Chambon Mária Márta nővér életrajza: előszó, gyermek és ifjúkor

A SZERZŐK ELŐSZAVA

Gasparri bíbornok úr Őeminenciájának levele, amely a »Chambon Mária Márta és a mi Urunk Jézus Krisztus szent sebeinek tisztelete« című füzet negyedik kiadása elején található, egyrészt biztosított minket Szentséges Atyánk, XI. Pius megelégedéséről, másrészt értékes és hathatós ösztönzés volt nekünk arra, hogy Isten alázatos szolgálója teljes életrajzának megírásához hozzáfogjunk.

Mária Márta nővér már nem ismeretlen valaki. A Szent Sebekről szóló nyomtatványok, valamint az említett kis füzet elvitték nevét az összes világrészekbe. Úgy látszik, mindenütt úgy fogadták, mint az Ég küldöttjét. Úgy látszik, mindenfelé azt az apostoli szellemet lehelte, amely őt magát éltette. Az Úr Jézus Krisztus áldja meg mindazokat, akik, őt utánozva és követve, apostolok akarnak lenni.

Bízunk abban, hogy ez az apostolkodás még nagyobb arányú s még gyümölcsözőbb lesz az újabb adatok közlése nyomán.

Hányan tanulhatják meg ettől az alázatos szerzetesnőtől Jézus szent sebeinek hívő szemlélését, azok beszédének megértését, a maguk szenvedéseinek és küzdelmeinek e Szent Sebekbe való elrejtését, végre azok végtelen érdemeinek értékesítését, felajánlva azokat Istennek a bűnösök megtérésére és a tisztítótűzben szenvedő lelkek enyhülésére!

A Kálvária kemény, de egyszersmind szeretetteljes tanítása a jászol és az Oltáriszentség édes tanításával olvad egybe abban az alázatos, hallgatag, bensőséges és rejtett életben, amelyben nővérünk oly tökéletes példát mutatott nekünk.

Mennyi lelki haszon származik abból, ha megismerünk egy szerény apácát, aki azt hitte ugyan magáról, hogy koldusszegény a lelke, holott oly gazdag volt az Ég ajándékaiban! Mily élénk visszhangra találnak lelkünkben azok az isteni oktatások, amelyek az ő számára Mesterének, az Úr Jézusnak ajkairól elhangzottak!

Azok a tények, amelyeket e könyvben ismertetünk, kétségkívül rendkívüliek. Amint elöljáróinak feljegyzései azt bizonyítják, Mária Márta nővér élete állandó érintkezés volt az Éggel.

Mindazáltal, ha a maguk összeségében tekintjük őket, és minden magyarázattól eltekintünk, ezek a tények annyira magukon viselik az igazság pecsétjét, hogy úgy látszik, nem szabad kételkednünk bennük.

Felvilágosult, a szerzetesi testület lelki igazgatásával hivatalosan megbízott papok tesznek azok mellett tanúbizonyságot.

Birtokunkban van Blanc Mária Alexia és Revel Teréz Eugénia tisztelendő anyák tanusága is, akik lelki leányuknak a bizalom és nagyrabecsülés érzelmeivel adóznak, s akik egyházi elöljáróik felszólítására, húsz éven át, aggályos gonddal foglalták írásba mindazt, amit az alázatos laikus nővér nekik engedelmességből naponként elmondott.

Ezekhez hozzáfűzhetjük még kortársainak tanubizonyságát. Mily meglepetés volt idősebb nővéreink számára a kéziratok köztudomásra hozása. Az előttük addig ismeretlen dolgok felolvasásánál Mária Márta nővért szinte újból maguk előtt látták, s egyúttal világos lett előttük mindaz, ami Mária Márta nővér viselkedésében és cselekedeteiben azelőtt megmagyarázhatatlan volt nekik. »A Mester oktatásainak« külső alakjában felismerték azt, ami néha szegényes társalgásai alkalmával »foszlányokban« kicsúszott nővérünk ajkain; tanulatlanságában ugyanis képtelen volt egy magasabb gondolatot tökéletesen és összefüggően kifejezni.

Vakmerőség volna részünkről, ha ezeknek az »isteni közlésekének valódiságáról, terjedelméről, természetéről vagy alakjáról ítéletet akarnánk mondani. Már előre helytelenítjük mindazokat a túlságosan határozott, túlzott vagy téves kifejezéseket, amelyek esetleg tollunkból kikerülnek. Nem a mi dolgunk az ítélkezés vagy a vitatkozás. A mi szerepünk sokkal szerényebb s egyben sokkal vigasztalóbb, vagyis

követni kedves nővérünket földi életének útján, felvilágosítást keresve a szerzetesi testület által őrzött emlékek között s még inkább bizalmasainak feljegyzéseiben ;

rendezni azokat a feljegyzéseket, amelyeket a főnöknők nap-nap után készítettek, s amelyeket húsz füzetben fektettek le, sebtiben, egy-két perc alatt, amint elfoglaltságuk azt épen megengedte;

arra törekedni, hogy azokat néhány főbb pontban összefoglaljuk, és bemutassuk Jézus választottját, amint az isteni Mester őt missziójára kiválasztja, előkészíti, alakítja és vezeti.

A mi feladatunk, mint mondottuk, szerény és vigasztaló, … mindazáltal gyengeségünkhöz mérten elég nehéz. A legmélyebb hálával mondunk köszönetét mindazoknak, akik tanácsaikkal segítségünkre voltak.

Egyik volt főnöknőnk, Breton Johanna Franciska tisztelendő anya, aki, sajnos, nagyon korán ragadtatott ki szerető körünkből, már készítgette számunkra az utat. Mária Márta nővér halála után megírta annak rövid életrajzát, ami ugyan nem került ki irattárunkból, de számunkra értékes alapul szolgált, s egyúttal hiteles adatok forrása volt, főkép kedves nővérünk életének utolsó éveire és halálára vonatkozólag. Kedves tisztelendő anyánk ugyanis ezekről mint elsőrendű és kétségbevonhatatlan tanu szól. Ő zárta le Mária Márta nővér szemeit. Ő szerkesztette a más helyen közölt szép imát Isten szolgálójának boldoggá avatásáért.

Találtunk egy 1907 szeptember havában kelt iratot, amelyet ő sajátkezüleg írt alá, s amelyben felajánlja magát Istennek »áldozatul, a kedves megboldogult áldozatainak folytatására.«

Adja Isten, hogy ő is, meg a többi egykori anyáink is segítségünkre lehessenek a megakadt munka befejezésében, hogy tollunkat úgy vezethessék, hogy azok a közlések, amelyeknek ők tanui és bizalmasai voltak, dicsőítsék az Úr végtelen irgalmát »szeretetének alázatos játékszerével« szemben.

Munkánk nem kelti a rendes életrajzok benyomását, amelyek az eseményeket természetes sorrendben adják elő. A mi életrajzunkban kevés az esemény. Mária Márta nővér kifelé való élete nagyon egyhangú. Egyénisége teljesen elvész az őt környező homályban. Másrészt, ha az átkutatott kéziratok derítenek is valamelyes fényt kedves nővérünk lelkivilágára, mégsem nyújtanak olyasmit, aminek alapján követni lehetne annak fokozatos fejlődését. Végre, hogyan is lehetne ennek a léleknek életéről képet nyújtani a nélkül, hogy azt a természetfölötti világot ne érintenők, amelyben ő állandóan elmerült ?! Ha alaposabban figyeljük őt, három életet fedezünk fel benne: külső életét, belső életét és »misztikus« életét, amely tele van szőve rendkívüli tényekkel. Mindez azonban annyira egybeolvad, hogy e három életet egymástól elválasztani és külön tanulmányozni nem lehet a nélkül, hogy egyéniségének jellemző vonásai kárt ne szenvednének: Mária Márta nővér a zárdában él, a szolgálatának megfelelő foglalkozások között mozog; ugyanakkor azonban lelke Istennel a legbensőbb egyesülésben marad, sőt, mi több, a természetfeletti világgal állandó érintkezésben van. A szellemek láthatatlan világában époly otthonos, mint az anyagi világban… Legjobbnak találtuk, ha nem választjuk el egymástól azt, amit a dolgok realitása egyesíteni látszik.

Az első fejezetek után, amelyek a gyermek és a serdülőkort s a zárdábalépést tárgyalják, soraink főcélja: Mária Márta nővér »missziójának«, a Szent Sebekhez való alapájtatosságával, egyéb kedvenc ájtatosságainak és erényeinek ismertetése. Ez magában is bőséges anyag, egyébként pedig megvan az az előnye, hogy így bemutathatjuk kedves nővérünket életének különféle mozzanataiban, környezetében, jártában-keltében.

Sajnáljuk, hogy a drága gyémántokat közönséges foglalatban adjuk, holott színaranyba kellene azokat foglalni. Mindazáltal hisszük, hogy értékükben nem veszítenek. A mi szavunk szegényessége juttassa annál jobban érvényre annak az isteni hangnak a gazdagságát, amelyet jámbor nővérünk oly gyakran vélt hallani.

Imádandó Üdvözítőnk egy alkalommal így szólt jegyeséhez: »Leányom, az én szavaimat a maguk egyszerűségében kell közölni, s nem szabad azokat megváltoztatni«

Teréz Eugénia tisztelendő anyánk, akinek ez az üzenet átadatott, minden bizonnyal figyelmeztetésnek vette azt arra vonatkozólag, hogyan kell neki a Mária Márta nővérnek osztályrészül jutott kegyelmekről szóló feljegyzéseit elkészítenie. Szinte érezzük, mily aggályos pontossággal jegyzi fel szóról-szóra a kedves látnok naiv közléseit, minden hozzátoldás nélkül. Ez az oka, hogy jegyzeteiben jóformán nyoma sincsen az ő személyes észrevételeinek, ami részben sajnálatos, hiszen egy-egy röpke megjegyzés néha oly jó felvilágosítást adna!

Mivel a mi feladatunk más, nem követhetjük ezt a tisztelendő anyát minden pontban, de legalább tökéletes pontosságát és, amennyire lehet, óvatosságát óhajtjuk utánozni.

Reméljük, hogy így az isteni Mester óhajait teljesítjük. Igen örülnénk, ha gyenge erőnkkel hozzájárulhatnánk Jézus ama szavainak megvalósulásához, amelyeket szolgálójához intézett: »A te utad az, hogy megismertess és megszerettess engem, főképen a jövőben.«

Az Úr adja meg nekünk ezt a kegyelmet, és legyen érte áldva!

Kelt chambéryi zárdánkban, 1928 szeptember 14.

A mű teljes digitalizálását 2020-ban Keserű Balázsnak köszönhetjük.
________________________________________________________

CHAMBON MÁRIA MÁRTA NŐVÉR: AZ ELŐKÉSZÜLET

I. FEJEZET:
MÁRIA MÁRTA NŐVÉR GYERMEK- ÉS IFJÚKORA

»Én a mező virága vagyok és a völgyek lilioma. Tiszta szívet keresek, és abban találom örömömet«
(Énekek éneke 2, 1)

CHAMBON Mária Márta nővér a kies fekvésű Croix-Rouge faluban született, Chambéry-től néhány kilométer távolságban. A gyönyörű vidéken méltóságosan uralkodik a Nivolet-hegy, a tetején hatalmas feszülettel, amely 1862 óta az egész környékre kiterjeszti áldásos oltalmát. [1])

>> A szülőház

Croix-Rouge a Saint Pierre de Lémenc-i plébániához tartozik, a rómaiak régi »Lemencum«-ához. Tehát a mi zárdánkhoz — a feuillanti atyák régi lakóhelyéhez[2])— tartozó templomban történt meg a gyermek lelki újjászületése testi születésének napján, 1841 március 6-án.[3]) A szent keresztségben a Franciska nevet kapta.

Imádandó Megváltónk, aki benne megaláztatásainak, szegénységének és szenvedésének tökéletes követőjét kívánta látni, az első pillanattól fogva reá nyomta a hozzá való hasonlatosság bélyegét.

Igaz, Jézus jövendőbeli jegyesének bölcsője nem egy istállónak a jászola volt; mindazáltal a szalmafödeles nyomorúságos kunyhó, amelynek padlója a puszta föld volt, s amelyben ő napvilágot látott, szegénységben versenyezhetett a betlehemi barlanggal.

Kezdetben egyetlenegy hideg és nedves helyiség alkotta a fiatal Chambon házaspár otthonát. Midőn a család számban növekedett, — Franciska ugyanis a legidősebb volt hat fivére[4]) és egy nővére között — néhány deszkából valami padlásféle helyiséget róttak össze, amely a fiúknak szolgált éjjeli nyugvóhelyül, miután kissé megnőttek. Egy hizelgően »istálló«-nak nevezett oduban tartotta a család egyetlen kecskéjét. Ezt Franciska, mihelyt kora megengedte, legelni vitte az utak szélére. Ehhez a foglalkozásához fűződik a kisleánynak egy igen szomorú emléke. Az egyik napon figyelmetlen volt, bizonyára Istenbe merült el, aki már akkor kezdte magát megéreztetni a leányka lelkével, a haszontalan állat meg ez alatt letért a tüskés ösvényről, és a közeli rétre iramodott, amely sokkal jobban vonzotta. Ebben a pillanatban ment arra a csősz, aki az esetről irgalom nélkül feljelentést tett. Elképzelhető a szegény gyermek bánata, sírása, midőn látta, hogy az ő hibája következtében szüleinek amúgy is oly sovány erszénye még inkább megcsappan. Hozzátartozói állítása szerint ez az esemény is hozzájárult ahhoz, hogy annyira megutálta a világot, amelyet kegyetlennek és veszélyekkel telinek mondott.

Franciskának édesatyja egyszerű, becsületes, hívő és — mondhatjuk — jámbor ember volt. Szent Filoménát nagyon tisztelte, mert egyszer az ő közbenjárására gyógyult meg. Családját keresztény módon nevelte. Különben durva külsejű munkás volt, aki állandóan a mezőn, vagy a szomszédos kőbányában dolgozott. Mikor a fiai felcseperedtek, vele együtt elszegődtek, közben pedig a házacskájuk előtt fekvő kis kertet művelték.

A Chambon család kifogástalan jó hírnévnek örvendett. Mikor a legidősebb fiú házasodni szándékozott, leendő apósának csodálkozásukat fejezték ki ismerősei, hogy ő, aki némi vagyonnal bír, vejének elfogadja ezt a fiatal embert, akinek semmije sincs. — »Igaz, hogy szegények ők, — felelt a jóindulatú és erőshitű ember, — de oly jók! Különösen az édesanyja oly tisztességes asszony és jó katholikus. Szívesen adom a fiának leányomat.«

Szorgalmas munkája és becsületessége által a család kiemelkedett a nyomorból, sőt valamelyes szerény kényelmet is tudott magának teremteni. A mélyenfekvő szobát elhagyták, — azt ezentúl már csak pincének használták. Építettek mellette egy kedves lakást, amelyet egy fából készült erkély még csinosabbá tesz. A szobákat maguk a gyermekek bútorozták be. Mária Márta nővér már most tapasztalhatta, mint kíséri az Isten áldása azokat, akikről az Úr Jézus megígérte neki, hogy a magáéinak fogja őket tekinteni: »Miként a szerzetesi léleknek, ígéretemhez híven, százannyit adok vissza, épúgy a tieidnek is százannyit adok vissza.« Az evangélium szerint »százannyit e világon, a másvilágon pedig az örök életet.«

Kedves nővérünk édesanyja, aki a nemes Barandier[5]) család egyik elszegényedett ágának sarja volt, erre az ígéretre valóban méltó volt Chambon asszony szívesen vitte magával kis leányát vallásos szertartásokra. Különösen örült, ha Franciskával együtt a keresztutat járhatta, amely a zárdát és a várost beárnyékoló dombon húzódott. Mivel ez a hegy nagyon hasonlít a Golgothához, Kálváriának nevezik. Chambon asszony szent volt mindazok nyilatkozata szerint, akik őt ismerték. De egyszer maga az Úr is megmutatta gyermekének, aki az Ő jegyese lett, mennyire meghódította isteni Szívét édesanyja lelkének komoly jámborsága: »Ennek az asszonynak szép koronája lesz a mennyországban.«

Ilyen befolyás alatt Franciska lelke önkéntelenül Isten felé fordult. Még élete végén is szívesen emlékezett vissza arra az örömre, amelyet ártatlan kis szíve érzett, mikor édesanyja szelíden az akkor még csak 4—5 éves kisleány fejére tette kezét, és a szomszéd asszonyhoz így szólt: »Ó! ami őt illeti, szűz fog maradni.

És valóban az, aki a mezők virágának és a völgyek liliomának mondja magát, nem késett magához vonzani azt az alázatos ibolyát, amelynek oly tiszta illata alkalmas volt őt elbájolni. Hallgassuk meg magát kedves nővérünket, mint beszéli el rövid idővel halála előtt az ő kissé nyers előadási módján, és az 1850-es években Savoyában szokásos nevelés egyes érdekes részleteire kitérve, azokat a kiváló isteni kegyelmeket, amelyek egybevegyülnek legrégibb emlékeivel: »Anyám Isten szolgálatát mindennél többre becsülte. Fivéreimmel szemben igen erélyes volt. Reggelit sohasem adott nekik, míg imájukat el nem végezték. Némelykor sírtak, mert éhesek voltak, de anyám nem engedett. Atyám a mezőn dolgozott. Jól végezte munkáját, jó ember volt. Egy nagynéném is volt, ez volt az én keresztanyám. Jó asszony volt.

Egy nagypénteken — hét-nyolc éves lehettem — nagynéném felvitt[6]) a kereszt imádására. Mikor már térdeltem, így szólt: »Tárd ki a karodat keresztalakban, és imádkozzál öt Miatyánkot és öt Üdvözlégyet!« Nehezen tudtam karjaimat kitárni, mert kevéssel azelőtt szénahordásnál igen megfájdult a gyomrom. Több nap óta jóformán semmit sem tudtam enni… gyenge voltam … még egyenesen sem tudtam magam tartani,… de karjaimat azért keresztalakban kitártam, és elmondottam az öt Miatyánkot és öt Üdvözlégyet. Ez alkalommal láttam Őt első ízben. A kereszten függött, szétmarcangoltan, teljesen vérrel borítva… Ó! milyen rettenetes állapotban volt!… Szólni, nem szólt hozzám semmit. Rövid idő múlva el kellett mennem nagynénémmel. Nem mondtam meg, hogy láttam Őt, sem neki, sem másnak.« Ez volt az Üdvözítő szenvedésének első kinyilatkoztatása, a kezdete azoknak a kinyilatkoztatásoknak, amelyek kedves nővérünk későbbi életében oly gyakoriak voltak.

Jézus nem szólt. De hát van-e neki szüksége szavakra, ha ő magát valakivel meg akarja értetni?… Imádandó oldalsebéből kilövellte isteni hatalmának láthatatlan kegyelemsugarát, és felgyújtotta vele e fiatal leány lelkében ugyanazt a vágyat, amely az Ő isteni Szívét emészti: a vele való szorosabb kapcsolat vágyát a szeretet szentségében.

Áldozni!… Jézust fogadni!… Franciska már csak ezt kívánta. Midőn ezt az óhaját plébánosával közölte, a következő választ kapta: »Gyermekem, a katekizmust kell tanulnod.« »Édesanyám erre iskolába küldött, és én mindjárt tudtam a katekizmust — így beszéli tovább félig remegő, félig ujjongó hangon. Az ember sejti, hogy rendkívüli kegyelmi segítségben részesült; annál is inkább, mert a katekizmuson kívül más oktatásban nem részesült, ezt is csak hallásból tanulta. Mária Márta nővér sem írni, sem olvasni nem tudott.

Ellenben mily jártas volt a keresztény élet és erények tudományában, a nélkül hogy ezt csak sejtette is volna! Már ily zsenge korban megértette, sőt megkívánta az önmegtagadást. De mit vonhatott meg magától, mikor életmódjuk már amúgy is oly szegényes volt, és csak a legszükségesebbre szorítkozott?… Kiváltságos gyermeklelkek azonban — amilyen volt például a kis de Guigné Anna is — e téren példát adnak a felnőtteknek. »Anyám, könyörgött Franciska, adjon nekem levest, még mielőtt vajat tesz bele.«

Mária Márta nővér szülőháza: A Croix-Rouge és a kápolnának nevezett házacska

A leányka megkapta a szerény kunyhónak egy egész kicsiny szögletét, ahol ajándékba kapott képecskéit elhelyezhette. Ez valóságos oltár volt. Minden éjjel, mikor azt hitte, hogy már mindenki alszik, csendesen felkelt, hosszú ideig térdelt a puszta földön, és fiatal szívének egész hevével imádkozott mindaddig, míg édesanyja észre nem vette, és újból pihenésre nem késztette.

Napközben Franciska némelykor eltűnt édesanyja őrködő szeme elől, és a közelben lakó keresztanyjához szaladt.

<< A Croix-Rouge és a kápolnának nevezett házacska

Édesatyjának ez a nővére hajadon maradt, s nem tudjuk, mi okból, egy régi remetelakban lakott: kis kápolnafélében, picinyke toronnyal, amelyben egy kis harang is volt. Croix-Rouge község igen messze esett plébániatemplomától, így nyilván szüksége volt erre a kis oratóriumra. Lehetséges, hogy miután a forradalom végigsöpört ezen a vidéken is, a kis elhagyatott épület a jámbor leány birtokába jutott…. Bárhogyan is történt, e csendes lakásában szívesen látta rokonait, szomszédait, ahol azután esténként közösen elmondották a rózsafüzért. [7]) A »kápolna« — ez az elnevezés megmaradt — így tehát ezentúl is eredeti céljának szolgált.

Franciska nagyon szerette a »kápolnát« és a jó nénit, a keresztanyját. Ez utóbbi, látva a leányka őszinte ragaszkodását, minden bizonnyal megfelelő mértékben viszonozta azt. Szívesen foglalkozott kis keresztleányával. Szívesen helyettesítette a munkával gyakran túlterhelt édesanyját, és templomba vitte a gyermeket. Mikor az első szentáldozás ideje elérkezett, nagy gonddal segített neki, hogy arra méltóképen készüljön elő.

Végre eljött a nagy nap, 1850 szeptember 8-a. Adjuk át most a szót kedves kiváltságos nővérünknek, hallgassuk meg, mint idézi vissza hosszú évek múlva első szentáldozásának emlékeit:

»Akkor végeztem első szentáldozásomat… Ott a lémenci templomban. Amikor áldoztam, láttam a Kisjézust, s Őt vettem magamhoz…. Ó! mily boldog voltam!… Ő azt mondta nekem, valahányszor áldozom, ez mindig így lesz…

»Milyen volt a kis Jézus?« — kérdezte a vele társalgó. — »Kis szőke göndör haja volt, s fehér ingecskében volt, úgy mint a képeken ábrázolják?« — Ó! szegény nővér, dehogy volt olyan! Lehetetlen azt megmagyarázni. Nem hiszi el?

Azóta — így folytatja — mindig láttam Őt… Ó! ez a mennyország! Az ember a paradicsomot hordja a szívében. Látja, a jó Isten mindig kényeztetett engem, s azt mondják, ez azért történt, mert én szegény vagyok és tudatlan.

Mindig együtt voltunk. Ha a mezőre mentem dolgozni, vagy füvet szedtem a kecskének, a kis Jézus ott volt mellettem. Végigmentünk az ösvényeken, együtt dolgoztunk, együtt tértünk ismét haza. Én boldog voltam. Énekeltem… — »És mit énekelt?« — A Tantum ergót… és mindazt, amit a templomban énekelnek.

A plébános úr megengedte, hogy gyakran járuljak a szentáldozáshoz. Némelykor a Boldogságos Szűz adta nekem Jézuskáját. Egyszer születésének ünnepén[8]) az Oltáriszentség ki volt téve. Nagymise után bennmaradtam a templomban, és láttam a Szent Szüzet. Vele volt a Kisjézus is, s átadta Őt nekem. Nem tudom, meddig voltam a templomban, de mikor hazaértem, már javában ebédeltek. Atyám bosszús volt, és igen megszidott, hogy oly soká elmaradtam.«

»Azóta is látta a Szent Szüzet?« — »Ó! igen gyakran. De az az eset emlékezetes volt.«

Láthatjuk tehát, hogy már élte hajnalán egészen határozottan két dolog vonzotta kedves nővérünk lelkét, s irányította egész lelki életét: egyrészt a jászol és az Oltáriszentség, vagyis Jézus szent gyermeksége és megsemmisülése. Ezt a két dolgot nem különítette el egymástól, mert a fehér Szent Ostyában mindig a Kisjézust látta.

Másrészt a kereszt,… azaz a szenvedő, önmagát feláldozó, engesztelő Szeretet…

Miután Franciska lelke ily nagy kegyelmekben részesült, szinte ösztönszerűen, a szemlélődő szerzetesi élethez vonzódott. E személyes vágyódása találkozott Lacombe abbé benső meggyőződésével. Lacombe abbé 1859 szeptember hónapja óta lémenci plébános volt. De vajjon észszerű volt-e egy tizenkilenc éves fiatal leányt, aki nem látszott valami erősnek, rövid időn belül a zárdába bevinni?… Assisi Szent Ferenc harmadrendjébe való felvétele (1861) egy időre enyhítette vágyát: magát egészen felajánlani Istennek.

Hamarosan azonban újból feléledt benne ez a vágy, mégpedig oly erővel, mint azelőtt soha. Alig lehet elhinni, de ezt az egyszerű falusi leányt Istenhez és az istenes dolgokhoz való vonzalma nemcsak nem töltötte el vakmerő bizalommal örök üdvösségét illetőleg, hanem ellenkezőleg: félt, hogy elkárhozik… Némelykor iszonyúan félt a pokoltól. Később bevallotta, hogy részben ez a félelem indította őt arra, hogy zárdába lépjen.

Egyszer azt is gondolta, hogy hivatva van az Istent engesztelni családjuk egyik tagjáért, aki bátorság híján néhány hónap után hűtlen lett hivatásához a keresztény iskolatestvéreknél.

Mialatt füvet vagy száraz galyat szedett a Carmel és a Vizitáció melletti sziklás talajon, — a zárdát ugyanis akkor még nem övezték kertek és villák — ami különben nem okozott nehézséget, a szegény gyermek nem szűnt meg az Urat kérni, engedje meg, hogy végre ő is »oda be« kerüljön.

Egyik kedves nővér később megkérdezte tőle: »Mit akart csinálni a zárdában, mikor a Kisjézus úgyis mindig mellette volt?« — »Én csak Ővele akarok társalogni, csak Őreá gondolni, és úgy élni, mint az angyalok… Nem akarom többé látni a világi dolgokat, az embereket, egyszóval senkit.«

»De hiszen — felelték neki mosolyogva — Ön nem sokat látott a világból.« — »Igaz, nem sokat: Croix-Rouge-i társaimat és egy kissé Chambéryt«.

Először a Carmelben mutatták be, de ott a szigorú szabályra való tekintettel nem találták elég erősnek. Isten nem ott jelölt ki neki helyet.

Lacombe plébános úr erre elhatározta, hogy hívét Deglapigny Mária Paulina tisztelendő anyának mutatja be. Ez utóbbit igen elbájolta a fiatal leány ártatlan külseje, biztatta őt, hogy várjon, míg a laikus nővérek között egy hely szabad lesz, s telve reménnyel bocsátotta el, habár a leánynak fájt, hogy felvétele elhalasztódott.

Franciska a tisztítóhelyen szenvedő lelkekre bízta ügyét, s kilencnapi keresztútjárást kezdett érettük. A kilencedet még nem fejezte be, mikor a tisztelendő anya már izent neki, hogy beléphet, mert Poulaz Mária Franciska nővér meghalt.

Ez 1862 február havában történt.

A kedves jelölt nagy örömmel jelentette édesanyjának, hogy a Vizitáció kapuja megnyílt számára. Hallgassuk meg erről naiv és élénk elbeszélését:

»Anyám igen boldog volt, bár kissé elszomorodott, mert én voltam a legidősebb, és már kezdtem jól dolgozni, de ő olyan jó keresztény volt!…

»Meg kell mondani édesatyádnak« — válaszolta.

Mikor édesapám este hazajött, így szóltam hozzá: »Atyám, holnap zárdába lépek; felvettek a Vizitációba.« Atyám az ég felé emelte kezeit, majd a térdére ejtette, s így kiáltott felt: »Ments Isten, ments Isten!«

Másnap a holmimat egy zsebkendőbe kötöttem, és eljöttem.

»De az édesatyja!?« — Óh! igen, az édesatyám a »Ments Isten !«-ével engedett útnak.«

Kedves nővérünk nem említette, de a családjában igen jól emlékeznek arra, hogy távozása mindnyájuknak nagy bánatot okozott.

Édesatyja számára e két kifejezés: zárda, Vizitáció nem képezett tiszta fogalmat. Ezek neki csak a mindenkorra való elválást jelentették. Franciska meg akarta kímélni atyját minden kínos felindulástól, amiért is felhasználta az időt, míg atyja a mezőn dolgozott, és elment anélkül, hogy külön elbúcsúzott volna tőle. Midőn ez a vonat robogását hallotta, abban a hiszemben volt, hogy az viszi magával gyermekét, s e gondolatnál a jó ember szíve mélyéből zokogni kezdett, jellegzetes tájszólásában egyre csak ezt hangoztatva: »Szegény kicsikém, már nem látlak többé.«

Az édesanya fájdalma még mélyebb volt. Legidősebb gyermeke iránt különös szeretettel viseltetett. Belenyugodott a válásba, de megvigasztalódni sohasem tudott. Négy évvel utóbb Mariska, a legfiatalabb, követte nénjét a zárdába. A nagylelkű édesanya csak könnyhullatva tudta ez újabb áldozatot meghozni, — de távol állott tőle minden ellenkezés… »A jó Isten vette el őket. Ha hat leányom lett volna, azt hiszem, mind a Vizitációba lépett volna be.«

Franciska közel 21 éves volt, mikor 1861-ben megnyílt számára zárdánk kapuja. Állandó lakóhelyet választott annak a »Kálváriá«nak a lábánál, amelynek útjait annyiszor járta végig édesanyja oldalán.

Belépése pillanatától fogva zárdánk csodatevő Krisztusa, aki egykor Szalézi Szent Ferencet sugaraival elárasztotta,[9]) irgalmas karjait kitárta feléje.

Ezidőtájt tűzték fel a hithű és bátor keresztények a Nivolet büszke sziklacsúcsára a Megváltó keresztjét.

Franciska, a keresztrefeszített Jézus kegyeltje s leendő tanítványa a kereszt jegyében és annak árnyékában lépte át a zárda küszöbét.

>> a korai szerzetesi évek, a látomások elkezdődnek

Magyarázatok:
[1])A feszületet a jámbor de Fernex gróf emelte a hegy legkimagaslóbb pontján, 1558 m magasságban. 1910-ben egy rettenetes vihar ledöntötte, mire fellobbant a savoyaiak hite és szeretete. A tízezer franc, amely újból való felállításához szükséges volt, gyűjtés útján hamarosan összejött. Jelenlegi aluminiumöltönyében pompásan ragyog a nap fényében, és áldást hint egész Savoyára.
[2]) Lásd a következő fejezetben a zárdánkra vonatkozó magyarázó jegyzetet.
[3]) A Szent Sebek tiszteletéről szóló füzetkében tévedésből 1844 május 24 van jelezve.
[4] Egy közülük még a bölcsőben halt meg. A többi is mind nővérük halála előtt szállt sírba.
[5]) B… Lujza kisasszony, aki a zárda kötelékébe tartozott, és annak jótevője volt, hallott egyszer beszélni erről az előkelő származásról. Ekkor Mária Márta nővért rögtön többre becsülte. Személyesen akart vele beszélni: »Úgy hallom, Kedves Nővérem, Ön a Barandier családnak egyik leszármazottja… Édes anyja talán Barandier leány volt?« — »Igen, Barandier leány volt.« — »De tudja Ön azt, hogy ez előkelő, nemes család ?« — »Nem tudom … az nem nagy dolog… az ilyesmire, Kisasszony, én nem adok semmit.« — És a jó nővér hamar távozott, lehetetlenné téve a további érdeklődést.
[6] )Kezével a lémenci templom kriptájára mutatott, amelynek közelében folyt e beszélgetés.
[7] Ezt egy régi, fából faragott és aranyozott Mária-szobor előtt végezték, amelyet a család tagjai Mária Márta nővér emlékére nagyrabecsülésük jeléül nemrégen zárdánknak ajánlottak fel. Megható volt, midőn hívő lélekkel mindannyian összejöttek, hogy az áhítattal tisztelt szobor lábánál még egyszer imádkozzanak, mielőtt végkép búcsút mondanának neki, s amint utána könnyes szemmel váltak meg tőle.
[8] A Szent Szűz születésének ünnepén, szeptember 8-án.
[9]) Hamon (Qonthier Letourneau) »Vie de St. F. de Sales I. 5. fej, 571. 1

Chambon Mária Márta nővér életrajza: előszó, gyermek és ifjúkor

CHAMBON MÁRIA MÁRTA NŐVÉR: AZ ELŐKÉSZÜLET

<< A Croix-Rouge és a kápolnának nevezett házacska

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6. Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05 HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

Válaszolj Válasz elvetése

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005