Chambon Mária Márta nővér élete – 6. rész

MÁRIA MÁRTA NŐVÉR ERÉNYEI

HIT — IMÁDSÁG — HÁLA — EGYSZERŰSÉG — BIZALOM — ÖNÁTADÁS

Mária márta nővér nem írt. Ő nem folytatott tudományos megbeszéléseket lelki dolgokról. Ha tehát erényeiről beszélünk, ez nem az ő gondolatainak előadása lesz, hanem annak felelevenítése és látása, amit cselekedett, s amint élt az Úr befolyása alatt. Igy szemlélve őt, valóban csodálatos egyéniség. Erről meggyőződhettünk már az eddig olvasott fejezetekből is.

E fejezetek különben eléggé megvilágították lelki arculatának bizonyos általános vonásait, úgyhogy hiábavaló volna azoknál hosszasabban időzni. Szinte minden fejezetben nyilvánvaló számunkra, hogy Mária Márta nővért a hit, az imádság, a hála, az egyszerűség, a bizalom és önátadás szelleme élteti. Most csupán emlékezetbe idézzük ezeket, mielőtt a szerzetesi élet sajátos erényeire, az alázatosságra, az önmegtagadásra, — a fogadalommal ígért erényekre: a tisztaságra, az engedelmességre és a szegénységre, a felebaráti szeretetre és az apostoli buzgóságra áttérünk.

A hit az egész keresztény életnek alapja. Isten ezt Mária Márta nővér lelkében erősen meg akarta alapozni.

Igazán azt mondhatjuk, hogy abban a pillanatban, amikor szemét a földi világosságnak megnyitotta, a hit világosságának is megnyitotta azt. Az az értékes csira, amelyet Isten a szent keresztségben lelkébe ültetett, csodálatosan fejlődött, olyannyira, hogy egészen meglepő módon tudott behatolni hitünk titkaiba: az imádandó Szentháromság, az Ige megtestesülése, a megváltás, az Oltáriszentség, mind ragyogó tisztán álltak előtte.

Ily világosságban járva, Mária Márta nővér gondolatainak és cselekedeteinek mozgatója és irányítója már kora ifjúságától fogva a hit volt. Ő csak Istenért élt, csak Istenért cselekedett, és mindenben csak Istent látta: »Isten itt van, Isten lát engem, Isten hall engem!«

Így lesz ez egész életén át. Keresi majd Isten dicsőségét, és szenved, ha azokra gondol, akik bűneikkel Isten szent felségét, akit ő imád, megsértik. Buzgósággal kíván majd az Üdvözítő Jézussal közreműködni ezek lelki üdvén! Vágyik ama boldog nap után, amelyen örökre egyesülhet hitének tárgyával! Kész szenvedést és vezeklést magára vállalni, hogy a tisztítótűzben szenvedő szegény lelkek számára ezt a boldogságot kieszközölje. Mily buzgósággal végzi majd imáit az Anyaszentegyházért, az egész világért, hazájáért, szerzetesi testületéért! Mily tisztelettel, mily alázatossággal járul a szentségekhez! Mily nagy a szeretete Jézus Krisztus iránt! Mennyire tiszteli majd Máriát, jóságos Anyját, szent alapítóinkat, az angyalokat, a szenteket! Hányszor jelöli meg majd magát a szent kereszt jelével a Szentháromság tiszteletére!

Ugyancsak a hit szelleme fogja majd vezérelni felebarátaival való érintkezésében, s elöljáróival szemben való viselkedésében. Amint megszólal a pap, vagy főnöknője hangja, egyszerű, gyermekded lelke sóvárgón hallgatja azt; jobban hisz annak, mint a maga világosságainak. Erről azonban másutt fogunk szólni.

Természetszerűen ily eleven s ily gyakorlati hitből, mint valami forrásból fakadt az imádság.

Mária Márta nővér úgy imádkozott, ahogyan lélegzett. Családjában még most is úgy őrzik e gyermek emlékét, mint aki éjjel titokban felkelt és imádkozott. Később, midőn fiatal unokahugai a zárdában meglátogatták őt, a jámbor nagynéni folytonosan csak egyet ajánlott nekik: »Látjátok, kicsikéim, mindig kell imádkozni. Útközben vegyétek elő az olvasótokat, és mondjátok el. Ha a mezőre mentek, ajánljátok fel munkátokat a jó Istennek; ily módon semmi sem vész kárba.« Mária Márta nővér néhány épületes szó után így búcsúztatta el őket: »Most már nincs mit mondanom.«

Kedves nővérünk, tényleg, nem igen tudott az emberekkel társalogni. De viszont mennyire tudott Istennel beszélni! Az égő füstölőhöz hasonlóan a szeretet édes illatát lehelte ki magából Szerelmese lábainál.

S ez egészen természetes volt, hiszen az ő tanítója maga az isteni Jegyes volt!

Az Üdvözítő hol a szóbeli, az elmélkedő és tettekkel való ima soha meg nem szűnő kötelezettségére figyelmeztette őt. Hol meg felszólította őt a neki kedves imádságok elmondására. így például, mikor nővérünk egy alkalommal, az Úr előtt megjelenve, megkérdezte: »Jó Mester, melyik imát végezzem?« — »Szeretett leányom, — hangzott a válasz — azt az imát végezd, amelyre én tanítottalak, amelyben a szíved szól az én szívemhez. Nincsen imádság, amely kedvesebb volna előttem; ez többet ér, mint az ajakima… Én a szív imáját kívánom…«

Máskor viszont az imádság szépségét és hatalmát akarta vele átéreztetni az Úr: »Az imádság az út, amelyen Istenhez megyünk, és Őt megtaláljuk. Az imádság által találkozik az ég és a föld; az igazságosság helyet enged az irgalomnak…«

Mária Márta nővér tanulékony lélekkel fogadván ez oktatásokat, miként már mondottuk, ő volt a zárdának örökös imádkozója. S tudjuk, mily szívesen hallgatta meg őt az Isten.

De viszont mily hálás is volt kedves nővérünk ezzel a jó Istennel szemben!

A hála! Jézus ezt egészen különös módon óhajtotta választottja szívében megtalálni. Ezt a ritka virágot nagy gonddal ültette el és ápolta lelkében.

Az Üdvözítő kedvencének egyik szenvedését az emberek hálátlansága okozta. Isten annyit ad, s az emberek oly rosszul s oly kevéssé hálálják meg azt. Ami őt illette, szíve épúgy áradozott szüntelen a hálától, amint engesztelt és szeretett. Minden alkalmul szolgált neki arra, hogy szívét hálásan emelje mennyei Atyjához: a hüvelyes vetemények és a gyümölcs, amelyet összegyűjtött, az eső, a napsugár, a tűz, a táplálék, a természet, de még inkább a kegyelem adományai… mindez az Ő magasztalására hívta fel őt.

A szerzetesnők kórusa

Kedvenc ájtatossági gyakorlatainak egyike volt a megváltás nagy jótéteményének megköszönése.

Egy másik: az eucharisztikus Jézusnak hálát adni az áldozók lelkében, akik az Úr asztalától visszatértek.

A hálátlanok és a feledékenyek által Jézus Szentséges Szívének okozott sebek fájdalmainak enyhítése szintén egyik nemes igyekezete volt, vállalva helyettük — az Úr Jézus kérését követve — a »hálaadó szerepét.«

Eucharisztikus virrasztásai alkalmával a hála lerovása mindenkor együttjárt az engesztelő imával és a szemlélődéssel.

Ami pedig az ő személyes tartozását illeti, nemcsak a rendes kegyelmeket és a kellemes jótéteményeket köszönte meg, hanem a számára fájdalmas és őt megkínzó kegyelmeket is. Jó Mestere ezt a tanácsot adta neki: Csapásaimat örömmel kell fogadni, és minden bajban ezt kell mondani: »Köszönöm, Istenem!«

Valóban, ha a hála a szép lelkek egyik ismertető jegye, mily szép lehetett a mi alázatos nővérünk lelke! »Bocsánat, köszönet…«. Hányszor ejtették ki ajkai ezt a két szót, amely mindig szívéből fakadt!

»Nővérem, mit kell mondani Jézusnak?« — kérdezték tőle némelykor. »Csak két szót, — felelé. — »Bocsáss meg, s köszönöm!« Ezt azonban mindig mondani kell.«

A hit, az imádság és a hála szelleme Mária Márta nővérnél a tökéletes egyszerűség bélyegét viselte. Ez volt lelkének egyik bája, amely az isteni Jegyes Szívét feléje vonzotta.

Szalézi Szent Ferenc szerint »az egyszerűség nem más, mint a tiszta és egyszerű szeretetnek egyik megnyilvánulása, amelynek csak egy a célja: Isten szeretétét megnyerni; s egyszerű a lelkünk, ha mindabban, amit cselekszünk, semmi másra nem törekszünk.«

Kedves nővérünk valóban nem törekedett másra, mint csak erre. Szándékának tisztasága oly magas fokot ért el, hogy »az Isten tekintetét kereső teremtmények példaképe lett.«

»Tekints énreám, — mondotta neki Jézus — mert én mindig nézlek téged… Istennek tekintete az, amely rajtad pihen. Ha van egy jegyesem, szememet mindig feléje fordítom… Tekints énreám, hogy utánozz engem, én pedig reád tekintek, hogy gyarlóságaidtól megtisztítsalak.«. Mária Márta nővér eleget is tett Jegyese e szeretettel teljes felhívásának. Egész órák teltek el így, főkép az éjjeli virrasztásoknál. »Tekinteted kielégít engem, — szólt az isteni Jegyes — az én tekintetem pedig te rajtad pihen.«

Arról a tekintetről van itt szó, amely figyel, szemlél és szeret, még pedig cselekvőleg. S mily kedves lehetett Jézusnak ennek önkéntes és őszinte vallomásait fogadni. Egyszer megjelent választottjának, amikor az a zárda nagy folyosóját seperte, s megkérdezte őt: »Isteni tetszésemért teszed ezt?« — »Igen, jó Mester!« — válaszolta nővérünk.

Aki Mária Márta nővért közelebbről figyelte, annak észre kellett vennie, hogy az ő lelkének tekintete egyedül Istenre irányul. »Észre lehetett venni, — mondotta egyik társnője — hogy őt nem természetes szempontok vezették, hogy ő nem önmagát tekintette.« Nem önmagát kereste, hanem hasonlóan ahhoz a szolgához, akiről a zsoltáros tesz említést,^[2]) Istenben kereste viselkedésének zsinórmértékét, minden emberi szempont vagy titkos érzés nélkül.

Ez a lelkület az Úrnak annál kedvesebb volt, mert ártatlan nyiltszívűséggel párosult. Főnöknője tanúsítja: »Ő valóban a gyermek ártatlanságával bír. Mivel azt a kegyelmet élvezte, hogy a szentáldozás alkalmával naponta látta a Gyermek-Jézust, mi erre vonatkozólag a következő kérdést intéztük hozzá: »A világban sohasem tett Ön erről említést gyóntatója előtt?« — »Ó! nem, anyám, — felelte — én azt hittem, hogy mindenki ugyanazt látja.«

Akkoriban, amikor az Úr a burgonya megóvására három keresztjelet kívánt tőle, Mária Márta nővér az egyik napon előre látta, hogy másnap nem mehet le a pincébe, miértis akkor hat keresztet vetett, mondván: Három már holnapra való, ha te is úgy akarod, Jézusom.«

1885 szeptember havában főnöknője parancsára a fügét szedte. A létra tetején elveszíti egyensúlyát, s az ágakba kapaszkodik, kiáltva: »Jó Jézus, tarts fenn, anyánk reád bízott!«

A gyermekded kedély, a nyiltszívűség, a tökéletes egyenesség annyira áthatotta életét, hogy lelki arculatának erősen jellegzetes vonásaivá lettek.

Egyszerű volt Istennel, elöljáróival és felebarátaival való érintkezésében. Egyszerű volt élete, járása, magatartása.

Mária Márta nővérben el sem lehetett képzelni olyasmit, ami az alakoskodásnak, a tettetésnek, az emberektől való félelemnek, vagy tetszésük keresésének benyomását kelti. Ő benne semmi erőltetettség, semmi fölényesség nem volt. Elragadtatásaiból egész nyugodtan visszatért rendes foglalkozásaihoz a nélkül, hogy magatartása bármily zavart árult volna el.

Lelki életében sem volt semmi bonyolultság: egyedül a kötelesség, az Isten akarata, a testület szolgálata, a Jézus és Mária iránti szeretet, a mindenkiért való imádság lebegtek szeme előtt.

Jézus igazán elmondhatta jegyesének: »Én szívedet a magam tetszése szerint és a magam számára alakítottam. Kivettem belőle mindent, ami a teremtményeket keresné. Ezek helyébe nagy háladatosságot öntöttem belé, amely emlékeztet téged jótéteményeimre. S beléültettem a gyermek egyszerűségét.«

Különben nagy gondja volt az Úrnak arra, hogy választottjában az egyszerűség erényét fenntartsa és kifejlessze. S egészen különösen az elöljáróival való érintkezésében követelményei igen messzire mentek.

Egy napon a Gyermek-Jézus oly szép, oly szeretetreméltó alakban jelent meg kis szolgálójának, hogy ez leírhatatlan édes elragadtatásba merült. Féltékenyen csupán a maga számára akarva megőrizni nagy boldogságát, feltette magában, hogy senkinek sem szól róla. E szándékáért az isteni Gyermek tüstént szemrehányást tett neki: »Szeretem a kicsiny gyermekeket, akik hasonlók hozzám, és mindent egyszerű lélekkel elmondanak.

Az igazi gyermek mindent elmond anyjának, tehát, leányom, mindent meg kell mondanod anyádnak.«

Egy alkalommal azt kívánta tőle, adja át egy üzenetét főnöknőjének, nővérünk azonban késlekedett azt továbbítani. Erre Jézus egy egészen piciny gyermek alakjában jelent meg neki, (nővérünk állítja, hogy tényleg látta őt szemeivel) és komoly hangon kérdezte tőle: »Kettőnk közül ki a nagyobb?…« Mária Márta nővér csodálkozva felelte: »Jó Mester, testre nézve én nagyobb vagyok, mint te; de előtted semmi vagyok.«

Az Üdvözítő erre megmagyarázta neki, hogy kérdésében szemrehányás rejlett: mert »naggyá« tette magát, amikor nem hajolt meg rögtön az Isten akarata előtt.

Hasonló szemrehányások egy cseppet sem csökkentették Mária Márta nővér bizalmát. Ő nagyon jól megértette a Mester eme tanítását: »A szeretet és a bizalom útja az, amelyen szívesen látom haladni jegyeseimet. A többi utak kevésbbé biztosak és igen nehezek.«

Mindazáltal kedves nővérünk sem járt minden nehézség nélkül a bizalom útján. Gyengéd lelkiismerete, Jézus iránti forró szeretete arra vihette volna, hogy túlságosan szomorkodjék egyes, tisztán külső fogyatékosságai miatt. Másrészt, habár az Ég kegyei pazar bőségben hullottak reá, ne felejtsük el, hogy erkölcsi aggodalmakkal, az útja felől való bizonytalansággal, a gonosz lélek incselkedéseivel, sőt vad támadásaival is meg kellett ismerkednie.

E fájdalmas pillanatokban az Isten jóságába és az ő helyetteseinek szavába vetett rendíthetetlen hite volt a menedéke. Így felfegyverkezve, Mária Márta nővér az ördög minden támadásán diadalmaskodott, s megőrizte egyszerű és derült bizalmát. Elvégre is kedves nővérünk legfőbb menhelye nem Szerelmesének Szentséges Szíve volt-e? S Jézus valóban, ha egyfelől áldozatául választotta ki, és ezerféleképen keresztre feszítette őt, másfelől viszont megóvta őt minden túlzott félelemtől: »Vesd magad karjaimba, — mondotta neki — ott nem lehet elveszni. Nem akarom, hogy a legkisebb bizalmatlanság is erőt vegyen rajtad. Én szeretetet kívánok és nem félelmet.«

A mindennapi szentáldozás kedvezményében részesítve is, kedves nővérünk néha habozott az Úr asztalához járulni, mert igen nagy bűnösnek tartotta magát.

Jézusom, — mondotta aggódva egy reggel — kedves anyánk óhajtja, hogy a szentáldozáshoz járuljak.« — »Jöjj tehát hozzám nyugtalanság nélkül, — felelt a jó Mester; — tégy úgy, mint a kis csirke, amely behunyja szemét, mikor anyja szárnya alá rejtőzik.« 1875 szeptember havában a gonosz lélek kedves nővérünket a szokottnál jobban gyötörte. De ő, folytatva munkáját, s a gonosz lelket szinte kihíva, énekelni kezdte megszokott felajánlását: »Örök Atya, felajánlom neked Jézusnak, a te Fiadnak öt sebét, hogy megnyerjem a világ és nővéreim számára sebeink gyógyulását, a tisztítótűzben szenvedő lelkek számára pedig a szabadulást.« Ez a szózat, amely a teremtmények fülének oly kevéssé hangzatos, behatolt az égbe… Jézus e hangok hallatára sietve igyekezett megnyugtatni jegyesét, hangsúlyozva előtte »az ilyen ének értékét és szépségét.«

Midőn egy hűtlensége miatt nyugtalankodott, az Üdvözítő így szólt hozzá: »Jöjj csak hozzám; te egy kis gyermek vagy… Az atya nem sértődik meg, az atya nem nézi egészen apró gyermekeinek ostobaságait. Szeretem a kis gyermekeket, szeretem a lelkeket, akik, miután hibába estek, bizalommal jönnek hozzám.«

Más alkalommal így szólt hozzá: »Leányom, én veled vagyok éjjel-nappal, ott vagyok a szívedben, és ott maradok megszakítás nélkül mindaddig, amíg olyan vagy, amilyennek én látni akarlak, azaz: kicsiny, alázatos; amíg elmerülsz semmiségedben.« Kedves nővérünk ártatlanul megkérdezte: »Jó Jézusom, ha én hibát követek el, mit csinálsz akkor, hogy mégis velem maradhass?« — »Te olyan vagy, mint a gyermek, aki a nélkül, hogy tudná, megbántja atyját, — felelt az Üdvözítő; — de mihelyt észreveszi ezt, szalad atyjához, ő pedig elfelejt mindent.«

Mária Márta nővérnek úgy tűnt fel, hogy Jézussal való egyesülése annál szorosabb s annál tökéletesebb lett, mennél nagyobb volt gyarlósága: »Jézusom, mindent egyedül tőled várok, mert magamtól csak gyarlóság vagyok.«

Midőn a bizalom ekkora alázatossággal s ekkora hitben nyilatkozik meg, önátadás a neve.

Az önátadás rendes körülmények között kedves nővérünknek nem okozott sok nehézséget; ő annyira szerette az Üdvözítőt, hogy mindenben az Ő tetszését kereste. Mindig kész volt feláldozni az imádság isteni vigasztalásait szolgálatának ismeretlen és fárasztó munkáiért.

Az Isten kezébe való készséges és tökéletes odaadás azonban, egy fájdalmas megpróbáltatásokkal telehintett úton végesvégig, néha valóságos önfeláldozást kívánt.

A Mester által követelt böjtök éveiben voltak órák, amikor a szegény gyermek, teljesen kimerültnek érezve magát, ösztönszerűleg úgy sejtette, hogy bele kell halnia gyengeségébe. Mekkora nagylelkűségre, mily odaadásra volt ilyenkor szüksége, hogy alkalmazkodjék az Úr előírásaihoz: »Ne nyugtalankodjál,… várd meg amíg majd nekem jelezni tetszik, hogy az étterembe visszatérj.«

Ugyanígy volt rendkívüli útjainak kínzó zavaraiban és a velük együttjáró megaláztatások és szirtek közepette is… Jézus »szeretetének játékszere« lenni — mindezt magával hozta. S Mária Márta nővér igen engedelmes játékszer volt.

»Anyám, — vallotta be egyszer főnöknőjének — látom, hogy az Úr mindinkább hatalmába kerít: én nem azt cselekszem, amit én akarok, hanem amit Ő akar.«

Vajjon kedves nővérünknek sokat kellett-e küzdenie, mire idáig jutott? — Haladása lassú vagy gyors volt-e? Erre nem könnyű felelni!… Bármiként is legyen, ő úgy látszik, nagyon messze haladt ezen a szent alapítónk előtt oly kedves úton.

Lelki támasza mondja: »Öt-hat hónappal halála előtt megkérdeztük tőle, fél-e a haláltól, vagy kívánja-e azt. — Hő vágyódással és mintha már az Istennel való egyesülésnek gyönyöreit és az annyiszor megízlelt örök boldogságot élvezné, így kiáltott fel: »Ah! nagyon szeretnék meghalni!…« De hamarosan kijavította szavait: »De, íme, jobban szeretem az Isten akaratát. Élni, vagy meghalni mindegy, abban az esetben, ha Isten akaratát teljesítem.«. Igen, értem, de nem fél a tisztítótűztől?… —»Ó! igen, de ezzel nem törődöm (Így!), megadom magam. Teljesüljön az Isten akarata. Ami engem illet, megadom magam!«

MÁRIA MÁRTA NŐVÉR ALÁZATOSSÁGA

»Az Isten előtt legnagyobb szentek önmaguk előtt a legkisebbek, és mennél dicsőbbek, szívükben annál alázatosabbak.« (Krisztus követése, II. 10, 4)

Mária Márta nővérnek alap és uralkodó erénye kétségtelenül az alázatosság volt. Ezt tanúsítják mindazok, akik ismerték őt. »Halála után — írja Breton Janka Franciska tisztelendő anyánk — társnői egyhangúan tisztelettel nyilatkoztak ritka alázatosságáról.«

Úgy látszik, az Üdvözítő erre különös módon hangolta és ösztönözte, s ebben különösen támogatta őt. Kevés ember életében nyilvánvalóbb a kegyelem hatása.

Az isteni Mester némely felhívását már ismerjük. Azok nem lehettek sürgetőbbek:

»Leányom, ha meg nem alázod magadat, nem követed azt az utat, amelyet számodra kijelöltem, hogy hozzám jöhess.

A föld királyainak egész dicsősége földi dolgokban van; Jézus azonban, bár megilleti őt minden dicsőség, a magáét nem kereste másban, mint az alázatosságban és a szenvedésben…

Nem leszel igazi jegyesem, ha nem szereted a megaláztatást. — És hogy határozott formában is tanítsa, hozzáfűzi: — Nem szabad mást óhajtanod, mint hogy megvessenek, és úgy bánjanak veled, amint megérdemlőd.«

Az Üdvözítő gyakran világosan megismertette szolgálójával azt a jót, ami nővérei lelkében található, odaállítva tekintete elé a saját nyomorúságának képét is.

»Nem tudok elérni veled mindent, amit szeretnék. Sőt annak is, amit teszel, jó része elöljáróid érdeme, akik azt veled végeztetik… De én mindig a legnyomorúságosabb teremtményeimet választom ki ajándékaim szétosztására…« Az Üdvözítő erre felszólította jegyesét, merüljön el semmiségének üdvös tudatában, s megjelölve neki a forrást, ahol ezt a szelíd és alázatos Szívének oly kedves erényt merítheti, szeretettel így szólt hozzá:

»Áztasd meg itt benn lelkedet, jöjj, s mint a gerle, rejtőzzél el e szent oduban, s én majd betakarlak az alázatosság köpenyével!…«

Az Úr még tovább magyarázta e dolgot, hirdetve, hogy az alázatosság, az isteni kegyelmek feltétele és záloga. »Ha a lélek megalázkodik és megsemmisül, vonz engem, mint a mágnes a vasat …Én otthagytam dicsőségemet, megaláztam magamat, igen kicsiny lettem, hogy hozzád jöhessek… neked is gyakran meg kell semmisülnöd, hogy ezáltal képes légy kegyelmeimet befogadni, mert én csak az alázatos szívre tekintek.«

Ezáltal az Úr nagyszerű programmot adott kedves nővérünknek. Ő viszont értett az ahhoz való alkalmazkodáshoz. Megmaradt alázatosságában, hogy Jézust kegyelmeivel együtt magához vonzza. Jézus pedig jött kegyelmeivel, növelve benne az alázatosság utáni szomját: azt, ami mindent magában foglal. A Jézussal való érintkezésében megőrizte azt az alázatosságot, amely Faber atya szerint »Istennek lehellete, a jegy, amelyet a Teremtő teremtményén hagy, hogyha csak egy pillanatra is magához ölelte.« Az Üdvözítő maga nyomta jegyesének lelkére, és pedig csodálatosan mélyen ezt az ismertető jegyet ezekkel a szavakkal: »Az én szívem csak az alázatosság jegyében működik.« Kedves nővérünk pedig úgy érezte, hogy kötelessége ennek megfelelően beszélni és cselekedni.

1870 január elsején kedves nővérünk az intézeti étterem mellett tartózkodott, s az edények mosogatásával foglalatoskodott, midőn hirtelen mennyei seregek töltötték be ezt a szerény helyiséget. A vizitációs szerzetesnők és a boldogok hosszú, zárt sorai jelentek meg előtte. A jámbor laikus nővér, az örömtől elragadtatva, így kiáltott fel: »Nem volnátok szívesek egy üzenetemet ma elvinni az Üdvözítőnek? Mondjátok meg neki, hogy én bűnös vagyok.«

Egy éjtszaka után, amikor testileg és lelkileg sokat kellett szenvednie, kedves nővérünk teljesen kimerülten, és képtelennek érezve magát teendői elvégzésére, állt a kórus bejáratánál. Úgy érezte, hogy e helyről könnyebben hozzáférkőzhetik isteni Mesteréhez. S itt, mélyen megalázva magát az isteni Felség előtt, így szólt: »Jó Mesterem, én a te szegényed vagyok, adj nekem alamizsnát, adj nekem erőt!«

Az egyik napon kedves nővérünk szüntelen felajánlotta az Üdvözítő Szent Sebeit a szegény bűnösök megtéréséért. E mellett még arra is ösztönözve érezte magát, hogy a nagy csodatévő feszület elé járuljon, s Krisztus lábainál az összes teremtmények nevében megalázkodjék. Az édes Jézus szeretettel fogadta őt, és utánozhatatlan hangon így szólt hozzá: »Szeretetem e megalázkodásodat úgy fogadja, mintha valóban összes teremtményeim megalázkodtak volna lábaim előtt.«

Az Ég kegyei mindennap csak még jobban áthatották őt, mikor érezte a saját nyomorúságát.

»Leányom, — így oktatja őt isteni Mestere — ha megalázlak, neked is igen szépen meg kell alázkodnod; ha azonban, megajándékozva kegyelmemmel, felemellek, még mélyebben meg kell aláznod magadat.«

A kézirat megjegyzi, hogy valahányszor e kedves lelket az engedelmesség arra kötelezte, hogy beszámoljon a reá nézve előnyös dolgokról, valamint az őt kitüntető kegyelmekről, ez számára végtelenül megszégyenítő dolog, valóságos mártiromság volt.

Ily érzelmek szabályozták magatartását nemcsak Istennel szemben, hanem a mindennapi élet minden apró-cseprő dolgában is.

Az Úr állandóan és hathatósan támogatta őt az alázatosságban, annak majd belső, majd meg külső megnyilvánulásaiban.

A helyettes főnöknőnek, aki az isteni Mesterrel való benső kapcsolatára vonatkozólag intézett kérdést nővérünkhöz, megkapó egyszerűséggel a következő bizalmas feleletet adta: »Ha az alázatosság ellen vétettem, Ő elrejtőzik, és nem tér vissza, míg hibámat jóvá nem tettem… Nem marad más hátra, mint megalázkodni és igen kicsinnyé lenni, hogy újból visszatérjen!… Ó! hogy szereti Ő ezt!… Én nem is bírnám ki a nélkül, hogy bocsánatot ne kérnék, rögtön, rögtön meg kell azt tennem! Nélküle élni nem lehet!… Ha nővéreimnek elégedetlenségre adtam okot, ha goromba« voltam, ha nem engedtem nekik, a kis Jézus eltávozik… Ó! mily szomorú állapot ez!… Ha ilyenkor a kórusra megyek, nem találom Őt ott… erre újból kimegyek, felkeresem a nővért, bocsánatot kérek, és… Ő visszatér!… Mi ketten nem tudunk egymástól elkülönítve élni!…«

»Tegnap, amikor a lépcsőházba beléptem, nyitva hagytam az ajtót, mivel egy kedves nővér jött utánam, nehéz teherrel megrakodva. Arra jön egy másik nővér, és beteszi az ajtót. Én visszafordulok, újból kinyitom azt, és mondom: »Ugyan, hol van a józan esze? Nem látja, hogy itt jön az egyik nővér, teherrel?…« Alig hogy kimondtam e szavakat, a kis Jézus eltűnt. Nekem nem volt többé békém, bocsánatot kellett kérnem. Keresem a nővért, de nem tudtam megtalálni, csak abban a pillanatban láttam meg őt, amikor belépett az étterembe. Hamar odaszólok neki: »Bocsásson meg nekem, én olyan kevély vagyok.« Utána nyugodtabb voltam …a kis Jézus azonban nem tért vissza rögtön, hanem csak akkor, mikor »az engedelmességnél« a szabály előírása szerint kértem bocsánatot.«

Mellékesen megjegyezve, ebből láthatjuk, miben állottak Mária Márta nővér hibái. Némelykor nem volt az egyéb, mint a külső formák hiánya, midőn természetes heve elragadta őt; máskor meg bizonyos ragaszkodás ahhoz, hogy érvényesítse valamely gondolatát, amelyet a testület javára előnyösnek vélt; vagy pedig eljárási módja, amely azért volt meglepő, mert mások az igazi indító okokat nem ismerték. Ami a hibák súlyosságát illeti, az nem lépte túl az első felindulás határát. A mi jó laikus nővérünk sohasem helyezkedett másokkal szembe kevély, vagy sértő módon; sohasem ejtett ki olyan szót, amellyel mást durván megbánthatott volna, még kevésbbé olyant, amely valamelyes neheztelésről vagy önzésről tanúskodott volna. A jóvátétel pedig — ismételjük — mindenkor épületesen történt. Breton Janka Franciska tisztelendő anya a következőket jegyzi fel: »Ó igazán példakép volt a »Lelki Útmutató« erről szóló fejezetének gyakorlásában, s ezt a gyakorlatot ajánlotta a fiatal nővéreknek is, akik tanácsot kértek tőle Jézus tetszésének megnyerésére.«

Kedves nővérünknek e pontban való tökéletes hűsége némelykor kellemetlenül érintett másokat. Így például, mikor egyszer úgy vélte, hogy az ételosztó nővérrel szemben nem tanúsított kellő tiszteletet, s közvetlenül az étkezés előtt felkereste őt, kérlelve: »Bocsásson meg, kedves nővérem.«, a szegény szolgálatát végző nővér, akinek igen sürgős volt a munkája, alkalmatlannak találta mentegetődzését: »De Mária Márta nővér, ez ugyancsak nem a megfelelő pillanat!« — »Bocsánat kedves nővérem, bocsánat« — folytatja a még mindig térdelő alázatos laikus nővér. Az ételosztó kedves nővér, akinek türelme egyre jobban próbára lett téve, egy másik nővér felé fordul, aki e jelenetnek néma tanúja volt, s így szól Mária Márta nővérhez: »Látja, Mária Márta nővér, Ön még N. nővéremnek türelmét is próbára teszi.« Mária Márta nővér pedig egyszerűen, szelíden így felel: »Ó! N. nővér, ő (az ételosztó nővér) nagyon szeret engem!« N. nővér, a mi kedves kiváltságos nővérünk halála után ezt a megjegyzést tette: »E szavak igazán kedves emlék maradnak számomra.«

Még más tanúságokat is meg kell említenünk. Például az egyik nővérét, aki hosszú ideig volt a szerzetesi testület helyettes főnöknője:

» Ami engem »lelki segítő«-i viszonyunkban leginkább meglepett, az — lelkének tisztasága, őszintesége és egyszerűsége mellett — Mária Márta nővér oly ritka és oly mély alázatossága volt. Úgy látszik, ő ebből volt gyúrva. Szüntelenül alkalmunk volt a panaszra bizonyos külső fogyatékosságok, feledékenységek stb. miatt. Ő szégyenkező és bánatos arckifejezéssel, fejét lehajtva szokta mondani: Igaz,… nagyon igaz, Helyettes Főnöknő nővér!… Iparkodni fogok megjavulni; én igen »durva« vagyok!« (Mindig ezt a kifejezést használta, amely az ő ajkán egyet jelentett a műveletlennel, faragatlannal.)

Némelykor a kedves nővér »makacskodni« látszott, ahogyan ő maga mondta. De reánk sohasem tette azt a benyomást, mintha szándékosan nyakas lett volna; ő csupán azt tette, amit lelkiismeretbeli dolognak és kötelességének vélt.«

» Követte lelkiismeretét!…« Igen szép szó, nagyon találó, amely fényes világosságot vet Mária Márta nővér lelkére.

Egy fehér fátyolos nővérünk is, aki társnője iránt a legnagyobb tisztelettel viseltetett, s aki szintén lelki támasza volt, igyekezett e lélek titkaiba behatolni. Ő állítja, hogy egyáltalában nem kételkedik abban, hogy nővérünk »mélységesen alázatos« volt, és mindig nagyon hűséges lelkiismeretéhez és a tökéletességre való törekvéshez, oly mértékben, amennyire képes volt a dolgokat megérteni.

Egyszer előfordult, hogy Mária Márta nővér az egyik kedves nővérrel szemben kissé túlságosan ragaszkodott a maga nézetéhez, amiért azután egy-két meglehetősen kemény szót kellett hallania. De nem késlekedett felkeresni őt, hogy alázatosan köszönetét mondjon neki: »Kedves Nővérem, Ön felvilágosította lelkiismeretemet…« Tehát csak a kellő felvilágosítás hiányzott értelmének, s tele volt a lelke hálával mindazok iránt, akik őt hibáira vagy kötelességére figyelmeztették.

Még az Istentől nyert kegyelmek is az alázatosság gyakorlására szolgáltak neki… Hány kissé nyers rendreutasítást, hány kínos megjegyzést kellett elviselnie, midőn — Istenbe lévén elmerülve — konyhai kedves nővéreink véleménye szerint igen későn jött segítségükre! »Ó! az igen kényelmes dolog, — így szóltak néha hozzá — ha az ember nyugodtan megmarad imájánál, és az összes fárasztó munkákat a többiekre hagyja!« Még kínosabb zavarba hozták kedves nővérünket társnői tréfás szavai: »Milyen szép éneket énekeltek nővéreink az Oltáriszentség kitételekor!« »Énekeltek?« — kérdezte Mária Márta nővér, önkéntelenül elárulva Jegyesének titkát, aki érzékeit fogva tartotta. »Hogyan, hát nem hallott semmit?… Ah! Kedvességed bizonyára még elragadtatásban volt!…« Micsoda zavart okozott ez a kedves nővérnek! Hallgatott, pirult és szemmel láthatóan szenvedett, hogy társnői figyelmét felébresztette.

Egy alkalommal hasonló jelenet után egy karnővér, aki véletlenül arra járt, megsajnálta és vigasztalni akarta: »Hagyja őket, jó Mária Márta nővér, beszélni… mindez nem jelent semmit, és nem akadályozza meg Önt abban, hogy az Úr becézgetéseit élvezze.« De Mária Márta nővér erre még szomorúbb lett és szelíden felelt: »Ó kedves nővérem, biztosak ebben?… Valóban Ő az?« Alázatossága állandóan félénkké tette őt, a legmélyebb hallgatásra ösztönözte, és a sok-sok isteni kiváltságot illetőleg a legcsekélyebb öntetszelgést sem engedte meg neki.

Orbáncban szenvedve, a betegszobát kellett őriznie. Üres idejét jámborul használta fel, egyik beteg társnőjével azokat a kedves fohászokat mondogatta, amelyeket az Úr szájából hallott: »Jézusom, a te Szent Sebeid stb…. Örök Atya, felajánlom neked stb…« Az egyik nővér, aki kevés vonzalmat érzett a Szent Sebek tiszteletéhez, vagy inkább az új imádságnak szokásba hozatala iránt, meglehetősen heves hangon félbeszakította őket a következő szavakkal: »Nem így kell ezt mondani, Nővérem… Nem nyernek búcsút. Mondja egyszerűen: »Jézusom, irgalom!« Mária Márta nővér rögtön alázatosan engedett, folytatja imáját, de már nem mond többet, mint: »Jézusom, irgalom!«.

Más hasonló eset. A konyhában történt. Az összegyűlt laikus nővérek a Szent Sebek fohászait mondogatták, mire az egyik megjegyezte: »De miért mondjuk »Bocsáss meg nekünk, és könyörülj rajtunk?« — Egy másik hirtelen ezt felelte: »Ez Mária Márta nővér találmánya.«

Ekkor egy kis ellenkezés vonaglott át arcán. »E fohászok mindazáltal igen kedvesek az Üdvözítőnek« — szólt, és újból elmerült szokásos lelki összeszedettségébe.

A nővér, aki ezt az eseményt elbeszéli, hozzáfűzi: »Mária Márta nővér sohasem szólt a nyert kegyelmekről. Némelykor élcelődtek rajta. Ha olvasás közben misztikus állapotokról volt szó, társnői közül azok, akik a »Király titkát« némikép megsejtették, ezt a megjegyzést kockáztatták: »Ön ezt úgy-e bár igen jól ismeri, kedves Mária Márta nővér?« Jó nővérünk pedig szívből nevetett, ez volt az egyetlen válasza.

»Egy alkalommal az étteremben egy szentnek az életét olvasták, aki hosszú ideig nem evett. Nem tudva, hogy ez kedves nővérünkkel is megtörtént, étkezés után megszólítom őt, mondva: »Ez a szent sokáig nem evett semmit.« Mária Márta nővér egy pillanatig hallgatott, azután folytatta az étkezés utáni szórakozást.«

Midőn deGand Mária Emánuella tisztelendő anyánk[4]) 1904-ben Revigliascoba utazott, s közben zárdánkban megszállt, külön óhajtotta látni jámbor nővérünket, akit Ambrus atya elbeszéléseiből és idősebb kedves anyáink leveleiből már régen ismert. Társalgásuk egy óránál tovább tartott. Tudjuk, hogy e tiszteletreméltó szentéletű főnöknő nem szűnt meg mély tisztelettel viseltetni az alázatos laikus nővér iránt; ez utóbbi pedig később csodálkozással telve mondotta helyettes főnöknőnknek: »Ó! milyen alázatos ez az anya! Milyen alázatos! Ön nem is hinné… Azt kérdezte tőlem: »Vajjon mit gondolok, meg van-e az Úr vele elégedve!…«

Kedves kiváltságosunk e pillanatban nem gondolt arra, hogy e megjegyzés reá nézve mily megtisztelő volt.

Mária Márta nővér nemcsak hallgatott azokról az isteni kegyelmekről, amelyekben részesült, de még tapasztalatlannak is látszott a lelki dolgok ismeretében, annyira megmaradt alázatosságában. Meg kell jegyeznünk, hogy midőn e rendkívüli kegyelmek megkezdődtek, tisztelendő anyáink meghagyták neki, hogy ne beszéljen imáiról; mert amilyen egyszerű és naiv volt kedves nővérünk, tudtán kívül is elárulta volna magát.

Ha néhány jámbor szót igyekeztek belőle kicsikarni, aki előtt Jézus feltárta legbensőbb titkait, nem tudott, vagy nem akart semmit sem szólni… Csak egy szó hangzott el ajkairól: »Nővérem, meg kell alázkodnunk… mélyen meg kell alázkodnunk …ez minden! …«

»Mária Márta nővér, én lelki szárazságban szenvedek. Mondja, milyen eszközt szokott használni, hogy az Úr jelenlétét érezze.« — »Ó! ez nem nehéz… Csak meg kell alázkodni!… Meg kell alázkodni!… Alázatosnak kell lenni!!!.. « — ismételte, mialatt arckifejezése szinte így folytatta: »Ó! ha tudnák, milyen kincs a lélek számára, ha meg tudja magát alázni: az a kulcs minden kegyelemhez!«

Mária Márta nővér mindazáltal némelykor kivételesen részletekbe bocsátkozott, hogy az Úr óhajainak eleget tegyen. Teréz Eugénia tisztelendő anyánk például jónak látta többek között a következő tanácsokat feljegyezni:

»Íme, mit sugallt az Úr kis szolgálójának egy fiatal szolgálattevő leányt illetőleg, akit jelöltségi próbaidejének megkezdésére szándékoztunk bocsátani: »Ha Ön a noviciátusban lesz, ne higyje magát különbnek a többi alkalmazott leánynál,… teljes alázatossággal érintkezzék velük,… helyezkedjék mindig mindenki lábai alá, és ha valami jót tesz, azt mindenkor a jó Isten segítségének tulajdonítsa… Ha megdicsérik, mondja, hogy Isten az, aki művelt mindent. Ha megintik, igyekezzék felebarátjával egy véleményen lenni és még inkább megalázkodni!… Akkor meglesz Önben minden, amire egy jó szerzetesnőnek szüksége van. Alázatosnak lenni és Isten szeme előtt dolgozni: ez minden!« (1869 augusztus)

Ezt a néhány szót most különösen jól alkalmazottnak találjuk, mivel okunk van feltételezni, hogy azok egyik, már elhúnyt fehér fátyolos nővérünkhöz voltak intézve, akinek eleven esze, ügyessége és ernyedetlen odaadása a főnöknőknek és a szerzetesi testületnek oly hasznos szolgálatokat tett. Jézus kétségkívül biztonságba akarta helyezni az ő erényét a hiú öntetszelgés veszélyeivel szemben. Annyi értékes tehetség idővel bizonnyal érvényesülést, sikereket, dicséretet és elismerést szerzett volna neki.

Nem így állt a dolog Mária Márta nővérrel. Azt lehetne gondolni, hogy ő nemcsak az Égnek, de elöljáróinak is kedvence volt. Az igazság azonban ennek az ellenkezője.

Blanc Mária Alexia újoncmesternő tisztelendő nővérünk, habár csodálta újoncnőjében az Isten munkálkodását, mégis kezdettől fogva határozott és férfias kézzel irányította őt, és szinte elvből állandóan megalázta.

Talán Teréz Eugénia tisztelendő anyánk kivételével, elöljárói nem kímélték őt sem nyilvánosan, sem négyszemközt, és a legcsekélyebb feledékenységet, a tökéletlenség legparányibb látszatát is keményen megbélyegezték nála.

A feddés azonban minden megpróbáltatással dacoló alázatos talajra talált.

Mária Márta nővér ábrázata ily alkalmakkor valami rendkívüli, szinte ujjongó örömöt kifejező vonást öltött, amely mélységes alázatossággal párosult… Külső magatartása annyira elárulta lelkének érzelmeit, hogy szinte látható volt, amint önmagába visszahúzódik és eltűnik. Ez az alázatos és megsemmisülő arckifejezés különben nála megszokott volt, még a sürgős munka óráiban is megőrizte azt. A megfeddés pillanataiban meg egyenesen utánozhatatlan volt. Néhány fiatal laikus nővér e miatt csaknem féltékeny lett reá, és így szólt hozzá: »Nem bántja Önt, hogy megalázzák? úgy élvezi a megintést, mint valami csemegét!…« — -Ó! egy kissé bizony megzavar, hol meg egész bensőmet megbolygatja, de nem rágódom rajta… hiszen a léleknek annyira javára szolgál… és elvégre Neki örömöt szerez…«

Nem kevésbbé érzékenyen érintették szívét a közös élet apró csalódásai, amelyek az ő számára, »az emberi és földi dolgokban« való oly kevés jártassága, valamint a kellemes érintkezés formáiban való fogyatékossága folytán még gyakoribbak voltak. Ő azonban nagylelkűen viselte el azokat.

Egyik fiatal társnője mondotta: »Hiába volt ő szíves, szívélyességét gyakran rosszul fogadták. Ha a növendékek szünideje alatt a háztartási munkát végző nővéreknek felajánlotta segítségét, lekötelező ajánlatai nem mindig találtak szíves fogadtatásra: »Menjen imádkozni,… nincsen Önre szükségünk.«

A foglalkozásából származó néhány kis nehézséget lelki támaszával közölve, Mária Márta nővér egyszerűen hozzáfűzte: »Mit csináljunk?! Itt a földön nincsenek angyalok… Ezt mi jól tudjuk, és az Üdvözítő is jól tudja… Az emberek nem angyalok! Ez a kifejezés mindig oly jól esik nekem; fivéremtől hallottam.

Miután családunk széttagolódott, s fivéreim meglátogattak, így szóltam hozzájuk: »Nos, testvérek, jól végeztetek mindent?… Nem veszekedtetek?…« — »Ó! jól ment minden, de az igaz, hogy kicsinységek miatt egy kissé civakodtunk.«. — »Ah!« — »Igen, egy tyúk miatt! De mit akarsz Nővérem?… Nem vagyunk angyalok.«

Az emberi nyomorúság érzete oly mély gyökeret vert kedves nővérünk lelkében, hogy társalgásaiban — megkönnyebbülésére — szívesen szóvá tette azt. Egyszer megkérdezték tőle, vajjon reméli-e, hogy egyenesen a mennyországba fog jutni. »Ó! nem… — válaszolta. — Tele vagyunk nyomorúsággal… semmi igazán jó nincsen bennünk. Ha a jó Isten mellett szemléljük magunkat, nem látunk mást, mint bűnt és nyomorúságot. Még azt is, amiről azt hisszük, hogy jól tesszük, még legszentebb cselekedeteinket is megrontja önszeretetünk … Nem, semmi jó nincsen bennünk… Meg kell alázkodni és mindent az Úrnak átengedni!«

»Mindent megront önszeretetünk!…« De nem! Mária Márta nővér lelkében az önszeretet alig okozott valamicske kárt… Mindazáltal »a hiú öntetszelgés« alakjában néha az ő lelkébe is be igyekezett lopódzni.

Egy alkalommal társnőinek eldicsekedett, hogy »egy boros üveg, amely az öblögető medence kövére esett, nem törött össze.« Máskor bizonyos önelégültséggel említette, hogy a lámpák közül, amelyeket ő kezelt, hónapok óta egy sem szorult javításra. Vagy pedig ha látta, hogy valaki másnak kárt okozott, az önbecsüléstől vezéreltetve, úgy vélte, hogy ő gondosabb.

De mindenegyes alkalommal lelkiismeretének megmozdulása élénk bánatot keltett benne, újra felfakasztva alázatosságát. Az Úr különben megbüntette e tökéletlenségeiért, és ezt a következtetést vonatta le vele: »Ismerd meg ebből, mennyit érsz, és adj mindenről számot főnöknődnek.«-

Elmondjunk-e még egy eseményt, amelyből újból kitűnik Mária Márta nővér naiv bizalma?…

1878-ban a hernyók elpusztították kertünk egresbokrait. A termés elveszettnek látszott. Azonban kedves nővérünk imádsága, amelyet tisztelendő anyánk parancsára végzett, július 2-án meghallgatást nyert.

Ugyane hónap 27-én, egy beteglátogatása alkalmával azt gondolta, hogy a beteget ez »esemény« elmondásával felvidíthatja… Talán némi dicsőséget is keresett ezzel. Fel kell tételeznünk, mert az Üdvözítő szemrehányóan így szólt hozzá: »Te büszke! Megmutatom neked, mire vagy képes!…« — Mester, mit fogsz csinálni?… Visszaküldőd a hernyókat ?.. .« Hogy visszaküldte-e az Úr a hernyókat, nem tudjuk, de tény, hogy két nap múlva a hernyók újra ellepték az egresbokrokat. Jézus pedig Mária Márta nővérnek ezt a kemény leckét adta:

»Leányom, ha az összes gyümölcsök elromlanának, az nem lenne nagy dolog, de az már igenis valami, hogy ráeszméltettelek hibádra.«

Annyi igaz, hogy az Üdvözítő, aki jegyese lelkére vigyázott, szinte át akarta őt itatni az alázatossággal. Az alázatosság az Üdvözítő lélekbe ható szemeiben megbecsülhetetlen értékkel bír: a többi erény csak hamis erény, ha nem az alázatosság szolgál nekik alapul. Isten minden kegyelme kárba vész ott, ahol nincsen alázatosság, amely azok biztonsága felett őrködik. Szalézi Szent Ferenc tanítása szerint az Úr annyira megy, hogy minden erényünket kockára engedi tenni, csakhogy ezek elvesztése árán az alázatosságot megőrizzük.

E fejezetet egy kegyelemnek elbeszélésével fejezzük be, amely kedves nővérünkben kitörölhetetlen nyomot hagyott.

Az isteni Mesterrel folytatott egyik bizalmas beszélgetése alkalmával Mária Márta nővér lélekben hirtelen az égbe ragadtatva érezte magát. Felszállt, mindig jobban megközelítve Szerelmesét… A megboldogultak kiváló helyet jelöltek ki számára soraikban, és karban elbájolóan énekelték: »Aki a legkisebb volt, az lett a legnagyobb.«

Amit kedves nővérünk ekkor a legvilágosabban fogott fel, az a maga semmiségének valósága és mélysége volt. Kicsinynek látta magát… kicsinynek és mindentől megfosztottnak, akinek egyáltalában semmije sincsen… Szíve azonban csordultig megtelt mérhetetlen hálával a nagy Isten iránt, aki oly jó kis semmijéhez.

E kegyelem folytán még égetőbb szükségét érezte a még inkább való megsemmisülésnek, mert soha jobban nem érezte, hogy okvetlenül meg kell magunkat aláznunk, hogy oda feljussunk!…

»És felmagasztalta az alázatosakat!«

Kedves Mária Márta nővér! Az alázatos és elrejtett élet után való vágyad teljes meghallgatásra talált. Földi életedet ismeretlenül, észre nem véve, némelykor talán megvetve töltötted el. Most onnan felülről eszközöld ki fiatalabb nővéreidnek ugyanezt az alázatosságot, amely meghódítja az Isten Szívét… és a mennyország kapuit.

A VEZEKLÉS ÉS A BŰNBÁNAT SZELLEME

»Pótolom az én testemen a Krisztus szenvedéseinek mintegy elmaradott részét« (Kol. 1, 24)

»Te most meghaltál a világnak és magadnak, hogy ezentúl már csak Istennek élj.« így szólnak a vizitációs szerzetesnőhöz fogadalomtételének napján. Ez a vezeklő munka, amelyet a szertartás erőteljes kifejezése megsejtet, nem lehet egy napnak a műve… Ez hosszú és szünet nélküli munka, amelyet mindig újból kell kezdeni.

Mária Márta nővér szerzetesi életének első éveitől fogva nagylelkűen vállalkozott erre, az Úr sugallatára, aki arra ösztönözte őt, hogy mindig és mindenütt azt a munkát válassza, amelyben legtöbb alkalom nyílik a vezeklésre. A rejtett benső önmegtagadással, amelyet az evangéliumi tanácsok gyakorlása feltételez, ama számos lemondással, amelyet a szabályhoz való állandó hűség megkövetel, egybekötötte, és pedig ritka nagy mértékben, a külső önsanyargatást. Sohasem lehetett észrevenni, hogy az önmagával szemben gyakorolt szent szigortól eltért volna.

Az étteremben, az apostol tanácsára, teljesen közömbösen fogadta az eléje adott ételeket; ha pedig meg volt engedve a választás, mindig úgy intézte, hogy más kapja a jobbat.

Rendszerint igen jó étvágya volt. Tehát az étel megvonása nagyon nehezére eshetett. Jézus azonban némelykor megkívánta tőle, hogy adagjának egy részéről mondjon le: »Mert én szegény vagyok« — mondotta neki.

Mint a legtöbb halandó, ő is néhanapján gyengédebb Üdvözítőt kívánt volna. De éppen a szigorú életre szemelte őt ki az isteni Szegény… S oly szép érveket hozott fel szolgálójának meggyőzésére!… Oly szívhez szólóak voltak felhívásai! Lássuk a kéziratot:

Egy alkalommal édes Üdvözítőnk megjelent neki keresztre feszítve, ecettel és epével itatva. E kép nyomán oly éles fájdalom járta át Mária Márta nővér lelkét, hogy annak emléke soha sem veszett ki emlékezetéből.

Jó Mestere így szólt: »Leányom, vezekléseddel kell oltanod szomjúságomat. Neked kell engesztelést nyújtanod azért a rengeteg és durva hibáért, amelyet evéssel és ivással követnek el.«

Különösen azokon a napokon, midőn a világ az élvezeteknek és a kicsapongásnak adja át magát, keresett Jézus választottjánál kárpótlást. 1868-ban figyelmeztette őt, hogy kettőzött igyekezettel készüljön engesztelő szenvedésekre, hogy jóvátegye a mértékletlenség bűneit, amelyeket farsang idején elkövetnek.

Ettől a naptól fogva, bármiféle eledelt vett magához estefelé, még az egyszerű kis leves is, kegyetlen fájdalmakat okozott neki. Ez volt az előjátéka a »nagy bőjtölésének«, amelyet majd nemsokára kíván tőle az Úr, s amelyről már más helyen megemlékeztünk.

Azonban, bármily gyengeséget okozott is neki a táplálék megvonása, az Úr mégis megkívánta tőle, hogy munkájában kitartson. Látható vagy láthatatlan módon segítségére volt, oly kézzelfoghatóan, hogy képes volt mindennek megfelelni.

A munkában tanúsított kitartó igyekezete, mindennemű szenvedése dacára, Mária Márta nővérnél oly erényvonás volt, amelyet hősiesnek mondhatunk, s e hősiesség élete végéig egyetlenegy napra sem ingott meg.

Főkép a testi vezeklés terén tanúsított elszántsága kelti fel csodálkozásunkat. Kétségtelen, ő sem maradt ment az ezzel rendszerint együttjáró tulajdonságoktól. Nagy volt érzékenysége! Élénken érezte a testi szenvedéseket… Hiszen a szenvedés annyira ellenkezik természetünkkel! De oly szívesen adott Jézusnak, Jézus pedig oly jól tudta, hogy tőle mindent követelhet.

Szenvedni, mint Jézus, szenvedni Jézussal! Ez volt Jézus Szíve választottjának mindenkori hatalmas ösztönzője a penitenciára. Ez a tényleges egyesülés a Mester szenvedésével szerzetesi életének első éveiben vette kezdetét.

Ez időben egy felülről nyert világosság oly mélységesen megismertette vele hibáit, hogy a világ legnyomorultabb teremtményének érezte magát. Mialatt megalázkodott, leszállva semmiségének legmélyére, az Üdvözítő, lelki szemei elé állítva kínszenvedésének megható látványát, meghagyta neki, kérjen engedélyt, hogy az ő szentséges szenvedésével való egyesülés végett pénteki napon négyszer használhassa az ostort.

Az engedélyt kérte, és meg is kapta. S kedves nővérünk az önostorozást oly bátorsággal végezte, hogy ostora minden egyes alkalommal véres volt. Rövid idő elteltével Jézus felszólította őt, hogy (ha elöljárói beleegyeznek) az előbbihez egy másikat fűzzön minden csütörtökön, a nélkül hogy a hétfői és a szerdai fenyítéket elmulasztaná, az Ő »megostoroztatásának tiszteletére«: »Az ostorcsapások dicsőítenek engem, mert azok mintegy például szolgálnak gyermekeimnek.«

Emlékezzünk vissza, hogy 1866-ban Ő maga tanította meg szolgálóját, miként fonjon magának töviskoronát. Néhány évvel később még többet kíván: »Koronád már nem okoz neked elég fájdalmat, — így szólt hozzá egy napon. — Menj mesternődhöz, neki van valamije, ami ezt helyettesíti, és éppen a te fejedre illik.«

A nagylelkű újoncnő teljes egyszerűséggel elment jelenteni Blanc Mária Alexia tisztelendő nővérünknek a parancsot, amelynek átvétele végett jött. Ez először így felelt: »Nem, nekem nincsen semmim.« Majd némi gondolkodás után így folytatta: -»Igaz, van egy vaspántunk, de az nem illik az Ön fejére… Mindazáltal gyerünk, nézzük meg.«

Megpróbálják a pántot. Egészen megfelel. A vezeklő eszköz éppen a fejére illik, mint valami korona. Azt lehetett volna gondolni, hogy mértékre készült.

Ez a pánt vagy korona vasszegekkel volt ellátva, és igen fájdalmas volt… Mária Márta nővér kísértést is érzett annak letevésére. Jézus Krisztus azonban megjelent neki, keresztre feszítve, rettenetes kínok között, homlokát kegyetlen tövisek fúrták át, szentséges szeméből pedig nagy cseppekben ömlött a könny… A megváltó vércseppek is előbuggyantak szentséges fejének minden sebéből. -»Leányom, én nem teszem le koronámat« — szólt hozzá az Üdvözítő szeretettel teli szemrehányással.

E szavakra nővérünk igen elszégyelte magát; újra bátran vette a magáét, s azóta nem habozott azt viselni.

A durva vezeklőöv, amelyet e kedves áldozat az Úrnak (az engedelmesség által szentesített) parancsára éjjel-nappal viselt, szintén borzasztó kínokat okozott neki. Egy napon letenni készült azt. Jó Mestere, hogy felbátorítsa őt, így szólt hozzá: »Leányom, én e fájdalmat azért adom neked, hogy szeretetemet megnyerd.« Azután feltárva imádandó sebeit, így folytatja: »Látod, leányom, mennyit szenvedtem érted… Tudnál-e tehát valaha is túlságosan sokat szenvedni értem?!…«

Ismét más alkalommal már-már enged a kísértésnek, hogy leoldja azt magáról, — mert horzsolása oly nagy fájdalmat okozott neki, — midőn Jézus megakadályozza őt ebben a következő szavakkal: »Akarom, hogy olyan arányban szenvedj, amint engem bántanak… Emlékezzél meg, hogy jegyesem vagy, és szeretetem játékszere.« Ezután néhány pillanatra megéreztetve vele a menny gyönyöreit, hozzáfűzte: »Nem érdemes-e elviselni a kínt ily boldogság kiérdemlésére?… De szükséges, hogy előzőleg téged is, miként egykor engem, a vezeklőöv egészen szétmarcangoljon.«

Revel Teréz Eugénia tisztelendő anyánk 1881-ben Mária Márta nővérről a következő tanúságot tette:

»Már több, mint tizenhárom éve az Oltáriszentség előtt tölti éjtszakáit, vagy pedig, vezeklő eszközeit használva, cellája padlóján fekszik: vezeklő koronával, vas karpereccel, vezeklőövvel, kivéve néhány napot, midőn teljesen beteg, és két három hetet a téli hónapokban, mikor a nagy hideg miatt megköveteljük, hogy az ágyban feküdjék.«

Mindebben nővérünk lelke Mestere határozott akaratának engedelmeskedett.

»Egy este, midőn Mária Márta nővér nagyon el volt fáradva, s oly szívesen töltötte volna az éjtszakát ágyában, azt mondtuk neki: »Kérjen engedélyt az Úrtól, hogy ágyban pihenhessen, egyesülve azzal a pihenéssel, amelyet Ő bölcsőjében élvezett.« Jézus megengedte. Alig múlott el azonban egy óra, midőn megszólítja szolgálóját, s ezt mondja neki: »Bár kérelmed tisztelet volt szent gyermekségem iránt, mégsem maradhatsz itt tovább, leányom!« S Mária Márta nővérnek fel kellett kelnie, hogy engedelmeskedjék az isteni parancsnak.

Némelykor sokat szenved. Máskor azonban szíve oly bensőségesen egyesül a keresztrefeszített Jézussal, hogy testi fájdalmat nem érez többé, mivel lelke túlárad a vigasztalástól.

Megjegyzendő, hogy a legnagyobb fájdalmakban eltöltött éjtszakák után, másnap oly erősnek és oly kipihentnek érzi magát, mint az, aki tökéletes nyugalmat élvezett.« (Kézirat)

Az Üdvözítő különben hű jegyesének nagylelkűségét azzal jutalmazta meg, hogy nem hagyta őt enyhülés nélkül.

1869 január 13-án kedves nővérünk lefeküdt ágyába, midőn az Úr annak az óhajának adott kifejezést, hogy szeretné, ha a padlón töltené az éjtszakát. Nővérünk egy pillanatig sem habozott. Egyébként az az éjtszakai rendkívüli hidegből mit sem érzett, ellenkezőleg úgyérezte, mintha mindegyik oldalán egy-egy melegítő kályha lett volna.

Szent alapítóink szintén megörvendeztették atyai látogatásukkal alázatos, hőslelkű leányukat. Szokott egyszerűségével egyszer nekibátorodott, és Szalézi Szent Ferenctől megkérdezte, hogy a padlón töltött éjtszakák örömöt szereznek-e neki. »Igen, — felelte a Szent, — mert ezt az utat Isten jelölte ki számodra; de ezt másnak ajánlani nem lehet… Isten kívánja ezt tőled és Ő kedvét találja bennem.

Keresztfolyosórészlet Szalézi Sz. Ferenc csodás feszületével >>

MÁRIA MÁRTA NŐVÉR ÉS A SZERZETESI ÉLET

»Örök szeretettel szerettelek téged ; azért, megkönyörülvén rajtad, magamhoz vontalak.« (Jer. 31, 3)

A szerzetesi hivatásról azt mondják: habár a hivatott lélek bizonyos mértékben már itt a földön is képes értékelni a neki adott kegyelmeket, mégis csak az örökkévalóságban tudja igazán azok teljes értékét felfogni.

A tömegből kiemeltetni, az isteni Felség közvetlen és kizárólagos szolgálatára kiválasztatni, az Isten Fia jegyesének lenni, s ennélfogva hivatva lenni arra, hogy egészen különleges módon közreműködjünk a lelkek üdvén, ez oly jótétemény, amely minden emberi fogalmat és törekvést meghalad. E kegyelemről való megemlékezés a szívet szüntelenül kimondhatatlan hálával tölti el.

Ezt a jótéteményt Chambon Mária Márta nővér époly elevenen, mint amilyen mélységes természetfelettiséggel átérezte.

Szerette hivatását. »Azt mindennél többre becsülte,« — jegyzi fel róla főnöknője, miután említést tesz a gonosz lélek egyes kísértéseiről, amelyekkel kedves nővérünket arról akarta meggyőzni, hogy lelki üdvén a világban előnyösebben munkálkodhatott volna.

Milyen nagy is volt Mária Márta nővér öröme, mikor a Mestertől a következő szavakat hallotta: »Te tudod, miért választottalak ki. Nyomorúságod miatt tettem ezt, leányom, a saját dicsőségemre és a lelkek üdvére.« »Leányom, akarom, hogy hálát adj nekem szerzetesi hivatásodért, hogy ezáltal azt oly sok nekem szentelt lélek helyett is megtedd, aki nem gondol erre.« Mily buzgósággal igyekezett nővérünk magát fenntartás nélkül átadni isteni Jegyesének, hogy így mindenben megfeleljen az Ő szándékainak!

Főképp az évi nagy lelkigyakorlatok idején élvezte kedves nővérünk hivatásának kegyelmét. E napok számára kimondhatatlan élvezetet és páratlan előmenetelt jelentettek. Ilyenkor az Úr szívesen szolgált neki »könyvül« és lelki vezetőül.

»Neked van a legértékesebb könyved, mert Engem Magamat bírsz. Nekem csak szívedre van szükségem, neked pedig egyéb könyvre nincsen szükséged, csak Énreám. Te megnyitod szívedet, igen kicsiny leszel, Én pedig betöltöm azt.

Csak időveszteség volna számodra, ha könyvet kívánnál, hogy Engem megtalálj. Leányom, maradj egészen közelemben, felejts el mindent, hogy Engem szemlélhess szívedben. Így összeszedettségben Velem egyesülve, szeretetem áthat téged, hallgatagabbá s felebarátod iránt szelídebbé tesz… ily módon pedig majd mennyei életet élsz.« — »Ó! nővérem, ezt kívánom epedve!« — fűzte hozzá a jámbor gyermek, mikor e közléseket elbeszélte.

A benső öröm, amelyet ez áldott napokban érzett, némelykor külsején is visszatükröződött. Társnői közül többen, akik vele együtt tartottak lelkimagányt, még most is emlékeznek akkori összeszedett s egyúttal lelkes arckifejezésére, amellyel esténként a lelkigyakorlatot végzők felüdülésén megjelent.

S mit mondjunk arról a szent megújulásról, amely lelkigyakorlatát koronázta? A Szűzanya bemutatásának ünnepe kétségtelenül lelkének egyik legkedvesebb és legédesebb ünnepe volt. Ezt mindenkor örömmel teli buzgósággal üdvözölte, amelybe tisztelettel teljes meghatottság vegyült e nap szertartásának nagyszerűsége miatt. Szalézi Szent Ferenc ezt a szertartást különösen meghatóvá és kifejezővé tette. A vizitációs szerzetesnők sorban elmondják fogadalommegújításukat, amellyel magukat a szüzek Jegyesének szentelik. Közvetlenül a fogadalom-újítás után a pap, aki kezében tartja az áldoztató kelyhet, a Szent Ostyát az illető szerzetesnőnek nyújtva, szinte feleletül mondja: »A mi Urunk Jézus Krisztus teste őrizze meg lelkedet az örök életre.

1880 november 21-én, midőn Mária Márta nővér fogadalma megújítása közben akadozott, az Üdvözítő jósággal telve így szólt hozzá: »Leányom, én megvárlak! … Szívedet még jobban szeretem, mint szavaidat.«

Egy másik évben ugyanazon a napon az Üdvözítő megmutatta szerelmesének a jegyesi lelkeket, amint Hozzá, az isteni Jegyeshez közelítenek… Mindannyian a Szívében voltak; egyesek azonban mélyen elmerültek abban, mások meg kevésbbé… Jézus így szólt:

»Memoria in aeternum!« A tanulatlan gyermek egészen meglepődve kérdezte: »Jó Mester, mi az, amit mondani akarsz? Én nem értem e szavakat.« — »Leányom, — felelte Jézus gyengédséggel — e ténykedés örökké fog tartani.« (1873)

A szerencsés kiváltságos még látta, amint az isteni Mester minden egyes jegyesének lelkét gyönyörű színarany lánccal Magához kötötte, amelyhez egy gyűrű is fűződött. Ugyanekkor oly élénk felvilágosítást nyert a szerzetesi fogadalmak és azok minden egyes megújításának értékéről, hogy hő vágya a mennyország után egy pillanatra helyet adott ama vágynak, hogy még tovább élhessen, és még gyakran végezhesse ez érdemszerző cselekedetet.

A szeretet, amellyel Mária Márta nővér hivatása iránt viseltetett, a Vizitációs Rend családjából származó szentekkel való természetfölötti érintkezése által folyton gyarapodott.

A szerzetesi lélek vigasztalásai között van egy, amely különösen édes, s ez: a Rend szent alapítóival bensőséges kapcsolatban való élet. E dicső szentek, — akik a többi emberek, még a legbuzgóbbak számára is egyszerűen csak jóbarátok és hatalmas szószólók, — az ő számukra a szó szoros értelmében atyák és anyák. Ők adták nekik azt az életet, amelyet Istenben élveznek. Az ő irataikból való táplálkozás, — amelyek által még folyton szólnak, — a rendtagok számára igen kedves kötelesség. E szenteket, akiket mások csak bizonyos távolságból tisztelnek, ők teljesen megközelíthetik. A földön éppen úgy látják őket, mint a mennyben. Úgy látszik, mellettük állnak, kedves bizalmaskodást folytatva velük, s egyúttal követésükre szólítják őket.

Ilyen volt az eset Mária Márta nővérnél is. Ő szent alapítóinkkal állandó érintkezésben és bámulatosan bizalmas viszonyban állott. Közölte velük bajait, eléjük tárta kérelmeit, s tanácsokat és bátorításokat kapott tőlük, oly gyengéd szeretetnyilvánítások kíséretében, amelyek lelkét elbájolták.

Különösen Szalézi Szent Ferenc társalgott szívesen alázatos leányával. E mű folyamán többször találkozhattunk naiv beszélgetésekkel, amelyek atya és leánya között lefolytak, s melyek egyszerű beszédmódra emlékeztetnek.

»Isten veled, leányom, én igen szeretlek, — fejezte be társalgását egyik napon a Szent. — Te, te látsz engem. Nővéreid nem látnak. Mindazáltal én figyelem őket minden cselekvésükben… Szent anyáitok és nővéreitek szintén itt vannak egészen közel.«

1868 december 28-án este, mialatt a szentségi áldás után szent atyánk és egyháztudósunk ereklyéit tiszteltük, Mária Márta nővérnek még ezt is mondta: »Én itt vagyok. A szeretet csókját és egy kegyelmet adok minden egyes leányomnak.«

Szent Chantal Janka Franciska szintén gyakran kitüntette anyai látogatásával, jó tanácsokat adva neki saját lelkének alakítását illetőleg, vagy pedig értékes üzeneteket kedves anyáink számára.

Szent Mária Margit, Jézus Szentséges Szívének kedveltje, alázatos Mária Márta nővérünkben kétségkívül kis húgát látta, akinek sokszor oly kemény útja némiképp hasonlított az övéhez. Kínos pillanatokban segítséget és bátorítást hozott számára. Értésére adta, mily értékes a szenvedés: »Ha megismernéd a szenvedés értékét, nem tudnád megállni, hogy azt ne kívánd.«

Buzdította a lélekmentésre, s felgyújtotta az eucharisztikus Úr Jézus szeretetére. Abban a pillanatban, amikor október 17-én a szentáldozáshoz járult, ezt súgta neki: »Te egészen magadba fogadod Kincsedet. Nagyon kell szeretni Üdvözítőnket!«

Ez a kapcsolat, ez a bizalmas érintkezés Mária Márta nővér lelkében nemcsak a szerzetesi élet csodálatos bensőségességét eredményezték, de egyúttal a rendhez való ragaszkodásának folytonos megújulását is, amelyben az Isten helyét kijelölte.

Szalézi Szent Ferenc intelmei számos alkalommal tényleg általános jelleget öltöttek. A boldog kiváltságoson át az összes vizitációs szerzetesnőknek szóltak. Ilyenkor egy hatalmas család igen nyomorult kis tagjának érezhette magát, akihez a közös atya igazán az alapító »rendelkezését« intézte.

»Leányaim, tanulmányozzátok örökségteket, amely a szent szabály. — Nagy fáradságomba került szent irataitoknak megszerkesztése, a legapróbb részletekbe bocsátkozva. Ez képezi most legnagyobb dicsőségemet. Legelső kötelességtek Jézust tanulmányozni, de nemcsak az imádságban, hanem mindenben és mindenütt: munka közben, valamint szabad perceitekben. A vizitációs szerzetesnő feladata itt a földön: az Üdvözítő názáreti életének utánzása. Az egyszerűségnek és a gyermekded lelkületnek szent élete Jézus zsenge korának tisztelete. — A ti cselekedeteiteknek, bármily közönségesek legyenek is a teremtmények szemében, a szeretet által a mennyország számára rendkívülieknek kell lenniök.

Rendemnek gazdag táplálékot hagytam. Kinek-kinek a hűségétől függ, hogy vele táplálkozzék. Boldogok, akik erőt vesznek magukon, hogy e szabályokat jól megtartsák: ezek lesznek majd dicsőségem koronája! — Az én megtisztelő köpenyem a szelídség és az alázatosság. Ezekről a jegyekről ismerem fel igazi leányaimat.«

Úgy látszik, maga az Üdvözítő vállalta a feladatot, hogy különböző módon folyton figyelmeztesse a szent alapító tanításaira. Az isteni Mester iskolájában Mária Márta nővér jobban megértette személyes küldetését, amely abban áll, hogy mindenkiért imádkozzék és szenvedjen, s egyúttal a távollévő lelkeknek is segítségére legyen, akik arra voltak hivatva, hogy a szaléziánus akolba belépjenek. Egy alkalommal e lelkek úgy tűntek fel előtte, mint a báránykák, amelyek egy veszedelmes mélységen átjáró híján nem tudtak átkelni. A Legfőbb Pásztor így szólt hozzá: »Reád bízom őket, tereld őket felém, mintha te volnál a pásztornőjük. E báránykák azok a lelkek, akiket magamnak kiválasztottam. Hogy hozzám vonzzad őket, szükséges, hogy szíved szoros kapcsolatban maradjon az enyémmel.«

Még jobban megértette, mennyire szükséges minden szerzetesnő számára a teljesen természetfeletti lelkület és a szabályhoz való tökéletes hűség:

»A ti életetek nem e világból való, — így oktatta őt Jézus. — Ez mennyei élet itt a földön. Mivel nem vagytok e világból valók, nem szabad a világ szellemében cselekednetek. Jegyeseim olyanok, mint szentjeim. Jegyeseimnek szívükkel az égben kell lenniük, mialatt a földön értem dolgoznak. Ha valamit cselekesztek, s azt engedelmességből teszitek, a mennyei udvar szemmel tart benneteket.«

Röviddel szent fogadalomtétele után, sőt még mielőtt a kiváltságos kegyelmek egész sorozatában részesült, kedves nővérünk már nagyon átható betekintést nyert szent szabályaink szépségeibe, valamint az azok megtartásából eredő áldásokba. Azóta pedig hány isteni oktatás fűződött hozzájuk!

Egy alkalommal az Üdvözítő átvezette őt az egész világon, megmutatta neki a szerzeteseket, a papokat, a püspököket stb., és a minden egyes hivatásnak megfelelő különböző kegyelmeket. »Mindegyiktől a neki adott kegyelmek arányában fogok követelni, — szólt hozzá. Ami pedig titeket illet, csak egyet követelek majd, t. i. jól tudtatok-e engedelmeskedni. A ti utatok a szent szabályok és a konstitúciók. Ez biztos út, amely titeket a Vizitációból egyenesen a mennyországba vezet.

Ti nem ismeritek részleteiben azt a tökéletességet, amelyet szent szabályotok magában foglal. Ha hűségesek lesztek annak mindenben a legtökéletesebb módon való gyakorlásában, mindig újabb világosságot nyertek annak megértésére. A szerzetesi fegyelem minden ténye által újabb felvilágosításban részesültök, amelytől azonban minden hűtlenség megfoszt benneteket; a szabály megtartása ugyanis a mennyei dolgok ismeretére vezet.«

Magát a Vizitáció szellemét is jobban megértette.

»Leányom, — szólt hozzá az Üdvözítő — kérd Atyámtól az összes vizitációs szerzetesnők számára a Jézussal való egyesülést a rejtett életben.«

1870 július 2-án Isten alázatos szolgálója a mennyországban levő összes vizitációs szerzetesnőket látta, egy nagyszámú és diadalmas hadsereg képében. Ez áldott lelkek légiója a mi Urunk Jézus Krisztus előtt foglalt helyet, dicsőséges sebeit szemlélve: »Igen közel vannak hozzám, — szólt Jézus — mert a világban igen rejtettek voltak. A ti szent rendetek egész dicsősége a mennyországban van!«.

Ez megsejteti velünk az örök örömöket, de egyúttal az utat is, amelyen haladva oda juthatunk.

Az Üdvözítő néhány hónappal később ismét említést tett Mária Márta nővérünknek a vizitációs szerzetesnők rejtett életéről:

1870 december 13-ának éjjelén egy ragyogó zászlót mutatott neki, amelyen arany drágakövekkel ékesített betűkkel feliratok voltak láthatók. Jézus elolvastatta szolgálójával a három első sort. Ott csak ez az egy szó volt található: Egyetértés! Egyetértés! Egyetértés!!!

Ez a szó szent alapítóink óhajára emlékeztet. Ők akarják, hogy nagy szívbeli egyetértésben éljünk, mert »ez a ti szent rendetek főerénygyakorlata és szelleme«.

A zászló alsó része azonban a többit fényben felülmúlta. S kedves nővérünk megkapta a magyarázatot. Ez jelkép volt, amelynek hivatása az, hogy megmutassa, hogy bár azok a lelkek is, akik nagy dolgokat műveltek Istenért, fényes jutalmat nyernek a mennyországban, mégis szebb lesz azoknak a koronája, akik rejtekben, alázatosságban éltek.

A TISZTASÁG

»Szeretetem egyedüli tárgyául választom Jézust, az én Uramat és Istenemet« (A vizitációs szerzetesnők szokásainak könyvéből: A fogadalom szövege.)

Mária Márta nővérnek főképp a lelkigyakorlatok idején nagy gondot okozott, miről vádolja magát a gyóntatószékben. Hamisítatlan tökéletes egyszerűségében azt hitte, hogy nem tudja, miképen kell gyónni! Mit tegyen mást, mint hogy segítségül hívja lelkének Urát, Mesterét:

»Jézusom, úgy szeretnék én is úgy gyónni, mint nővéreim.« — »Leányom, kinek-kinek megvan a maga lelkiismerete, és nem szükséges másokhoz alkalmazkodni, « — válaszolta az Úr. — Ami az egyiknél hiba, az a másiknál nem az. Te a rosszról nem tudsz többet, mint az a kis gyermek, aki még nem tud gondolkodni.«

Az utóbbi szavakat a jó Mester többször ismételte választottja előtt.

»Biztosra vesszük, — írja Mária Márta nővér küzdelmeinek és elnyert kegyelmeinek bizalmasa — biztosra vesszük, hogy lelke érintetlenül megőrizte a keresztségi ártatlanság fehér ruháját. Egy napon, mivel láttuk, hogy lelki kínt okoz neki a szentgyónás, mert lelkiismerete nem vádolta semmi határozott bűnről, így szóltunk hozzá: »Elmúlt életének egyik legnagyobb hibájáról vádolja magát.« — »Nem igen tudom, melyek azok, anyám. Talán egyes kis engedetlenségek szüleimmel szemben?…« (Teréz Eugénia tisztelendő anya)

Kedves nővérünk gyermekkora valóban a mezők kolostori csendjében folyt le, az édesanya éber szeme előtt. S az Úr maga is gondoskodott, hogy útjából mindent eltávolítson, ami csak egy kissé is meghervaszthatta volna e szűzi tisztaságot.

Croix-Rouge lakói gyakran mentek Chambérybe, hogy kertjeik gyümölcsét, vagy bérleteik kiváló terményeit ott eladják. Egy alkalommal több fiatal leány hetivásárra ment. Chambonné rájuk bízta Franciskát. Milyen veszélynek volt akkor kitéve, nem tudjuk biztosan, — de hirtelen, ösztönszerű félelemtől elfogva, és amint hitte, szent Józseftől vezéreltetve, a szegény gyermek futva tért vissza otthonába. Midőn édesanyja őt így remegve meglátta, lemondott arról, hogy valaha is a városba küldi.

A rossznak boldog tudatlanságában lépve be a zárdába, Mária Márta nővér igazán angyali lélek maradt. Miért is e fejezetben, amely »a tisztaság« címet viseli, valósággal kristálytiszta ártatlanságról és szűzies szeretetről van szó.

»Az én Szerelmesem a liliomok között időzik« — mondja az Énekek Énekének tiszta jegyese. Jézus, a völgyek Lilioma örömét találta e szűzi lélekben, amelyben isteni tisztaságának mintegy a visszfényét látta…

»Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent. — Leányom, a tiszta szíveket egyesítem az én Szívemmel! — Lelketeket és testeteket saját kezemmel alkottam, nagy tiszteletben kell azokat tartani. Azok majd nálam, velem együtt fognak vigadni.«

Az angyalok, akik a tabernákulum körül a tiszteletőrséget alkotják, szintén megérttették vele, hogy a mi törékeny testünk, amíg azt az Isten szeretetének szenteljük, Neki a legnagyobb dicsőségére szolgál.

A Boldogságos Szűz eljött, hogy befejezze azokat az oktatásokat és meghívásokat, amelyekben kedves nővérünk részesült. 1875-ben a Vizitáció egyik ünnepén megjelent neki a mennyországban lévő kedves nővéreink kíséretében: »Megmutatom őket neked, — szólt kedvenc gyermekéhez — nézd, mily boldogok ők az én kíséretemben!… — Egyszer majd te is köztük leszel… — Az Üdvözítő azt akarja, hogy jegyeseiben minden tiszta legyen, szűzies és szent… Értelmetek mindig mennyei dolgokkal foglalkozzék… Jézus elé üres szívet kell hozni, hogy Ő tölthesse meg azt.«

A SZŰZIES SZERETET

Boldog Adeodát mondotta: »Az a szív szűzies, amely egyedül Istent szereti — lile est vere castus, qui ad Deum attendit et ad ipsum solum se tenet!«

Szent Chantal anyánk így ír: »Egy napon az Üdvözítő a szentáldozás után megérttette velem, hogy annak a léleknek, aki belsőleg és külsőleg az Úr számára akarja magát megőrizni, nem kell mást tennie, mint a szent tisztaságról szóló konstitúciót gyakorolnia. »Annak szavai, — így szólt hozzám az Úr —egészen isteniek, abban semmi emberi nincsen, minden az én szerető Szívemből fakadt.«

Halljuk most a tanulatlan Mária Márta nővért.

»Egy alkalommal a Jegyes titkába mélyebben kívántam behatolni, — beszéli lelki támasza, — miértis igyekeztem azt ügyesen kipuhatolni: »Jó Mária Márta nővér, Ön jól tudja, hogy a mi szent alapítónk azt akarja, hogy kis lelki kincseinket szeretettel közöljük egymással. Beszéljen tehát valamit nekem gyermekkoráról, Isten irgalmáról Önnel szemben… E visszaemlékezések ugye, hogy jó hatással lesznek lelkünkre ?…« —

»Ó! igen,… Isten csupa szeretet! Mikor még egészen kis leányka voltam, már akkor éreztette ezt velem. Nagyon kényeztetett engem! Semmit sem ismerek a világból, csak Őt ismerem egyedül! Mennyire szeretem Őt!…« —

»De miért szereti Önt annyira az Úr? Mit talál Önben, ami Őt vonzza ?« — S ő bájos őszinteséggel így felelt:

»Ó! nővérem, ez az én tudatlanságom, az én egyszerű, minden kétszínűségtől mentes szívem … Azután az én szívem mindentől megvált… Ő számomra a Minden !… Semmihez, de semmihez sem ragaszkodom … Nincs szükségem semmire, semmit és senkit nem kívánok. Az én szívem szabad.«

Éreztem, hogy mindez mélységesen igaz volt.

»Mindazáltal — folytattam — Ön, úgy látszik, nagyon szereti munkakörét és talán érdekli is Önt! —

»A kert? igen, mert ezt az engedelmesség kívánja.« —

»És kisöccsei? Nem foglalnak el valami kis helyet az Ön szívében, nem gondol néha reájuk ?« —

A kisöcséim? Nem nagyon. Kérem a jó Istent, hogy jó keresztények maradjanak, ennyiben igen, de ezenkívül sosem gondolok reájuk. Az ember nem ér rá annyi mindenre gondolni, mikor olyan boldog kis Jézusunkkal! Ő teljesen elég, nem gondolja, kedves Helyettes Főnöknő?«

Nem tűnik-e ki ebből egészen átlátszóan e lélek tisztasága és szabadsága?

Midőn Mária Márta nővér egy buzgó szentáldozás után hálaadását végezte, Jézus újból e tökéletes szabadságra buzdítja: Neked, az én jegyesemnek, a magasba kell tartanod! Az, akit te fogadsz, nem e földről való: Őreá nézz!« Nővérünk most kimondhatatlan fényözönben látta az Urat. Az Úr folytatta: »Akarom, hogy szíved érzelmei a magasban járjanak, jó magasan a föld fölött.«

A szeretet önmagunk átadása. Csak szeretni, önmagunkat fenntartás nélkül odaadni, ez a szeretet szűziessége. Jézus ezt keresi jegyesei szívében.

»Leányom, szerzetesnőnek lenni annyit jelent, mint a szívből minden teremtett dolgot kiűzni. Nem látni mást, mint mindenütt csak Jézust, a ti Jegyeseteket, s egyedül csak Őt keresni. Az a jegyes, aki nem így cselekszik, sok szenvedésnek teszi ki magát. Keveset fog nyerni, és gyakran lesz lelki zavarban.«

Egy alkalommal, midőn az egész szerzetesi közösség az »engedelmesség«-re egybegyűlt, az isteni Mester hirtelen megjelent a főnöknő helye fölött, és a boldog gyermek személyében, akinek egyedül volt meg a kiváltsága, hogy Őt láthatta, valamennyihez így szólt:

»Itt álltok előttem valamennyien,mit kívántok ? Célotok az legyen, hogy Velem együtt éljetek, ki-ki egyedül Velem. Ezt mindannyian tudjátok, de többen közületek nagyon ragaszkodnak az ideiglenes dolgokhoz. Nem gondolnak arra, hogy egyedül Énnekem kell lennem mindenük.

Ha valamely lélek buzgón keres Engem, és sóvárog Utánam, eljövök hozzá. Megrövidíthetitek a megpróbáltatás idejét, ha jobban áhítoztok Utánam.«

E pontra Jézus igen gyakran visszatér: »Nincs hozzám hasonló Jegyes: én állandóan gondolok reátok. Szeressetek engem mindig! Én, én mindig szeretlek titeket. Jegyesetek szeretete örökké tart. Legyetek hálásak, teljetek el Irántam szeretettel, csak Értem lángoljatok ! Amint mindegyikteknek egészen odaadom Magamat, úgy akarok szeretetetek egyedüli tárgya lenni.

Ti egészen Énértem vagytok! Kell, hogy én is mindenetek legyek! Istennek mindene lenni nagy dolog! Emelkedjetek magatok fölé, hogy Velem való bizalmas kapcsolatba léphessetek. Akarom, hogy egyedül az Enyéim legyetek… Nem akarom, hogy szíveteknek csak egyetlenegy rostja is legyen, amely nem egészen az Enyém. Akarom, hogy ne legyenek vágyaitok! Akarom!

E szavak hathatós ereje nyomán Mária Márta nővér úgy érezte, hogy a szíve ujjong kebelében: »Ah! — kiáltott fel szeretettől lángolva, — szerelmes Jézusom! Neked adom saját szívemet, anyáinkét,… nővéreinkét, …az összes teremtményekét, még azokét is, kik Téged nem szeretnek!«.

Mikor azokra a szívekre gondolt, akik nem szeretik Őt, Akit maga annyira szeretett, kedves nővérünk szívét fájdalom járta át: -»Jézusom! Hogyan lehetséges, hogy te teremtetted e szíveket, és ők Téged nem szeretnek? Nem tudják, milyen jó vagy!« — »Íme a lángok, melyeket jegyeseimnek adok, — felelte az Úr. — Felajánlásodat elfogadom. Szerelmem, ajánld fel nekem gyakran szívedet és minden teremtményem szívét.«

Bármily tökéletes volt is Mária Márta nővér szabadsága, némelykor mégis bizonyos gyarlóságot árult el. Ama gyönyörű napok egyikén, midőn az Úr állandóan és láthatóan vele volt, a szerencsés kegyeltnek mégis kedve támadt mesternőjét egy-két szóra felkeresni. Az isteni Jegyes azonban visszatartotta őt ezzel a szeretettel teli szemrehányással: »Nem elégszel meg Velem ? Végezd tovább tennivalódat az Én szemem előtt. Mindenestől kívánom szíveteket, hogy kárpótoljatok az emberek hálátlanságáért!«

Máskor, midőn kedves nővérünk gondolatban rövid ideig családja anyagi ügyeivel foglalkozott, az Úr így szólt: »Mi az, leányom, látom, te szüleid jólétével törődöl, az Enyémet meg elhanyagolod.«

Ilyen »féltékeny« az Úr jegyesei szívére. Jézus azonban nem hagyja jutalom nélkül az áldozatos lelkületet és a szív igazi szabadságát. Mária Márta nővér már hosszú idő óta nem imádkozott szüleiért, s ez fájdalmat okozott neki. Szokása szerint az Úrhoz fordulva, így szólt: »Jézusom, én elhanyagolom kötelességemet, elfelejtem szüleimet.« — »Én pedig — felelte az Üdvözítő gyengédséggel — naponta gondolok reájuk. Miként a szerzetesi léleknek, ígéretemhez híven, százannyit adok vissza, éppúgy a tieidnek is százannyit adok vissza.«

>> folytatódik

Keresztfolyosórészlet Szalézi Sz. Ferenc csodás feszületével >>

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6. Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05 HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

Válaszolj Válasz elvetése

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005