A jámbor, kegyes, vallásos szó latinul pius. Ugyanakkor e latin szónak másik jelentése engedelmes, szófogadó és kötelességtudó, valamint szent, szentéletű, megszentelt. A latinok ellentétben a görögökkel, nagyon szófukarok, ez kitűnik abból is, hogy egy-egy szavuknak több jelentése van.
A pius, azaz jámbor, ezek szerint a fiú és apa közötti kapcsolatot is leírja, vagyis a fiúnak az apával szembeni engedelmességét, szófogadását, ugyanakkor az apa gondoskodását, kötelességtudását fiával szemben.
A benedictus is több jelentésű. A bene dice, azaz „jót mond” egyúttal a dicsér, helyesel, de az áld, megáld jelentést is hordozza.
David Heinrich "Egy jámbor férfi képe" című könyvében írja, hogy a vőlegény az, aki előbb szeret, és szeretetével teszi menyasszonyát szeretetreméltóvá. Jézus, a vőlegény is előbb szeretett bennünket, és tett minket, azaz Egyházát, vagyis menyasszonyát végtelen szeretetével a maga számára szeretetre méltóvá.
.
A Teremtő azáltal teremt, hogy teremtményét jóváhagyja – és megáldja, azaz e két aktus egyet jelent, ezt fejezi ki a latin, amikor mindkét szóra – dicsér és áld – ugyanazt a kifejezést használja: »bene dico«. „És látá Isten, hogy jó” (Ter 1,10/12/17/21/25/31) – „És megáldá azokat” (Ter 1,22/28). A teremtmények tehát azért léteznek, mert a Teremtő „jónak mondta”, „jóvá hagyta” és ezután megáldotta őket. E kettő a tudatos teremtői aktusban elválaszthatatlan, ezért játszott az Ószövetségben és a mai ortodox zsidóknál is az atyai áldás olyan nagy szerepet.
De a latin nem csak az azonos horderejű cselekedeteket, hanem a két dolog közötti oda-vissza kapcsolatot is gyakran ugyanazzal a szóval fejezi ki. A latin ugyanazt a kifejezést használja a Teremtőnek teremtményével kapcsolatos viselkedésére, és a teremtmény visszhangjára Teremtőjéhez, ezáltal tökéletesen kifejezi azt a szoros kapcsolatot, mely a Teremtő és teremtménye között fennáll. A Teremtő jónak nevezi teremtményét, majd megáldja, de a teremtmény is ugyanezzel a szóval fejezi ki válaszát Teremtője felé: „Áldott legyen az Úr”. A latin kifejezés mindegyik esetben ugyanabból a tőből ered: benedictus: valakiről/valamiről jót mondó, valakit/valamit dicsérő – benedictio: áldás és áldásmondás.
A latin kifejezéseknek ez az oda-vissza irányultsága érvényesül a pius szóban is, amikor egyfelől az apának a gyermek iránti gondoskodását, másfelől a gyermeknek az atya iránti tiszteletét jelenti.
A teremtmény létezésének elengedhetetlen feltétele az áldás, melyet világra-hozójától kap. Minden embernek szüksége van arra, hogy „jóvá-hagyják”, hogy mint „jót”, mint „akartat” elismerjék, létét ezáltal megerősítsék. Az ember nem létezhet Teremtője „jóvá hagyása”, igenlése nélkül. A Teremtő szeretete egyenlő teremtményének igenlésével, azaz a szeretet egyenlő a szeretőnek szeretetének tárgyára kimondott „igen”-jével. A szeretetnek ellentéte az átok, ami éppen ezért nem jelent mást, mint hogy azt kívánom: „ne legyél”.
Az ókorban a keresztények Jézust Apollónként, azaz jó pásztorként ábrázolták. A jó pásztor egyesíti magában a tekintélyt és a szelídséget, vagyis az atyai jóakaratot. Szent Benedek úgy rendelkezett, hogy a kolostori elöljárót „abbas"-nak, azaz atyának nevezzék. A szerzeteseinek írt szabályzatában fontos helyet foglal el a leggyengébbek segítésének kötelezettsége. A jámbor, a kegyes ugyanis azt is jelenti, hogy valaki erejét a gyengék megsegítésére használja (és nem saját önmegvalósítására, vagy mások eltiprására, amire ma buzdítják az embereket). Ez is tehát a jámbor férfiú egyik ismérve.
Aquinói Szent Tamás szerint a legfontosabb erény a mértékletesség, azaz a „mérték vevés”. A kérdés ezek után az, hogy a „mértéket vevő” kitől veszi a mértéket, ki mutatja meg neki a helyes irányt? Könnyű belátni, hogy mértéket csak az objektív rend adhat, csak abból lehet mértéket venni, hiszen ha a mérték személyes véleményen alapul, akkor ki-ki úgy vesz magának mértéket, ahogy ő jónak látja, így elvileg annyi mértékadó rend alakulhat ki, ahány ember él a földön.
Így az is belátható, hogy csak az tud mértéket továbbadni, aki ezt a mértéket egy objektív rendből vette, más szóval: Csak az a szülő képes gyermekei számára mértékadó lenni, aki Istennél vette a mértéket.
Ezzel eljutottunk a jámbor férfi egy újabb tulajdonságához. A jámborsághoz az Isten törvényein való mérték vevés is elválaszthatatlanul hozzátartozik.
A mai világban úgy hoznak az emberek – minden szinten – intézkedéseket, hogy előtte senkitől nem vették hozzá a „mértéket”. Ez nem más, mint egoizmus. Holott csak az tud intézkedni, vezetni, uralkodni, aki szolgálni tud, csak az tud parancsolni, aki a parancsot engedelmesen fogadni képes. Az embernek csak a szolgálat értelmében szabad uralkodnia.
Ma viszont kötelezettségek nélküli társdalomban élünk. Aki nem tud mértéket venni, vagy, mert ne tudja, kitől vehetne, vagy, mert tudatosan visszautasítja a már egyszer felismert mértékadót, annak az irányadás, a mérték adás megoldhatatlan, erejét felülmúló feladat. És ebből keletkezik a káosz…
Ma az értelmet használni azt jelenti „pénzt csinálni”. Az érzésnek eleget tenni pedig azt, hogy megnyugvásnak jó azért olykor egy templomba betérni. Így lett a jámborságból egy szentimentális érzés, melynek az eredeti jelentéshez semmi köze nincs. Így lett a jámborság, mint az érzelmek ápolása a nők feladata, holott eredeti értelemben ez pont fordítva volt: a jámborság, annak megnyilvánulási formái szigorúan az apa feladatai közé tartoztak.
Jimmy Carter volt amerikai elnökről mesélik a következő anekdotát. Baptista felesége folyton unszolta, hogy menjen el egyszer ő is a templomba. Mikor Carter ezt végre megtette, felesége otthon megkérdezte tőle, miről prédikált a pásztor. A bűnről, válaszolta Carter. És mit mondott róla, faggatta a felesége tovább. „Ellene volt”, válaszolt Carter.
Ez a szemlélet jól tükrözi a protestáns gondolkodást és ezzel a mai világ nézetét az igazságról.
A hit azonban nem valami jámbor gondolat, hanem a felfogás, a felismerés dolga. Az embernek az a kötelessége, hogy Isten létezéséből vegyen mértéket. És Isten létezése, realitása az, ami e világon a legnagyobb valóság. Csak ha az ember felfogja végre, hogy Isten sokkal reálisabb, mint ő, sőt sokkal reálisabb, mint az egész világ, lesz képes arra, hogy mértéket vegyen és adjon az életben maradásához.
.
Ahogy igaz az, hogy ahol a vallás kihal, eluralkodik a babona, ugyanúgy igaz, hogy aki nem imádkozik, az fantaszta lesz. Csak az az ember lesz képes a mindennapok problémáit viszonylag nyugodtan elviselni, aki Istennél vesz mértéket az életére.
Ezért igaz az is, hogy az ember számára az eredeti értelemben vett jámborságnál nincs semmi, ami valóságosabb, a valósággal jobban számoló tulajdonság.
| Nyomtatás 
