Register
A password will be e-mailed to you.

VÁGY A MENNYORSZÁG UTÁN

» Lábaink tornácaidban állnak, Jeruzsálem.« (Zsolt. 121, 2)

Most pedig, Jézus felszólítására, Mária Márta nővérrel együtt emeljük lelki szemeinket az Ég felé. Az ő lelke sokkal inkább az Égben élt, mint a földön: hite mintegy láthatóvá tette a Mennyországot számára; a remény és a szeretet pedig lángolóvá tette utána való vágyakozását. Ezért történt, hogy szenvedései és örömei, saját tökéletesedésén való munkálkodása s rejtett apostolkodása közepette egyaránt élete állandóan és tökéletesen az Ég felé irányult. Az Égbe jutni, s azt a Szent Sebek által másoknak is megnyitni: ez volt egész életprogramja.

így jelent meg eddig előttünk Mária Márta nővér. És még jobban ilyennek látjuk, ha a kéziratok bizonyos lapjait jobban szemügyre vesszük. Szép és erőteljes gondolatokat találunk azokban feljegyezve az örökkévalóságról, amelyek az Üdvözítőtől erednek.

Ebben a záró fejezetben szinte ott állunk az oldalán, amikor betekint a túlvilág dicsőségébe. Leírjuk a mennyei haza utáni epedő vágyát és az égiekkel való oly szoros egyesülését, amely már előzetes részesedés volt a választottak boldogságában.

»Leányom, a föld semmi, — szólt az Úr Jézus jegyeséhez — az egész föld nem egyéb a semminél… Nézd az eget! Egyedül az Ég érdemli meg, hogy vágyódjál utána! Gondolj égi lakásodra, ne feledkezzél meg arról, hogy te az Ég nagy családjához tartozol. Szemedet tartsd mindenkor semmiségeden, szívedet pedig az égben.«

Felvilágosította szolgálóját az utolsó dolgokról, aki egyszer igen elérzékenyült, mikor Jézus látnia engedte, miként válik el a lélek a testtől: »A lélek visszatér Istenhez, kiinduló pontjához. A test szintén visszatér kiinduló pontjához, azaz a földbe. Az általános feltámadáskor a test csakis a mi Urunk Jézus Krisztus szent embersége érdemeinél fogva dicsőül meg. Akkor majd mindenható hatalmammal feltámasztom azt, a lelkek pedig örvendezni fognak, hogy boldogságukat megoszthatják szegényes földi életetek elválaszthatatlan társaival… Halálotok napját nem teszitek elég nagy ünneppé. Pedig ez az a nap, amelyen learatjátok, amit vetettetek.«.

Vajjon élvezte-e néha Mária Márta nővér a mennyei boldogság előízét? Megadatott-e neki a betekintés annak fényességébe? A kéziratok ezt több helyen állítják. »Ilyenkor — írja főnöknője — nem tudott hova lenni a csodálkozástól annyi szépség láttán… annyi jónak látta, amit a választottak bírnak. Valahogy ő is részt vett az ő élvezetükben… Lelke valóban megízlelt egy-egy parányit a Paradicsom örömeiből. Egészen eltelt vele, de szava nem volt az elmesélésére; csak sugárzó arckifejezése beszélt helyette, és árukodott arról a kimondhatatlan élvezetről, amit itt a földön semmi sem tud kifejezni.«

A kéziratokban azt is olvassuk, hogy 1873 február 27-én megjelent neki a keresztrefeszített Úr Jézus dicsőségében, szűzi lelkek kíséretében, akiknek a nevét is megmondta jegyesének. Azután a boldog kiváltságos észrevette »Mária trónjának zsámolyát«, amelyet a szüzek egész serege vett körül. Ezen a napon nem engedtetett meg halandó szemének, hogy magasabbra lásson, sőt Szeplőtelen Királynőnk lábait sem láthatta, hanem csupán trónjának talapzatát. »Azonban már ez a talpazat is valami oly szép, oly fényes és kiváló volt«, hogy nem tudta azt mihez hasonlítani, e fehérség mellett minden sötétnek látszott neki.

Itt meg kell említenünk, hogy Mária Márta nővér imádásban töltött éjszakái némelykor egész terjedelmükben ilyen magasztos érzelmek és látomások között teltek el. »Ilyenkor — mondotta — nem vagyok képes imádkozni; nem tudok mást csinálni, csak szemlélni és élvezni.«

Mária Márta nővérnek nem mindig volt meg az a benyomása, hogy a lelke a magasságba ragadtatik. Némelykor az Ég látszott a földre leszállni.

Megtörtént, hogy Jézus egyedül jelent meg: miként a csillagok a nap előtt elrejtőznek, a választottak is eltűntek, hogy helyet adjanak Királyuknak, mikor ő bizalmasan beszélgetett szerelmesével.

Az Úr udvarától körülvéve is megjelen. »1869 április 4-e a gyönyörűségek napja gyermekünk számára, — jegyzi meg a kézirat. — A Gyermek-Jézus jött őt meglátogatni szentek kíséretében, akik között felismerte a vizitációs rend szent alapítóit, továbbá Szent Bernátot, Szent Klárát is. Mindegyikük megmondta neki a nevét, és Mária Márta nővér gyermek módjára egészen egyszerűen eltársalgott velük.«

A választottak benső és megható érintkezésben állottak pártfogoltjukkal, főképen ünnepeik napján. így 1867 október 4-én megjelent neki Assisi Szent Ferenc, dicsőségtől övezve, szinte »mint az Üdvözítő élő képmása, és arra biztatta, hogy önnönmagában szemlélje keresztrefeszített Jegyesének sebeit.

Tudjuk, hogy a mennyországban levő vizitációs szerzetesnőkkel való társalgást is gyakran élvezte. A mi szerzetesi testületünk tagjai, a Szent Sebek tiszteletének és kis nővérünk önfeláldozásainak boldog haszonélvezői, szívesen osztották meg vele boldogságukat. »Jézust választottam szeretetem egyedüli tárgyául, — mondotta egyikük. — Az Ő munkája volt egész tökéletességem, Ő készítette el mennyei koronámat.«.

Jézus a szüzek koronája, — Jézus minden szentek koronája, — miután a földön szeretetük tárgya volt«: íme, ez röviden összefoglalva az a félig meglátott valóság, amely Mária Márta nővért oly gyakran ejtette elragadtatásba!

Meg lehet érteni azt is, hogy miként a szomjúhozó szarvas a forrásvíz után, ő is egyre jobban epedett a mennyország után!

Szent nővérünk, Alacoque Mária Margit, egyszer ezt a kijelentést tette alázatos földi vetélytársának:

»A te mártiromságod egész életeden keresztül a megcsalatástól való félelem lesz és a mennyország látása, amiben oly gyakran részesülsz. E két dolog több szenvedést okoz majd neked, mint bármi más a világon.«

Ez mélységesen igaz volt… Félni a képzelődéstől, mily kegyetlen kín! Belelátni a mennyországba és itt maradni a földön, mily mártiromság! Mennyit szenvedett ezáltal nővérünk!

»A te szenvedésed az lesz, hogy földi dolgokkal kell foglalkoznod«, — mondotta az isteni Jegyes. Ez nem kevésbé volt igaz… Midőn e kedves lélek az Égből visszatért, nagyon nehezére esett neki visszatérni a földii foglalatosságokhoz, hiszen úgy epedt a vágytól az örök halmok után!

»Mi hasznod van belőle, jó Mester, — sóhajtott — hogy még élni hagysz engem?.« Vagy pedig: »Jó Mester, kérlek végy engem magadhoz!«

Ezekre az esdeklésekre Jézus így felelt: »Leányom, neked még maradnod kell. Én megyek, hogy elkészítsem helyedet. Még sok dolgot kell előtted feltárnom… Ha majd minden befejezéshez jut benned, magammal viszlek… A baj, amely majd meghozza halálodat, szent sebeimből fog kiindulni.«

És Mária Márta nővér megadással várt, mindennap igazán Istennek tetszőn teljesítve »feladatát«.

MÁRIA MÁRTA NŐVÉR UTOLSÓ ÉVEI ÉS HALÁLA

»Át fogok menni a csodálatos hajlék helyére, az Isten házáig.« (Zsolt. 41, 5)

Az 1887-ik év zárdánkra nézve igen fájdalmas áldozattal fejeződött be. Revel Teréz Eugénia tisztelendő anyánk egy hónapja hörghurutban szenvedett, ami komoly nyugtalanságba ejtett bennünket. Már úgy látszott, hogy javul az állapota, midőn a reuma, mely már régóta kínozta, hirtelen megtámadta a szívét. A veszély fenyegető lett, úgyhogy a beteget el kellett látni az utolsó szentségekkel. December 30-án reggel, még mielőtt a szerzetesi testületet összehívhattuk volna, tisztelendő anyánk csaknem egy pillanat alatt elragadtatott tőlünk. Alig néhány nővér vette körül zokogva az ágyat, melyben feküdt; a többiek szaladva jöttek a kétségbeesett kiáltásra:  »Anyánk meghalt!«

1888. január 4.-én könnyező családunknak vigasztaló angyalul Spinella Janka Mária Anna tisztelendő anyát adta az Isten, a jó Mária Márta nővérnek egykori újonctársnőjét. Hat évvel később, 1894-ben Breton Janka Franciska tisztelendő anya követte őt hivatalában. Azóta pedig egészen 1917-ig e két megboldogult főnöknő felváltva kormányozta szerzetesi testületünket.

Az Úr nem engedte meg, hogy Mária Márta nővér új főnöknői pontos tudomást szerezzenek azokról a kegyelmekről, amelyekkel szolgálóját elhalmozta.

Blanc Mária Alexia tisztelendő nővérünk, volt főnöknőnk, aki azokat a füzeteket, amelyek a bizalmas közléseket tartalmazták, mint lelkiismeretbeli letétet őrizte, Teréz Eugénia tisztelendő anyánk halála után új házi lelkészünkre, Collonge abbé úrra bízta, akinek kezében maradtak azok az Úr kiváltságosának haláláig.

Mária Alexia tisztelendő nővérünk 1893-ban halt meg. Laikus nővérünk egyik vigasztalása volt, hogy néhány éven át gyengéd figyelemmel vehette őt körül, aki utolsó bizalmasa volt, s akinek halála hosszú időre lezárta az isteni kegyek titkát.

Mária Márta nővér, akit az ilyen halálesetek rendesen igen érzékenyen érintettek, most teljesen nyugodtnak látszott, mert bensőleg meg volt győződve arról, hogy egykori főnöknője, akit mi siratunk, már élvezi az örök boldogságot. Hangoztatta, hogy »nem veszítettük el őt«. Ez az állítása oly határozott volt, hogy egyik kedves nővérünk egyszer megkérdezte őt: »De hát mondja végre, látta őt?« — »Igen, bizony — vallotta be, és kis munkakörének egyik helyét megjelölve, folytatta: — ‘ott’ láttam őt, de erről többet nem fog megtudni.«

Kedves nővérünk elérte ötvenkettedik életévét. Ezzel életében új korszak kezdődött.

Midőn egy alkalommal újból nagylelkűen belenyugodott két elhunyt főnöknőnk halálába, esdeklő kérésére az Úr megígérte neki a hallgatást azokat a rendkívüli kegyelmeket illetőleg, amelyekkel őt elhalmozta, és hogy egy mindig áthatolhatatlanabb fátyol rejtekben tartja majd őt. Ez utolsó időszakban a rendkívüli kegyelmekből, amelyekkel az Úr kitüntette őt, külsőleg semmi sem volt észrevehető; semmi, kivéve a hosszú órákat, amikor a jámbor laikus nővér mozdulatlanul, érzéketlenül, mintegy önkívületi állapotban az Oltáriszentség előtt időzött.

Állandó ima, munka, önmegtagadás, hallgatás, teljes megsemmisülés: ez volt az élete. Ez idő alatt azonban a Szent Sebek iránti tisztelet úgy csírázott a szívekben, mint a földbe vetett mustármag.

Itt átengedjük a szót Breton Janka Franciska tisztelendő anyánknak. A következő részletek csaknem kizárólag Mária Márta nővérnek abból a ki nem adott kisebb életrajzából vannak véve, amely ennek a megboldogult tisztelendő anyának tollából származik, aki Isten szolgálója mellett állott utolsó küzdelmében, s aki utolsó sóhaját felfogta.

»Rövidesen első megválasztásunk (1894) után ez a jó nővér tisztelettel és alázattal közeledett hozzánk: »Anyám, — szólt — a jó Isten azt mondja, hogy száraz botból is tud csinálni főnöknőt.« Nem tudtuk elfojtani mosolyunkat e váratlan felbátorításra, amely azonban igen alkalmas időben jött, s egyúttal csodálkozásunkat azon a tökéletes egyszerűségen, amellyel az elénk adatott.«

Nagy csapás volt kedves hölgyünknek a nevelőintézet beszüntetése 1904-ben. Erejét csaknem negyven év óta teljes odaadással »gyermekeink« szolgálatának szentelte. Gyermekeink most hiányoztak neki. Különben is… a föld oly szomorú volt, s jó Mesterét úgy érezte oly nagyon bántják!

Számkivetésben élő nővéreink sorsa, a fenyegető veszedelmek, amelyek között mi magunk is éltünk, az előkészületek, amelyeket a zárdában az esetleges elköltözésre való tekintettel meg kellett tennünk, mardosták szívét, annál is inkább, mivel Jézus minden kérésével szemben néma maradt.

Ha zaklattuk, nem tudna-e mondani valamit az isteni Gondviselés reánk vonatkozó szándékairól, mindig csak egy szava volt: »Ő nem szól semmit!…« Mit jelentett ez a hallgatás, amelyhez oly kevéssé szoktatta őt hozzá a jó Mester? A jelen órában már, ismerve mindazokat a megnyugtatásokat, amelyeket az Úr azelőtt tisztelendő anyáinknak adott, de egyúttal a fenyegetéseket is, hogy nem tartja meg ígéreteit, »ha a szeretet meglanyhul«, megértjük az aggodalmat, amely kedves nővérünk szívét szorongatta… Ilyenkor kettőzött hűséggel teljesítette »feladatát«, azaz: Jézus Szentséges Sebeinek felajánlását a szerzetesi testületért és a lelkekért. Haláláig, de főképp utolsó éveiben, egész lelki élete, úgy látszik, ebből állott: »Teljesítem feladatomat,« amint minden lelki számadásnál mondani szokta.

Mária Márta nővér ebben az időszakban sokat öregedett, anélkül azonban, hogy egyre gyakoribb gyengélkedése dacára az imában és a munkában tanúsított buzgóságában alább hagyott volna.

Bár munkája most egyszerűsítve volt: söprés, zöldség és gyümölcsszedés stb., mégis ugyancsak neki kellett látnia, hogy minden teendőjével elkészüljön! Az Úr azonban továbbra is megáldott mindent, ami az ő gondjaira volt bízva. Többek között az eperben bámulatos volt a termés. Midőn az intézetet bezárták, kénytelenek voltunk a kert terményeit értékesíteni, s ekkor »Mária Márta nővér epre« igen keresett volt.

Reggel négy órától fogva lehetett őt látni, amint dagadt és reumás lábaival a földre hajolva szedegeti azt a szép és jó epret, úgyhogy még hat óra előtt óriási mennyiséget adott át a gondnoknővérnek. Jó ismerőseink, akik azt megvették, az erdei eperhez hasonló, kiváló ízűnek találták. Talán kis isteni Segítője adta neki ezt a kivételes ízt?… Nem tudjuk. Az azonban biztos, hogy némelykor hallották, amint egy láthatatlan lénnyel társalog, és az a rendkívüli, igazán szerzetesi gondosság, amellyel gyümölcseit szedegette, bizony, azt bizonyítja, hogy Isten adományát látta minden egyes gyümölcsben.

Az isteni Jegyes alázatos jegyesét rövid időn belül megkoronázni készült.

Az 1906-i nagy szárazság idején kedves nővérünk szinte összetört az Isten igazságosságának súlya alatt. »A jó Isten nagyon elégedetlen, nagyon meg van sértve, mondta bizalmasan a helyettes főnöknő nővérnek. — »Nem látja, mennyire büntet?… Ah! Ő nagyon neheztel az emberekre !… Annyi rosszat követnek el!…« — »Kedves nővérem, — ellenkezett ez utóbbi — Ön mindig haragosnak látja az Urat,… pedig nem mindenekelőtt jó és irgalmas-e Ő ?…« — Ó! igen, Ő jó,… de annyira megbántják!… Az Üdvözítő annyit szenvedett érettük: most pedig büntet. Én mindennap imádkozom, hogy bocsásson meg, de én magam nem vagyok elég… mindenkinek kellene imádkoznia…”

Szegény kedves nővér! Igazat mondott. Az ő élete nem volt egyéb, mint imádság. Láttuk, amint előrehaladott kora dacára, legtöbbször fárasztó munkában eltöltött napjai után, keresztbefont karokkal a keresztútat járja, és a Szent Sebeket a világ üdvéért felajánlja.

Az utolsó karácsony éjjelén, amelyet a földön töltött, Jézus, úgy látszik, tudtára adta, hogy a közeljövőben el fog költözni ebből a világból, s ugyanakkor valószínűleg közölte vele azokat a szenvedéseket is, amelyeket még kívánt tőle.

Egyik nővérünk, aki az éjféli szentmisén mellette volt, hallotta, amint elszorult szívvel felkiáltott: »Ó! Jézusom, ezt nem!… Mindent, igen, mindent, de ezt nem!…«  Ez az »Ez!« talán egy fájdalmas, kínos betegség lehetett? Vagy a belső elhagyatottság, szeretett Üdvözítőjének távolléte…? Ő, aki megszokta a Kedves jelenlétét, a Vele való naponkénti érintkezést, nem tudott arról rettenetes szívfájdalom nélkül lemondani.

Ettől a naptól fogva mélységes szomorúság jelent meg az arcán.

Ereje szemmel láthatóan fogyott, és koránál sokkal idősebbnek látszott. A tél igen hideg volt. Ő azonban hozzászokott ahhoz, hogy az ilyen bajokat semmibe vegye, miért is mindig talpon volt, bár lábai alaposan megdagadtak, és erős reuma kínozta éjjel-nappal. Tél idején ez nála oly megszokott volt, hogy emiatt senki sem nyugtalankodott. Őszerinte a legjobb orvosság az volt, ha végigjárt a kerten, hogy bizonyos zöldségféléket keressen, még akkor is, ha hó borított mindent.

Azonban eljött a pillanat, amikor a folyton növekedő szenvedések már a betegszobához kötötték. Az orvos vesebajt állapított meg súlyos komplikációkkal. Másnap ő maga is megérezte közeli végét, és kérte az utolsó szentségek feladását. Ez 1907 február 13-án volt, a farsangi szentségimádás második napján.

Fájdalmas kálváriát kellett még járnia: a legmagasabb fokú megtisztulásnak öt hete várt még reá, amely alatt Üdvözítője jobban, mint bármikor, megoszttatta vele keserves kínszenvedése testi-lelki halálgyötrelmeit.

A felpuffadás és a fuldoklási rohamok elviselhetetlenné tették állapotát. Az orvosságok, amiket élete meghosszabbítására rendeltek, csak arra szolgáltak, hogy szenvedéseit növeljék, miközben oly kemény és oly hosszantartó belső elhagyatottságnak esett martalékul, aminőt még sosem tapasztalt.

Mindazáltal külsőleg pazar lelki kegyelmekben részesült. Jó Mestere minden reggel kegyes volt hozzá eljönni, hogy a szent Áldozásban megerősítse. Minden este meglátogatta gyóntatóatyánk, amit nagy hálával fogadott. E segítségekre nagy szüksége volt, mert hallatlan, hogy Isten engedélye folytán szenvedései és megaláztatásai mily magas fokot értek el.

Éreztük, hogy a természet ez utolsó erőfeszítésében valami titokzatosság rejlett. Nem térnénk el messze az igazságtól, ha azt hinnők, hogy azok az ördögi támadások ismétlődtek, amelyektől egykor annyit szenvedett.

Fájdalmas csend honolt a kedves beteg körül. Kínos volt az is, ha néhány szót szólt azokhoz, akik mellette őrködtek, vagy akik meglátogatták őt. A halál utáni vágy, úgy tűnt, igen messze áll szívétől, mert mindent eltávolíttatott, ami a halálra emlékeztethette volna.

Hallgatása hamarosan bizonyos félálommá vált. Mária Jacqueline nővér, fogadalmi ikertestvére, aki a betegszobában segédkezett, egész napjait mellette töltötte, legalábbis amennyire saját gyengélkedése megengedte, és a legodaadóbb gonddal vette őt körül, ha a hivatalos betegápolónak távol kellett lennie.

Minden reggel felkerestük, hogy meggyőződjünk róla, hogy még képes elvégezni a szentáldozást. Az utolsó hét folyamán erről több ízben le kellett mondani. Mi ment végbe a lelke és Jézus között?… Ez titok volt, amit senki sem tudott. Miután jó Mestere állandóan megosztotta vele saját szenvedéseit, nem akarta-e őt halálában is teljesen Magához hasonlóvá tenni ? Talán megsokszorozta fájdalmait mindazokért a nővérekért, akiknek még segítenie kellett, hogy a Szent Sebek érdemei által mennél előbb élvezhessék Istent, úgyszintén azokért a szegény bűnösökért és szenvedő lelkekért, akikért egész életét odaadta és feláldozta.

Ennek az áldozatnak három utolsó napja szívszaggató volt. Szüntelenül hívta az Úrat: »Mindenem..! Mindenem..! Jöjj! Jöjj! De jöjj hamar..!«

Bizonyos idő óta, mivel már teljesen felpuffadt, kénytelen volt karosszékben tölteni a napot. Hozzá kellett kötni a testét, mert állandóan előre csúszott. Szánalom volt őt így látni, egy pillanatnyi pihenése nem volt sem éjjel, sem nappal.

Szerelmese még most is meglátogatta őt a szentáldozásban, ő azonban nem szűnt meg még a hálaadás pillanataiban sem esedezni hozzá: »Szerelmesem..! Szerelmesem..!« Talán szent emberségét rejtette el előle, amelyet gyermekkora óta minden szentáldozásakor szemlélhetett? Vagy talán e pillanatnyi kegy még jobban fokozta azt az Isten után való epedést, amely csak az örökkétartó bírásban talál kielégülést? Isten tudja ezt.

Végre egy egyszerű szalmazsákra fektettük, mire egy kissé pihenni tudott.

A szerdáról csütörtökre, március 21-ére virradó éjtszaka borzasztó volt. Szünetnélküli kiáltásai: »Mama, segíts..! segíts..« tőrszúrások voltak mindnyájunk szívébe. A kiáltások csak reggel felé csendesedtek el. Meg voltunk győződve, hogy a gonosz lélekkel folytatott végső küzdelmében a Szűzanya végül diadalra segítette.

E drága mennyei Anya fájdalmas péntekének első vesperása alatt jött el a kiváltságos gyermekért, akit ő maga tanított a keresztrefeszített Jézus szeretetére.

Házi lelkész urunk a kedves haldoklót ismételten a feloldozás kegyelmében részesítette, és elvégezte mellette a búcsúzó léleknek Isten irgalmába való ajánlását. Kedves nővérünk az öntudatnak semmi jelét sem adta, de vonásain, amelyeket a szenvedés és az aggodalom az imént még összeráncoltak, lassan-lassan az örök pihenés nyugalma ömlött el.

Ez fenséges látvány volt. Emlékezetünkbe idézte azokat a haláleseteket, amelyeket egyes festmények jelenítenek meg előttünk, például egy Szent Lajosét, egy Xavéri Szent Ferencét, amint valami deszka-, vagy hamuágyon kiadják lelküket.

Mindannyian ott voltunk körülötte, s imádkoztunk érte.

Szerzetesi közösségünk talán ezerszer is elmondta ezt a fohászt: »Jézusom, Szent Sebeid érdemei által bocsáss meg nekünk, és könyörülj rajtunk!«, amelyet ő maga annyiszor ismételt haldokló nővéreinkért.

Ezek a kedves megboldogultak, azok a tisztelendő anyáink, akik őt az örök hazában megelőzték, nem voltak-e jelen láthatatlanul a szegény kis cellában? Mily szép kísérő menetet rendezhettek ennek az alázatos laikus nővérnek a mennyországba való bevonulásánál!

Este nyolc óra felé utolsó sóhaja oly csendes volt, hogy észre sem vettük azt… És míg mi folytattuk imádságunkat e szűzi holttest körül, bízvást hisszük, hogy azalatt a dicső mennyország lakói már látták ama víziók egyikének megvalósulását, amelyek ifjúkorának napjaiban annyira megörvendeztették Mária Márta nővér szívét. Lélekben a paradicsomba ragadtatva érezte magát. A megdicsőültek kissé megnyithatták soraikat, hogy elhaladva mellettük, Mária Márta nővér minél közelebb juthasson az Üdvözítőhöz, és karban elbájolóan énekelték: »Aki a legkisebb volt, az lesz a legnagyobb.«

»És felmagasztalta az alázatosakat!«

A HALÁL UTÁN

Mária Márta nővér arcvonásain elhunyta után nemsokára valami rendkívüli fiatalos üdeség ömlött el. Oly méltóságos és nemes kifejezést öltött az arca, aminővel életében sohasem bírt. A feloszlásnak nyoma sem látszott testén, jóllehet az üszkösödés napok alatt rányomta ólomszínű foltjait.

A rend szokása szerint kedves nővérünket felöltöztették szerzetesi ruhájába, a fekete fátyolra pedig fehér rózsakoszorút helyeztek. A jövőre való tekintettel Breton Janka Franciska tisztelendő anyánk az elhunyt hiteles személyi adatait zárdánk pecsétjével ellátott vasdobozba zárta és a holttestre helyezte, hogy személyazonosságát meg lehessen majd állapítani.

Isten szolgálója a kóruson volt kiterítve födetlen s fehér virágoktól körülvett koporsóban egészen a temetés pillanatáig, amely március 23-án reggel volt. Már több éve nem részesültünk abban a vigasztalásban, hogy elhunyt kedves nővéreink földi maradványait a mi kis temetőnkben őrizhessük. Meghatódva láttuk tehát, amint a drága holttestet tartalmazó koporsót a klauzúra ajtaján kiviszik, majd a gyászszertartást a mi külső kápolnánkban folytatják le.

Mária Márta nővér holttestét a város temetőjében temették el. Itt kellett maradnia tíz évig, 1917 május haváig. Mivel ekkor különböző engedményeink lejártak, többek között kieszközöltük azt a felhatalmazást is, hogy azoknak a nővéreknek holttesteit, akik 1901 óta meghaltak, visszahozhassuk zárdánkba.

Isten szolgálójának koporsója, mivel nedves helyen feküdt, csaknem megsemmisült, úgyszintén a test maga is. A csontváz és a ruházat nem szenvedett jelentős elváltozást.

Érdekes körülmény: Az 1908-ban elhalt Mária Jacqueline nővérünk testét épségben találták, olyannyira, hogy a sírásók azt mondták: »Ez az Arbet nővér a szent.«

Mária Márta nővér földi maradványait, külön új koporsóba téve, a mi temetőnkben temettük el.

Mindazáltal — már fentebb mondtuk — Jézus kedvencének halála után a kéziratok, amelyek az általa nyert kegyelmekről szólnak, házi lelkész urunk birtokából Breton Janka Franciska tisztelendő anyánk kezébe kerültek. Alighogy ez utóbbi az első lapokat átfutotta, máris megértette annak a nagy kincsnek az értékét, amely reánk volt bízva, és feléledt benne a vágy, hogy intézményünkkel közölje azt a nagy lelki gazdagságot, amelyet ez értékes emlékiratok tartalmaznak. A szent alapítóink által behozott szokásnak megfelelően tehát megkezdte »Chambon Mária Márta kedves nővérünk életének és erényeinek rövid összefoglalását.« Mivel azonban a körülmények bölcs tartózkodást parancsoltak, jó anyánk megelégedett azzal, hogy a fogadalmak könyve által előírt rövid haláljelentést megküldötte zárdáinknak, felkérve azokat, hogy velünk együtt gyakran mondják: »Úr Jézus, dicsőítsd meg szolgálódat, Chambon Mária Márta nővért, aki alázatosságával és buzgóságával, oly nagy szeretettel igyekezett Szent Sebeid érdemeit értékesíteni, és téged dicsőíteni.«

Tizenöt éven át úgy látszott, mintha az a homály, amely Mária Márta nővér földi életének kísérője volt, még csak sűrűsödni akarna. Minden lassú menetben haladt körülötte addig a napig, amikor hirtelen, mint az éjszakát eloszlató világosság, a körülmények alakulása folytán kiadott füzetke fényt derített mind a Szent Sebek tiszteletére, mind pedig annak alázatos apostolára, akit a keresztrefeszített Üdvözítő annak elterjesztésével megbízott.

1915-ben Maillet kanonok úr, az egyházmegye általános helynöke, kitűnő kazuista, elismert teológus s ezenkívül igen reális gondolkodású ember lett zárdánk papi elöljárója. Előzőleg, 1895 óta a szerzetesi testület rendkívüli gyóntatója volt, s részben mint ilyen, részben mint Collonge kanonok úr benső barátja, jól ismerte Mária Márta nővért. Nővérünk rövid élettörténetét, valamint a kéziratokat átadták neki: »Minden megegyezik a legegészségesebb tannal. Én semmit sem találtam benne, ami az Egyház tanításaival ellenkeznék.« — hangoztatta örömmel, s igen sürgetett bennünket, hogy a nővérünknek adott isteni kegyelmek leírását nyilvánosságra hozzuk. Mivel Castellan érsek úr Őnagyméltósága e szándékunkkal szemben jóindulatúnak mutatkozott, alapos megbeszélés tárgyává tettük ezt a tervet, amelynek kivitele azonban nehézségekbe ütközött.

Így állottak a dolgok, midőn a beszélgetés egyszer kedves kiváltságosunknak a mennyországban is megtartott »hallgatására« terelődött. Spinella Janka Mária Anna tisztelendő nővérünk ekkor mosolyogva így szólt: »Ha majd én a mennyországban leszek, »felrázom« Mária Márta nővért! Ezt 1922-ben mondta, néhány héttel halála előtt. És valóban, halála után röviddel, tisztelendő anyánk erősen ösztönözve érezte magát, hogy a megboldogult halottnak egyik utolsó óhaját megvalósítsa: A Szent Sebek fohászai számára engedélyezett búcsúnak az egész világra való kiterjesztését.

A megteendő lépések, valamint az egyházmegye elöljáróinak felvilágosítása a két fohászima eredetéről a »Chambon Mária Márta nővér és a mi Urunk Jézus Krisztus Szent Sebeinek tisztelete« című füzetkénk megírását eredményezték.

A második kiadás »Befejezésében« említettük, hogy midőn 1923 december 13-án az események arra indítottak bennünket, hogy ezt a füzetet nyilvánosságra hozzuk, azt gondoltuk, hogy az nem fogja átlépni zárdánk családi körét, illetve házunk bizalmasabb baráti körét, és hogy néhány száz példány elegendő lesz. E pillanatban, mikor e sorokat írjuk, az előre tervezett néhány száz példány átváltozott több százezer példánnyá, (ha számításba vesszük a tíz-tizenkét idegen nyelvet is, amelyre azt lefordították.)

Az ájtatosság a zárdákból indult ki, de elterjedt a határon, sőt még az óceánon túl is. A Szent Sebekről szóló füzetke, valamint az irgalmasság olvasóját tartalmazó kis lapok mindenütt ismeretesekké váltak. Mindenütt az ég felé szállnak az üdvösség ez igazi forrásaihoz intézett fohászok. Mindenütt felhangzik a hála szava az új ájtatosság által nyert kegyelmekért.

Ez az Üdvözítő szenvedései tiszteletének megújulása. Ez Mária Márta nővér teljesedésbe menő »missziója«.

A füzetke olvasása a jámbor szívekben azt az óhajt ébresztette, vajha e kiváltságos lelket, Isten irgalmasságának eszközét, közelebbről is megismerhetnék. Az általános tisztelet és bizalom szintén életet követelt magának, jámbor kegyelettel véve körül ennek az alázatos laikus nővérnek nevét.

E kívülről eredő mozgalom láttára hogyne mozdult volna meg egy kissé a zárda lelke is! Úgy láttuk, hogy Isten szolgálójának földi maradványait exhumálnunk kell. 1924 január 31-én a koporsót épségben és lezárva találtuk, majdnem az összes csontokkal és a ruházat egy részével. A vasdoboznak, amely kétségtelenül az első exhumálás alkalmával tűnt el, rozsdás nyomait a ruha egyik ujján fel lehetett ismerni. Sőt még a pecsétviasznak egyes törmelékeit is összeszedtük, amellyel az le volt pecsételve.

Az orvosi felülvizsgálás után a csontokat leforrasztott cink ládába zártuk, és a következő február 11-én egy márvány tábla alatt a Hétfájdalmú Szűz kápolnájában helyeztük el, azon a helyen, ahol kedves nővérünk oly gyakran térdelt.

Mária Márta nővér nem késlekedett az égből egy mosolyt küldeni számunkra. 1925 november első péntekén az egyik laikus nővérünk, aki több hónap óta a teljes kimerültség állapotában volt, amelyet az idézett elő, hogy csaknem képtelen volt táplálkozni, hirtelen visszanyerte erejét és az emésztés könnyedségét, miután Isten szolgálójához kilencedet végzett.

Jézus kiváltságosa nemcsak a zárdában nyilvánította ki közbenjáró hatalmát. A hozzánk intézett levelek kegyelmekről tanúskodnak, amelyek válasznak látszanak Mária Márta nővér védenceinek bizalmára. Ilyenek: megerősítés a szenvedésben, felvilágosító kegyelmek, erő a kereszt megértésére és elviselésére, megtérések és gyógyulások.

Számos jámbor lélek kéri, hogy nevük és kérvényük Isten alázatos szolgálójának sírjára tétessék, pártfogásának zálogául és könnyebb meghallgattatásuk biztosítékául.

Annak bizonyságául, hogy a füzetkét mily megelégedéssel fogadták, a sok közül csak egyet idézünk, amely a többit is, úgy látszik, mind magában foglalja, s amelynek aláírása olyan személytől származik, akinek nevét a halál megszentelte:

Párizs, 1924 szeptember 22.

Igen megkéstem a válasszal csodálatos füzetkéjük megküldésére. Ez azért történt, mert olvasni és élvezni akartam, mielőtt Önöknek köszönetet mondok.

Isten kezenyomát látom mindenütt e lapokon, amelyeknek szelleme annyira ellentétben áll az önszeretettel.

Ez a füzet kiváló áldás, amely Krisztus lelkét mindenki számára megnyitja, s ami engem illet, annak emlékét őrizni fogom az életből való elköltözésemig s oda való megérkezésemig, ahol minden világosság tetőpontját éri el.

Bámulom, mennyire ragaszkodik az Úr Jézus szokott cselekvésmódjához bizonyos meghatározott környezetben. Alacoque Szent Mária Margitot és e boldog laikus nővért teljesen ugyanabban a kegyelemben részesítette. Ugyanolyan módon nyúlt hozzá a mennyei dolgokhoz, hozta azokat hozzánk közel, és mélyít el bennünket azokba.«

Fr. T. G. Vallée,

Szent Domonkos rendjéből.

Áldassék az Isten!

  • vége –

A Chambon Mária Márta nővér közbenjárására nyert kegyelmeket kérjük a következő címre tudatni: Jó Pásztor zárda, Budapest, III. Szőllő u.60.

* * *

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Etikus Adománygyűjtő Szervezet Logó
Evangelizálunk az online térben (Metropolita), evangelizálunk az utcán (Győztes Bárány Közösség), és mélyszegénységben élő családok között, akiket élelmiszerrel, tüzelővel és taníttatással segítünk (Nyitott Ajtók Misszió), valamint egyengetjük állami gondozott gyerekek sorsát (Legyél Nevelőszülő!).
Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

Válaszolj

Az e-mail címed nem publikáljuk.