Keresztes Szent János, mint gyóntató

<< Keresztes Szent János, mint lelkivezető

1571 júniusában Fernandez Péter, domonkosrendi atya, a spanyolországi zárdák vizitátora, az avilai Megtestesülésről nevezett sarus kármelita apácazárdában végzett apostoli látogatást. A zárda zilált anyagi helyzete és szomorú fegyelmi állapota arra indította, hogy új főnöknőjévé Teréz anyát választassa meg. Ő 1571. október 6-án késznek nyilatkozott a beosztást elfogadni azzal a feltétellel, ha a zárdát kiveszik a sarusok lelki vezetése alól, és gyóntatónak Keresztes Jánost rendelik oda. Ez meg is történt.

A kolostorban uralkodó viszonyokra jellemző volt, hogy lakói néha valósággal éheztek, mert nem volt elég kenyerük. A rend generálisa már négy évvel korábban megtiltotta, hogy újoncokat vegyenek fel. Amikor Teréz anya a kolostor kapujában megjelent, az apácák olyan ellenkezést tanúsítottak, hogy az kívülről is hallható volt és csak nagy nehezen engedték be. Teréz a harmincéves János atyát ezekkel a szavakkal mutatta be: ,,Nővéreim, egy gyóntatót hozok Önöknek, aki szent.”

Az atyát a nővérek hamarosan elfogadták gyóntatónak és lelki vezetőnek. Neki szelíd határozottsággal, minden hangoskodás és kapkodás nélkül,
kerülve minden megalkuvást, sikerült a nővéreket olyan összeszedettségre rávennie, melyet a kármelita élet megkíván. A két szent vezetése alatt a Megtestesülésről nevezett zárda rövidesen úgy megváltozott, hogy rá sem lehetett ismerni. Anyagi helyzete megszilárdult, a lanyhaságot pedig buzgóság váltotta fel. 1573 januárjában Fernandez atya újra kánoni látogatást végzett a kolostorban. Ekkorra az engedelmesség és a magábavonultság már annyira természetessé vált, hogy a vizitátor már nem talált benne semmi javítani valót. De ez az eredmény nem kizárólag János atya érdeme.

Teréz anya már az atya megérkezése előtt is komoly munkát végzett a kolostorban. A Megtestesülésről nevezett zárda megreformálása kettőjük összehangolt fáradozásainak az eredménye volt. Míg korábban alig voltak egymással kapcsolatban, néhány napot Medinában, Valladolidban, Durvelóban… most Teréz anya utazásait leszámítva, állandó lelki kapcsolatban éltek, mintegy két éven keresztül. Miután János atya eltávozott Andalúziába, az alapító anya hangsúlyozta: ,,Amióta ő elment innen, egész Kasztíliában nem találtam hozzá hasonlót.”

Míg korábban egyidejűleg több lelki vezetőt keresett és vett igénybe, addig ezalatt a két év alatt csak János atya volt a tanácsadója. De Ő sem talált más olyan lelket a misztikus aszketikában, mint Teréz anya. Így nem véletlen, hogy Nagy Szent Teréz ebben az időben érte el a misztikus élet csúcsát.

Még 1572. november 18-án, azaz rövid idővel János atyának a Megtestesülésről nevezett kolostorba érkezése után történt: A főnöknő közeledett az áldoztató rácshoz. János atyának a fülébe jutott, hogy mennyire szereti, ha nagy ostyával áldoztatják meg, mert úgy képzeli, hogy akkor az Úr tovább
marad szívében szentségileg egyesülve. János atya, aki könyörtelen ellensége volt minden érzéki vágynak, még akkor is, ha az a jámborság látszatában rejtőzik is, csak egy fél szentostyát nyújtott neki. Terézia ezt észrevette és szenvedett. Egy belső hang azonban megvigasztalta: ,,Ne félj lányom! Senki sem fog tudni téged tőlem elválasztani!”… Ekkor kapta meg a lelki házasság kegyelmét.

Ezekre az időkre visszaemlékezve, mikor János atya már nem tartózkodott ott, Terézia így nyilatkozott róla: ,,Az Úristen olyan gazdagságot és olyan
kincseket raktározott el ebben a lélekben, hogy arról senkinek sincs fogalma.” – Egy alkalommal, Szentháromság ünnepén, Keresztes János atya éppen a beszélőszobában ült egy széken, Terézia pedig a rácson belül egy padon. Az ünnepről volt szó. János atya az ő ,,kedvenc titkáról” beszélt. Azt mondta, hogy a mennyben nagyobb szentet nem ismer a Szentháromságnál. Ekkor az elragadtatás úrrá lett testén, az atya belekapaszkodott a székébe és az fölemelkedett vele úgy, hogy fejével a mennyezetet érte. Ekkor nyitott rájuk Terézia unokahúga, aki elámult a jeleneten. Ezzel az esettel kapcsolatban jegyezte meg később Terézia: ,,Ezzel a jó János atyával igazán nem lehet Istenről beszélni, mert elragadtatásba sodor másokat is.”

Eleinte János atya a sarusok férfi kolostorában lakott, de mikor mindjobban kiéleződött az ellentét a sarusok és a sarutlanok között, Teréz anya szerzett számára egy másik lakóhelyet. Ez egy szegény, minden ingóság nélküli ház volt, melynek volt egy kis udvara is. János atya cellájában nem volt más mint egy tábori ágy és egy takaró. Itt élte vezeklô életét. Szegényes daróc ruhát viselt, alig evett. Megelégedett bármivel, amit az apácák vittek neki, akik szintén szegények voltak. Ha néha jobb falatokat hoztak neki, azokat visszaküldte, hogy adják a betegeknek.

Keresztes János 1572-1577-ig járt a Megtestesülésről nevezett zárdába. Ez az öt év számára a magábavonulásnak, tanulmánynak, valamint gazdag lelki tapasztalatnak volt az ideje. Egy alkalommal János gyóntatószékében fogadta Gutierrez Annát. Ez a kis nővér, mialatt sorára várakozott, egy kinyilatkoztatásban részesült. E szerint Isten János atyát újmiséje alkalmával visszahelyezte volna egy kétesztendős gyermek ártatlanságába, mely kizár minden kétszínűséget és rosszaságot. Megkapta tehát azt a kegyelmet, hogy soha ne legyen képes súlyos bűnt elkövetni. Ezek után a kis nővér megkérdezte az atyától, hogy milyen kegyelmet kért Istentől első szentmiséje alkalmával. János atya azt felelte, hogy azt a kegyelmet kérte, engedje meg az Isten, hogy sohase kövessen el súlyos bűnt. Továbbá azt, hogy már itt a földi életében elszenvedhesse mindazt a büntetést, amelyet megérdemelne bűneivel, ha Isten nem óvná meg azoktól. János atyának szilárd meggyőződése volt, hogy a kért kegyelmet valóban el is nyerte.

Keresztes János harminc éves volt, mikor az eset megtörtént: ,,Egy fiatal, szép s előkelő családból származó nő szenvedélyesen beleszeretett. Többször elment hozzá, s mindenképpen igyekezett megnyerni vonzalmát. Látva, hogy így nem ér célt, elhatározta, hogy egy este belopódzik házikójába. Meg is tette. János egyedül volt, s éppen vacsorázott. Mikor észrevette a nőt, meglepve tekintett rá. Szelíden a lelkére beszélt, az zokogásra fakadt, majd megnyugodva távozott. A fiatal gyóntató híre rövidesen elterjedt az egész városban. Voltak olyanok is , akik szigorúsága miatt inkább féltek tőle, mint bizalommal lettek volna iránta.

Volt egy fiatal, gazdag leány is, aki teljesen elmerült a világ hiúságaiban. Azt tanácsolták neki, hogy menjen el és gyónjon meg Keresztes Jánosnál. Ő azonban félt tőle. Végül is rászánta magát. Elment hozzá, hogy megvallja bűneit és azt is, hogy fél tőle, mert ő szent. János megvigasztalta ezekkel a szavakkal: ,,Én nem vagyok szent, de minél szentebb egy gyóntató, annál szelídebb is, és annál kevésbé botránkozik meg a másik hibáin, mert jobban ismeri az emberi gyengeséget.” A lány megerősödve távozott és megváltoztatta életét. Ettől kezdve János atya állandó gyónói közé tartozott. Még évekkel késôbb is dicsérte a szigorú kármelitát és szelídségét, mellyel őt az erényes életre vezette.

Ezeknek a győzelmeknek megvolt az áruk. Egyik este, a gyóntatás után, János atya kilépett a templomból. Miután bezárta annak kapuját, a kőfal mellett hazafelé indult. A megteendő út alig nyolcvan méter volt. Egyszerre csak előugrott egy ember, s a zsákmánytól megfosztott szenvedélynek egész dühével esett neki, s addig ütötte, míg az áldozat elterült a földön. Erre a támadó elmenekült. Mikor János atya elmesélte ezt a kalandját, mindig hozzátette, úgy tűnt neki, hogy az ütések olyan édesek voltak, mint Szent Istvánnak a reá hulló kövek. Elmondotta, hogy soha életében nem élvezett édesebb vigasztalást, mert ez az ember úgy bánt vele, mint Jézussal.”

Az emberekhez társultak a démonok is, akik éjjelenként rettenetes látomásokkal gyötörték, sőt kegyetlenül el is verték. Ezt társai, Germanus atya és az Apostolokról nevezett Ferenc testvér olykor észre is vették. Jézus azonban megvigasztalta hű barátját. Egyik alkalommal teljesen elmerült a szemlélődésben, midőn Jézus testi látomásban mutatta meg magát. Sebekkel borítva, kificamodott csontokkal, véresen, felismerhetetlen állapotban látta Őt, melybe hóhérai juttatták. Mikor János magához tért, tollal, valami tusfélével megrajzolta azt a vázlatot, amelyet most is őriznek a Megtestesülésről nevezett zárdában. A vázlatot, melyet egy papírdarabra festett, később Anna nővérnek adta át. A festészethez értő emberek nagyon dicsérik ezt a rajzot, és csodálatos dolognak tartják, hogy az atya, aki nem tanulta a perspektíva szabályait, olyan ügyesen tudta azokat
alkalmazni. Ezzel kapcsolatban emlékezzünk vissza arra, hogy fiatal korában foglalkozott a festészettel is.

János atya lelkiatyai szerepe nem szorítkozott csupán oktatásra és tanácsadásra. Rátermett védelmezője volt a zárda lelki életének. Eltávolította a tudálékos kontárokat és a látomások kedvelőit. Türelme kimeríthetetlen volt. A mindenről való lemondás és a hit útján vezette a lelkeket. Gyöngéd tapintatossága meghódította a nővéreket. Egyszer a zárda betegszobájában gyóntatott és észrevette, hogy mennyire kopott ruhája van az egyik nővérnek, aki söpört. Ez annyira fölkeltette részvétét, hogy alamizsnát gyűjtött és abból vett neki új ruhát. A zárda egyik tagja, Yere Dona Mária, beteg lett és már halottnak vélték. Mikor Keresztes János megérkezett társa kíséretében, a nővérek izgatottan tettek neki szemrehányást, hogy egyik társuk gyónás és szentségek nélkül halt meg. A páter semmit sem szólt, hanem lement a kórusba és elkezdett imádkozni. Kisvártatva a halottnak vélt nővér magához tért. János atya meggyóntatta és ellátta az utolsó szentségekkel. Ezután a nővér végleg eltávozott az örök hazába.

Természetes, hogy ezeknek a csodadolgoknak a híre nem maradt a kolostor falai között. János atya népszerűsége nőttön nőtt. Tisztelői azt is észrevenni vélték arcán, amikor az Oltáriszentséget viszi.

Fáradozásainak gyümölcse különösen a szerzetesnőknél volt tapasztalható. Meg voltak győződve a velük tett jó jelentőségéről, valamint arról, amit lelki előmenetelük és az anyagiak tekintetében tett. A szent gyóntató szenvedett az ő nyomoruk miatt. Figyelmessége és kedvessége a szükséget szenvedő nővérek iránt tele volt szeretettel. Figyelemmel kísérte a betegeket és ajándékokat keresett számukra. Még alamizsnát is gyűjtött azon célból, hogy megszerezze szükségleteiket.

Egy alkalommal, hivatása gyakorlása közben látta, hogy az egyik apáca mezítláb takarítja a kolostort. Nem vezeklésből, hanem azért, mert nincs lábbelije. János atya eltávozott a városba, néhány jótékony embertől pénzt gyűjtött, amit átadott a nővérnek, hogy lábbelit vásároljon. Ha a nővérek szomorúak voltak, szóval és írásban vigasztalta őket. Szokása volt, hogy ilyen esetekben kis papírszeleteket adott az illetőnek, melyeken életelvek és buzdítások szerepeltek. Az egyik nővér később nagyon sajnálta, hogy nem őrizte meg ezeket a papírszeleteket.

Elérkezett az az idő is, mikor megszűnt minden ellenállás a lelkivezetővel szemben. Egyszer egy szerzetesnővér csodálkozva meg is kérdezte tőle: Atya, mit csinál ezekkel az apácákkal, hogy mindent megtétethet velük, amit csak akar?

Más zárdák szerzetesnőiben is fölébredt a vágy, hogy részesüljenek vezetésében. Tekintélye nagyot nyomott a latban. A tevékenységével kapcsolatos – sokszor kiszínezett – hírek, alkalmasak voltak az inkvizítorok figyelmének felkeltésére is. Az ördög is menekült előle. Egy ágostonrendi zárda elöljárói erősen kételkedtek abban, vajon a jó szellem nyilvánul-e meg egy szerzetesnőben, aki rendkívül ügyes volt és mindenféle nyelven beszélt. Miután sorra tanácsot kértek az összes ismert tekintélytől, Keresztes János atyához fordultak. Ő mielőtt elkezdte volna az ördögűzést, hosszasan böjtölt és imádkozott. A sátán pedig három pokolbéli légiót mozgósított. Az ördögűzés több hónapon keresztül tartott és fáradságos volt. János atya hetenként egyszer vagy kétszer ment el a kolostorba. Az ördögűzés alatt a szegény megszállottnak borzasztó görcsei és rángatózásai voltak. Annyira őrjöngött, hogy az apácák rémülten menekültek előle. Még a szent kísérője is el akart menni. Végül is a sátán kénytelen volt felhagyni erőlködésével, s visszaadta a nővér vérével aláírt kötelezvényét.

János atya rendtársa, Péter atya, egy másik ördögűzésről is tájékoztat bennünket. A megszállott ugyancsak apáca volt. János atya délben érkezett a kolostorba. Egy órakor kezdte el az ördögűzést. A sátán ellenállt. Elérkezett az esti dicséret ideje, melyen a megszállott és János atya is részt vett kísérőjével együtt. Mindjárt a zsolozsma kezdetén, mikor felhangzott a ,,Dicsőség az Atyának…” valami váratlan dolog történt. A sátán a megszállottat fejjel lefelé és lábakkal felfelé felemelte és úgy tartotta. Az apácák megdermedve az ijedtségtől megszakították az éneket. János atya a kar közepébe lépett és fennhangon mondta: ,,A legszentebb Szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, akinek ünnepét most üljük, megparancsolom neked, hogy ezt az apácát vidd vissza a helyére!” Az apáca azonnal elfoglalta rendes helyét. Ezután addig folytatta az ördögűzést, míg a sátán el nem hagyta a lelket.

Nem csoda, hogy ezek után a sátán bosszút akart állni, ott ahol tudott. Minthogy a tisztaság elleni kísértéseivel nem ért el eredményt, fizikai kínzásoknak vetette alá János atyát. Egyik alkalommal akkori kísérője, az apostolokról nevezett Ferenc testvér a kertecskéjében lévő házikója előtt találta őt sokkal sápadtabban, mint általában. A testvér megkérdezte, hogy mi az oka annak, hogy olyan rosszul néz ki. János azt felelte, hogy ,,az ördögök nagyon durván bántalmaztak és azt sem tudom, hogy hogyan maradhattam életben.”

Ez nem az első eset volt. Ugyanaz a testvér mondta el, hogy Keresztes János atyától tudja, hogy a sátán a priccséről éjszaka már többször elvitte a takarót, akkor, amikor már lefeküdt és hagyta, hogy a hálóruhában feküdjön. Gyakran hideg volt és ilyenkor ugyancsak fagyoskodott. Esetenként az ördögök durván bántak vele, és nagyon megkínozták. Az előbb említett két eset után – Teréz anya rendelkezése folytán – Medina del Campóba kellett mennie. Az ottani sarutlan kolostorban a Szent Jeromosról nevezett Erzsébet nővérnek egy különleges betegsége támadt. Azt gondolták, hogy ördögtől megszállott. János atya hamarosan felismerte, hogy nem megszállottságról van szó, hanem a nővér alkati ideggyengeségben szenved.

1574 márciusában János atya és Terézia anya Segoviába mentek kolostoralapítás céljából. Ez volt az első alkalom, hogy János atya ebben a városban járt, mely később oly szorosan kapcsolódott össze a nevével.

>> Viharfelhők János atya feje felett

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6. Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05 HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

12 hozzászólás

Válaszolj Válasz elvetése

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005