Az Isten akarata és a mi akaratunk

Tadeusz Dajczer: A hit fénye a harmadik évezred küszöbén. – Tartalomjegyzék

<< II/1 – Senki sem szolgálhat két Úrnak: Istennek és a Mammonnak

Azt, hogy hitünk elmélyül-e valaha is olyannyira, hogy tökéletesen Krisztushoz kötődjünk, az a vágyunk fogja eldönteni, hogy akarjuk-e mindenben Isten akaratát teljesíteni, s ezért vállaljuk-e saját akaratunk keresztrefeszítését is.

A Krisztushoz való kötődés azt jelenti, hogy saját akaratunkat alárendeljük az Ő akaratának. A belső élet, az Isten akarata és az ember akarata közti állandó feszültségben folyik. A feszültség abból fakad, hogy mi folyton a saját akaratunk körül forgunk, akörül, ami nekünk kényelmes, amit mi akarunk, miközben nyilvánvaló, hogy a mi terveinknek és vágyainknak köre nem egyezik Isten akaratával. Az ember védekezik saját vágyai megsemmisítése ellen. Vagy tudatosan visszautasítja az Isten akaratának való alárendelődést; vagy egy tudatalatti folyamatban, mely gyakran egy racionalizáló, védekező mechanizmus formáját veszi fel. Ez a mechanizmus mutatja meg, hogy vágyainkban és cselekedeteinkben, milyen sok az önmagunk keresésére irányuló reakció. Mit is takar a racionalizálásnak ez a védekező mechanizmusa?

— Ennek a mechanizmusnak az a lényege, hogy cselekedeteinket tudat alatt általunk elfogadott motívációkkal indokoljuk, miközben az azokat mozgató el nem fogadott motívációkat letagadjuk. Hétköznapi nyelven szólva azt mondhatnánk, hogy saját vágyaink és céljaink megvalósításához önigazoló teóriákat gyártunk, hogy így magunkat megnyugtassuk. Klasszikus illusztráló példája ennek az elhárító rendszernek az a helyzet, amikor az anya menyével szemben a fiát védi. A racionalizálás védekező mechanizmusának következtében az anya teljesen meg van győződve arról, hogy őt csakis a szeretet vezérli, s hogy ehhez joga van, mert az anyja, és ő a fia javát akarja. Az anyának az ekkor fellépő, fia iránti önző szeretete így rejtve marad.

Rejtve marad egyrészt a nem tudatos védekező mechanizmus palástja alatt, másrészt, az ehhez gyártott önigazoló magatartás szubjektív teóriája által. Az így viselkedő mamát szinte lehetetlen lenne meggyőzni arról, hogy a fiában saját magát szereti, hogy szétveri a házasságot, hogy félre kellene húzódnia, sőt előbb kellene a menye, mint a fia oldalára állnia.

     Az elhárító, racionalizáló mechanizmus olyan erős erőd, melyet bevenni mindenekelőtt azért nehéz, mert nem tudatos. Mily gyakran találunk ki mindannyian hamis viselkedésünkhöz valamilyen önigazoló teóriát! Hangoztatjuk: hiszen pihennem is kell…, ezzel nem foglalkozhatom…, ehhez igazán jogom van…, hiszen megkárosítottak…, muszáj védekeznem… stb. Akár teljesen átadhatod magad az állítólagos szeretetnek, apostolkodásnak, nemes érdeklődésnek, mialatt mindennek a gyökerénél rejtett, tudatalatti egoizmus munkál.
     Az egoizmus az oka annak, hogy belső életünk, a mi akaratunk és az Isten akarata közötti folytonos feszültségben folyik. Ha a hitben való élet Krisztushoz és az Ő akaratához való kötődést jelent, akkor ebben az összefüggésben hangsúlyozni kell, hogy saját akaratunk keresése valami, ami a legnagyobb rossz. Ez maga a rossz és a bűn, a mi boldogtalanságunk és megkötözöttségünk forrása. Krisztust és az Ő akaratát követni azt jelenti, hogy ha a mi akaratunk nem egyezik az Ő akaratával, elfogadjuk, hogy Ő felborítsa a terveinket, keresztezze azokat. A szentek életéről szóló történetek gyakran mutatnak be olyan történeteket, melyekben Isten meghiúsítja az emberi terveket azért, hogy az ember akarata ily módon egyesülhessen az Isten akaratával.

Nézzük például Avilai nagy Szent Terézt, aki Sevillába utazik, hogy új szerzetesrendet alapítson. A reformok nehéz ideje ez. Teréz ekkor alapítja meg a karmelita nővérek új, megreformált ágát. Az alapítás ezen az új helyen megköveteli, hogy főnöknőként utazzon oda néhány nővérrel. A nővérek általában teljesen zárt kocsiban utaztak, mert a megreformált, az úgynevezett sarutlan karmeliták klauzúrás nővérek, és ezért nem mutatkozhatnak nyilvánosan. Elrejtve, lefüggönyözött kocsiban biztonságban érezték magukat és abban reménykedtek, hogy anélkül érkeznek meg a kívánt helyre, hogy valaki meglátná őket. Nem akarták, hogy szenzáció tárgyai legyenek, látványossággá váljanak.

Pünkösd napja volt. A nővérek reggel nagyon korán indultak. Teréz Cordoba messzi külvárosában kiszemelt egy templomot. Julián atya Avilából ott celebrált volna Szentmisét számukra, hogy ne láthassa őket senki, majd később tovább utaztak volna. Rövidesen kiderült, hogy ahhoz, hogy a kiválasztott templomhoz eljuthassanak, egy hídon kell átutazniuk. A híd azonban ilyen kora reggel még zárva volt. A bejárat őrzői tudtukra adták, hogy a kulcsot a polgármestertől kell elkérniük.

Kiderült, hogy a polgármester még alszik, s nem szereti, ha ilyen helyzetekben felkeltik. Tehát várniuk kell. Eközben felkel a nap, s a hőség egyre nő. A kocsi körül összegyűlnek az emberek. Néhány szenzációra éhes ember még a kocsi belsejébe is megpróbált bekukucskálni. Végre két óra várakozás után meghozzák a kulcsot és kinyitják a kaput. A kocsi elindul, de kiderül, hogy nem tud átmenni a hídon, mert túl széles.

Teltek, múltak az órák, Szent Teréz pedig nagyon vágyódott arra, hogy ezen a pünkösdi ünnepen korán lehessen a szentmisén, s az is fontos volt számára, hogy a nővérek úgy érkezzenek meg, hogy senki se lássa meg őket. Amikor a kocsi kiálló részeit lefűrészelték, s a nővérek megérkeztek a templomhoz a városon kívül, ismét valami nem várt esemény fogadta őket. Kiderült, hogy ahová érkeztek, az éppen egy a Szentlélek eljöveteléről nevezett templom, ezért mint ahogy lenni szokott, búcsúkor a templom és környéke tele volt emberekkel.

Ez már túl sok volt. Szent Teréz állítja, hogy már arra is kész volt, hogy ne vegyen részt a szentmisén. A nővérek is éppen le akartak mondani már róla. Később látja be, hogy nagy hibát követtek volna el. Szerencsére Julián atya utasította őket, hogy a nagy sokaság ellenére is menjenek el a Szentmisére. Kijöttek tehát biztonságos zárt helyükről és elindultak a zsúfolt templomon át. Szent Teréz, aki igen színes elbeszélő, később elmondja, hogy amikor az emberek meglátták őt lefátyolozva a maguk készítette fehér öltözetben, úgy reagáltak, mint az aréna nézőközönsége szokott, amikor a bika megjelenik. Teréz bevallja, hogy ez volt élete egyik legmegrázóbb kellemetlensége. Ezzel a kellemetlenséggel ajándékozta meg őt a saját ünnepén a Szentlélek.

De ezzel a nehézségek sorozata még mindig nem zárult le. A Szentmise után a nővéreknek ismét keresztül kellet menniük a kiabáló és lökdösődő tömegen, s amikor kiértek a szabadba, kiderült, hogy a nagy hőség miatt nem lehet tovább utazni. A lovak nem akarták a kocsit húzni. A kocsiban pedig a levegő oly forró és fülledt volt, hogy a nővérek a nap hátralevő részét a híd alatt töltötték. (Az alapítás könyve, 24. fejezet 12-14) Terveikből semmi sem valósult meg.

A Szentlélek szállhat az emberre olyan kegyelemmel, mely az ember minden tervét felborítja. Ezek az Ő kiüresítésének nagy kegyelmei. A Terézzel való bánásmódban a Szentlélek eljövetelének napján, a
Szentléleknek Teréz iránti hatalmas szeretete nyilvánul meg. Teréz mindent tökéletesen elrendezett, elgondolt, a Szentlélek pedig ezeket a tökéletes terveket meghiúsította, mert nem egyeztek az Ő terveivel.
.
Ebben az egészben mégis egy a fontos, egy lényeges dolog történt: az, hogy a Szentlélek ,,leszállt” Terézre és a többi nővérre is, mert elfogadták az Ő működését. Elfogadva Isten akaratát, szorosabban Krisztushoz kötődtek. A Szentlélek, hitünk nagy Építője, kiüresítette és még szegényebbé tette őket, hogy képesek legyenek befogadni Azt, akit az Egyház liturgiája a ,,Szegények Atyjának” nevez.