<< A halál órája, az utolsó óránk - 22/36
Részlet: Dr. Glória Polo Ortiz tanúságtételéből
Eljutottunk a negyedik parancsolathoz: Apádat és anyádat tiszteljed! Az Úr lepergette előttem azokat a mozzanatokat, amikor életemben hálátlan voltam szüleimmel. Gyakran és iszonyatosan szidtam és átkoztam őket.
Szemükre hánytam, hogy nem tudták azt nyújtani, amit a barátnőim megkaptak. Láttam, hogy olyan lány voltam, aki egyszerűen semmit nem tudott értékelni, és minden, amit szüleim áldozatok árán és fáradsággal nyújtottak, értéktelen volt számomra. Sőt odáig fokoztam gyűlöletemet, hogy azt állítottam, hogy ez az asszony nem is az anyám, mert hozzám képest primitív és kevés ahhoz, hogy az anyám lehessen.
Szörnyű volt számomra, hogyan lettem megítélve. Az ítélet az volt, hogy istentelen nő vagyok, és mint istentelen nő mindent szétromboltam és negatívan befolyásoltam, aminek a közelébe kerültem. A legrosszabb az volt, hogy ugyanakkor azt képzeltem, hogy rendkívüli, jó és szent vagyok.
Az Úristen felvilágosított arról, miért tudtam beképzelni magamnak, hogy a negyedik parancsolatnál nincs félnivalóm. Azért voltam ebben biztos, mert szüleim életének utolsó éveiben, amikor betegek voltak, az orvosokat és a gyógyszereket én finanszíroztam. Emiatt gondoltam azt, hogy a negyedik parancsot betartottam. Ez beleillett az életfilozófiámba, ahogy én a pénzt és az érméket értékeltem. Így volt ez a szüleimmel is. Pénzzel engedelmessé tettem őket céljaim és érdekeim miatt manipuláltam őket.
Gazdagságom az egyszerű kapcsolatból egyfajta istennővé emelt engem előttük, amit ők maguk is pénzemtől elvakítva helyesnek és tiszteletreméltónak találtak. Én „egyetlen és minden” voltam. És ezek a mammon alkotta szituációk azt is lehetővé tették nekem, hogy szemtelen önkénnyel „megtapossam” őket. Nem tudjátok elképzelni, hogy korábbi viselkedésem - amit Isten irgalmából felismertem -, mennyire fájt most, egészen csontomig hatolt a fájdalom.
Látnom kellett, hogy apám szomorúsággal telve sírt, zokogott miattam és a magatartásom miatt, mert gyengéi ellenére jó apa volt. Arra tanított, hogy dolgos, igyekvő legyek, és tisztességes életet éljek. Mert csak az juthat előre és viheti valamire, aki jól végzi munkáját, és aki hivatásának él. De sajnos minden fáradozása ellenére, hogy engem jól neveljen, egy kis részről, de valami fontos kis részről, hogy lelkem is volt, megfeledkezett, ami így aztán éhen halt; és még egy fontos missziója lett volna lánya számára, hogy példakép legyen az örömhír és a hit megélésében.
Ebben a tekintetben apa teljesen csődöt mondott, s nem vette észre, hogy e nélkül hibák sorozatát követtem el, és végül belesüllyedtem a mocsárba. Fájt nekem, amikor láttam, milyen nőcsábász volt, jól érezte magát és boldog volt, amikor azzal henceghetett anyámnak és más embereknek is, hogy ő milyen macsó, mennyi nőt tud kielégíteni.
Ezen kívül sokat ivott és dohányzott. Ezekre a szenvedélyekre és rossz szokásokra még büszke is volt, azt képzelte, hogy ezek a helytelen nézetek nem szenvedélyek, hanem ellenkezőleg: erények, amelyek őt rendkívüli emberré teszik.
Már fiatalon láttam, amint anyám könnyek közt ült otthon, mert a papa megint más nőkkel és kalandokkal kezdett dicsekedni. Minél többször láttam, annál nagyobbra nőtt bennem a düh, a méreg és a kibékíthetetlenség. Láttam előbbi életem folyását, és megértettem, hogy ezek a felfokozott érzések és ellenségesség a lelkemet lassan spirituális halálba űzték, megölték. Nagy méreg fogott el, amikor látnom kellett, hogy a papa a mamát a világ szeme előtt a legdurvábban alázta meg.
Úgy kezdtem ez ellen védekezni, hogy zúgolódtam, győzködtem a mamát, és megpróbáltam befolyásolni. Ilyeneket mondtam neki: „Sose leszek olyan, mint te. Nem fogok ilyet eltűrni a férjemtől. A társadalomban nem értékelik a nőket, megalázzák, mert olyan nők vannak, mint te, akik akaratlanul alávetik magukat a macsók kénye-kedvének, akiknek nincs méltóságuk és büszkeségük, csak megtört személyiségük van. A nők azok, akik a beképzelt férfiaknak megengedik, hogy átgyalogoljanak rajtuk és semmibe vegyék őket.”
A papának azt mondtam, amikor már idősebb voltam: „Soha, hidd el és írd föl magadnak, hogy soha nem fogom megengedni férfinépnek, hogy úgy kezeljenek, és úgy megalázzanak, mint te a mamával teszed. Ha megtörténne, hogy egy férfi hűtlen lesz hozzám és becsap, megbosszulom és földbe taposom. Velem nem teszik meg, kedves papa!”
Erre apa alaposan elpáholt és ordított: „Mit merészelsz? Mit gondolsz, ki vagy, hogy így beszélsz velem?” El se tudjátok képzelni, milyen durva volt apám. Nem tudtam tartani a szám: „Ha megversz, vagy ha megölsz is, esküszöm, akkor is kikérem magamnak. Ha úgy alakul, hogy férjhez megyek, és megtudom, hogy a férjem hűtlen lesz, nagyon csúnyán megbosszulom, hogy a férfinép végre felfogja, mire képes egy nő, ha egy férfi felmosórongynak nézi, megalázza és beletapos.”
Rágott az ellenszenv, a méreg, betöltötte a gondolataimat, az agyamat. Így megmérgeztem az lelkemet, a jellememet. Amikor már önálló felnőtt voltam, és már elég pénzem volt, újra befolyásolni próbáltam anyámat és azt mondtam: „Tudod mit, mama? Válj el a papától, válj el tőle!”
Így viselkedtem, pedig tiszteltem és szerettem apámat. Ennek ellenére újra és újra beszéltem anyámmal, azt mondtam neki: „Nem lehet, hogy egy olyan embert, mint amilyen apa, elviselsz! Legyen tartásod, és légy tudatos asszony! Szerezd vissza a tiszteletet, és mutasd meg neki, hogy te értékes, valamirevaló nő vagy, és nem rongy, amivel kipucolhatja a cipőjét.”
Ilyen és ehhez hasonló frázisokat ismételgettem újra és újra anyámnak. El tudják képzelni? Azon voltam, hogy elválasszam őket egymástól, hogy felbontsák a házasságukat. De a mama legtöbbször azt mondta: „Nem, kedves lányom, nem fogok elválni. Nehogy azt hidd, hogy apád viselkedése számomra nagyon megalázó és fájdalmas. Nagyon szenvedek tőle, el tudod képzelni. De meghozom ezt az áldozatot, és kitartok, mert ti itt vagytok - az én hét gyerekem. Ti heten vagytok, én csak egyedül. Jobb, ha csak egy szenved, és nem hétnek kell elviselni a szenvedést. Végülis apád jó apa, nem venném a szívemre, hogy egyszerűen elmeneküljek, és ti apa nélkül nevelkedjetek fel. És szerinted, ha én elválok tőle, ki fog imádkozni azért, hogy megtérjen, és a lelke megmeneküljön? A fájdalmat és megalázást, amit a papa okoz, egyesítem Urunk Jézus Krisztus kimondhatatlan fájdalmával a kereszten. Minden nap mondom az Úristennek: Semmi az a fájdalom, amit el kell viselnem ahhoz képest, amit te szenvedtél értünk a kereszten. Ezzel szenvedésem értékes. Kérlek, engedd meg, hogy a te fájdalmaddal összekössem, és egyesítsem az enyémet, ezáltal az én kis fájdalmam megkapja az erőt, hogy kegyelmet kapjak, hogy a férjem és a gyerekeim megtérjenek és megmeneküljenek az örök kárhozattól.”
Számomra ez érthetetlen volt. Akkor ennyi butaságot hallván csak ráztam a fejem. Ez magas volt nekem. Ezek olyan gondolatok voltak, amelyek számomra idegenek, és az én életmódomnak és gondolkozásomnak teljesen ellentmondtak, ezért nem is tudtam megérteni anyám kijelentéseit.
És hogy tudják. Nemcsak, hogy nem értettem meg édesanyámat, még fel is bosszantott, és ettől még jobban gyűlt bennem a harag, ami odáig vezetett, hogy lassan egész életem megváltozott, és lázadó lettem. Ez a lázadás először abban mutatkozott meg, hogy bekapcsolódtam a női jogok, a női emancipáció-mozgalomba, de nem, mint egyszerű harcos, hanem a legelső fronton harcoltam Kolumbiában.
Elkezdtem az abortusz mellé állni: hogy a nőnek joga van saját testével rendelkezni, joga van szingliként vagy szabad párkapcsolatban élni, úgynevezett életszakasz-partner; és a válást, mint a házasság problémáinak megoldását propagáltam.
Különösen kiálltam a „Talion- törvény” mellett. (Szemet szemért stb.) Ez azt jelenti: a nőknek mindig azt a tanácsot adtam, ugyanazt ugyanazzal viszonozni, a férfit, ha hűtlen volt, szintén egy félrelépéssel, lehetőleg a legjobb barátjával megbosszulni. Bár én testileg soha nem csaltam meg a férjem, de rossz tanácsaimmal sok ember életében okoztam nagy károkat.
>> Ne ölj! - az abortusz -24/36
- Akit villámcsapás ért - Bevezetés
- Én és a felebarátaim
- Egy halálból visszatért orvos története!
- Marthe Robin
- Akit villámcsapás ért - Az első visszatérés
| Nyomtatás 
