Keresztes Szent János szökése a fogságból

< Viharfelhők János atya feje felett

A hagyomány szerint Keresztes János szökése a következôképpen folyt le: János atyának a börtönben többször megjelent az Úr Jézus és a Szűzanya. Nagyboldogasszony nyolcadának egyik napján már teljesen ki volt merülve a nélkülözésektôl, a veréstôl, betegségtôl és a fullasztó hőségtől. Éppen azon gondolkodott, hogy hogyan is fogja őt az Ég onnan kimenteni, mikor Szűz Mária látomásban megmutatott neki egy magasan
fekvő ablakot egy folyósón, mely a Tajóra nézett. Azt mondta neki, hogy azon kell kimennie, s ő majd segíteni fogja. Azt is megmagyarázta neki, hogy börtönének és a nagy szobának ajtaján lévô zárak csavarjait miképpen szedje ki. Mikor már úgy érezte, hogy rövidesen biztosan kiszabadul, megköszönte börtönőrének iránta tanúsított jóindulatát, bocsánatot kért tőle, a neki okozott kellemetlenségekért. Neki ajándékozta azt a feszületet, melyet beöltözésekor Teréz anyától kapott, s melyet skapuláréja alatt hordott. De szökése tervébe nem avatta őt be; egyrészt azért, hogy az általa engedélyezett szabadságot minél jobban kihasználhassa, másrészt nehogy neki kellemetlenséget okozzon.

János testvér megengedte rabjának azt is, hogy minden este, a testület vacsorájának ideje alatt, egy negyedórára kimehessen a nagy szobából. Egy ilyen csendes járkálás közben kereste meg a rab azt az ablakot, melyet látomásból már ismert. Minthogy az az épületnek éppen az ellenkező oldalán volt mint a börtön, hogy oda eljuthasson, át kellett mennie az egész kolostoron. Egy szempillantás alatt felmérte, hogy a szökés veszélyes kaland. Az ablak igen magasan volt. Alatta csak egy kiugró fal és azután a Tajó. Éppen visszaért cellájába, mikor őre megérkezett sovány vacsorájával. János atya reggelenként, mialatt őre távol volt, kicsavarta ajtaja zárjának csavarjait és meglazította a lakatnak vasait, de úgy, hogy azok továbbra is a helyükön maradtak. Így látszólag minden rendben volt. Azon a bizonyos estén is kánikulai hőség volt. A kolostornak a Tajóra néző ablakai nyitva voltak. Sőt a vendégszoba – mely János atya börtöncellája mellett volt – ajtaja is nyitva állott, hogy a kolostorba érkezett két magasrangú látogató szobájának levegője elviselhetőbb legyen. A vendégek ágyukat az ajtóhoz közelebb húzták, hogy több friss levegőt kapjanak. Lefekve késő éjjelig beszélgettek.

János atya bízott a Szűzanya ígéretében, hogy segítséget nyújt neki a szökésben. Miközben imádkozott, két ócska ágytakaróját szalagokra szakította és végüket összevarrta. Ezt a ,,kötelet” meghosszabbította egy tunikával, melyet a napokban kapott az alperjeltől. Ezt a kezdetleges mentőkötelet azután ráerősítette lámpájának akasztóhorgára. Miután mindezt elvégezte, csak imádkozott és várt. Mikor úgy gondolta, hogy a vendégek végre elaludtak, nagyot lökött az ajtón, mire annak meglazított zára nagy zajjal a földre esett, az ajtó pedig kinyílt. A vendégek felriadtak álmukból, János atya azonban nem mozdult. A két vendég azután újra elaludt. János atya ekkor belső indításra és irányításra, magához vette szalagokba vágott takaróját és a lámpa kampóját. Óvatosan elhaladt az alvó atyák között és kilépett a folyósóra, melynek ablaka a Tajóra nyílott. Az ablak vastag deszkakönyöklôjéhez erősítette lámpaakasztóját, s a kötelet leeresztette a mélybe. Egy fohászt küldött Istenhez és a Szűzanyához,
majd kimászva az ablakon, elkezdett leereszkedni a kötélen. Az azonban másfél méterrel rövidebb volt a szükségesnél. János tudta, hogy milyen veszélyes az ugrás, mert ha azt csak két lábnyival is eltéveszti, úgy nem Toledo várfalának egyik szögletére jut, hanem leesik a várfalról és a mélységben összezúzza magát. Ugrása sikerült. Gyorsan magára öltötte az előre ledobott ruhát. Ekkor egy kutyát vett észre, mely az ebédlőből kidobott ételmaradékot ette. Megriasztotta, hogy az állat menekülésével utat mutasson neki. A kutya leugrott egy valamivel mélyebben fekvő udvarba.

Bár János nagyon gyöngének érezte magát, bízva a Szűzanya ígéretében, mégis követte a kutya menekülésének útját. Egy kis bekerített helyre jutott, a ferencrendi nővérek zárdájának klauzúráján kívül. Ezek a nővérek jó viszonyban voltak a kármelita atyákkal. A bekerített helyet fal választotta el egy kis utcától. János nem tudta, mit tegyen. Halálos szorongás fogta el. Ha pirkadni kezd, milyen botrány lesz, ha őt itt találják. A sarusok visszaviszik és micsoda megtorlásban részesítik. Erejének annyira fogytán volt, hogy ha lehetséges lett volna, visszatért volna börtönébe és bocsánatot kért volna tettéért. Ekkor egy csodás fénytünemény jelent meg előtte és ezt hallotta: ,,Kövess!”

A fénytünemény egy igen magas fal felé vezette. János csüggedten támaszkodott a falnak. Ekkor észrevette, hogy a falban lyukak vannak. Utolsó erejét összeszedve, azokon fölkapaszkodott. Ekkor úgy érezte, hogy valami láthatatlan erő megfogja és átemeli a falon. Mikor már kint volt az utcán, a fénytünemény eltűnt.

Közben kivilágosodott és a felkelő atyák észrevették a falon lógó kezdetleges kötelet. A fölfeszített börtönajtóból és az üres börtönből nyilvánvalóvá vált, hogy a fogoly megszökött. Csak azon csodálkoztak, hogy a kezdetleges kötél, a gyenge lámpahorog, a gyönge fal és a gyengén felerősített
kampó hogyan tarthatta meg a szökevényt.

János atya nem ismerte Toledót. Éjszakára behúzódott egy házba, melynek kapuja nyitva volt. Mikor kivilágosodott, és kinyitották a kapukat, elindult megkeresni a kármelita nővérek zárdáját. A Szent József zárda kapusnővére jelentette a perjelnőnek, hogy Keresztes János atya áll a kapuban és kéri segítségüket. Minthogy éppen akkor a zárda egyik nővére nagyon rosszul volt és gyónni akart, János atyát beengedték a klauzúrába. A közben rendőrök kíséretében oda érkezett sarus atyák sem a sekrestyében, sem a templomban, sem pedig a beszélőszobában nem találták őt. Mások a feltételezhetô szökési irányban keresték. Elmentek egészen Aviláig és Medináig. A börtönőrt megbüntették, de voltak olyan testvérek is, akik örültek annak, hogy a szegény sarutlannak sikerült megszöknie.
.
Tíz óra után, miután az összes miséket már elmondták, a templomot becsukták. János oda ment. Ott evett, világi ruhát öltött magára és a napot a nővérek körében töltötte el. Beszélt börtönéről, szökéséről és azokról a kegyelmekről, melyekben az Úr Jézus és a Szűzanya részesítették. Elmondta, hogy egész életében még sohasem volt olyan boldog és nem élvezett annyi természetfölötti világosságot és édességet, mint fogsága idején. A sarusokról úgy beszélt, mint legnagyobb jótevőiről. Este a perjelnő levelet írt a toledói székesegyház kanonokának, hogy két megbízható szolgájával jöjjön a zárdába. Az el is jött. A szökevény ruházata fölé papi reverendát adtak, hogy senki fel ne ismerje az utcán, és elvitték őt a közelben lévő Santa Cruz kórházba, melynek abban az esztendőben a kanonok volt az igazgatója. A kórház nem volt messze a sarusok kolostorától, de azok nem is sejtették, hogy János atya a közelükben tartózkodik.