A világ dolgait, a tényeket reálisan látni csak az képes, aki Isten kezében van. A dolgokat reálisan látó embernek ellentéte a „széplélek” (vagy ahogy Molnár Tamás nevezi, az utópista). A dolgok megítélésében az első probléma, hogy a dolgokat olyannak lássuk, amilyenek és nem olyannak, amilyennek mi szeretnénk, hogy legyenek.
A második probléma az, hogy „birkózás” nélkül nem lehet Isten misztériumába belátni. Vagyis Isten azt, akit meg akar áldani, előbb küzdeni, vívódni hagyja. Így tett az Ószövetségben Ábrahámmal, Jákobbal, Mózessel és még sokakkal, és így tett Szent Józseffel is, amikor hagyta, hogy József Mária áldott állapotát látva megküzdjön ezzel a felfedezéssel, és „kiküzdje magából” a helyes választ. Csak amikor József megvívta a harcát és megtalálta az igaz férfiúhoz illő magatartást, küldte el neki az angyallal az isteni megoldást.
József mielőtt Isten titkát megismerhette, úgy cselekedett, ahogy minden kereszténynek viselkednie kell: az emberek tetteit mindig meg kell ítélnünk, anélkül, hogy magát az embert elítélnénk.
A férfiú jóravalóságához, jámborságához az is elengedhetetlenül hozzátartozik, hogy nem formál magának jogot ahhoz, hogy saját maga alkosson képet Istenről. Az igaz ember ne találjon ki új tanokat – ahogy Luther tette –, hanem fenntartás nélkül, alázattal fogadja el az Egyház hagyományos tanítását. Az igaz ember saját elképzeléseit Istenről nem vetítheti ki se gondolatban, se szövegben, se képben, csak befogadhatja az Egyházban már meglevőt.
A művészek Lutherje, Michelangelo volt az első, aki ezt a törvényt felrúgta. Michelangelónak két halálos bűne volt: az egyik, hogy Krisztust az Utolsó Ítélet című képén a torinói halotti lepelről ismert vonások figyelmen kívül hagyásával ábrázolta (egy Herkules testre Apollon fejet tett), a másik, hogy az Atyaistent is lefestette. Csak Krisztus ember-alakú, az Atya csak általa mutatta meg magát nekünk, Róla nem csak veszélyes, de kifejezetten bűnös dolog képet készíteni. Michelangelóig az Atyaistenről nem készült kép, Michelangelo az első, aki az Atyaistent megfestette, mégpedig szakállas öregemberként, és ezzel megszegte a tiltó parancsot, és a legszentebbet profanizálta.
Isten nem „közölhette” magát nekünk, hiszen ehhez nekünk magunknak is isteneknek kellene lennünk. Ő csak a megváltásunkat, azaz az üdvösségünk elnyeréséhez szükséges dolgokat nyilatkoztatta ki nekünk, ezért fölösleges egy csomó dologban, melyeket úgyse érthetünk meg soha, kérdéseket feltennünk. Az ember feladata egyedül az, hogy reálisan felmérje a dolgokat, ebből megállapítson valamit, és utána Istenre hagyja a dolgok elintézését. Az a tudálékoskodás, mely állandóan olyan kérdésekre keres választ, mely Isten „hatáskörébe” tartozik, nem katolikus, hanem eretnek viselkedés. Ugyanúgy, ahogy az újítások, a saját, a hagyományostól eltérő ideák formákba öntése.
Jézus a Hegyi beszédben – második boldogságként – ezt mondja: „Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket.” (Mt 5,4) Aquinói Szent Tamás a szomorkodás alatt lemondást ért. Vagyis boldogok azok, akik lemondanak a világ dolgairól és saját ideáikról is. A vigasztalás értelme az emberek motiválásából áll. Isten úgy nevel bennünket, hogy az elején „megízlelteti” velünk az üdvösséget, aztán elveszi tőlünk, és hagyja, hogy magunk menjünk utána. Úgy ahogy a kutyával megszagoltatják a csontot, majd eldobják, hogy szaladjon utána.
A vigasztalást áldozat meghozatala által kapjuk, ami a további útra, a további küzdelemre ad erőt és értelmet, „kedvet”.
| Nyomtatás 
