »Megtaláltuk az igazi boldogságot, az igazi dicsőséget, az igazi gazdagságot!«

A mennyei Lelkivezér megérttette tanítványával annak az isteni hatalomnak a nagyságát, amely az apostolok utódainak adatik, amelynek következtében az Ő Nevében és drágalátos Vérének erejénél fogva a bűnöket megbocsátják. Kedves nővérünk látta, hogy a feloldozás pillanatában a szentséges Vér reá hull. Egy ilyen alkalommal az Üdvözítő így szólt: »Öntözöm virágágyásaimat.«

Egy igen boldogító látomásában megjelent neki a Boldogságos Szűz, mint a felszentelt lelkek hatalmas védője és különös oltalmazója.

Mária Márta nővér lélekben elragadtatott egy vakítóan fehér és ragyogó helyre, s itt a Szeplőtelen így szólt hozzá: »Leányom, ez a hely az én birodalmam, az én lakóhelyem.« Mária lábainál egy borzalmas szörnyeteg ágaskodott, amelynek tágra nyitott torka ezerféle hegyes és metsző eszközt lövellt. S egy hang így szólt: »Ez a papoknak és a szerzeteseknek van szánva.« A jó laikus nővér először nem értette meg ennek a látomásnak a jelentőségét. Másnap Jézus megmagyarázta neki, hogy e szörnyű eszközök »a sokféle kísértést jelentik, amellyel a gonosz lélek az Istennek szentelt lelkeket megsebezni, tévútra vezetni és bukásukat előidézni igyekszik.« E lelkek forduljanak Máriához. Az ő szűzi lába mindenkor széttapossa a kígyó fejét.

Kedves nővérünkre mindez mély benyomást tett. Fölösleges magyarázni, hogy a tiszteletadásban és minden ájtatossági és önmegtagadási gyakorlata jó szándékaiban elsőrangú helyet adott a szerzetesi testület gyóntatóinak és házi lelkészeinek, jelesen Bouvier (1852—1885) és Collonge kanonok (1885—1918) uraknak. Hivatalbeli teendőik, egészségük, örök üdvük: semmi nem volt neki közömbös. S ha hitelt adunk a kéziratoknak, úgy látszik, több isteni üzenetet közölt is velük.

>> A LELKEK – A BŰNÖSÖK – A HALDOKLÓK

A vizitációs kolostor templomának belseje

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6. Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05 HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

Válaszolj Válasz elvetése

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005