Regisztráció


A jelszavát emailben elküldtük.

A boldog házasság titkait kutatja a néhai Kopp Mária és Skrabski Árpád A boldogságkeresés útjai című, a Heti Válasz kiadónál megjelent kötete, amelynek újabb kiadását gyermekeik, Skrabski Luca és Fruzsina kezdeményezték.

– Ritka, hogy a gyerekek olyan egyértelműen a szülők életműve mellé álljanak, mint ahogy önök tették.

Skrabski Luca: Ennek az az oka, hogy hiteles életet éltek. Nemcsak beszéltek arról, hogy milyen a jó életközösség, hanem meg is valósították azt.

Skrabski Fruzsina: A boldogsághoz, amit ők megtaláltak, azonkívül, hogy tettek érte, szerencse is kell. Sokáig bennünk élt a vágy, hogy ugyanolyan kapcsolatot hozzunk létre, mint amilyen az övék volt, de rá kellett jönnünk, hogy ugyanolyat nem – másmilyet, máshogy jót tudunk csak létrehozni.

– Fruzsina egyszer azt írta: édesapja folyton meg akarta hódítani az édesanyját – miért volt erre szükség oly sok együtt töltött évtized után is?

S. F.: Hősszerelmes lovag módjára folyamatosan udvarolt az édesanyámnak. A pontos titkát nem tudom annak, hogy ezt a mama mivel érte el – ügyesen bánt a nőiességével, és mindig volt benne egy kis titokzatosság. Édesapám lovagiasságában az is szerepet játszhatott, hogy apai nagyszüleim házassága nem volt tökéletes, ezért az anyai nagyanyám elhatározta: nevel egy ideális férfit. Apám úgy érezte, az a küldetése, hogy páncél helyett nyakkendőt öltve induljon a világot megváltani – hazatérve pedig védelmezte az ő „hölgyeit”.

S. L.: Ez a könyv azért is érdekes, mert más-más tudományterületeket képviseltek, ezért különböző megközelítésekben keresik, hogy mi eredményezi a boldogságot az egyes ember életében, a párkapcsolatban, a családban. Egész kicsi korunktól bevontak minket is a közös gondolkodásba. Este, a vacsoránál nemcsak a mindennapi problémákat beszéltük meg, de filozófiai kérdéseket is megvitattunk. Rám édesapám különösen nagy hatással volt akkor, amikor Aquinói Szent Tamás istenérveit magyarázta, olyannyira, hogy én is megpróbáltam továbbadni az otthon hallottakat az iskolában.

S. F.: Esténként, miközben nagy beszélgetések zajlottak, egyfolytában dicsértük egymást – ezt a mama tartotta különösen fontosnak. Én emiatt a vacsoraasztalnál mindig úgy éreztem magam, mint egy királylány.

– Nem volt nehéz ilyen tökéletes szülők mellett felnőni?

S. L.: Éppen azért, mert jó kapcsolatban éltek, nehéz volt kamaszként lázadni, és nehéz volt elszakadni. Egyrészt jó mintát adtak, másrészt a magasra tett mérce kihívás volt. Ezért ahhoz, hogy elszakadjak, egy évre külföldre kellett mennem. Arra is rá kellett jönnöm, hogy az ő kapcsolatuk is több fejlődési szakaszon ment át. Hiszen egy válság nem csapás, hanem ajándék a személyiségfejlődés útján: lehetőség, hogy a nehézségen megerősödve jussunk túl. Ez az egyik érv a könyv újbóli kiadása mellett. Hiszen a házasságban is előfordul krízis, s ha azt a felek meg tudják oldani, magasabb szintre jut a kapcsolat. Ilyenkor dől el, hogy egy kapcsolat fejlődik vagy visszafejlődik. Ettől függ, hogy a család mennyországgá vagy pokollá válik-e.

– Kopp Mária mintha mindig a szülők, a párkapcsolat felől közelített volna a boldogsághoz. Nem érezték úgy, hogy a szülők kapcsolatának árnyékában éltek?

S. L.: Kétségtelen, hogy elsődlegesnek tartották a maguk párkapcsolatát: ha az működik, működhet a család.

S. F.: Konkrétan bezárták a hálószobájukat, mi ki voltunk onnan iktatva. Kiskoromban volt, hogy fulladtam, és leültem az ajtajuk elé, mire kijött a mama, ölbe vett, de akkor sem az ő ágyukba vitt, hanem az enyémbe. A maga által fejlesztett légzéstechnikát tanította meg nekem, megvárta, amíg elmúlik a fulladás és elalszom. Akkor rosszulesett, hogy nem vett maga mellé. Most viszont, hogy anya vagyok, azt tartom a magam számára elsődlegesnek, hogy jól érezzem magam a bőrömben – ez nyilván kihat a férjemre és a gyerekemre is. Ezt a mintát a szüleimtől vettem át.

S. L.: Mamára jellemző volt az érzelmi áthangolódás képessége. Mindig át tudta magát hangolni úgy, hogy amit éppen csinál, azt örömmel tegye. Nyilván meg is választotta, mit akar csinálni, nem ment bele kényszerpályákba, maga irányította a sorsát. De amit meg kellett tennie anyaként, háziasszonyként, a munkája során, abban mindig megtalálta az örömöt. Mindig mondta: rajtunk múlik, hogy boldog emberek leszünk-e: ez csupán attól függ, hogy ami éppen a léthelyzetünk, a feladatunk, azt képesek vagyunk-e örömmel megélni.

– A gyerekek meg szokták kérdőjelezni a szülők hozzáállását, önök pedig már-már úgy fogadják a könyvet, mint Szent István intelmeit.

S. L.: Azért mindkettőnknek volt néhány éve, amikor eltávolodtunk tőlük.

S. F.: Engem kirúgtak két iskolából, megbuktam, aztán ahelyett, hogy a pótvizsgára készültem volna, Luxemburgba szöktem egy fiúval, motorral… A szüleim mégis bíztak bennem, ám felkészülés helyett én nonstop bulikat rendeztem – szóval, volt lázadó korszakom. Amikor aztán kirúgtak, és magamnak kellett új iskolát keresnem, azt mondták, ez az én problémám, oldjam meg egyedül. Sikerült, egy hasonló cipőben járó barátnőmmel fölvétettünk Budakeszire. Mivel ezt mi intéztük el, azt éreztük, mindenre képesek vagyunk..

S. L.: A könyv egyik kulcsfogalma a tanult eredményesség – a tanult tehetetlenség ellenpárja. Így nőttünk fel, szeretetteljes légkörben, és azt tanultuk meg: bármit el tudunk érni, amit igazán szeretnénk.

– Mit szóltak a párválasztásukhoz?

S. F.: Amikor férjhez mentem, édesanyám azt tanácsolta: dicsérd a férjedet, dicsérd, dicsérd – csak ezzel tudsz hatást elérni. A felelősségre vonás és a kritika sosem vezet eredményre.

S. L.: A könyv egyik legpraktikusabb, leghasználhatóbb gondolata éppen az, hogy egy boldog házasságnak – de más emberi kapcsolatnak is – alapfeltétele, hogy háromszor annyi pozitív visszajelzést adjon az ember, mint negatívat.

– Ezek szerint önök dicsérnek, dicsérnek, dicsérnek?

S. L.: Adott két család, eltérő kommunikációs mintával. A miénkben sokat dicsértek – ez nem azt jelenti, hogy nincs helye a kritikának, csak azt, hogy több legyen a pozitív visszajelzés, mint a negatív. Nem szabad méricskélni, mennyit adok, mennyit kapok. Kipróbáltam: még egy nézeteltérés után is, ha arra próbálok figyelni, amit szeretek a másikban, és elkezdem dicsérni, ki lehet kerülni az örvényből.

– Kopp Mária a fél életét annak szentelte, hogyan lehet összeegyeztetni családot és karriert. Neki sikerült?

S. F.: Születésünk után, amíg a mama megírta a doktoriját, egy kedves hölgy, Marcsi vigyázott ránk, nyolc órában. Közben persze ő is otthon volt, és dolgozott. Egyébként a mama ügyelt rá, hogy amikor kell, elérhető legyen számunkra. Nem emlékszem olyanra, hogy amikor bementem hozzá valamivel, ő ne foglalkozott volna vele. Ennek ellenére azt állítják az unokatestvéreim, hogy játék közben néha azt mondtam: „Hagyjál békén, dolgozom!”

S. L.: Minden este beszélgetett velünk, külön-külön. Palacsinta és habos kakaó viszont nem volt nálunk, és ezt nagyon hiányoltam.

S. F.: Amíg kicsik voltunk, nem főzött különösebben, sokszor mirelit ételeket ettünk. Emlékszem, a paradicsomos húsgombóc konzerv volt az egyik kedvencem. A barátnőméknél mindig lenyűgözött a tálalás – a mama ilyesmire nem adott.

S. L.: Akkor kezdett igazán jól főzni, mire kirepültünk.

– Kopp Mária volt a WHO genderügyi nagykövete is. Bízott abban, hogy a genderre szánt összegeket a család lerombolása helyett a családon belüli munkamegosztásra lehet fordítani.

S. F.: A könyvnek is van egy erre utaló fejezetcíme: Feminizmus helyett familizmus, amely szerint a családok hátrányos helyzetű csoportját képezik a társadalomnak, ezért őket kellene kiemelten támogatni.

– Ezt – nemzetközi szinten legalábbis – nem sikerült elérnie.

S. F.: Támadni kezdték a benyújtott anyagait – és akkor halt meg, így nem derült ki, végigvihetők-e az elképzelései. Ezek a dolgok lassan hatnak. Azokat, akik egy gondolatot elsőként képviselnek, sárral dobálják, aztán mind többen mondogatják azt, ami nem is olyan régen még ősbűnnek számított.

– Mondták már a férjüknek: „Pelenkázz, tovább élsz”? Ezt a jelmondatot is a könyvben olvasni.

S. L.: Évszázadokig nem volt a férfiak feladata a pelenkázás, és ez nem egyik pillanatról a másikra változik, hanem azzal párhuzamosan, ahogy a nők családfenntartóvá válnak. Én sem tudtam rávenni erre a férjemet – de rájöttem: fölösleges is. Az a lényeg, hogy az apának legyen a gyerekekkel saját kapcsolata; ne az anya neveljen egyedül.

S. F.: A férfiak teljesítményorientáltak, és abba a nyomásba halnak bele, hogy el kell tartani a családot. Egy nő meg tudja ölni a férjét azzal, hogy elégedetlen az anyagi helyzetükkel. A gyerekekkel való kapcsolat pedig azért egészségvédő hatású, mert kimozdítja a férfiakat ebből az őrlődésből. Noha Magyarországon mereven rögzültek a nemi szerepek, most már tele van apukákkal a játszótér – érezni, hogy változik valami.

Forrás: valasz.hu

Egy válasz

  1. kecskeméti549

    ‘játék közben néha azt mondtam: „Hagyjál békén, dolgozom!”’

    Nagyon átélhető jelenet, noha ilyet még nem hallottam – de visszagondolva Én is gyakran melóként kezeltem a játékot, ki is küldtem Úriember módjára Édesanyámat a hálójukból egyszer kétszer – azaz csak éreztettem vele, hogy nem érek rá, úgyhogy jobb ha visszamegy főzni…De szerintem evvel mi, gyerekek így vagyunk, kőkomolyan visszük a fonalat a játékban, a külnbség az, hogy – az unokatesóid szerint – Te ki is mondtad. Röhej. Soha, kevésbé viccesebb dolgot ne találjak reggeli böngészés közben.

    Egyébként ha annyira megfogott a húsgombóc paracsompürében konzerv, talán nem lenne hiba kipróbálni alkalom adtán, mondjuk édes paradicsomból (nagyon jól érett – lepottyanásig napsütött, nem bolti, ilyen fajtára gondolok konkrétan: https://zkivetomag.hu/custom/zkivetomag/image/cache/w600h500/Paradicsom/HU%20kecskemeti%20549%201%20g%20H.jpg) ízlés szerint édesítve, közepesen zsíros sült libacomb lefejtett húsdarabokkal elkeverve, kis friss petrezselyemmel. Ez persze csak egy ötlet, de legrosszabb esetben is nyersz vele egy igazi, régivágású, jóízű paradicsomot, amely édes, mint a cukrozott konzervekben lévő pürék. Megjegyzem, még nem próbáltam, csak elképzeltem. Asszem ki is próbálom. Úgyhogy, megyek is dolgozni!

    Válasz

Válaszolj

Az e-mail címed nem publikáljuk.