Tadeusz Dajczer: A hit fénye a harmadik évezred küszöbén. - Tartalomjegyzék
<< IV/3 - Krisztus szegénysége
A hit saját gyöngeségünk elismerését jelenti és azt a meggyőződést, hogy semmivel sem rendelkezünk, hogy minden ajándék. A hit mindent Istentől remél és minden ajándékot csak Tőle vár. Az így értelmezett hit ellentéte a gőg. A gőgös ember minden kegyelemről azt hiszi, hogy az jár neki és magának tulajdonítja. Úgy tartja, hogy minden tőle függ, mintha nem lenne jelen az életében Isten folyamatos kegyelme. Természetes, hogy a hit valami nehéz dolog. Hitben élni újraszületést, lelki szegénnyé és gyermekké válást jelent.
.jpg)
Minden ajándékot olyan távolságtartással kell elfogadni, hogy bármely pillanatban képes légy visszaadni azt. Ez egy csodálatos paradoxon. Isten azért ajándékozott meg bennünket, hogy elfogadva az Ő ajándékait, készek legyünk azt visszaadni. Az a gesztus, amely kifejezi, hogy a kapott ajándékot az ember kész visszaadni, annak a jele, hogy nem sajátította ki és elismerése annak a ténynek, hogy mi magunk semmivel sem rendelkezünk. Az Istennek visszaadott ajándék visszaszáll hozzánk, visszaszáll, de megsokszorozva. Minden ajándék: a lelked, a tested, feleséged, férjed, gyerekeid, mindened, amid van és amit csinálsz, minden az Úr tulajdona. Vajon készen állsz-e mindezeket a kegyelmeket visszaadni bármely pillanatban?
A gazdag ifjú történetének — aki szomorúan távozott, amikor az Úr azt javasolta neki, hogy az anyagi javakról mondjon le — van egy epilógusa. Az ifjú távozása után Jézus így szól: ,"Fiaim! Bizony nagyon nehéz az Isten országába jutni azoknak, akik a vagyonban bíznak!" (Mk 10,24) Figyeljünk fel arra, hogy ez az ifjú minden parancsolatot megtartott. Ebből következik, hogy nem elég a parancsolatok megtartása. Neki és a hozzá hasonló gondolkodásúaknak címzi Jézus a következőt: ,,Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni Isten országába.” Ez az állítás olyannyira erős, hogy a megdöbbent Apostolok meg is kérdezik: ,,Akkor hát ki üdvözülhet?” (Mk 10,25-26).
Ez az ifjú, aki Istenre nyitottnak látszott, a világi dolgok rabságában élt, rabja volt a vagyonának és társadalmi pozíciójának. Szent Lukács mondja, hogy főember volt, tehát valami fontos pozíciót töltött be. (Lk 18,18). Ha mindez Isten és ember közé áll, akkor oly nagy akadályt jelenthet, hogy az ilyen embernek nagyon nehéz lesz üdvözülnie. Az evilágiakhoz való kötődés, ahhoz, amit Isten alkotott, ami csupán az ő ajándéka, de nem Ő maga, megakadályozhatja, sőt lehetetlenné is teheti üdvözülésünket, ha e kötődések rabságában élünk.
San Giovanni Rotondo-ba utazva találkoztam egy tudóssal, aki velem együtt Pio atyához igyekezett, hogy áldást kérjen a munkájára. Két kötetnyi kiadott művel érkezett, melyet opus vitae-nek, azaz élete művének nevezett. A szentgyónás keretében bemutatta Pio atyának és áldást kért művére. Padre Pio reakciója hátborzongató volt, mindenekelőtt döbbenet volt benne — ez a te opus vitae-d, ez a te életed műve? Kezébe vette a két kötetet és még egyszer megismételte, ez egy opus vitae, tehát te ezért éltél hatvan évet, hogy ezt a két kötetet megírd? Ez volt életed célja — majdnem üvöltött — ez az opus vitae, ezért éltél? És hol a te hited? Azután lecsendesült, mintha észrevette volna, hogy ez nem volt tudatos ennél az embernél és atyai gyengédséggel megkérdezte: Biztosan sok munkát fektettél bele, ugye? Sok éjszakát átvirrasztottál, és hogy állsz az egészségeddel? — Na igen, egy infarktus. — No tessék, mindezt az ambíció szolgálatában, hogy megalkoss egy ilyen opus vitae-t. Látod, mondta tovább, mit jelentenek a bálványok és kötődések. Ha ugyanazt tetted volna, de Istenért, mindez másképp volna. Hiszen te mindezt kisajátítottad, ez a te opus vitae-d, a te műved. Ennek a gyónásnak a befejezése is Pio atya stílusában zajlott. Ismét felemelte a hangját: Ha csak ezzel jöttél, "va via" — menj utadra. Pio atya, ahogy az olaszok mondják érdes, vagyis kemény volt, de ebben a keménységben nagy szeretet rejlett minden ember, minden vezeklő iránt. Olyan ember volt, aki szeretett, a szeretet pedig erős. Pio atya szeretete tette, hogy ez a megrázó beszélgetés gyónással egybekötve döntő fordulatot hozott az említett tudós életében. Valóban kezdett másképp gondolkozni, másképp nézni a világra.
Hitünk atyja Ábrahám csodálatos ajándékot kapott; késő öregségére gyermeke született. Számára ez volt a legnagyobb boldogság, az emberi értékek közül a legnagyobbat kapta — egy fiút, egy utódot. A szülők általában kisajátítják a gyerekeiket, talán Ábrahámot is megkísértette ez a gondolat. Mégis, amikor Isten azt mondta Ábrahámnak, hogy fia életét kéri, Ábrahám beleegyezett. Sőt, azt is elfogadta, hogy a kapott ajándékot a számára legdrámaibb módon adja vissza.
De mi történt volna, ha Ábrahám nem akarta volna visszaadni a fiát? Ha fellázadt volna és megmaradt volna saját meggyőződésében, hogy Isten utasítása túl kegyetlen? Mi történt volna akkor? Izsáknak meg kellett volna halnia. Nem fontos, hogy milyen körülmények között, hogy betegség következtében-e, vagy valamilyen harcban, hadjáratban, vagy vadállat tépte volna szét. Ábrahámnak mindenféleképpen el kellett volna veszítenie a fiát, aki Isten és Ábrahám közé állt volna. Izsák akadállyá vált volna, hogy Ábrahám a hitben teljesen átadhassa magát Istennek. Fia visszaadásának a visszautasítása azt jelentette volna, hogy kisajátította őt. Az ajándék kisajátítása pedig egyet jelent annak megsemmisítésével, olyan, mintha ütést mérnék önmagamra és magára az ajándékra is. Ábrahám, átadva a fiát, nemcsak, hogy visszakapta őt, de a kegyelmet megsokszorozva nyerte vissza.
– Az életszentség kegyelmét kapta, melyben a fia is részesült. Ábrahám és Izsák az Ószövetség első szent pátriárkái.
>> A bizalmatlanság elszórt magjai
- Tadeusz Dajczer: A hit fénye a harmadik évezred küszöbén.
Elmélkedések a Hitről - A hit erénye - Tadeusz Daiczer tanítása
- Ábrahám hite
- Krisztus szegénysége
- 1. A szerető Jelenlét felismerése
| Nyomtatás 
