Chambon Mária Márta nővér élete – 5. rész

<< 4. rész

MÁRIA MÁRTA NŐVÉR ÉS A KISDED JÉZUS

»Ó, nagy Isten! mi tett téged oly kicsinnyé?…« — »A szeretet«
»Mit kívánsz ennek ellenében?…« »Szeretetet.«
(Sz. Bernát)

Nehéz volna azt az égő és gyermekded szeretetet szóval kifejezni, amellyel Mária Márta nővér édes kicsi Jézuskája iránt viseltetett, s híven lefesteni bizalmas érintkezésük gyönyöreit.

A gyermek Jézus minden reggel megjelent neki a szentáldozás alkalmával, de ez nem elégítette ki kölcsönös vonzalmukat… Jézus örömmel időzött állandóan e lélek társaságában, amelyben mint valami átlátszó kristályban visszasugározhatott isteni gyermekségének tisztasága és egyszerűsége. Kedves nővérünk parasztos külseje alatt tényleg valami oly tiszta, oly üde, oly szűzies rejlett…

»Bizalma oly egyszerű és egészen gyermekded — így ír Mária Márta nővérről főnöknője. — Az Úrhoz úgy járul, mint a kis gyermek a legjobb atyához.« Igazán bájos és rendkívül érdekes kép tárul elénk, mikor lelkének ez újabb jellemző vonását vizsgáljuk.

Ha főkép azokat a vonásokat vennők figyelembe, amelyeket eddig láttunk rajta, s azok szerint itélnők meg őt, nagyon tökéletlen képet alkotnánk magunknak kedves nővérünk lelkéről: kissé szigorú volt missziójának teljesítésében, az imádságban és az engesztelésben. De különben a keresztrefeszített Jézus választottja megható példája az Istennel, a Boldogságos Szűzzel, a szentekkel… és különösen a Gyermek-Jézussal való benső és bizalmas érintkezésnek.

Mária Márta nővér megosztja ugyan a keresztrefeszített Jézus alázatos, szenvedő, vezeklő, megváltó életét, de ugyanakkor a Gyermek-Jézus társaságában gyermekded, egyszerű, derűs, örömteli életet él.

Ez a viszony, amely már zsenge gyermekkorában kezdődött, a zárdában bájos közvetlenséggé fejlődött, anyagi és lelki ügyekben egyaránt.

Erejében kimerülve, vagy mert kifogyott az időből, hányszor kérte kis Jézuskája segítségét!

Egyszer, mikor gyengélkedett, s déli egy óra tájban még semmit sem evett, Mária Márta nővér tanakodni kezdett önmagával, ne kérjen-e segítséget igen hátramaradt munkája befejezésére-: »Jó Mesterem, te látod, mennyire vagyok munkámmal, mitévő legyek?. ..« Rögtön egy hat-hét éves ragyogó gyermek állt előtte: »Ha akarod, segítek«… -»Ó! igen, jó Mesterem, számítok reád.«… »Szeretem a békét, — folytatja az isteni gyermek — és ellensége vagyok a zavarnak… Akarom, hogy mellettem maradj.«

Jézussal és az ő isteni tekintete alatt minden hamarosan elkészült: az asztal lehordva, az edény rendbe hozva, a kórus és az étterem kisöpörve, a növendékek ozsonnája elkészítve… Két órakor kedves nővérünk már nyugodtan mehetett az olvasásra. Jézus jegyese mellett maradt egészen három óráig, azután eltűnt, mennyei örömöt hagyva kedves nővérünk szívében. Midőn a szerencsés kiválasztott lélek öt órakor a kórusra ment a közös imádságra, újból ott találta kedves kis Jézusát.

Némelykor a Gyermek-Jézus kimondhatatlan kegyességgel felajánlotta neki a maga szolgálatait is: »Rendelkezzél velem, s megteszem, amit óhajtasz…« — Jól van, jó Mesterem, segíts nekem az éttermet rendbehozni!« Erre Mária Márta nővér látta, amint az isteni gyermek előtte söpör, és elkészíti az asztalokat…

»Akarom, hogy ezentúl is mindent értem tégy, — mondta Jézus. — Ne kérj senkit, hogy teendőidben segítsen, akkor én magam leszek a te segítséged. «  Erre Az, akinek az angyalok szolgálnak, a mosogatódézsához ment…

Az idő ilyenkor villámgyorsasággal múlt, s közben az annyira kegyelt laikus nővérnek szíve lángolt a szeretettől az »oly szép,… oly kedves kis isteni segítője iránt…« A háznak e része valóságos kis mennyország lett: az angyalok szintén láthatóan jelen voltak, és udvart alkottak Uruk körül. Kedves nővérünk pedig úgy találta, hogy nagyon gyorsan készültek el a mosogatással.

»Naivságában azt hitte, ha most egy kedves nővér idejönne, meglátná a Gyermek-Jézust, amint a tányérokat mosogatja, és őt, aki öblöget…, erre jól becsukta az ajtót, hogy senki észre ne vegye, mi megy végbe ezen az áldott helyen.« (Kézirat)

A laikus nővérek valóban rendkívül csodálkoztak, és nem tudták megérteni, hogyan tudott Mária Márta nővér egymaga sokféle munkájával elkészülni… Most már azonban mindenki tudja, hol keresett segítséget.

Az is köztudomásúvá lett, milyen meghitt társalgás folyt le ott. Jézus így szólt: »Mi ketten a szent gyermekséget képezzük… A két kis gyermek együtt van…« — »Ó ! jó kis Jézusom, mennyire szeretlek !« — felelte nővérünk. És Jézus boldognak látszott. »Ha majd így szólsz hozzám akkor is, amikor nem látsz, még boldogabb leszek, mert szavadat mindig hallom..«

Midőn Jézus visszavonult, gyengéden megkérdezte nővérünket: »Jegyesem, meg vagy Velem elégedve?… Jó segítséged vagyok…?«

Nem kevésbbé bájosak a jelenetek, amelyek a zárda kertjében lefolytak.

Kedves nővérünk számára nagy élvezetet jelentett a gyümölcsszedés. Ilyenkor lelke állandóan és egészen hangosan Szerelmesével társalgott.

Mielőtt a kertbe ment, a maga egyszerűségében így szólt: »Kis Jézusom, jöjj velem dolgozni, mert én nem maradhatok tovább Veled itt a kóruson…«

Némelykor korán reggel kedves kis Jézuskája maga figyelmeztette őt: »Itt az óra, siess!«

Sietett a kertbe, két hatalmas kosarat vitt magával, Jézus pedig elkísérte. Nővérünk látta Őt, amint vele együtt szedi a gyümölcsöt. Kettesben a munka hamar elkészült, s a kosarak tele voltak szép szilvával. De milyen nehezek!… Mária Márta nővér nem bírta őket egyedül felemelni, Jó Mesterem, nem vagyok képes ezeket a nagy kosarakat egyedül cipelni, de ha segítenél, az nagyon jó volna.« Kis isteni segítője nem hagyja őt cserben, s a terhet megosztva, kettesben térnek vissza a zárdába. Ha áttérünk a lelki dolgokra, ugyanezt a közvetlenséget látjuk.

Különösen az évi lelkigyakorlatok napjai voltak néha derűsek a gyermek Jézus jelenléte folytán.

1878-ban a mennyei lelkivezető így szólt: »Midőn megvizsgálod lelkiismeretedet, arra kell gondolnod, mi nem egyezett a viselkedésedben Énvelem.« Majd az imádandó Gyermek, feltárva és megmutatva neki a Szívét, megmagyarázta jegyesének, hogy »e kis Szívben már megvolt minden ismeret, amelyekkel csak bírt később, s még inkább benne volt minden sebe és szenvedése… valamint mindama kegyelem, amelyben eddig részesítette őt!«

A boldog lélek elragadtatva szemlélte az édes Emmánuel szívét s a kicsi ujjacskát Jézus kis szívén. »Hogy mind e dolgokat elhidd, — fűzi hozzá a jó Mester — hinned kell a gyermek egyszerűségével, aki mindent elhisz, a nélkül, hogy emberi bölcseséggel okoskodnék. A gyermek mindenkor bizalmas atyjához és anyjához, mert tudja, hogy szülei szeretik, és mindent megbocsátanak neki. Kérlek, ne vesztegesd el idődet a lelkigyakorlatok alatt azzal, hogy hibáidat kutatod, hanem használd fel azt az Én szemlélésemre.«

Az 1885-i lelki magány utolsó napján pedig, midőn Jézus jelenléte még kedvesebb volt, így biztosította őt az isteni Gyermek: »Ha te nem hagysz el Engem, Én téged soha sem hagylak el.«

A szentáldozáshoz úgy kellett Mária Márta nővérnek járulnia, mint ahogy a gyermek szokott megjelenni atyja asztalánál:

»Ha éhes vagy, — szólt az Üdvözítő szolgálójához — jöjj és táplálkozzál; ehhez azonban szükséges, hogy kis gyermek légy… A gyermeklélekben nincsen gonoszság.

A gyermek ártatlan, egyszerű és bízik. Ha a lélek ilyen gyermekded állapotban van, jöhet hozzám egyenesen: nincsen semmi akadály előtte.«

»Ennek a boldog leánynak szíve nem tud másra gondolni, csak Jézusára-« — írja főnöknője.

»Látja az isteni gyermeket, amint Vele dolgozik, s amint Őt lépésről-lépésre követi, s jóformán sohasem hagyja el Őt.« Egyszerűségében így szólt hozzánk: »Anyám, én époly közel vagyok Őhozzá, mint amilyen közel vagyok Önhöz!« (Kézirat)

Az ünnepek rendesen különös kegyelmeket hoztak kedves nővérünknek a Gyermek-Jézustól. »Itt vagyok — szólt az isteni Gyermek, ma ünnep van, jövök, hogy megörvendeztesselek téged… Tanuld meg e kis gyermektől, hogy hozzá hasonlónak, egészen kicsiny gyermeknek kell lenned. Íme, a kegyelem, amelyet Én neked adok!… Ismerd el adományaimat… Tekints a saját nyomorúságodra is, és sohase veszítsd azt szem elől.« — »Hogy is akarhatnád, Jézuskám, hogy ne tekintsem nyomorúságomat, — kiáltott fel a boldog kiváltságos. — De légy te a világosságom, mert Nélküled ígéreteimet nem tudom megtartani…

Mint Assisi Szent Ferenc és Szalézi Szent Ferenc leánya, Mária Márta nővér talán jobban élvezte, mint bárki más, karácsony ünnepét, mely e két pátriárkának oly drága volt. A gyermek Jézus mindig új bájossággal s oly csodálatos szépségben jelent meg neki, hogy az órák elrepültek anélkül, hogy észrevette volna. Fesztelenül átadta magát a szemlélődés örömeinek, és a reggel ott találta őt, ahol előző este: a kóruson, s ugyanabban a helyzetben, térdenállva. Nem hallott, nem látott semmit, csupán az isteni újszülött gyengédségeit.

Egyik évben látta az egész angyali kart s az összes üdvözülteket, amint a jászolt körülveszik, s hallotta Jézus szavát: »Leányom, hogy Engem élvezhess, szükséges, hogy olyan légy, mint azok, akiket itt látsz… azaz: ne vedd a világot már semmibe se, és szíved, és gondolataid mindig csak nálam időzzenek.«

Egy másik karácsony éjjel a Boldogságos Szűz hozta Jézust különösen szeretett gyermekének: »Leányom, én neked adom Őt, de olyan kis gyermeknek kell lenned, mint Ő… a kis gyermekek kis gyermekekkel akarnak együtt lenni.«

Az imádandó Emmánuel, be akarva tetőzni kedves nővérünk boldogságát, ez örökké emlékezetes szavakat súgta a fülébe: »Amíg csak lesz egy olyan szív, mint a tied, amelyben gyönyörűségemet találhatom, ha a többi mind hálátlan lenne is, nem fogom sajnálni, hogy e világra jöttem.«

MÁRIA MÁRTA NŐVÉR ÉS A BOLDOGSÁGOS SZŰZ, SZENT JÓZSEF ÉS A SZENT CSALÁD

»Mindent Máriának, mindent Mária által Krisztusnak és Krisztus által Istennek.« (Boldog Grignion de Montfort)

JÉZUS ÉS MÁRIA

Egy nővérünk egyszer megkérdezte Mária Márta nővért: »Nagyon szereti a Boldogságos Szüzet?« »Ó! de mennyire szeretem a jó Anyát« — felelte Mária Márta nővér, s közben ez áldott név hallatára arca felderült, megváltozott és ragyogott a tiszta szeretettől. Mária iránti tisztelete gyermekded volt. De ez csak egyszerű viszonzás volt, mert Mária a legnagyobb anyai gyengédséget tanúsította vele szemben.

Ha végigfutunk a kéziratokon, melyek a kedves nővérünknek nyújtott kegyelmekről tanúskodnak, rendkívül megható, hogy csaknem minden oldalon ott találjuk Jézus mellett a Szeplőtelen Szűz elbájoló alakját is.

Szeretetreméltó Úrnőnk egy napon megjelent neki dicsőségében. A Föld felé hajolt, hogy megtekintse leányait, s úgy látszott, annyira el van foglalva velünk, hogy figyelembe sem vette volna fényes udvarát, mely körülvette. A jóságos Anya kezét nyújtotta kis nővérünknek, mintha magához akarta volna vonni. (1871 május 3)

1878 július 2-án, Sarlós Boldogasszony ünnepén, a szentmise alatt, a mennyország Királynője újból megjelent szolgálójának. Mária Márta nővér örömtől áthatva, így kiáltott fel szívében: »Örök Atya, felajánlom neked e szent áldozat érdemeit jó Anyám nagyobb dicsőségére!« Mária mosolyogva és igen »megelégedetten« (ez ennek az egyszerű léleknek a kifejezése) így szólt hozzá: »Leányom, nem fogsz csalódni: Én még »jobb mama« vagyok, mint a te főnöknő-anyád, aki pedig igen nagyon  szeret titeket.«

Mellékesen megjegyezzük, hogy Mária szerette volna gyermekére is rálehelni a »mosolygó jóság«-ot,és gyakran ajánlotta: »Szívedet mindenkor az alázatosság és jóság szelleme hassa át. Leányom, neked nem szabad magadra gondolnod, hanem állandóan csak felebarátaidra.«

Más alkalommal Mária Márta nővér benső beszélgetést folytatott a Szűzanyával, aki, hogy megelégedésének kifejezést adjon, megjelent neki, s így szólt hozzá: »Midőn a gyermek jelenlévő anyjához beszél, ezzel is örömöt szerez neki; de ha az anya tudja, hogy a gyermek az ő távollétében is mindig róla beszél, annak még jobban örül.

Habár úgy látszik is, mintha igen távol lennél tőlem, mégis mindig igen közel vagy hozzám. Emlékezzél meg róla, hogy én anyád vagyok, jöjj hozzám nagy bizalommal, és meghallgatást nyersz.«

Mária Márta nővér így is cselekedett. S mikor Máriához folyamodott, távol állt tőle minden habozás, minden félelem. Főnöknője ezt írja: »Ha valami különös szándékot bíztunk gondjaira, s ő azt vette észre, hogy az Üdvözítő érzéketlen imájával szemben, akkor az örök Atyához fordult, de még gyakrabban, éspedig határtalan bizalommal Szeplőtelen Szűz Anyánkhoz, aki kieszközölte neki kívánsága teljesülését.«

Nem mindig kért természetfölötti javakat. Nem is volt az mindig valami rendkívül fontos dolog… Némelykor egyszerűen csak jó időt kért. Egy időben hiába kérték azt az Úrtól. Nővérünk mennyei Szószólójához fordult: »Jó Anyám, látod, én semmit sem tudok elérni, légy szíves, kérd te azt számunkra.«

A kézirat jelenti: »Még ugyanaznap déltájban igen szépre fordult az idő.«

Buzgó laikus nővérünk kedvenc ájtatossági gyakorlatai közül meg kell említeni a rózsafűzért. Tudta, hogy ez ima valamennyi között a legkedvesebb, tudta, hogy a leginkább hathatós.

1870 szeptember 3-án, mialatt ő is a rózsafűzért imádkozta, amelyet a lelkigyakorlatot tartó nővérek szokás szerint az ebéd utáni közös séta alkalmával végeztek, Mária megérttette vele, mily különös szeretettel viseltetik azok iránt, akik azt végzik: »Azok, akik rózsafűzéremet buzgón imádkozzák, megérdemlik, hogy kíséretemhez tartozzanak. Örömöt szereznek nekem azok, akik megerőltetik magukat, hogy abban résztvegyenek.«

Egy nap, amikor az összes szerzetesnő ezt a jámbor gyakorlatot végezte, alkalma volt látni azokat a kegyelmeket és gazdag áldásokat, amelyekkel az Üdvözítő családainkat elhalmozta, megjutalmazva az édes anyja tiszteletére végzett imákat.

Más alkalommal a Boldogságos Szűz kijelentette neki: »Én az összes lélek anyja vagyok, de elvárom, hogy kérjenek engem. Adjanak nekem naponta 15 virágszálat.«

Máriának anyai szerepe mindenekelőtt az, hogy a lelkeket Jézushoz vonzza, és őket Vele egyesítse. Mily nagy gonddal tette ezt kedves nővérünkkel!

Május elsején egyszer így szólt hozzá: -»Leányom, hogy a nekem szentelt hónapot jól felhasználd, Jézussal egyesülve vonulj vissza állandóan szívedbe. Ezt tettem én is egész életemen át. Utánozz engem!«

Ünnepnapjain kedves leányát gyakorta megörvendeztette isteni gyermeke érzékelhető jelenlétével.

Igy például július 2-án így szólt hozzá: »Leányom, én neked adom kis Jézusomat. A te ártatlan szívedben, amely nem ismeri a rosszat, kellemes lakást talál.«

Mennybemenetele ünnepének reggelén, a szentáldozáskor így szólt hozzá: »E kis gyermek a tied, Ő a gyermekded lelkeké«

Egy alkalommal az isteni Emánuelt Mária Márta nővér karjaiba téve, kedvesen ezt mondta neki: »Hordozni kell Őt és kérni, hogy kegyelmeivel árassza el a világot.« Boldog nővérünk végtelen örömmel és szeretettel ölelgette kedves kis Jézusát, s egy negyedórán át szívéhez szorította. »Jézussal élni, gyermekded örömmel — magyarázta neki a Szentséges Szűz — annyi, mint Őt gyermekként gondozni, és részesülni abban az örömben, amelyet szívem akkor érzett, mikor oly boldogan dédelgettem őt a jászolban.«

Tehát mindenütt a lelki gyermekség útja! Ez az az út, amelyen az isteni Mester kedves nővérünket vezeti. E célból ajánlja neki az engedelmességet: »Akarom, hogy semmit se tégy, bármi jónak tűnjék is valami, amit nem az engedelmesség parancsol.«

A szándék tisztaságát is ajánlja neki:

»Boldogok azok a lelkek, akik egyenesen, tiszta szándékkal járulnak az Istenhez, akik Isten után vágyódnak, és mindent Istenért tesznek. Ezek az ég angyalainak életét élik itt a földön.«

A Boldogságos Szűz megtartotta őt az Úr iránt való bizalmában és odaadásában. Midőn Mária Márta nővér egy alkalommal nagy lelki gyötrődésben volt, mennyei Anyja vigasztalta, bátorította és oktatta: Gyermekem, ne félj semmit, én kezeskedem érted — »Jó Anyám, — felelte nővérünk — nyugtalanít jelenlegi lelki állapotom.« — »Leányom, ne aggódjál a tökéletességben való haladásod miatt, csak tedd meg azt, amit Fiam tőled kíván, anélkül, hogy magadra tekintenél… Bízd reá tökéletesedésed gondját, és meglesz mindened, amire szükséged van.«

Ne cselekedjetek rabszolga módra: akik mindig félelemben élnek. Nektek nincs mitől félni, csak szeressetek nagyon. Gyermekek vagytok, akiket Atyjuk nagyon szeret.«

Még gyakrabban hangzott el az Istenanya ajkáról az alázatosságra való intés.

»Leányom, tartsd magadat mindenkinél alábbvalónak, és adj hálát a jó Istennek, hogy ilyen szentéletű szerzetesnők közé helyezett téged.«

S a fenséges Szűz, úgy látszik, hasonló akart lenni kis szolgálójához, amennyiben az ő színvonalára akart leereszkedni, hogy megalázza magát: »Leányom, mi együtt fogunk megalázkodni a szegény bűnösökért. Igyekezzél nagyon kicsiny lenni, s akkor igazi leányom leszel. Én mást sem teszek, mint hogy csodálom Fiam leereszkedését ily gyarló teremtményéhez, és állandóan alázatosságot kérek számodra.«

Mária Márta nővér esedezve kérte az Istenanyát, eszközölje ki számára az ő szívének e megbecsülhetetlen erényét. »Leányom, — felelt a Boldogságos Szűz — te azt kívánod, hogy adjam meg neked a tőlem telhető legnagyobb kegyelmet, amely Fiam és az egész mennyei udvar előtt a legkedvesebb: az alázatosságot… Megadom azt neked, ha mindannyiszor kéred tőlem, valahányszor alkalmad van mások fölé emelkedni.« — »Jó Anyám, — nem tágított az egyszerű gyermek, — én mindenkorra szeretném azt.« — »Nagyobb a szeretet és nagyobb az alázatosság, ha többször kéri azt az ember… Az alázatosságban növekedni kell egészen a halálig: ezáltal örömöt szereztek anyai szívemnek.«

Mária ezenkívül még a következő mélyértelmű szavakat mondta, amelyek kifogyhatatlan anyagot nyújtanak az elmélkedésre: »Az alázatosság által, olyanná lesztek, mint én; Jézus anyjává lesztek.«

A Boldogságos Szűz azonban nem akarta elfelejtetni, hogy Jézusa keresztre feszítve halt meg, és pedig a lelkekért. Mária Márta nővérre bízta a maga szívének nagy vágyát:

»Lelkeket szomjazom! Ha tudnád, Jézussal együtt mennyire kívánom üdvüket!«

A lelkek megmentése csak Krisztus Urunk szenvedéseinek érdemei által eszközölhető. Mondhatjuk tehát, hogy az Isten Anyja részéről is felszólítást kapott nővérünk a reá bízott »misszió« teljesítésére:

» Imádkozzatok sokat a bűnösökért, hogy a megváltás gyümölcseiben részesüljenek. Anyai szívem ezáltal megkönnyebbül és megvigasztalódik. A Szent Sebek felajánlása által Jézus a ti szívetekben elégtételt talál. Ha örömöt akartok nekem szerezni, Fiam keresztjének lábánál tartózkodjatok, és az Ő érdemeit alázattal ajánljátok fel a mennyei Atyának, hogy az emberek bűneiért elégtételt nyújtsatok.«

A Boldogságos Szűz azt mondta, hogy az Úr Jézus legfőbb ajándéka itt a földön, amíg a mennyországra várunk, a jászol és a kereszt, valamint az Eucharisztia:

«    Leányom, első szentáldozásod szép napján neked adtam Őt, s azóta minden szentáldozásnál látod e kedves Gyermeket… de halálod napján neked adom Őt örökre.«

Ha Mária Márta nővér szívét nagyon üresnek és szegénynek érezte, mielőtt az Úr asztalához járult, szívesen fordult jó Anyjához, felajánlva az Úrnak e szűzi szív érzelmeit a magáé helyett. S az Istenanya egy alkalommal a legmeghatóbb leereszkedéssel így szólt hozzá: »Midőn hozzád jövök, kedves leányom, szegénnyé leszek; így megyünk együtt szegényen Fiam fogadására; s amidőn semmink sincs, lesz mindenünk.«

Más alkalommal (1880 május 27) a Szent Szűz elkíséri őt a kórusra, imaórájának végzésére. »Leányom, — mondta neki — ide a tested nélkül kell jönnöd.«

S alighogy a legméltóságosabb Oltáriszentség előtt térdreborult, Mária Márta nővér mozdulatlan maradt, szeme lezárva, keze összekulcsolva, egy egészen Isten élvezésébe elmerült lélek benyomását keltve. E gyönyörteli pillanatok alatt mennyei tanítónője nem végeztetett vele mást, mint felajánltatta vele az Üdvözítő érdemeit, egyesítve édes anyjának érdemeivel, s az Üdvözítő előtt önmagáért és az egész világért állandóan ezt ismételtette vele: »Jézusom, bocsánat, köszönet!«

Mária Márta nővér tehát úgy áll előttünk, mint a menyei anyának igen szerető és igen szeretett gyermeke.

S kétségkívül egészen sajátlagosan neki szóltak a Boldogságos Szűz által hallatott szavak: »A gyermeklelkek, akik egyenesen és egyszerűen járnak, azok az én igazi leányaim.«

Bizonyos az is, hogy kedves nővérünk ezt az eléje állított eszményt annyi jóakarattal igyekezett megközelíteni, amennyi elég ahhoz, hogy elbájolja egy anya szívét. Egy napon ugyanis a Szeplőtelen lehajolva alázatos gyermekéhez, anyai csókot adott neki, miközben így szólt hozzá: »Így szeretlek, mikor szereted Fiamat.«

JÉZUS, MÁRIA ÉS JÓZSEF

Mária Márta nővér szíve nem választotta el egymástól azokat, akiket Isten oly szorosan és édesen egyesített. Szerette a »jó Szent Józsefet.« Gyermeki bizalommal sietett hozzá, magának az Üdvözítőnek felszólítását követve: »Segítségül kell hívni Szent József atyádat, mert én adtam neki az atyai címet és az atyai jóságot.

Az isteni gyermek dicső nevelőatyja nem átallott leereszkedni nővérünkhöz édes, meghitt társalgásokra, amelyekből ő hasznos tanulságokat merített lelki életére vonatkozólag.

Tanítás a tökéletes szeretetre:
»Gyermekem, Jézus osztatlanul kívánja bírni szívedet. Amilyen mértékben leszel hű Hozzá és adod Neki egész szeretetedet, Jézus oly mértékben tölti el szívedet a teremtmények iránt azzal a tiszta szeretettel, amely Tőle származik.«

Oktatás az összeszedettségre és az Istennel való egyesülésre:
»Sokkal jobban szeretem a szív imáját és a Jézussal való benső egyesülést, mint a puszta ajakimát.«

Ígéret a mindennapi szükségletekben való segítségre:
»Számon tartok minden imádságot, amelyet hozzám intéznek.«

A halál óráját illetőleg Szent József a következő ígéretet tette Mária Márta nővérnek:
»Ha a léleknek, amely segítségemet kérte, még adósságai vannak a legfőbb Bíróval szemben, én kegyelmet kérek számára.«

Egész életére napi fohászként a következő, igazán apostoli röpimát ajánlotta neki:
»Dicső Szent József, oltalmazz bennünket, és oltalmazd az Anyaszentegyházat! «

Mária Márta nővér Szent Józsefet legszívesebben a Szent Családban és a Szent Családdal együtt tisztelte. »Jézus, Mária, József!« Hogy szerette összerakni e három áldott nevet! Mily szívesen szemlélgette Máriát és Józsefet Jézus mellett!

Midőn egy hosszú ideig tartó elragadtatásból magához tért, így szólt főnöknőjéhez: »Anyám, a mennyországból jövök. Képtelen vagyok elmondani, amit láttam, csak egy dolgot mondhatok: Leborultam Jézus, Mária és József előtt. Szent Józsefnek ezt mondtam: »Jó atyám, hálát adok neked, hogy őrizted Máriát, az én Anyámat, amíg a földön éltél… Most arra kérlek, tartsd meg az én földi anyámat, hogy ne haljon meg előbb, mint én…« Szent József nem felelt nekem.«

Egyik kedvenc fohásza ez volt: »Jézus, Mária, József, nektek adom szívemet, lelkemet és életemet…« Ezt oly buzgósággal ismételte, hogy kiérdemelte a fenséges jegyespár biztató ígéretét: »Amikor e fohászt mondjátok, mi vesszük a szíveteket és átadjuk azt Jézusnak.«

»Ez az imádság nekem nagy dicsőséget és nagy örömöt szerez — fűzte hozzá Szent József. — Felújítja bennem azt a boldogságot, amelyet azon éreztem, hogy Jézus nevelőatyja és a Szent Család feje lehettem.«

MÁRIA MÁRTA NŐVÉR ÉS A SZENTHÁROMSÁG

»Szent! Szent! Szent! A seregek Ura, Istene.«

Kedves nővérünk igen élénken érezte e kimondhatatlan titok hatalmas vonzerejét.

Már kora ifjúságában megszokta, hogy minden teendőjében a Szentháromsághoz folyamodik. Jézus ösztönzésére szokásává tette, hogy minden munkáját három keresztvetéssel fejezze be a Szentháromság dicsőítésére, s hogy jóvátegye az e téren szokásos mulasztásokat. Az Üdvözítő azt is megkívánta tőle, hogy az isteni személyeknek ígéretet tegyen, hogy — természetes ellenkezése dacára — főnöknőjének és újoncmesternőjének a maguk egészében fel fogja tárni azokat a kegyelmeket, felvilágosításokat és mennyei adományokat, amelyekkel ki lesz tüntetve. (1867 szeptemberi lelkigyakorlat).

Hitünk e nagy titka iránti tiszteletét Mária Márta nővér a keresztvetésben szerette összefoglalni.

»Midőn kereszttel jelölitek meg magatokat, — így tanította őt az égi hang — tegyétek azt figyelemmel és komolyan, mert abban a pillanatban a Szentháromság érintkezik veletek.«

Láttuk már, hogy a fölséges Szentháromság mint nyilatkoztatta ki magát boldog fiatal nővérünknek. Gondoljunk csak vissza 1867 szeptember 26, 27 és 28-adikára, e három nagy napra, midőn Isten, a Szentháromság fényében, elébe tárta »misszió«-ját és egész életére megszabta viselkedését.

Ez volt az első megnyilvánulás. Még több is volt. Egy alkalommal Mindenszentek előestéjén, az Üdvözítő az imádandó Szentháromság látásával örvendeztette meg jegyesét, »amelynek ünnepét a megdicsőült lelkek a maguk ünnepe előtt ünnepeltek, a három isteni személy nagyságát és felségét szemlélve.« A Szentháromság, földi gyermekéhez fordulva, így szólt: »Ez az ünnep teljes; sem nagyobb, sem kisebb nem lehetne… Vég nélkül való… Ami téged illet, készítsd elő a holnapi ünnepet, azaz szabadítsd meg a tisztítótűzben szenvedő lelkeket, kifizetve fennmaradt adósságaikat, Jézus Krisztus érdemeivel. Ez nagy munka, de örömmel teljes.« (Kézirat)

Egy másik éjjel, amikor Mária Márta nővér, töviskoronával a fején, cellájának padlóján feküdt, a három isteni személy újból megmutatta magát neki, és felvilágosította őt a Genesis eme szavainak értelméről: »Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.«

Végül »egy nap, amikor az Úr maga akarta előkészíteni szolgálóját a szentgyónásra, mely aggasztotta, gyermekünk újra részesült a Szentháromság látogatásában. Ez villámgyorsasággal történt. Az Atyaisten így szólt hozzá: »Megáldalak, és gyermekemmé fogadlak.« A Fiúisten így szólt: »Neked adom megváltásom összes gyümölcseit, sőt Magamat is neked adom. Megváltásomat ama lelkek számára, akiket reád bízok, Magamat pedig a te számodra!… A te tulajdonod vagyok.« A Szentlélek Isten pedig, mikor reá került a sor, eképp szólt: »Jövök, hogy megszenteljelek, és újból szentté tegyelek.« E pillanatban oly határtalan fájdalmat érzett a lelke mélyén bűnei miatt, hogy csak úgy ömlöttek a könnyei.« (Kézirat)

AZ ATYAISTEN

Mária Márta nővér az Atyaisten iránt igazi gyengéd tisztelettel s gyermeki odaadással és bizalommal viseltetett. A saját szavaival élve, átérezte, hogy »a teremtő Isten mily nagy atyai jósággal, mekkora részvéttel viseltetik a szegény emberi teremtmények iránt, az Ő gyermekeinek nyomorúságával szemben.«

Hallották, amint kifejezést adott sajnálkozásának, hogy nincsen külön ünnep az Atyaisten tiszteletére, s mivel minden vasárnapban az isteni nyugalomnak szentelt napot látta, kesergett, hogy azt a világban oly kevéssé szentelik meg.

Gyakran és szívesen folyamodott az Atyaistenhez. Eleinte Jézus szólította fel őt erre, megtanítva, hogy az Ő isteni példáját követve mondja: »Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.«. Továbbá ajánlotta neki, hogy térdhajtásokat végezzen az Atyaisten tiszteletére.

Mindennap, mikor az asztali áldást mondta, a Miatyánknál lelke felszállt a teremtő Isten trónja elé: »Jó Atyám, hálát adok neked minden jótéteményedért. Hálát adok neked, hogy engem oly sok szentéletű szerzetesnő közé helyeztél, és kérlek, engedd, hogy mindannyian eljussunk hivatásunk tökéletességére.«

Az évkönyv írója megjegyzi: »Hihetetlen ennek a kedves léleknek naivsága jó Mesterével és az örök Atyával szemben. Ez eszközöl ki számára minden felvilágosítást, vigasztalást és irányítást.«

Jézus így szólt hozzá: »Te szinte elkényeztetett, dédelgetett gyermeke vagy az Atyaistennek« — és ezt nővérünk maga is jól tudta.

Az Atyaisten gyakran elvitte a boldogító régiókba, hogy ott ünnepségeken vegyen részt. Ilyenkor szinte elég a lelke a hő vágyakozástól a szent csarnokok után. Az Atyaisten megtanította, miként éljen Jézussal együtt. Egy reggel Mária Márta nővér már a kóruson volt, még mielőtt a testület ott imára egybegyült. Egyszerre csak azt látja, hogy megnyílik lelke előtt az ég, és a Mindenható lehajolva hozzá, atyai kegyességgel így szól: » Gyermekem, neked adom Fiamat, hogy segítségedre legyen az egész napon át.«

Tanítja arra is, miként érintkezzék a gyermek Jézussal, így még inkább felbátorítva őt kedvenc ájtatosságára, amely számára oly élvezetes és gyümölcsöző.

Egy alkalommal felszólítja, hogy az Üdvözítőt kisgyermek alakjában ajánlja fel neki: »E kis gyermek felajánlásában minden bennfoglaltatik. Gyakran ismételjétek meg ezt a felajánlást és ezt az ajándékozást.«

Arra is felbátorítja őt, hogy engesztelését a keresztrefeszített Jézussal egyesülve folytassa: »Leányom, gyakran meg kell magadat aláznod, dolgozva és Fiam Szent Sebeit felajánlva, hogy kiegészítsd azt, ami igazságosságom kielégítéséhez még hiányzik.«

»Jó Atyám, ha szabad volna választanom, szívesen mennék Hozzád.« — »Mit csinálnál a mennyországban? Felajánlanád nekem isteni Fiam sebeit. A szentek sem tesznek egyebet… Szíveteknek e felajánlást állandóan lángoló szeretettel kellene végezni.«.

Az Atyaisten megtanította őt arra is, hogy sohase feledkezzék meg Máriáról.

1885 Kisasszony napja előestéjén kedves kis nővérünk éjfél előtt felébredt, hogy köszöntse a Szeplőtelen Szüzet születése napján, s ez alkalommal megint hallotta az Atyaisten hangját, amint így szólt hozzá: »Leányom, köszönd meg, hogy ily jó anyát adtam neked.«

Atyai gyengédséggel halmozta el nővérünket. 1868 augusztus 1-én este, miután sokáig szemléltette vele a megfeszített Üdvözítőt és átéreztette vele a Keresztrefeszítettnek szenvedéseit és aggodalmait, az Atyaisten lehajolt alázatos gyermekéhez, mégpedig oly jóságosan és oly gyengéden, hogy ő az éjszaka hátralévő óráiban folyton ezt az isteni jelenlétet élvezte, oly boldogan, »ahogy csak a kicsinyek képesek fogadni az ilyen nagy kegyelmeket« A mennyei Atya halkan így szólt: »Gyermekem, találhatnál-e másutt hasonló boldogságot? Ez szenvedéseidnek jutalma. Mindig fel fogsz üdülni nálam, ha szívedben ilyen kicsiny maradsz. «

A SZENTLÉLEK ÚRISTEN

A Szentlélek Úristen látszólag kisebb helyet foglalt el Mária Márta nővér életében. Az Ő működése nála egybeolvad Jézuséval.

Egy alkalommal Pünkösd napján az Üdvözítő látható alakban megjelent jegyesének, és hogy útjában megerősítse, így szólt hozzá: »Leányom, a megvilágosítások, amelyekben részesülsz, tőlem származnak.« Erre Jézus Lelke átjárta őt.

Más alkalommal, szintén Pünkösd napján, így szólt hozzá az Úr Jézus: »Leányom, Egyházam a mai napon szeretetem biztosítékában részesült… Lelkemet, a világosság Lelkét adtam neki.« S megmutatva neki a Lelket, amely az egész világra kegyelmet és világosságot áraszt, hozzáfűzte: »Hogy a Szentlélek teljességét elnyerjétek, szükséges, hogy szívetek a szeretet és a megsemmisülésig fokozódó alázatosság állapotában legyen, miként a gyertya, amely megolvad, és mindig kisebb lesz, önmagát elemésztve.«

Mindazáltal nem nehéz kedves nővérünk életében a szeretet Lelkének világos nyomait felfedezni. Emlékezzünk csak vissza, hogy az Atyaistentől megkapta a szeretet Lelkét tüzes sugár alakjában. Gondoljunk a Szentléleknek arra a jótékony látogatására is, midőn lelkét szinte olvadásba hozta a szeretetből fakadó bánattal.

Nem kevésbé szép ez a megnyilvánulás is: Mária Márta nővér egy alkalommal, az Oltáriszentség előtt térdelve, arra készült, hogy az éjszakát imádásban töltse, midőn egy gyönyörű, ragyogó fényességű galamb pihent meg a feje fölött, szárnyaival teljesen betakarva. Egyidejűleg kimondhatatlan édesség töltötte el lelkét, s örömmel árasztotta el azt. Ez a Szentlélek valóságos látogatása volt. »E galamb szépsége páratlan volt, — mondotta Mária Márta nővér — szebb, mint bármi más a mennyországban.«

Bármikép fogjuk is fel e megnyilvánulásokat, egy dolog biztos: az, hogy Jézus és Jézus Lelke hatalmába vette nővérünk lelkét, hogy »szentté és mindig szentebbé tegye.

MÁRIA MÁRTA NŐVÉR ÉS A LEGMÉLTÓSÁGOSABB OLTÁRISZENTSÉG

»A szeretet kettőt művel: Megy, lefoglalja, birtokába veszi s őrzi azt, akit szeret, hogy gazdaggá tegye és boldogsággal ajándékozza meg… Megy, ott marad s megpihen annál, akit szeret, hogy élvezze a saját adományait, és boldogságuk kölcsönös.« (Aquinói Szent Tamás)

Az Üdvözítő a szeretet szentségét azért alapította, hogy közöttünk maradhasson, és folytathassa bennünk megtestesülésének titkát.

Mária Márta nővér a megtestesülés e tovább terjedéséből gazdag részt kapott. 1867 nagycsütörtökétől kezdve egészen a haláláig az Oltáriszentséggel naponként táplálkozott, tehát csaknem 40 évig.

Több éven át e mennyei kenyér Isten szolgálójának egyedüli testi és lelki tápláléka volt. Emlékezzünk vissza, mit írt akkor Teréz Eugénia tisztelendő anya: »A szentáldozás képezi egyetlen táplálékát, és annyi fizikai erőt ad neki, hogy még a legfárasztóbb munkákat is a legnagyobb könnyedséggel végzi.«

Az Üdvözítő jelölte ki helyét a szentségház előtt és a kereszt lábánál, s világosan megérttette jegyesével, hogy ez lesz fő erőforrása:

»Leányom, ha szenvedéseid dacára nem igyekszel fel naponta a Kálváriára, és nem veszel Engem magadhoz mindennap, nem lesz erőd a munkára. A szentáldozás a te életed!… Ez az az eszköz, amellyel képessé teszlek arra, hogy szerzetesi testületednek szolgálatokat tégy. A mindennapi szentáldozás kegyelme nélkül kénytelen lennél életedet az ágyban tölteni. A szentáldozás és a szenvedés: íme, ez a te táplálékod, íme, ez a te kétszeri étkezésed.«

Ez az isteni táplálék volt testének ereje, miután előzőleg már lelkének élete és ereje volt… Mily szép eucharisztikus lélek volt Mária Márta nővér! Mennyire éhezte a szentségi Jézust! Csak Benne találta meg támaszát és vigaszát. Egyik szentáldozástól a másikig az Utána való vágyakozásban töltötte el idejét, ha pedig az Úr asztalához járult, látszott rajta, hogy az Élet forrásához siet. Arckifejezésén ilyenkor nyugodt öröm és összeszedettség honolt, ami nagyon feltűnt azoknak, akik közelebbről láthatták.

Arckifejezéséről le lehetett olvasni annak a szívnek égő szeretetét, amely Jézusát bírja: »Megtaláltam, Akit a lelkem kíván, és soha el nem bocsátom Őt.«

»Reggel felé — mint a kézirat mondja — Mária Márta nővér erős vonzalmat érzett Isten után, némelykor pedig a szentáldozás pillanatában Jézus hangját hallotta, amint hívta: »Jöjj sietve, jegyesem! Jöjj, tedd azt, amit a boldogok tesznek a mennyországban… Jöjj, vegyél magadhoz a szentáldozásban, hogy élvezz Engem…«

»Mester! — szólt elragadtatva a boldog gyermek, mikor Jézust magában érezte és szemlélte —jó Mester, én most magamnál tartalak, te most egészen az enyém vagy.« — »Igen, — felelte Jézus — Én egészen a tied vagyok!… Vígy magaddal… veled együtt fogok dolgozni.«

Ilyen szavak fellobbantják benne a szeretet tűzét, és napjait szeretett Jézusával való benső és érezhető együttlétben tölti.

Ez égő szeretet következtében igen kínos volt neki a szentáldozásnak legcsekélyebb késleltetése is, főképp annak vételétől a legrövidebb időre való eltiltás is. Bouvier kanonok úr halála után a szerzetesi testület új gyóntatója azt kívánta egyik lelkigyakorlat alkalmával, hogy semmi kivétel ne tétessék, és miként akkortájt szokásban volt, ő is maradjon távol az Úr asztalától.

Az Üdvözítő alázatos kegyeltje zúgolódás nélkül alávetette magát e parancsnak, de fájdalma oly mély volt, hogy látták, amint elájult, midőn a gyóntatószéket elhagyta.

Mint az Oltáriszentségnek jámbor szerelmese bepillantást nyert isteni Mesterének soha meg nem szűnő gyengéd érzelmeibe, és örömmel ismételgette: »Az Úr Jézus annyira szeret szívünkbe térni, hogy a szentáldozási napok előestéjén már hosszúnak találja a várakozási időt.«

Elmondunk egy történetet, amely nyilvánvalóvá teszi, mily nagy áldozatába került némelykor kedves nővérünknek isteni Jegyesének Szívét kielégíteni.

1871 december 31-én, egy vasárnapon a nagymise után Mária Márta nővér, erős hidegleléstől vacogva, kénytelen volt lepihenni, mivel nem tudott tovább a lábán megállni. Három napon át rendkívül sokat szenvedett Az Üdvözítő minden reggel meglátogatta, a negyedik napon azonban megérttette jegyesével, hogy Ő már nem jön többé: ha szívébe óhajtja Őt fogadni, neki kell hozzá mennie.

»A hit szellemétől áthatva, Mária Alexia tisztelendő anya megengedte leányának, hogy az Úr Jézus óhaját teljesítse. Erős izzadása ellenére Mária Márta nővér öltözködni kezdett. De oly gyenge volt, hogy félig aléltan visszaesett. A betegápoló kénytelen volt őt felemelni, és az öltözködésben segítségére lenni. A főnöknő segítségével a betegek kórusára vezették, ahol a szegény beteg szinte haldokolva egy székre dőlt.

Meghallgatta a szentmisét, s alatta a szentáldozásban is részesült. Alighogy az Úr Jézust magához vette, visszatért ereje. Miután hálaadását befejezte, szolgálatába ment, és a növendékek éttermében minden munkáját elvégezte.« (Kézirat) Mondhatjuk, hogy kedves nővérünk élete nem volt egyéb, mint készülés a szentáldozásra és hosszú hálaadás.

Az alázatosság, a tisztaság, a minden teremtett lénytől való megválás és az egyszerű, szeretettel teli bizalom voltak azok az érzelmek, amelyekben az isteni Mester hűséges tanítványát kegyelmével és tanításaival megtartotta.

»Jó Mester, mit találsz az én gyarló szívemben?« — kérdezte nővérünk egy alkalommal. — »Leányom, én abban mindent megtalálok, amit beléhelyeztem. Ott találom hibáidat is, hogy azokat megsemmisítsem, de ehhez szükséges, hogy szívedben egyedül légy Velem. A szentáldozáshoz az angyalok buzgóságával és Anyám alázatosságával kell járulnod.«

Az Üdvözítő más alkalommal így szólt: Siess hozzám, mint egy kiéhezett!

A tapasztalatlan nővér nem tudta, miként tegye ezt, így Mesterétől felvilágosítást kért. »Leányom, mélységes alázatosságból szinte meg kell semmisülnöd; ez egyúttal az egyetlen eszköz ahhoz is, hogy szentáldozásaidat gyümölcsözővé tedd.«

Mária Márta nővér, miután az Oltáriszentséget magához vette, szívét oly szoros egységben érezte Jézus Szívével, hogy nem volt képes ez egyesülésnek bensőségét kifejezni. Mi azonban tudjuk, mily élvezet volt számára, ha ez imádandó Szívben elmerülhetett.

Egy napon Jézus így szólt hozzá: »Vannak, akik igen ritkán esznek e kenyérből, és nagy hasznot merítenek belőle… te, aki oly gyakran táplálkozol vele, nem tudod azt hasznodra fordítani!« — »Ó ez igaz! — vallotta be sóhajtva s meggyőződéssel teli alázatossággal — Az Úr Jézus mindig mellettem van …és mégis mily távol vagyok attól, hogy azt kihasználjam! Megkértem azonban a Szent Szüzet, szent alapítóinkat és a jó angyalokat, pótolják az én hanyagságomat, és ők ezt meg is ígérték nekem!«

Ez az alázatosság szava volt. Tudjuk mily nagy tetszését találta az Úr jegyesében. Megtanította, miként végezze hálaadását, amint előzőleg már megtanította a szent áldozási előkészületre.

»Leányom, add nekem szívedet hálaadásul a szentáldozásért, és új kegyelmekkel halmozlak el azért az örömért, melyet Nekem ezáltal nyújtasz. Én szívedben vagyok, ne tégy mást, csak tekints Énreám, Én pedig reád tekintek, és így egész nap együtt leszünk. Íme, ez legyen a te hálaadásod!«

Egy novemberi reggelen Mária Márta nővér valami igen fontos munkája miatt kénytelen volt a kórust elhagyni, ezt azonban nem merte megtenni a szabályszerű hálaadás elvégzése előtt. Mestere a következő szavakkal bátorította: »Menj, gyermekem, én csak a szívet kívánom, és csak a szívet tekintem. Bárhol elvégezheted hálaadásodat. Az én Szívem szeretete a tiéddel állandóan együtt működik.«

Kedves nővérünk mindebben nem igen gondolt a részletezésre. Kérdéseket kellett hozzá intézni, hogy kinyilvánítsa benső érzelmeit és Jézussal szemben való magatartását.

Egy alkalommal lelki támasza megkérdezte tőle, milyen módszert követ a szentmise-hallgatásban: »Mindig ugyanazt« — felelte oly kifejezésmódon, amely az arsi szent plébánosra emlékeztetett. — Követem az Urat keserves kínszenvedésében… Látom Őt bírái előtt. Mennyire megkínozták!… Arcul ütik,… lökdösik,… földhöz vágják. Vannak, akik a hajánál fogva jobbra-balra rángatják. Tépik a szakállát… mennyi fájdalmat okoznak neki… Ő pedig mindig szelíd marad, mindent eltűr tőlük… És Heródesnél! Ráadják a fehér ruhát, kigúnyolják, mindenféleképen bántalmazzák. Ó, Jézusom! Jézusom!«

Míg Mária Márta nővér így beszélt, a hangja mindinkább eltompult, mint azé, akit a fájdalom összetör. »Az ostorozás után a földre esik, szétmarcangolva, vérben ázva… Azután jön a börtön és a tövissel való koronázás…« Igy elsorolva Mestere szenvedéseit, mintha valósággal látná, hullottak a könnyei. Végül hangos zokogásban tört ki, szaggatott hangon mondva: »Jézusom! Jézusom! én nem tudok erről tovább beszélni!«

»És kedves nővér mindezt naponta látja?« — »Igen, mindennap az Úrfelmutatásig, akkor a kis Jézust (arca felragyogott), a kis Jézust a szent áldozásig, amikor Őt magamhoz veszem. Ezt nem lehet elmondani, de ez a paradicsom. Ó! mily boldog az ember ilyenkor! Így kettesben az órák rohannak, mint a percek.«

»Az órák elmúlnak, mint a percek.« Mindazáltal a kísértés módot talál, hogy még ebbe a boldogságba is belopódzzék, és megzavarja. A kegyelem mennyei virágai közé kegyetlen tövisek szövődnek, és e lélek legszentebb vágyait ellentmondások keresztezik. Kételyek, félelem, lelki zavarok — s ellentmondás, bizonyos ellenkezés a teremtmény részéről is.

Társnői némelykor bizonyos csodálkozással párosult jámbor féltékenységet tanúsítottak vele szemben, mivel abban a kedvezményben részesült, hogy mindennap áldozhatott, ami akkoriban nagy ritkaság számba ment. »Önnek szentnek kell lennie, — mondották — hiszen mindennap járul a szent áldozáshoz!«

Az alázatos laikus nővér hallgatott: hiszen az okozta lelki fájdalmát, hogy erre a kegyelemre kimondhatatlanul méltatlannak érezte magát. A tökéletlenségek nem tűntek el az életéből, napi foglalkozásai pedig természete hiányosságait újra meg újra felszínre hozták. A szentáldozásaira való gondolat ilyenkor nagy lelki kínokat okozott neki. Érthető, hogy környezetének megjegyzései ezt a kínt fokozták.

Az Úr azonban nem engedte meg, hogy a kísértések hatalmukba ejtsék. Egy alkalommal Mária Márta nővérnek az a kísértése támadt, hogy nem járul a szentáldozáshoz, mert arra gondolt: »Mit fognak szólni az emberek?«  Jézus ezt szemére lobbantotta: »Leányom, meg akarod fosztani a lelkeket attól a nagy jótól, amit a te szentáldozásodból merítenek? Szentáldozásod kárpótlást nyújt Nekem a hálátlan szívekért, akik megbántanak Engem, és azokért, akik méltatlanul vesznek magukhoz… és te most elhagynád azt önszeretetből!«

Más alkalommal — beszéli főnöknője — megint nagy lelki kínban volt, aminek következtében nem mert az Úr asztalához járulni. Mindazáltal feltétlenül hitelt adva az engedelmesség szavának, leküzdötte félelmét. Jézus jóságosan fogadta: »Leányom, mondd meg főnöknődnek, azzal, hogy téged a szentáldozáshoz küldött, a szeretet legnagyobb tényét gyakorolta. Jöjj hozzám, leányom, mert te kétszeresen beteg vagy. Először szenvedsz, mert nélkülözöd az Istent; gyere, hogy meggyógyulj, jöjj hozzám. Másodszor szenvedsz semmiséged és nyomorúságod miatt; ez pedig nagy űrt alkot lelkedben, amelyet nekem kell kitöltenem!«

SZENTSÉGLÁTOGATÁSOK ÉS EUCHARISZTIKUS VIRRASZTÁSOK

»Ha az Urat valóban szeretnénk, — mondta az arsi szent plébános — akkor mindig lelki szemeink előtt tartanánk az aranyos tabernákulumot, Isten házát. Ha utazunk, és észreveszünk egy tornyot, kell, hogy ennek megpillantása annyira megdobogtassa szívünket, hogy tekintetünket le se tudjuk venni róla.«

Mária Márta nővér szeretete a szentségi Jézus iránt igazán ilyen volt. Szíve és szeme mindig a tabernákulum felé irányult.

Midőn a kertben lelki beszélgetését folytatta a plébániatemplom szentélye mellett, soha sem volt rábírható, hogy a templomnak hátat fordítson. Napközben legalacsonyabb foglalkozásai mellett is gondolatai állandóan a tabernákulumnál jártak.

Az Üdvözítő esdekelve kérte is őt erre: »A szeretet szentségét azért rendeltem, hogy az embereknek társa lehessek, — szólt a Mester. — Kell, hogy folyton Velem társalogj, hogy szíved állandóan a Szívemmel beszélgessen. Szólj Hozzám, tekints Reám!… Ezt fogod majd tenni az egész örökkévalóságon át is! Itt megtalálod a lélek táplálékát, az igazi nyugalmat, a lélek itt van a központjában.«

Más alkalommal keresztrefeszítve jelent meg előtte az Úr Jézus, és Szentséges Sebeinek vérét mutatva neki, így szólt: »Mindenki elhalad Mellettem, senki sem veszi figyelembe Véremet! így van ez szeretetem szentségében is; egy pillanatig reám gondolnak, azután ismét megfeledkeznek rólam.«

Leányom, Én éppúgy vagyok itt jelen, mint a mennyországban. Irántatok való szeretetből időzöm a Tabernákulumban, s oly kevés lélek jön hozzám látogatóba.«

Az Úrnapját és a Nagycsütörtököt, az akkor szokásos szentséglátogatások miatt, kedves nővérünk mindig boldogan üdvözölte. Örömébe azonban éles fájdalom vegyült, látva, hogy az eucharisztikus Úr Jézust mily kevéssé ismerik, s mily kevéssé szeretik. Az isteni Fogoly panaszai mélyen meghatották: »A szentségtartóban éppúgy hallgatok, mint a betlehemi istállóban. Sokan jönnek látogatásomra, egyesek kíváncsiságból, mások hiúságból; ez utóbbiak megbántanak engem. Rajtatok áll, hogy engeszteljetek Engem összeszedettségetekkel és hallgatásotokkal!«

Az engesztelés kötelességét sürgetve, amely az isteni Szívnek alkalmat ad kegyelmeinek teljes mértékben való osztására, az Úr folytatta: »Ha találok egy szívet, mely Engem szeret, s Engem kárpótolni törekszik, gyönyörűségemet lelem benne… Leányom, ezért akarom, hogy te éjjeledet-nappalodat egyaránt e szent gyakorlat végzésére fordítsd.«

Tudjuk, hogy e kiváltságos léleknek eucharisztikus virrasztásai miként folytak le. Midőn a többiek számára a pihenés órája elérkezett, az ő számára egy második élet vette kezdetét. Egy magányos élet, amelyet a szeretet Királyának lábainál töltött, s amelyről a szerzetesi testület semmit sem tudott. Mária Márta nővér szemlélődött és hálálkodott… s legfőképpen könyörgött és engesztelt. Különösen a bűnösökért és tisztítótűzben szenvedő lelkekért imádkozott. Úgyszólván a paradicsom ajtajában állt, hogy azt a lelkek előtt az Úr Jézus Szent Sebeinek érdemei által megnyissa.

Fáradtság, unalom, félelem és sok egyéb kísértés e virrasztások alkalmával sem hiányzott, amint azok különben sem hiányoztak életéből.

Mindazáltal az isteni Mester, aki őt mint második Mária Margitot kezelte, a legtöbb esetben szeretetének leggyengédebb megnyilatkozásaival halmozta el. Az Üdvözítő alázatos jegyesével titokzatosan járt el, de úgy látszott, a legritkább és legmagasztosabb kegyelmekkel akarta elárasztani… Neki is megmutatta imádandó Szívét, e lángoló tűzhelyet… Elvette jegyese szívét, hogy megolvassza azt Szeretetének tüzében.

Mária Márta nővér — folytatta a főnöknő — kézzelfoghatóan érezte, hogy a szíve kivétetett, és hogy a helye üres maradt. Naivságában így szólt hozzám: »Kedves anyám, mindeddig nem tudtam, hogy az ember szíve a bal oldalon van.« Jézus többször megismételte az isteni rablást.

A szent virrasztást némelykor nem a kóruson, hanem a kórus ajtajában végezte, vagy a kolostori templom közelében levő kis szobácskában. »Mindenütt megtalállak«, — szólt ilyenkor az isteni Jegyes. — Nincsen fal, amely meg tudna akadályozni abban, hogy veled legyek.«

Más alkalommal így szólt: »Áttöröm a falat, mely elválaszt bennünket, és jövök hozzád, kis gyermekem!« Aznap este oly csodálatosan szép volt az isteni Jegyes, hogy kedves nővérünk lelke a szeretettől szinte magánkívül volt, s az éjnek hátralévő része mennyei boldogságban villámgyorsan eltűnt. »Most— szólt a Mester — idehozok mindent, ami képes téged kielégíteni; később majd csak olyasmit kapsz, amitől a természet undorodik. Nektek a szenvedés által kell kegyelmeket kieszközölnötök, miként a megdicsőültek a szeretet által nyerik el azokat.«

Ilyen és hasonló természetű kijelentések, amelyek megsejttették vele a jövőt, nem tudták kedves nővérünket megrendíteni vagy elijeszteni. Nem ő maga választotta-e osztályrészéül a szenvedést a Mesterrel való egyesülésben? Minden örömittasságnál többre becsülte áldozattá vált Jegyesének társaságát: »Azok az éjszakák a legélvezetesebbek, amelyeket a keresztrefeszített Jézus társaságában töltök. Ilyenkor érzem magam a legájtatosabbnak és a legjobban megerősítve a napi munkák és szenvedések elviselésére.«

E virrasztásoknál, akár örömöt, akár szenvedést hoztak, az Üdvözítő gyakran leereszkedett hozzá, cselekvő szerepet választva. Előírta az éjjeli programot, sugallta neki a szándékokat, vagy pedig kérdéseket intézett hozzá, hogy buzgóságát felélénkítse, szeretetét fellobbantsa:

»Leányom, mit csinálsz itt?« — Mester, itt vagyok, hogy Téged szemléljelek, és Neked hálát adjak.« — Én meg — felelte Jézus — azért vagyok itt, hogy újabb kegyelmekben részesítselek.«

Miután több órán át hagyta imáiba elmerülni, és egy utolsó szeretettel teli pillantást vetett reá, mint a szerető édesanya fáradt gyermekére, reggel felé az Úr megparancsolta neki a pihenést: »Most már elég, mehetsz pihenni.« (1868)

Ilyesmi ritkán fordult elő, mert a sok munka és szenvedés dacára, a tabernákulum Lakója rendszerint azt kívánta tőle, hogy magányának társa legyen.

Egy este Mária Márta nővér beteg volt, ereje végleg kimerült. Tisztelendő anyánk azt parancsolta neki, kérjen az Üdvözítőtől annyi egészséget, amennyi elég ahhoz, hogy szolgálatát jól elláthassa. Jézus így felelt: »Ha kész vagy az éjszakát lábaimnál tölteni, megnyered a szükséges erőt.« A főnöknőtől erre felhatalmazva, kimerült természetének megborzadása ellenére kedves nővérünk engedett az isteni akaratnak… S másnap visszanyerte erejét és jó egészségét.

Az isteni Mester különben is átéreztette kis áldozatával e követelésének értékét: »Két lámpám van, mely Előttem ég, — így szólt egy este — az egyikre nagyobb örömmel nézek, és ez te vagy. Látod, leányom, mily kitüntetés számodra, hogy itt tartlak lábaimnál! Te itt vagy, hogy Szívemet meghódítsd, és hogy Engem itt tarts társul az egész szerzetesi testület javára.

Te igen boldog lehetsz, mert sok alkalmat nyújtok arra, hogy Engem szeress. Neked ajándékozom a nappalt és az éjtszakát; de számon is fogom kéri tőled ezt az időt…«

Még más értékes buzdításokat is kapott Mária Márta nővér buzgóságának felszítására. Hallotta az Atyaisten szelíd, jóságos hangját: »Angyalaim társává teszlek, hogy imádd Fiamat, és vele maradj.«

Szalézi Szent Ferenc hozzáfűzte: »Nagy megtiszteltetés számomra, hogy egyik leányom az angyalok társaságába helyeztetett azért, hogy Jézust imádja, és az emberekért imádkozva, testvéri szeretetet gyakoroljon.«

Az angyalok és nővérünk között bizonyos szent versengés jött létre. E boldog lelkek serege így szólt: »Nekünk csak lelkünk van, de neked tested is van; tested, amelynek minden egyes tevékenysége Istent dicsőíti. Olyan legyen a tested, mint az égő lámpa, amely mindenütt és mindig ég, és felemészti magát Királyunk szolgálatában, Iránta való szeretetből.«

Főképp az Oltáriszentség előtt vált az imádás szellemétől áthatott kedves nővérünk testben-lélekben egyaránt a szeretet égő áldozatává… térdenállva, mozdulatlanul Annak szemlélésébe elmerülve, Akit egyedül szeretett.

Az Eucharisztia hatása nem szűnt meg Mária Márta nővérnél akkor sem, mikor a kórusról eltávozott. Hogy is felejthette volna el Jézus szavát: »A tabernákulumot mindenhová magaddal kell vinned !«

MÁRIA MÁRTA NŐVÉR ÉS A SZERZETESREND

Munkám ez első részét nem fejezhetném be jobban, mint azáltal, hogy Mária Márta nővérünket elkísérjük szerzetesrendbe és a nevelőintézetbe.

Már ismerjük erkölcsi érzületét, engesztelő misszióját, láttuk az Éggel való mélyen érzelmes érintkezését. Most környezetében és mindennapi életében fogjuk őt megfigyelni.

»Íme, mily jó és mily gyönyörűséges a testvéreknek együtt lakniok.« (Zsolt. 132, 1)

Az intézet nagy családjában a szorosan vett szerzetesrend olyan, mint egy nagyon kedves kis család. Ez vesz fel, fogad társul és részesít nevelésben minden egyes szerzetesnőt. Itt, a szent alapítók iskolájában nőnek ők naggyá Jézusnak, az isteni Jegyesnek megismerésében és szeretésében; itt fonódnak a természetfölötti szeretet kötelékei egy tisztelendő anyával és kiválasztott egyénekkel, még pedig oly szorossá, hogy a halál sem képes azokat elszakítani. Ennek a testületi szeretetnek valami sajátságos színezete van, amely gyengédségből, hálából és tiszteletből tevődik össze. Mindez megvolt Mária Márta nővér érzületében, abban a »tiszteletben«, amellyel ő a chambéryi szerzetesi közösség iránt viseltetett.

Ezt jórészt újoncmesternője, Blanc Mária Alexia tisztelendő anyánk alapos oktatásainak köszönhette. Ez utóbbi az újoncnőknek tartott oktatásaiban sohasem szűnt meg arról a szeretetről, tiszteletről és háláról beszélni, amellyel a szerzetesi közösség iránt tartozunk, »amely szeretetet tanúsított velünk szemben, mikor tagjai közé fogadott bennünket«. E pontban minden hibát, minden hanyagságot szigorúan megrótt: »Mindenekelőtt és leginkább — szokta volt hangsúlyozni — a szerzetesi közösség javát kell szem előtt tartanunk. — Szolgálatunkban ne magunkat tekintsük, se a magunk kényelmét, hanem a szerzetesi közösség javát és érdekét. — Ha a közösség érdekéről van szó, ne igyekezzünk kivonni magunkat a munkából. — Ott, ahol a szerzetesi közösség összegyűlik, figyelemnek, udvariasságnak, előzékenységnek kell uralkodnia, nem pedig közömbösségnek és nemtörődömségnek. — Jön a közösség: tehát legyen minden tökéletes rendben! — A Közösség! ez a szó éltessen benneteket!«

Ilyen vágású szavak kitörölhetetlenül vésődtek be az újoncnők szívébe. Senki sem volt azonban ezektől jobban áthatva, mint éppen a mi buzgó laikus nővérünk. Szerzetesrendjében minden szent volt számára, a legközönségesebb dolgok épúgy, mint a legmagasztosabbak: anyagi érdekek, összejöveteli helyek, hagyományos szokások, lelki javak, nővérek és előljárók egyaránt. Mária Márta nővér nagyon szerette szerzetesi közösségét. Ami azt illeti, semmi sem volt közömbös a számára.

Észre lehetett venni, hogy fájt neki, hanem vehetett részt a családias jellegű összejöveteleken, amelyek a szerzetesi életben oly kedélyesek. Viszont ha valamelyik nagy ünnepnap némi pihenőt hozott neki, s főképp, mikor a nevelőintézet szünideje szokásos munkájának egy része alól felmentette, kitörő örömmel sietett közénk, és ajánlotta fel szolgálatait fehér fátyolos társnőinek.

A betegek látogatása számára boldogság volt. Kevés szóval, de gyengéden fejezte ki előttük testvéri szeretetének érzelmeit és meleg érdeklődését. Ha valamelyik beteg közel volt a halálhoz, páratlan odaadással és buzgósággal ajánlotta fel érte imáit és szenvedéseit, anélkül, hogy erről bárki tudott volna. Ő együtt élt másvilági közösségével…! Később majd meglátjuk, mily szeretettel teli összeköttetésben állott a szegény elhunytakkal.

S mit mondjunk az elöljáróival szemben tanúsított szeretetéről? »Kedves anyánkért mindent megtennék — mondogatta Mária Márta nővér, — meg is hagynám magamat ölni!« Ha elöljáróit gondokkal terhelteknek látta, nem tudta megállni, hogy meg ne vigasztalja őket: »Jó anyám, — mondta némelykor—fáj látnom, hogy bensőleg szenved!«

Ő egészen a szerzetesi közösségé volt, neki adva erejét a kimerülésig, nappali és éjszakai imáit és szakadatlan áldozatait.

Ima, áldozat! Lelki arculatának ezeket a vonásait már ismerjük. Kedves nővérünk az egész világ számára ima és áldozat volt, de mindenekelőtt szerzetesi közössége számára.

1866-ban és 67-ben az Üdvözítő ismételten így szólt hozzá: »Látod, leányom, neked a nyáj gondját kell viselned, épúgy mint Nekem… Naponként ki kell fizetned szerzetesi közösséged minden egyes tagjának adósságát isteni igazságomnak …Téged teszlek felelőssé felebarátaid hibáiért. Áldozat leszel, akinek mindennap engesztelést kell nyújtania mindenki bűneiért!«

Ugyanezen évek folyamán hasonló utasításokat kapott Deglapigny Mária Paulina egykori főnöknőnk részéről, aki 1873 július 30-án mégegyszer eljött hozzá, hogy előbbi üzeneteit kiegészítse és szabatosabban körvonalazza.

»Ha egy főnöknő már látta, hogy az isteni igazságosság mily szigorú elégtételt kíván a szerzetesi lelkektől annyi kicsiny hibáért, amely oly könnyen elkerüli figyelmüket, hőn óhajtja, hogy őket minden adósságtól menteknek lássa, mikor haláluk pillanata elérkezik. Azért azt a kegyelmet kértem számotokra Istentől, hogy egyiktek se hagyja el a földi életet anélkül, hogy az isteni igazságossággal szemben fennálló adósságát le nem rótta volna; és hogy ennek a szerzetesi közösségnek egyik tagja magára vállalhassa annak pótlását, ami ez adósságok kiegyenlítéséhez még hiányzik. S te lettél erre kiválasztva. Ezért, mikor valakinek meg kell majd halnia, te sokat fogsz szenvedni. Ezt nem szabad elfeledned.«

Mária Márta nővér tehát úgy tekintette magát, mint akire a szerzetesi közösségben és a szerzetesi közösségért az ima és az engesztelés feladata hárul. Emlékezzünk csak vissza, felajánló imájában ez világosan kifejezte:

»Megígérem a mi Urunk Jézus Krisztusnak, hogy minden reggel felajánlom magam a mennyei Atyának, a keresztrefeszített Úr Jézus Szentséges Sebeivel egyesülve, az egész világ üdvéért és az én szerzetes közösségem javára és tökéletesedésére. Megígérem az Úrnak, hogy szent kegyelme segítségével és a bűnbánat szellemében minden tíz percben felajánlom Szentséges Sebeit és Szentséges Testét a mennyei Atyának, hogy minden cselekedetemet Szentséges Sebeivel egyesítem… szerzetes közösségem minden szükségletéért, az újoncokért és a növendékekért s engesztelésül mindazokért a bűnökért, melyeket itt elkövettek.«

A jó Isten, úgy látszik, szívesen fogadta e felajánlást, ha megnézzük azokat az áldásokat, amelyek azt követték. 1868 október 8-án Mária Márta nővért jelölték ki a kertész nővér helyettesítésére, aki akkor évi lelkigyakorlatait végezte. »Leányom, — mondta neki az isteni Mester — ma kertész leszek veled.« Miközben dolgozott, Jézus hirtelen megjelent előtte, úgy, amint feltámadása után övéinek megmutatta magát. Szentséges Szívének dicsőséges sebét feltakarva, s karjait alázatos szolgálója felé kitárva, kimondhatatlan gyengédséggel így szólt hozzá: »Add nekem szívedet!« Midőn ő ezt sietve felajánlotta Neki, érezte, hogy az Úr elfogadta azt, és hogy szeretettel telve, eltüntette azt a magáéban. »Most már teljesen a te szerzetesi közösségedé vagyok!… Ez az egyesülés nemcsak a te érdekedben történt, hanem szerzetesi közösséged minden egyes tagja javáért is.«

Jézus lélekben végigvezette őt az egész zárdán, miközben mindenegyes hivatalra és szolgálatra áldását ígérte: »Mondd meg anyáidnak, ne féljenek semmit, nagyon szeretem őket.«

Az Úr többször megismételte e megnyugtató kijelentéseit: »Szükségeitekben kérjetek, és én adok… Életetek legyen hála és odaadás… Ne aggódjatok semmiért, csak arra legyen gondotok, hogy engem szeressetek, és nekem hálát adjatok. Akkor én mindennek gondját viselem.«

Más alkalommal így szólt: »Lélekben állítsd magad elé a rend összes tagját, és kérj tőlem kegyelmeket mindenki számára… közösséged nem ismeri a kincset, amely birtokában van. Mondom neked, amíg ezt a kincset bírja, semmitől sem kell félnie! Leányom, az a kincs Én vagyok, tebenned.« S nővérünk tisztán látta, hogy minden bennfoglaltatik a mi Urunk Jézus Krisztus Szent Sebeinek ama felajánlásában, amelyet szüntelenül végez.

»Nagy fáradságunkba került e szavakat kicsikarni belőle, — jegyzi meg a kézirat. — Határtalan zavarában óriási megerőltetésébe került, míg nagy nehezen eldadogta azokat.«

A kéziratok már az elnyert kegyelmeket is jelzik. Tisztelendő anyáink tolla alól minduntalan a hála szavai buzognak elő az oltalomért, amely szerzetesrendünket szinte láthatóan körülveszi. A kolostor évkönyvében 1873-ból keltezve találunk egy feljegyzést, amely Teréz Eugénia tisztelendő anyánktól ered, aki akkor helyettes főnöknő volt: nekihevült szívvel hirdeti ebben, hogy »csak az Égben fogjuk látni, mennyire szereti Isten a mi szerzetesi családunkat.« Igen burkolt célzás, amely azonban most már egész világos előttünk.

Ugyancsak ő jelenti ki a Mária Márta nővérre vonatkozó okiratokban: »Lehetetlen felsorolni mindama kegyelmeket, amelyeket rendünk ez alázatos leány által nyert, aki ismeretlenül él nővérei között… Érezzük valóban ez áldott gyermeknek természetfölötti és látható segítségét. Minden sikerül, amit ő vállal magára. Minden, amit erre az egyszerű lélekre bízunk, megszaporodik oly módon, amely eszünkbe juttatja a sareptai olajat és lisztet és kifogyhatatlan hordót.

1868 március 7-én az Üdvözítő elküldte kis szolgálóját, hogy a burgonyakészletet, amely fogytán volt, megáldja. Meghagyta neki, hogy boruljon térdre, s alázza meg magát mélyen, azután vessen rá három keresztet a Szentháromság nevében és dicsőségére.« Alázatos laikus nővérünk abban a pillanatban megérezte, hogy a Szentháromság kegyesen fogadta imáját. Este így szólt hozzánk: »Anyám, hinnünk kell, hogy mindvégig lesz burgonyánk, hiszen az Üdvözítő megmondotta.« És valóban, minden emberi számítás ellenére, az igen kis készlet nem lett kevesebb, jóllehet minden nap bőven vittünk belőle, amennyi csak kellett a nevelőintézet és a szerzetesi testület számára. Kitartott az újig. S oly jó volt, hogy midőn június végén a szerzetesnők az utolsókat ették belőle, korai burgonya gyanánt ették, olyan friss volt. A konyhában szolgáló nővéreink nem tudták, mit gondoljanak, és így szóltak: »Ez igazán rendkívüli dolog; itt csoda történt.« (Kézirat)

1885 július 19-én Mária Márta nővér nagy gonddal rengeteg málnát szedett, másnap meg a szilvára került a sor. Mialatt kosarait megtöltötte, bensőleg valami arra ösztönözte, hogy a málnabokrokhoz visszatérjen. »De Jézusom, — szólt — én tegnap mindent összeszedtem, nincsen ott már semmi.« Mivel a benső ösztönzés egyre erősebb lett, jó laikus nővérünk engedett neki. Mily nagy volt meglepetése, mikor a bokrok szinte roskadoztak a nagy és szép málnaszemek súlya alatt! »Leányom, azért raktam azokat ide, hogy neked örömöt szerezzek azzal, hogy elviszed őket nővéreidnek.« — »Ó! Köszönöm, jó Mester, mily jó volna jövőre is ennyi!«

Legidősebb nővéreink csodálkozva emlékeznek vissza a pazar mennyiségű gyümölcsre, amely akkoriban a kertben termett. Úgy látszik, az Úrnak öröme telt a gyümölcs megszaporításában, mert kis választottja volt megbízva annak leszüretelésével. »Te vagy a család kis gyermeke, — szólt Jézus — akit szüretelni küldenek, a Mester pedig mindent megtesz, ami kell, hogy találj is.«

Egy lelkigyakorlat alatt kedves nővérünknek engedelmességből segítenie kellett az eltennivaló szőllő szüretelésében. Ez igen nehezére esett. Teréz Eugénia tisztelendő anyánk beszéli: Megtörtént, hogy kedves gyermekünk kilenc kosarat is megtöltött egy már leszüretelt helyen… Csodálkozva azon, amit hozott, így szóltunk hozzá: »De honnan vette ezt?« — »Jaj, én magam sem tudom, hogy történt ez; — válaszolta — alighogy egy fürtöt levágtam, már egy másikat láttam mellette.«

Más alkalommal hasonló csodás esemény késztette egyik kerti nővérünket erre a megjegyzésre: »Hogy történik ez? A fákon semmi sem látható, s Mária Márta nővér mégis mindennap megtölti gyümölcsös kosarait!«

Egyszer a házban kifogyott az égő olaj. Kétségbe esve e miatt, Isten szolgálójához fordultak. S íme, jóllehet ő sem újította meg készletét, az ő üvegjéből mégis csak olyan kevés hiányzott, hogy nagy örömére ki tudta elégíteni nővéreit.

Ha a hordókban a bor megsavanyodott, vagy a pincében a burgonya megromlott, az engedelmesség Mária Márta nővért küldte, hogy a bajon segítsen. A kereszt jelével felvértezve magát, a Szentháromsághoz és az Üdvözítő Szent Sebeihez folyamodott, — s a bor újra kitűnő lett, a romlott burgonya megszáradt, a többi meg ép maradt.

Azok a szerzetesnők, akik alkalmaztatásuknál fogva látták e károkat, nem tudtak hova lenni a csodálkozástól, s mivel nem tudták, kinek tulajdonítsák e csodákat, úgy vélték, hogy azokat főnöknőjük szentségének köszönik. Kedves anyánk mindent feljegyzett és hallgatott.

Főkép lelki javak tekintetében tartozunk nagy hálával a mi kedves kiváltságos nővérünknek.

»Egyedül Isten tud erről ítélni, s csupán ő tudja azok számát«, — olvassuk az egyik kéziratban. Ez az elöljárók bizonysága, akik egyedül tudtak azokról, s akik nézetüket így foglalták össze röviden.

A szerzetesi testület erről nem tudott. De, jóllehet ismeretlenek voltak a kegyelem csodái, amelyek kedves nővérünkben végbementek, mégis mindenki egészen különös bizalmat helyezett imáiba, hiszen érezni lehetett, mily kedvesek azok Isten előtt. A megpróbáltatás pillanataiban mindenki szívesen ajánlotta magát közbenjárásába. S ilyenkor a jámbor laikus nővér egy tekintetével, egy szavával megszerezte a megkönnyebbülést, amelyre a nehézséggel küzdő léleknek szüksége volt.

»Egyszer egy fiatal nővér ezt kérdezte tőle: »Mit kell tenni, Mária Márta nővér, hogy a jó Isten egy kissé elkényeztessen bennünket ?… Mária Márta nővér egy pillanatig fürkészőleg nézett a kérdezőre. »Soha — jelentette ki a nővér, — sohasem fogom elfelejteni ezt a tekintetet… azokat a tágra nyílt, tiszta, kutató szemeket, amelyek, úgy éreztem, lelkem legmélyére hatoltak. Szóval ki nem fejezhető érzést tapasztaltam, amely annál mélyebben megindított, mivel oly ritkán lehetett látni, hogy a kedves laikus nővér szempilláit felemeli. Néhány pillanat múlva, amelyek nekem hosszúnak látszottak, szelíden, részvevő, de egyszersmind méltóságos hangon így felelt: »Nővérkém, csak Őt szabad látni!… csak Őreá szabad gondolni!… csak Őt szabad szeretni!… semmit, csak Őt!…«

Ugyanarra a kérdésre egy másik nővérünk ezt kapta feleletül: »Nővérem, mélyen megkell alázkodni!… mélyen… nagyon mélyen meg kell alázkodni!…«

Tisztelendő anyánk hozzáteszi: »Ezek a tanácsok e lelkek számára valóban a jó Istennek sokatmondó szavai voltak!« (Kézirat)

Érthető, amint már jeleztük is, hogy főkép elöljáróink siettek buzgón kedves gyermekükhöz, ha valami kínos esemény fenyegette a szerzetesi testületet.

S az isteni Mester, akit kis kedvencének imái meghatottak, gyakran kegyeskedett megnyugtatni őket alázatos közvetítője útján: »Én vagyok e szerzetesi testület főnöke!… Mindenkor meg fogom azt védelmezni,« — mondotta végtelen jósággal.

A veszélyekkel együtt szaporodtak a megoltalmazást biztosító ígéretek. 1870 augusztus havában az Üdvözítő ezt az üzenetet küldte tisztelendő anyánknak: »Mondd meg főnöknődnek, ne nyugtalankodjék : a baj nem közelít meg benneteket…«

1871 február 29-én az Úr megújította e biztonsági Ígéreteit: »A gonosz lélek dühös szerzetesi testületedre, mert abban a Szent Sebek tisztelete által megnyílt a kegyelmek forrása. A te szerzetesi testületed olyan, mint a háborgó tengeren hánykódó hajó. De nem fog elveszni, mert én vagyok a kormányosa.«

1873-ban, majd 1878-ban újabb biztatásokat kaptunk: »Összes jegyeseimet névszerint ismerem… Nagyon szeretem látni azokat, akik hívek hozzám.«

»Jó Mester, — szólt hozzá Mária Márta nővér — ha mindnyájunkat ismersz, bizonyára vigyázni fogsz reánk, és megtartod nekünk jó atyánkat, Msgr. Bouviert?…« — »Oltalmazni foglak benneteket zárdátokban, — felelte Jézus — megadom nektek békémet, és megtartom jó atyátokat is, mert még szükségetek van reá.«

1880-ban ez ígéretek még gyakoribbak lettek. Az Úrnap nyolcada alatt, midőn Mária Márta nővér kéréseit megismételte, megjelent neki a Kisded-Jézus, s újjával Szívére mutatva, így szólt: »Leányom, bár e Szív nem mondja minden pillanatban, hogy őrködik felettetek, elegendő, hogy egyszer mondta azt. Sok okotok volna a félelemre. De ne félj semmit, te kicsiny nyáj …Én megígértem, hogy megvédelmezlek benneteket.« 1881 május 8-án kedves nővérünk a kertben tartózkodott, s épen a szüretre gondolt, amely igen szépnek ígérkezett, de egyúttal a közeljövő eseményeire is, amelyek fenyegetőbbeknek látszottak, mint bármikor. Kérte az Istent, engedje meg, hogy e szép gyümölcsöket, amelyeket oly bőkezűen adott nekünk, élvezhessük is: »Látod, jó Mester, milyen szép itt minden, és a »gonoszok« mindent el akarnak pusztítani.« Erre hirtelen megjelent előtte az Üdvözítő, telve fönséggel és jósággal, s így szólt hozzá, karjait védőleg kitárva kertünk felett, amelynek legmagasabb pontján állottak: »Leányom, a »gonoszok« agyarkodnak ugyan rája, de én vigyázok.«

MÁRIA MÁRTA NŐVÉR ÉS A NEVELŐINTÉZET

»Amit egynek e legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek, azt nekem cselekedtétek.«(Mt. 25, 40)

AZ INTÉZET! E szó egy letűnt időt idéz emlékezetünkbe. E múltnak emléke azonban eleven maradt, akárcsak azé a rokonszenves ifjúságé is, amelynek a jókedve akkor zárdánkat megvidámította.

Láttuk, miként alakult meg újból egy császári rendelet kegyéből a chambéryi Vizitáció a múlt század elején.

Nevelőintézetünk 1806 szeptember 30-án nyílt meg, s 1903 április haváig állt fenn. Ez ugyan nem felelt meg egészen a szent alapító elgondolásának, és nehezen fért össze a szorosan vett szemlélődő élettel. Azonban a körülmények szükségessé tették. S kedves anyáink a mellett, hogy az oktatásban az önfeláldozásnak és az apostolkodásnak egyik formáját látták, úgy vélték, hogy a jövőben sem vonhatják ki magukat ez alól a Gondviselés és az elöljárók szava által reájuk rótt feladat alól.« (Blanc Mária Alexia tisztelendő anya életrajzából.) Az intézet különben mindenekelőtt a nevelés hajléka volt. Inkább a szalézi szellemű vallási és erkölcsi nevelésre fordítottak ott elsősorban gondot, mintsem a tulajdonképeni értelemben vett, az egyetemi követelményeknek megfelelő oktatásra és a diplomaszerzés előföltételeire. Sokan, akik most minden tekintetben kifogástalan életet élnek, itt tanulták meg e példás életmód titkát. És hányan vannak, akiknek számára a nevelőintézet a zárdai élet előcsarnoka lett!

Mária Márta nővér csaknem egész szerzetesi életét a növendékek szolgálatában töltötte. Mivel elöljárói már újoncidejétől fogva a nevelőintézet éttermében alkalmazták, feltételezhetjük, hogy azért választották ki éppen őt erre a szolgálatra, hogy ezzel is elősegítsék az Isten munkáját e kedves választott lélekben, mert napjai így még nagyobb magányban teltek. A szerzetesi testülettől így egy kissé távol, nem volt kitéve környezete megfigyelésének, és az anyák is ily módon zavartalanabbul érintkezhettek vele.

1866-ban növendékeink kedves és mosolygó körében megjelent a 25 éves és fiatal fogadalmas Mária Márta nővér alakja. Az évek múltak, a méhkas rajai folyton megújultak.

>> A nevelőintézet ebédlőjének fülkéje

Csak az étterem gondozója maradt ugyanaz minden évben, s egyforma szolgálatkészséggel, egyforma odaadással fogadja őket… mindaddig, míg egy napon fájdalmas megadással látja, hogy közte és a gyermekek között egy ajtó bezáródik, amely számára soha többé fel nem nyílik.

A levelek arról tanúskodnak, hogy egyetlenegy régi növendék sem tud visszagondolni az intézetben töltött éveire anélkül, hogy a jó Mária Márta nővér képe meg ne elevenednék előtte.

Senki sem gondolta, hogy rosszat cselekszik, ha »a jó Márta nővérre« kissé incselkedett! Naivságán mulattak, türelmével néha visszaéltek. Az erényes laikus nővér semmit sem vett rossz néven, és mindig megőrizte szokott egyszerűségét és jóindulatát.

»Márta nővér, milyen színű volt IV. Henriknek fehér sisakforgója?« — »Ó! Kisasszony, ezt a tanítónőjétől kérdezze meg, én nem jártam iskolába.«

Kedves Nővér, olvasta Ön Don Quichotte-ot?« — »Kisasszony, én nem tudok olvasni.« — »Ó! de kár! Az olyan szép könyv! Elkérhette volna lelkigyakorlatára!«

A gyermekek néha szinte megtámadták, hogy nagyobb darab kenyeret, gyümölcsöt, vagy csokoládét kapjanak tőle. Képzelhetjük a mi kis inyenceink hahotáját a következő felelet hallatára: »Ah! Kisasszonyok, meg kell tanulni mindent megenni, bármi legyen is az!«

Nos, hát igen, incselkedtek Mária Márta nővérrel. De mennyire szerették! S mily nagy befolyást gyakorolt ez az egyszerű s igazán alantas alkalmazásban levő szerzetesnő e fiatal leányok lelkére! Ha hellyelközzel irgalmatlanul bírálták is, viszont igazán helyesen ítélték meg őt, nagyon tisztán látták belső értékét, felismerték kiváló erényességét, és szentnek kiáltották ki! »Kedves Nővér, — szólt az egyik, — az ember hajlandó volna azt mondani, hogy Ön látja a jó Istent. — Ha Ön beteg, és helyettesítik, — jegyezte meg egy másik — nem mennek olyan jól a dolgok.« Az intézeti élet apró-cseprő dolgaiban többször megállapították imáinak hathatós voltát. Ha bizonyos kényes és nehéz ügyüket közölték vele, az Üdvözítő, szolgálójának ajkaira annyira az Isten szellemétől áthatott szavakat adott, hogy azok mély hatást keltettek bennük. Már szinte a mennyországban látták: »Kedves Nővér, ha majd a mennyországban lesz, emlékezzék meg… hogy ezen a helyen…« Hogy mi ment végbe e növendék és Mária Márta nővér között, nem mertük tőle megkérdezni, jegyzi meg a főnöknő, hogy azt a látszatot ne keltsük, mintha valami fontosságot tulajdonítanánk a dolognak.

Annyit tudunk, fűzi hozzá kedves anyánk, hogy Isten látható áldásával halmozta el az intézetet, amióta a mi kis kedves kiváltságosunk látja el ezt a szolgálatot. Itt még egyes meglepő dolgokat kellene közölni. Ilyen pl. a borral történt csoda.

Miután kedves nővérünk az étterem gondozásával volt megbízva, a növendékeknek szánt bort is el kellett készítenie bizonyos mennyiségű víz hozzáadásával. Égi Vezetője megparancsolta neki, hogy az így elkészített palackokat az Atya- Fiú és Szentlélek tiszteletére háromszor jelölje meg megváltásunk szent jelével. Ő ezt szokásává tette. Ez 1864 június havában történt. Ettől fogva a bor annyira megszaporodott, hogy Teréz Eugénia tisztelendő anyánk nem habozott e dolgot a kánai mennyegző csodájával összehasonlítani. »Egy liter bor — írja — sőt némelykor még kevesebb is elegendő 50—60 növendék étkezéséhez.«

Jóval később Breton Janka Franciska tisztelendő anyánk a következő sorokat vetette papirosra: »Minden évben a tanulmányi idő kezdetén Mária Márta nővér megjelenik főnöknője előtt, és engedélyt kér, hogy az internálás számára szükséges italt azon a módon készíthesse el, ahogyan az Úr őt arra megtanította. Az Úr pedig mindig megadta az említett kegyelmet, azzal a feltétellel, hogy tovább is megengedik neki azt a kemény életmódot, amelyet már évek óta folytatott. Mi magunk is ezt a tapasztalatot szereztük.«

Jézus így szólt Mária Márta nővérhez: kegyelemben nem azért részesülsz, mert a borral takarékos vagy, hanem a dicsőség miatt, amelyben a Szentháromság részesül, midőn e ténykedést oly nagy hittel, alázatossággal és ártatlan egyszerűséggel végzed.«

Isten végül megengedte, hogy e dolog szinte észrevétlenül történjék. Előfordult, hogy az éttermes nővér teendőit hirtelen mással kellett végeztetni. Ilyenkor a pince kezelésével megbízott nővér csak ilyesféle észrevételekre szorítkozott, mint pl.: »Nem vagyok képes megérteni a dolgot! Ha Mária Márta nővér szolgálja ki a növendékeket, jóformán semmi bort sem fogyasztanak …«

Különböző gyógyulások szintén a kedves laikus nővér szerencsés közbenjárásáról tanúskodnak. Beszéljenek a kéziratok:

»Az egyik növendéket igen erős lázroham fogta el. A baj gyorsan súlyosbodott, és a kis beteg állapota igen nyugtalanító lett. Mária Márta nővér, aki mellette virrasztóit, nagy hittel és bizalommal kilenc »Emlékezzél«-t mondott el. Másnapra a gyermek meggyógyult.«

1881 március havában még feltűnőbb eset történt:

»Egyik növendékünk két nap óta heves lázban feküdt. Kis betegünk állapota nyugtalanított bennünket, miértis kértük kedves kiváltságos nővérünket, imádkozzék felgyógyulásáért. Alighogy imáját befejezte, a gyermek abban a pillanatban meggyógyult, s kérte, hogy felkelhessen és adjanak neki enni… Nem mertünk szemünknek hinni: a leánykán a betegség semmi nyomát sem lehetett látni! Rögtön az osztályba sietett, és senki sem sejtette volna, milyen beteg volt. A betegápoló nővér csak ámult-bámult, a mi szívünkből pedig ezer hála szállt fel Istenhez, hogy ily nagy kegyelemben részesített«

Szinte felesleges megemlíteni, oly világos a dolog, hogy az odaadó éttermes nővér nem elégedett meg szolgálatának csupán anyagi természetű foglalatoskodásaival. Mivel mindenkor a természetfeletti világban járt, jöttében és mentében mindenekelőtt »gyermekeink« lelkére gondolt. Minden imája, áldozata, minden pillanatnyi gondja az övéké volt.

Az Úr különben állandóan ébren tartotta benne ezt az apostoli buzgóságot. Kinyilvánította isteni Szívének érzelmeit, hogy ezzel lelkesítse fogékony tanítványát; kinyilvánította neki, mennyire szereti e fiatal növendékeket. Egyik évben az iskolaév megkezdése alkalmával így szólt hozzá: »Nagy örömmel látom, hogy megjönnek a gyermekek. Ez az én kis nyájam, én magam őrzöm őket.« Majd más alkalommal: »Szeresd őket, miként én szeretem őket.«

Midőn Mária Márta nővér az Istentől kapott világosság fényénél látta e gyermekek egészen tiszta lelkiismeretét és a jó nevelés jótékony hatását, amely az igazi jámborság szilárd alapjait rakta le lelkükben, hálát adott ezért az Úrnak, és megható jóindulattal viseltetett növendékeinkkel szemben.

Hallgassuk meg, amint »jó Mesterének« őszintén megvallja, hogy — kétségkívül e gyengéd szeretettől indíttatva — a szentmise evangéliuma alatt szemét felemelte, »hogy e drága kicsinyeket láthassa.« — Figyeljük meg azután, miként vezeti őt vissza Jézus az oly csodálatosan gyümölcsöző áldozat útjára: »Ha te nem nézed őket, én magam nézem őket, és megáldom őket.«

»Vigy engem magaddal szolgálatodba mindenhová, hogy a növendékek mindig megtaláljanak« — mondotta neki az egyik napon.

Az ő kedvéért az Úr kegyes volt néhányszor személyesen, látható jelenlétével is megtisztelni a növendékek éttermét. »Ünnepi lakomára jövünk« — mondotta jóságosan.

Egyszer lelki szárazsága idején, három napi fájdalmas belső vigasztalanság után, kedves nővérünk az étkezés kezdetén, heves vágytól ösztönözve, ezt a szívből fakadó meghívást intézte Jézushoz: »Jó Mester, meg vagy híva a Vizitáció mennyegzőjére ebben az étteremben.« Az Üdvözítő így felelt: »Jövök, és pedig nemcsak Anyámmal, hanem, ha akarod, barátaimnak egyik nagy csapatát is magammal hozom.« Erre nővérünk meglátta a Boldogságos Szüzet és számos szentet és növendékeink őrangyalait. Az Úr gyönyörködve nézte valamennyit. A látomás az étkezés egész ideje alatt tartott, a nélkül hogy Mária Márta nővért eszének használatától megfosztotta volna. Kedves nővérünk folytatta szolgálatát, a lelke boldogsággal telt meg, külsőleg azonban semmi sem látszott meg rajta, kivéve mélyebb összeszedettségét és egészen mennyei arckifejezését. (1869 április 9)

Az Üdvözítő kegyes volt megnyugtatni is szolgálóját és ő általa az elöljárókat és az internátus vezetőit: »Az intézet nagy dicsőségemre szolgál a vallásos elvek és a jó nevelés révén, amelyben a gyermekek részesülnek.«

Ilyen eredmény a nevelők részéről nyilvánvalóan kiváló tulajdonságokat tételez fel: »Ez a foglalkozás sok önmegtagadást és nagyon bensőséges lelket követel. A gyermekek összes intézeti emlékeiket magukkal viszik a világba: tehát sok gondot kell fordítani növendékeitek lelkére.

A nevelőknek minden igyekezetükkel rá kell venniök őket, hogy hívek maradjanak a szentségek gyakori vételéhez a világban előforduló nehézségek és a kényelmes természet ellenére is. A szentségek gyakori vétele többek számára az üdvösség egyedüli eszköze lesz; vannak, akik e nélkül nem tartanak ki.«

Jézus kifejezést adott megelégedettségének a miatt, hogy a növendékek Szent Sebeit tisztelik. »Várom a növendékek visszatérését, mert ők dicsőítenek engem Szent Sebeim miatt. A szünidő tartama alatt a növendékek terjesztették az ájtatosságot.«

Érdeklődött kis vezeklési gyakorlataik felől. »Nekik jobban nehezükre esett az ozsonnai száraz kenyér (az 1870-es háború alatt), mint neked a böjtölésed.«

Érdeklődött egészségük felől: »Én gondját viselem a gyermekeknek. Állandóan s külön-külön szemmel tartom őket. Azért mondom ezt neked, hogy imádkozzál értük hozzám.«

Egyik évben a húsvéti szünidőben kedves anyáink haboztak a növendékeket hazabocsátani a városban kitört járvány miatt. Jézus azonban ezt izente nekik: »Az, aki a növendékek egészségét fenntartja, két napi távollétük alatt is meg tudja őket őrizni a járványos betegségektől.«

1871 április 6-án, nagycsütörtökön az Úr még ezt kívánta: »Akarom, hogy figyelembe vegyék, hogy öt év és két hónap óta, amióta a te ágyad a betegszobában van, ott súlyos betegség nem fordult elő.«

Mária Márta nővér ezt a betegszobában levő ágyát alig használta, mert az isteni Mester rendesen az Oltáriszentség előtt kívánta őt látni. — Nem volt-e tehát az Úrnak szinte érdeke, hogy szolgálója ne legyen kénytelen a beteg gyermekek mellett virrasztani?!

Az első szentáldozások előestéjén, valamint zavaros időkben az Úr úgyszólván Mária Márta nővér által vásároltatta meg az intézetnek szánt kegyelmeket: ilyenkor az imákat még buzgóbban kellett végeznie, a kereszt súlyát pedig még jobban érezte. Hiszen ez kedves nővérünk »feladatához« tartozott.

Az ő »feladatához« tartozott s az ő gondja volt továbbá az is, hogy imáival a síron túlra is elkísérje azokat a növendékeinket, akiket az Úr magához szólított, valamint hogy kövesse imádságaival azokat, akik tanulmányaikat befejezvén, visszatértek családjukhoz… és a létfenntartás gondjai közé.

Ezt soha el nem mulasztotta. S most azok, akik őt túlélték, a megpróbáltatás óráiban szívesen emelik tekintetüket az ég felé, hogy még most is kikérjék »a jó Márta nővér« pártfogását…

>> 6. rész, erényei, alázata, tisztasága

* * *

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Add meg elérhetőségedet, ezzel is segíted a szervezet munkáját, így tudunk értesíteni a projekt megvalósulásáról.

• Támogatás rendszeressége*
  • Havi támogatás
  • Egyszeri támogatás
• Támogatás összege*
  • 1000 Ft
  • 3000 Ft
  • 5000 Ft
  • Egyedi összeg
• Támogatás összege*
  • 1000 Ft
  • 3000 Ft
  • 5000 Ft
  • Egyedi összeg
• Egyedi összeg*
• Egyedi összeg*

• Név*
  Vezetéknév Keresztnév
• Email*
• Személyes üzenet
• *
  • Elfogadom a Támogatási, adatkezelési, és adattovábbítási feltételeket
• Az Ön által adományozott összeg
  0 Ft
• Email
  Ez a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni.

Δ

Evangelizálunk az online térben (Metropolita), evangelizálunk az utcán (Győztes Bárány Közösség), és mélyszegénységben élő családok között, akiket élelmiszerrel, tüzelővel és taníttatással segítünk (Nyitott Ajtók Misszió), valamint egyengetjük állami gondozott gyerekek sorsát (Legyél Nevelőszülő!).

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005