„Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld” (Mt 5,5) – mondta Jézus a Hegyi beszédben. Ez a mondat számunkra már nehezen érthető, de az akkori zsidók azonnal tudták, hogy miről van szó, mit ért Jézus e kijelentés alatt. Ők tudták, hogy a földet a „szelídség” érdemli ki, más szóval az önuralom, a vágyak mérséklete, ami képes a mohóságot, a saját érdeket legyőzni. („A szelídek örökölni, birtokolni fogják a földi messiás-országot és ennek folytatását a mennyben – Zsolt 36,11 [»A szelídek pedig öröklik a földet«]” – írja egy 1928-as kiadású Biblia magyarázat.)
A Bibliát jól ismerő zsidók számára Ábrám és Lót története tette szemléletessé ezt az igazságot. A Genezis könyve ugyanis arról számol be, hogy Ábrám (Ábrahámnak ekkor még ez a neve), bár ő volt az idősebb, mikor annyira megsokasodott a nyájuk, hogy egy földön nem maradhattak, Lótnak adta a választás jogát, melyik irányba akar menni, azaz melyik földet akarja birtokolni. „Itt van előtted ez az egész föld: válj el, kérlek, tőlem; ha te mégy balra, akkor én tartok jobbra, ha te akarsz jobbra, akkor én megyek balra. Felemelé tehát Lót a szemét és látá, hogy az egész Jordán-környék … mindenütt olyan bővizű, mint az Úr paradicsoma s mint Egyiptom. Lót ezért a Jordán-környékét választá magának.” (Gen 13,9-11) – „Lótot önzése rossz helyre vitte: választásáért két ízben is meglakolt. Lakóhelyét, a Jordán környékét elpusztítják az elámiták és szövetségeseik, Lót fogságba is esik, majd az Úr elpusztítá Szodomát és Gomorrát, és felforgatá ezeket a városokat meg az egész Jordán-környéket” – magyarázza Lót szomorú, de megérdemelt sorsát az 1930-as kiadású Ószövetség.
De a zsidók nem csak Lót és a gonosz városok pusztulásának történetét ismerték jól, hanem Isten Ábrámnak tett ígéretét is, melyet közvetlenül az után adott neki, hogy nagylelkűen, saját érdekeit visszaszorítva Lót javára lemondott a jobbik földről. „És mondá az Úr Ábrámnak, azután, hogy Lót elvált tőle: Emeld fel szemedet s tekints arról a helyről, ahol most vagy, északra meg délre, keletre és nyugatra; ezt az egész földet, amelyet látsz, néked s ivadékodnak fogom adni örökre.” (Gen 13,14-15) – „Isten ismét két dolgot ígér Ábrámnak: földet és bőséges ivadékot. Mindkét ígéret Ábrám hitére épít: Ábrám maga e földből egy talpalatnyit sem nyer, csak ivadéka által lesz majd az övé – ivadékra pedig emberileg szólva nem sok reménye lehetett: felesége meddő volt” – áll a Biblia-magyarázatban.
A „szelídség” tehát a Szentírásban, és a katolikus vallásban azt jelenti, hogy valaki képes saját érdekeiről, előnyeiről lemondani. Hogy a világ dolgait nem aszerint ítéli meg, hogy miből mi haszna származik (ahogy ez mára a legelterjedtebb szemléletté és cselekvési indokká vált). Isten tehát a szelídeknek, az önmagukon, vágyaikon uralkodni képeseknek ígérte meg a földet és a mennyet, azaz nem csak az az üdvösséget, de az evilági „birtoklást” is.
De az erény természete miatt a bibliai „szelídségnek” más jellegzetessége is van. Maeßen atya kiemelte, hogy csak az tud szelíd lenni, aki képes haragudni is. A „szelídség” előzetes harcot feltételez. Ha valaki szelídnek születik, azaz természeténél fogva mindig visszahúzódó, érdekeit megvédeni képtelen, akkor nem kell uralkodnia magán, hogy lemondjon valamiről, akkor nincs érdeme, tehát bibliai értelemben nem szelíd, hanem csak tehetetlen.
Ezután Maeáen atya arra világított rá, hogy a felelősségteljes férfi mindig a nagyobb nehézségeket választja, hogy ezzel a többiek terhét enyhítse. A „szelíd” férfi arról ismerszik meg, hogy a felelősség legfőbb terhét magára vállalja, mégpedig nem kérkedésből, büszkeségből, hanem a többiek iránti szeretetből.
És „szelídsége” jutalmát Jézus ígérete szerint már ebben az életben megkapja. Elsősorban a belső békével, amit „birtokol”, amit önuralma révén szerez meg. De nem csak ezzel, hiszen a Szentírásban a lemondás jutalmáról Jézus ezt mondja: „Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette –, az eljövendő másvilágban pedig az örök életet.” (Mk 10,29-30)
Isten Ábrahámot tette meg minden hívő ősatyjának. József semmiben nem marad el az Ószövetség nagy pátriárkái mögött, egy sorba tartozik Mózessel, Ábrahámmal és Jákobbal. Mózeshez az isteni titokban való részesedés és annak megőrzése köti, Ábrahámhoz a szelídség, vagyis az önuralom, a lemondás képessége, Jákobhoz pedig a tetteit megelőző „birkózása”, küzdelme.
| Nyomtatás 
