<< Hamis tanúságot ne tégy! - 30/36
Részlet: Dr. Glória Polo Ortiz tanúságtételéből
A 10 parancsolat alapján tett vizsgám eredménye azt mutatta, minden bajom, bűnöm és gonoszságom a kapzsiságra vezethető vissza. Ez az őrült kívánság, ez a vágy, hogy mindenem legyen, minden fölött rendelkezzek. Birtokolnom kell, a lennem kell helyett.
Mindig azt gondoltam, hogy akkor leszek boldog, ha a világ összes pénze az enyém lesz, s ez a vágy, hogy pénzem legyen, megszállottsággá vált. Az Úristenem volt a pénz. Legnagyobb vágyam az volt, hogy mindig sok pénzem legyen. Mivel fiatalabb koromban soha nem volt pénzem, azt akartam, hogy a gyerekeim bőségben éljenek. Azzal a téves elképzeléssel rendelkeztem, hogy akkor boldog az ember, ha javai, értékes dolgai vannak.
Kár volt, s ez számomra a tragédia. Amikor valóban sok pénzem volt, s majdnem mindenre futotta, akkor éltem át életem legrosszabb és legszerencsétlenebb szakaszát. Olyan mélypontra jutottam, hogy majdnem öngyilkos lettem. Ennyi pénzzel és gazdagsággal, és mégis egyedül, belsőleg üresen, magányosan és elhagyatottan.
Átéltem, mit jelent az, hogy SZERETETET, BARÁTSÁGOT, ROKONSZENVET nem lehet pénzért megvenni. A világ minden pénzéért sem lehet szeretetet venni, legfeljebb képmutatást, hamisságot, hízelgést és megjátszott szolgalelkűséget. Tehát nagyon csalódott voltam, keserű életem magam választott zsákutcájában. A frusztráció csúcsát elértem, és ott jeges szél fújt, és csak az a kérdés jutott eszembe, egyáltalán miért emelkedtél ilyen magasra.
A kapzsiság, mint minden más sóvárgás, tehát a pénz és a gazdagság utáni vágy irigység azokkal szemben, akiknek már van: a „nekem is kell”-felfogás belém karolt és tévútra vitt. Ez a kapzsiság közvetlen a pokol irányába vezetett, távol Isten teremtésétől, akitől a birtoklási vágy miatt elszakadtam.A pénz utáni vággyal, a „Mammon” után nyúlással a Jóisten kezét elengedtem, elszakadtam tőle, eltávolodtam tőle. A vágy, a sóvárgás mindig eltávolít Istentől. Ellenkező irányba visz, és az ördög után szalad. Minél jobban eltávolodunk Istentől, annál kevésbé érezzük jelenlétét, és kisebb lesz védelme.
Hogy megmutassam nektek, milyen csodálatos módon bánt velem Isten, a következőket akarom elmesélni. Balesetem után a mentősök a nyilvános kórházba vittek, mielőtt a Szociálbiztosító klinikájába kerültem. Tudjátok, mi történt ebben a kórházban? Olyan sok beteget és balesetest hoztak be, hogy egyszerűen már nem volt hely. Még a kórház folyosói is tele voltak ágyakkal és hordágyakkal. Még egy hordágy se volt, ahova elhelyezhettek volna.
Isten hagyta, hogy ily módon érezzem az ember teljes elhagyatottságát. Ezek a szegény orvosok túlterheltek voltak. Azt se tudták, hol áll a fejük. A mentősök, akik a hordágyamat hozták, többször kérdezgették, „hova tegyük?” Az egyetlen válasz, amit kaptak, az volt, hogy „tegyétek a sarokba!” vagy „tegyétek le ott a földre!” De nem akartak csak úgy a folyosó padlójára fektetni, mivel tudták, hogy égési sérülésem miatt könnyen kaphattam volna halálos fertőzést vagy sepsist. És ezekben az órákban, amikor ott feküdtem, és egyetlen egy orvos sem tudott törődni velem, mivel fontosabb eseteik voltak, amelyeknél több reményt láttak a kezelés sikerére, akkor éltem át azt a totális elhagyatottságot, a körülöttem fekvő emberektől, akik körülöttem csak nyögtek.
Amikor az orvosok rám néztek, ahogy ott feküdtem, mint egy elszenesedett grillhús, gondolták magukban, a kezelés már úgyis késő lenne, az életét már nem lehet megmenteni. Bosszankodtam azon a helyzeten, hogy nem segítenek rajtam, hogy egyetlen ember sem törődik velem.
Elhagyatottságomban és bosszankodásom közepette egyszer csak a mi Jézus Krisztusunkat láttam, amint lehajolt hozzám, gyengéden fejemre tette a kezét, hogy megvigasztaljon. Becsuktam a szemem, azt hittem hallucinálok, de mikor újra kinyitottam, még mindig láttam az Urat fölém hajolva, és hallottam a hangját: „Nézd kicsim, te most meg fogsz halni. Mutasd meg, hogy vágysz rá, és kéred az irgalmamat!”
Képzeljék el, amikor ezt meghallottam azt gondoltam, „Mi az, hogy irgalom, mi az, hogy irgalmat kérni? Mi rosszat tettem? Miért kéne nekem irgalom?” Nem fogtam föl ennek az ajánlatnak az alapját és értelmét. Már nem volt lelkiismeretem. Teljesen elvesztettem. Már teljesen lelkiismeretlen voltam!
Amit világosan éreztem, hogy meg fogok halni. Eljött az utolsó órám. És csak egyetlen gondolat futott át az agyamon. Mi lesz a gyémántgyűrűimmel, amik az ujjaimon voltak. Teljesen beágyazódtak a totálisan szétégett, dagadt ujjaimba. Az volt a gondom, hogy megsérülnének, ha levágnák vagy leszakítanák az ujjamról. És ilyen gondolatok közben próbáltam kétségbeesetten lehúzni a gyűrűket az ujjamról. Tudják, borzalmas fájdalom az égett bőr és égett végtag. Nem tudják elképzelni, milyen fájdalmat okoztam magamnak azzal, hogy le akartam húzni a gyűrűket az ujjamról. Lejött a hús az ujjaimról. Mindezek ellenére fanatikusan azt képzeltem, hogy az nem lehet, hogy ne tudjam lehúzni ezeket a gyűrűket. Életemben soha nem volt ilyen nehéz feladat és ilyen magas cél. Mindent el tudtam érni, amit csak kitaláltam. S most is ez volt a hozzáállásom, pontosabban a megszállottságom ebben az esetben is. Azt gondoltam magamban: „Az lenne a csúcs, ha halálom előtt még képes lennék a gyűrűket lehúzni az ujjamról!” Alighogy sikerült, új kétségeim támadtak, sötét gondolatok jöttek: „Istenem, Most mindjárt meg fogok halni. Akkor a nővérek biztosan azonnal el fogják lopni a gyémántgyűrűimet, és egyszerűen eltüntetik!”
Akkor hirtelen odajött a sógorom, és megkönnyebbülten gondoltam: „Hála Istennek, legalább a gyémántgyűrűim biztonságban vannak.” Átadtam neki a gyűrűket, és azt mondtam: „Add oda Fernando-nak, a férjemnek! Mondd meg a testvéreimnek, hogy gondoskodjanak a gyerekeimről, mert szegény gyermekeimnek az anyjuk nélkül kell boldogulniuk. Meg kell mondanom, elmegyek ebből az életből. Meg fogok halni.” Tehát már nyugodtan meghalhattam. Ilyen ködös volt a lelkem az utolsó órában, hogy a fényt, amit Ő kínált, nem láttam.
És tudják, mi volt az utolsó gondolatom: „Istenem, honnan fogják venni a pénzt a temetésemre, amikor nagyon magas terhelés van pillanatnyilag a számlámon?”
Látják, ez egy olyan személy története, aki elvesztette a lelkiismeretét. Aki az utolsó gondolatait és pillanatait ennek a világnak a vackaira pazarolja, és látszólagos jóságával nem az örökkévalóságra, a lelke jövőjére, és az Úr ajánlatára gondolt. Ha valaki magát „szentnek” tartja, könnyen a kárhozat felé csúszik, vagy gyakran önmaga túlértékelésével még saját kárhozatához járul hozzá.
>> következik: Az "Élet Könyve"
| Nyomtatás 
