Amikor rádöbbenünk, hogy az időnk véges

„Abból, hogy az istenes élet néha nehéz, és hogy kitartás nélkül semmit sem ér, téves volna arra következtetni, hogy istenfélelem nélkül, egyáltalán Isten nélkül könnyebb, boldogabb, gondtalanabb élet vár ránk, és sokkal kevesebb megpróbáltatás. Egy darabig lehet önmagunkban bízni, tehetségünkben, erőnkben, pénzünkben. Amíg az istentelen ember fiatal, és nem találkozik túl sok testi szenvedéssel, amíg testét, szépségét, egészségét áruba bocsáthatja különböző gyönyörökért, amíg van pénze és vannak, akik körülrajongják, addig talán igazolva látja életvitelét.

Amikor azonban rádöbben, hogy az idő véges, amikor először találkozik súlyosabb betegséggel, amikor elhagyják barátai, egész addigi élete meddőnek és értéktelennek tűnik fel előtte. Korábbi önbizalma elpárolog, és kétségbeesetten keres valakit vagy valamit, hogy belekapaszkodva próbáljon megbirkózni az előtte tornyosuló nehézségekkel. Számára minden szenvedés kétszeresen súlyos: egyrészt a külső fájdalom miatt, amit el kell viselnie, másrészt a miatt a nem kevésbé fájdalmas belső tapasztalat miatt, hogy az egésznek nincs semmi célja, semmi értelme. Ha ekkor megaláztatása mélyén megtanul őszintén imádkozni, akkor még nem késő, de élete végéig bánni fogja, hogy addig Isten nélkül élt.

Az Istenben hívő, benne bízó ember ezzel szemben a legnagyobb megpróbáltatás közepette is tudja, hogy a szenvedés mögött egy szerető személy áll, aki növekedését, fejlődését akarja. Ezért egész élete a teremtő és halottakat feltámasztó Istenbe vetett bizalomra épül, tudva, hogy Jézus Krisztus Istene nemcsak az utolsó percig szeret és segít, hanem szeretete hatalmasabb a halálnál, és még az utolsó perc után is képes megmenteni.”
(Barsi Balázs ofm)