József bocsánatkérése

Valtorta Mária látomása: Mária élete – Tartalomjegyzék
< Előző rész: Józsefem is szenvedett…

Mária sápadt arccal, sírástól felduzzadt, karikás szemmel dolgozik a kertben a nagy melegben. Erős kopogtatás a kapun. Mária odamegy, hogy
kinyissa.
.
Józsefet látja maga előtt. Máriának még a szája széle is fehérré válik. Arca egészen sápadt, vértelen. Szomorú, kérdő tekintettel néz Józsefre. József könyörgő szemmel néz Máriára. Hallgatnak, egymást nézve. Utána Mária megkérdi:
– Ebben az órában, József? Szükséged van valamire? Mit akarsz mondani nekem? Gyere!
József belép, becsukja az ajtót. Még nem beszél.
– Beszélj, József! Mit kívánsz tőlem?
– A te bocsánatodat!
József meghajol, mintha le akarna térdelni. De Mária, aki mindig oly tartózkodó volt megérintésében, határozottan megfogja a vállánál, és megakadályozza a letérdelésben. Mária felváltva elpirul és elsápad.
– Az én bocsánatomat? Nincs semmi megbocsátanivalóm, József. Csak hálálkodnom kell mindazért, amit itt tettél távollétem alatt, és irántam való szeretetedért.
. .
József ránéz, és két nagy könnycsepp gördül ki szeméből, és lepereg az arcán a szakállára.
– Bocsáss meg, Mária! Nem bíztam meg benned. Most tudom. Méltatlan vagyok arra, hogy ily nagy kincs birtokában legyek. Vétettem a szeretet ellen, vádoltalak téged a szívemben, igazságtalanul vádoltalak téged, mert nem kérdeztelek meg az igazságról. Vétettem Isten törvénye ellen, nem szeretve téged úgy, amint, amennyire magamat szerettem…
– Ó, nem! Nem vétettél!
– De igen, Mária. Ha engem vádoltak volna ilyen bűnnel, én megvédtem volna magam, te pedig… Nem engedtem meg neked, hogy megvédd magad. Dönteni akartam anélkül, hogy téged megkérdeztelek volna. Vétettem ellened, bűnül róva fel neked, amire pusztán csak gyanakodtam. Már a puszta gyanú is bűn, Mária. Aki gyanakszik, az nem ismeri a dolgot. Én nem ismertelek téged úgy, amint kellett volna. De a szenvedés, amit kiálltam… három napig gyötrődtem… Bocsáss meg nekem, Mária!
– Nincs semmi megbocsátanivalóm, sőt, én kérlek téged, bocsásd meg, hogy ilyen szenvedést okoztam neked.
– Ó, igen, milyen szenvedés volt ez! Milyen fájdalom! Nézd, ma reggel mondták nekem, hogy halántékaimon megőszültem, és ráncos az arcom. Több mint tíz évvel öregedtem ez alatt a néhány nap alatt! De miért, Mária, miért voltál olyan alázatos, miért hallgattad el előttem, jegyesed előtt dicsőségedet, és miért engedted meg, hogy gyanakodjam rád?

József nem térdel, de meghajolva áll. Mária ráteszi kezét a fejére és mosolyog. Úgy tűnik, mintha feloldozná. És azt mondja:
– Ha alázatosságom nem lett volna tökéletes, nem érdemeltem volna meg, hogy megfoganjam azt, akit várnak, aki eljön megsemmisíteni a kevélység bűnét, amely tönkretette az embert. És azután, engedelmeskedtem… Isten kérte tőlem ezt az engedelmességet. Oly sokba került nekem… miattad, a te szenvedésed miatt, amely ebből származott. De nem kellett mást tennem, csak engedelmeskednem. Isten szolgálóleánya vagyok, és a szolgák nem vitatják meg a parancsokat, amelyeket kapnak. Teljesítik azokat, József, akkor is, ha véres könnyeket sírnak miatta.

Mária csendesen sír, miközben ezt mondja. Olyan csendesen sír, hogy a meghajolt József ezt nem veszi észre egészen addig, amíg könnyei a
földre nem hullanak.

Akkor felemeli a fejét – ezt először látom nála – megszorítja Mária kezecskéit erős, barna kezével, és megcsókolja finom, rózsaszínű ujjainak a hegyét.
– Most szükség van arra, hogy gondoskodjunk… – József nem mond többet, csak Mária testére néz, és ő elpirul, és hirtelen leül, hogy ne tegye ki annyira alakját az őt figyelő tekintetnek. – Gyorsan meg kell tenni. Ide jövök… Teljessé tesszük a házasságot… A következő héten. Rendben van?
– Minden jól van, amit te teszel, József. Te vagy a ház feje, én a te szolgád.
– Nem. Én vagyok a te szolgád. Én vagyok Urunk boldog szolgája, Urunké, aki méhedben növekszik. Áldott vagy te Izrael minden asszonya között! Ma este értesítem a rokonokat. És utána… amikor itt leszek, dolgozni fogunk, hogy mindent elkészítsünk a fogadására… Ó, hogyan fogadhatom be a házamba az Istent? Hogy vehetem karjaimba az Istent? Meghalok majd az örömtől… Nem merem majd megérinteni őt…
– Megérintheted majd te éppúgy, ahogy én, Isten kegyelméből.
– De te, te vagy. Én pedig egy szegény ember vagyok, a legszegényebb Isten gyermekei között!
– Jézus hozzánk, szegényekhez jön, hogy gazdagokká tegyen minket Istenben. Azért jön mi kettőnkhöz, mert mi vagyunk a legszegényebbek, és elismerjük, hogy azok vagyunk. Örvendezz, József! Dávid törzse megkapta a várt Királyt, és a mi házunk pompásabbá válik Salamon királyi palotáinál, mert itt lesz az Ég, és mi megosztjuk Istennel a béke örömét, amelyet később majd megismernek az emberek. Közöttünk fog felnőni, és karunk fogja ringatni a Megváltót, aki növekszik, és mi adjuk neki fáradozásainkkal a kenyeret… Ó, József! Halljuk majd Isten hangját, amint minket papának és mamának hív! Ó…! — Mária sír örömében. Olyan boldogan sír!

József, aki most a lábához térdel, szintén sír, fejét mintegy elrejtve Mária bő ruhájában, amely redőkben omlik a szegényes földre.