Az alázatosság fokozatai

Ami miatt azonban mégis megmaradt bennem az esemény – s most kedvem támadt meg is osztani –, hogy a dolog ezzel nem fejeződött be egészen. Pár nappal később ugyanis, csak úgy mellesleg, egy jezsuita rendtársam odavetette nekem, ahogy egymás mellett álltunk valamire várakozva: ő bizony a helyemben nem adta volna át a már rajta lévő miseruhát. Hiszen – mondta energikusan – a plébános dolga lett volna figyelmesebben előkészítenie az eseményt, és – ha már nem tette meg – post factum viselnie kellett volna a következményeket.

Elgondolkoztam a dolgon. Az kezdett el foglalkoztatni, hogy vajon jól tettem-e, hogy ilyen készséges voltam. Szóval, hogy velem van-e a baj… Hogy nem behódolás volt ez a részemről? Nem konfliktuskerülésből fakadt, hogy ilyen könnyen túltettem magam a hibáján? Nem kellett volna legalább egy kicsit valóban éreztetnem vele, hogy ő mulasztott?

Arra jutottam, hogy a helyzetre háromféle módon – hogy ne mondjam: mintegy háromféle „szinten” :) – lehetett volna reagálni. 1. Az első mód, ha belsőleg behódolok a tekintély előtt és kritikátlanul engedelmeskedem az elöljáró (vagy bármely tekintélyi személy) kérésének. Ezt a magam részéről tekintélyelvű, szervilis és végső soron éretlen magatartásnak tartom; szóval összességében véve nem követendő példa.

2. A második mód, ha kiálltam volna a magam igaza mellett és alkalmasint nyomatékkal érvényt szerzek a jogaimnak. Az ilyen magatartás a jezsuiták erőssége, akik általában autonóm és felnőtt magatartásra vannak szocializálva, és rendszerint ki is kérik maguknak az ezzel ellentétes viselkedést. Ez az igazságosság és méltányosság színtje, amely nélkülözhetetlen minden egészséges (és demokratikus alapokon szervezett) társadalmi vagy közösségi együttélés esetében.

3. Végül a harmadik megoldás az, ha valaki önként és saját akaratából mond le a jogairól, és engedelmeskedik; ha alkalmasint jó szívvel teljesíti az olyan kéréseket is, amelyek megaláztatással járnak, akkor is ha nem ő a felelős. Ezt a módot a helyzet spirituálisan érett („misztikus”) megoldásának tartom. Hogy én adott esetben a három közül melyik motiváció alapján reagáltam? A dolog pikantériája, hogy nem is olyan könnyű eldönteni. A motívumaink ugyanis sokszor nem egyértelműek; a fent említett különböző színtek korántsem különülnek el olyan élesen, kontúrosan egymástól, mint első pillantásra gondolnánk. A tényleges konkrét emberi viselkedést ugyanis éppenséggel sokféle árnyalat és motívum is átszínezi. Világos elhatárolás helyett gyakran csak tendenciákról beszélhetünk, melyek „prioritásként” érvényesülnek egy-egy személy esetében.

Megjegyzem, hogy Szent Ignác Lelkigyakorlataiban van egy szakasz (Lgy 164-168), amelyben az alázatosság három fokozatát különbözteti meg. Nagyon rövid, mindössze négy bekezdés), ám rendkívül mély és tanulságos. Alighanem az egész életet el lehetne tölteni az elemzésével (hát még a megvalósításával… ;). Hadd kommentáljam röviden a szöveget.

Az alázatosság három módját – s ez a mai kor embere számára talán kifejezőbb is valamivel – a lelkiségi szakirodalomban szokás „Isten szeretetének színtjeinek” (grados de amar Dios) is mondani. Egyébként már jóval Szent Ignác előtt, egyes középkori szerzők is megkülönböztették egymástól az alázatosság „elégséges”, a „bőséges” és a „tökéletes” színtjét. Ez bizonyos hierarchiát és fejlődési lehetőséget sejtet. S most lássuk Ignác fokozatait.

1. Szent Ignác szerint az alázatosság első fokozata szükséges az örök üdvösség eléréséhez. Ez abban áll, hogy „annyira kicsinnyé teszem magam és megalázkodom, amennyire csak tehetem, azért, hogy mindenben engedelmeskedjem Isten, a mi Urunk törvényének”, bármiről legyen is szó, ami csak „halálos bűn terhe alatt kötelez” (LGy 165). Ignác itt az isteni törvénynek való teljes és radikális, minden kompromisszumtól mentes alárendelődést követeli meg, éspedig nem csupán abban az értelemben, hogy fenntartás nélkül betartom a törvény betűjét, hanem hogy úgy engedelmeskedem neki, hogy nem is mérlegelem, vagy teszem további megfontolás tárgyává. A törvénynek való engedelmesség – ha valóban teljes belső szabadsággal hajtják végre –, azt jelenti, hogy elismerem a másik személyt, ami szeretetből az Isten és az emberek szolgálatára való szentelődést, és tiszta önátadást jelent. Úgy, ahogy Jézus Krisztus tette a pusztai megkísértésekor (vö. Mt 4,1-11; Mk 1,12; Lk 4,1-13), vagy éppen a kereszten (Lk 23,46; Jn 19,30). Röviden szólva, ebben az értelemben akkor vagyunk alázatosak, ha semmi szín alatt, az életünk árám sem követünk el halálos bűnt.
2. Az alázatosság második, az előzőnél Ignác szerint tökéletesebb módja abban áll, ha „nem akarom azt és nem vonzódom jobban ahhoz, hogy gazdag legyek, mint szegény, a tiszteletet akarjam, mint a gyalázatot, a hosszú életet jobban kívánjam, mint a rövidet — amennyiben ezek mindegyike egyformán van Istennek, a mi Urunknak szolgálatára és lelkem üdvösségére”; éspedig egészen odáig menően, hogy még az élete árán sem vállakozom „bármilyen bocsánatos bűn elkövet[ésére]” (LGy 166). Ebben az értelemben tehát nem az alázatosság egy újabb stabil fokozatáról vagy állapotról van szó, hanem sokkal inkább egy dinamikus (fejlődési) folyamatról. Ez azonban ebben a második szakaszban valamifajta koherenciára tesz szert, amely immár alapul szolgál az egész személyiség működése számára. Az ilyen személy teljesen közömbösnek mutatkozik a világ hívságai iránt (gazdagság-szegénység, egészség-betegség, hosszú-rövid élet) – ezt jelenti a híres ignáci indifferentia –, mert már csak annak megvalósítására törekszik, amit Isten akar az életével. Bármi legyen is Isten terve, ő azzal akar együtt működni, fenntartások és kifogások, kiskapuk nélkül. Már a legkisebb dologban sem akarja megszegni az ő akaratát. Ez az életforma Krisztuséhoz hasonlatos: az ő teljes kenosis-a az Atyja és az emberek iránti szeretetből önként vállalt radikális önkiüresítést, önmagától megfosztottságot jelentett (vö Fil 2,6; ill. 5-10). Röviden: ebben az értelemben az az ember alázatos, aki semmi áron sem követ el még bocsánatos bűnt sem.

Vajon lehet ezt még ennél is tovább fokozni?

3. Az alázatosság – avagy Isten szeretetének – harmadik fokozata Ignác szerint az, amikor valaki Krisztus iránti szeretetből, és az ő követése érdekében, amennyiben ez mások bűne nélkül lehetséges, arra vállalkozik, hogy „[annak érdekében, hogy] jobban hasonlóvá legye[n] hozzá, inkább akar[ja] és választ[ja] a szegénységet a szegény Krisztussal, mint a gazdagságot, a gyalázatot a gyalázatokkal tetézett Krisztussal, mint a megtiszteltetést, és inkább kíván[ja], hogy együgyűnek és bolondnak tarts[ák] Krisztusért […], mint [hogy] bölcsnek és okosnak [tartsák] ebben a világban” (LGy 167). Ez a radikális Krisztussal való azonosulás útja, aki Isten létére emberré lett és irántunk való szolidaritásból a megaláztatás útját választotta. Ebben állna a „legtökéletesebb alázatosság” (humildad perfectissima), amikor az „én” és az „enyém” szavak immár felcserélhetővé válnak a „Krisztus” vagy „Krisztusé” szavakkal: tudnillik, hogy immár egyedül az ő dicsérete és dicsősége számít a számunkra. A lelki életben ezen a ponton valóban teljes perspektívaváltás, minőségi ugrás történik: már nem a saját erölködésünkől van szó (aszketika), hanem az Istennel való teljes azonosulás révén maga Isten bennünk való életéről (misztika). Abból az emberből, aki ebbe az állapotba eljutott – és minden cselekedetéből – már csak szeretet árad.

Az alázatosság jelentőségét a szentignáci lelkigyakorlatokban nem lehet eleget hangsúlyozni – és talán így van ez minden spirituális hagyományban, kivétel nélkül. Olyan momentum ez, amely által végre súlyt kapnak a választásaink; az életünkre vonatkozó „helyes választás” is, amelyre a lelkigyakorlatok felkészíteni igyekeznek. Csak ebben a perspektívában nyer valóban értelmet a szegénységben, tisztaságban és engedelmességben leélt élet és itt nyilvánul ki az is, hogy teljes zsákutca a világi gazdagságra, élvezetekre és minden áron való hatalmi önérvényesítésre való törekvés. A Jézus Krisztussal való azonosulás vágya az alázatosság harmadik fokozatában teljesedik be (amely Szent Ignácnál a „Krisztus zászlaja” alatti szolgálattal azonos).

Érdekesnek találom ebből a szempontból a hindu és buddhista hagyományt – Martini bíboros idézi egy interjújában -, amely szerint az emberi életnek négy szakaszát szokás megkülönböztetni. Az első szakaszban az ember tanul; a másodikban tanít; a harmadikban magányosan elvonul az őserdőbe és az aszkézisnek szentelődik; a negyedikben pedig koldulni kezd. Nem ugyan az, de – nekem legalábbis úgy tűnik – vannak letagadhatatlan párhuzamok…

Talán az elmondottak alapján érzitek már, hogy a fenti példával nem akartam azt mondani, hogy a magam részéről „megérkeztem” volna… :) Viszont törekszem arra, hogy úton legyek, hogy úton maradjak. Szeretném tartani az irányt.

Álljon itt még Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyvéből az ide vonatkozó eredeti szöveg is teljes terjedelemben, magyar fordításban >

AZ ALÁZATOSSÁG HÁROM MÓDJA

165. — Az alázatosság első módja szükséges az örök üdvösségre. Ez a mód abban áll, hogy annyira kicsinnyé teszem magam és megalázkodom, amennyire csak tehetem, azért, hogy mindenben engedelmeskedjem Isten, a mi Urunk törvényének. Ugyannyira, hogy ha minden teremtett dolog urának tennének is a világon, sőt még földi életem árán sem szánnám rá magam, hogy szántszándékkal megszegjek valamely parancsot — legyen az isteni vagy emberi —‚ amely halálos bűn terhe alatt kötelez.

166. — Az alázatosság második módja tökéletesebb az elsőnél. Vagyis, ha már olyan fokon vagyok, hogy nem akarom azt és nem vonzódom jobban ahhoz, hogy gazdag legyek, mint szegény, a tiszteletet akarjam, mint a gyalázatot, a hosszú életet jobban kívánjam, mint a rövidet — amennyiben ezek mindegyike egyformán van Istennek, a mi Urunknak szolgálatára és lelkem üdvösségére. Ez úgy legyen meg bennem, hogy sem az egész teremtett világért, sem ha életemtől fosztanának is meg, nem határoznám el magam arra, hogy valamely bocsánatos bűnt elkövessek.

167. — A harmadik mód a legtökéletesebb alázatosság. Feltételezi az alázatosság első és második módját. Abban áh, hogy ha az isteni Felség dicsérete és dicsősége egyforma — azért, hogy valóságosabban kövessem Krisztus Urunkat és jobban hasonlóvá legyek hozzá, inkább akarom és választom a szegénységet a szegény Krisztussal, mint a gazdagságot, a gyalázatot a gyalázatokkal tetézett Krisztussal, mint a megtiszteltetést, és inkább kívánom, hogy együgyűnek és bolondnak tartsanak Krisztusért, akit előbb tartottak ilyennek, mint bölcsnek és okosnak ebben a világban.

168. . — Ha tehát az ember az alázatosságnak ezt a harmadik módját elérni akarja, nagy hasznára lesz, ha elvégzi a három embercsoportról szóló elmélkedés már említett három imabeszélgetését. Könyörögjön benne azért, hogy Urunk őt erre a harmadik, nagyobb és kiválóbb alázatosságra kiválasztani kegyeskedjék, csakhogy jobban kövesse Őt és szolgáljon Neki, ha ez egyenlő vagy nagyobb szolgálat és dicséret lenne az isteni Felség számára.

Forrás: pacsy, jezsuita blog