Register
A password will be e-mailed to you.

Alig több, mint egy évvel ezelőtt, 2016. június 23-án halt meg a Szent Arcról nevezett Cecília nővér. Élete és halála is útmutatás, válasz volt sokak számára. Válasz a kérdésekre, melyeket mindannyian felteszünk időről időre, amikor a fájdalom valamilyen formájával szembesülünk: Miért? Hogyan tovább? Néhány hónappal Cecília nővér halála után, rendháza, a Santa Fé-beli Szent József és Szent Teréz kolostor közzétett egy videót szeretett nővérükről, a következő címmel: „A Jézussal való élet és halál öröme”.

A rendház által készített összeállítást figyelve az a megható, és egyben felszabadító gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy Cecília nővér éppen olyan volt, mint bármelyikünk. Ez a megállapítás első olvasatra talán semmitmondónak vagy túlzásnak tűnhet, én mégis úgy gondolom, egy alapvetően fontos üzenet hordoz. Hogy pontosan mit, arra később szeretnék kitérni. Álljon itt először egy kis összefoglaló Cecília nővér rendházba való vonulása előtti életéről.

Tíz gyermek közül másodikként, 1973. december 5-én született a San Martín de los Andes nevű kisvárosban, Argentínában. Vidéki nyaralásaik során sok időt töltött a természetben, szenvedélyesen szeretett lovagolni, kirándulni.

A gimnázium elvégzése után családjával és barátaival is megünnepelte, hogy leérettségizett, majd jutalom útra utazott, melyet nagymamájától kapott ajándékba. Európai útja során Avilában, a Megtestesülés kármelita kolostorban érezte először, hogy a Kármelbe hívja az Úr. Nem sokkal később felvételét kérte a rendbe, majd novíciaként belépett a Krisztus Teste kármelita kolostorba.

Néhány hónap elteltével azonban hazaköltözött a családjához. Utólag így írt erről az időszakról:
„Öt hónapot töltöttem a Krisztus Teste Kármelben. Élveztem az ottani életet, de úgy éreztem, nem ott van a helyem. Lelkem telve volt fájdalommal és sötétséggel, amikor eljöttem onnan, és azt gondoltam, a kármelita élet csupán illúzió volt, melyet én kreáltam.”

Az otthon töltött hétköznapok és teendők közepette azonban időről időre eszébe jutottak a Kármelben töltött hónapok. Beszámolóját így folytatta: „Az éjszaka tűnőben volt . . .az Úr ismét eltöltött erejével, és megadta azt a határozott és nyugodt bizonyosságot, hogy hív engem . . . ”

Szülei arra kérték, válasszon egy szakmát, mielőtt visszamenne a Kármelbe. Ápolónőnek tanult, hálát adva a lehetőségért: „Isten egy újabb ajándéka, hogy ápolónő lett belőlem, s így oly sok beteg embernek segíthettem agóniájában és halála pillanatában”.

Szeretni, és szeretve lenni. „A szeretet iránti olthatatlan vágy volt az, amely Cecília nővért a Kármelbe vezette, hogy egészen Krisztusnak adja magát”—adja tudtunkra María Magdalena anya. 1997. december 8-án, Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepén lépett be a kármelita közösségbe. Fogadalomtételének előestéjén, melyre 2003. június 7-én került sor, ezt írta: „Mint ahogy a feleség férjének öröme, úgy leszel te Isten öröme. Szépségedért pedig Istent magát kapod”.

Idáig tart Cecília nővér Kármelbe való belépése előtti története. Fogadalomtétele után több, mint tíz év telik el állhatatos, kitartó élettel, mielőtt diagnosztizálták nála a betegségét. S hogy milyenek voltak ezek az évek? Korántsem csupa naplemente és hegytető. Ő maga így ír le egy esetet ebből a korszakból: „Ma taszítónak éreztem azt, hogy nagylelkű legyek, hogy elfogadjam az ellentmondásokat. Befelé háborogtam, kifelé pedig panaszkodtam”. Elöljárója így fogalmazott ezzel kapcsolatban: „Világosan látta saját korlátait és törékenységét, melyektől szenvedett. . . De szép lassan megtalálta az útját, az ’édes engedelmesség’ útját, ahogy ő szerette mondani: az átalakuláshoz vezető utat, amely korlátai alázatos elfogadásához vezette, melynek köszönhetően éppen ezekben fedezte fel Krisztust”.

„Az út nehéz lesz, de Jézus választotta nekem, és segíteni fog utamon”—írta Cecília nővér naplójában.

2015. december 11-én dianosztizálták nála a nyelve alatti tumort. Megterhelő kezelések, hosszú és fájdalommal teli hónapok következtek. A hozzá közel állók, és a környezetében élők elmondása szerint, Cecília végig meg tudta őrizni Istenbe vetett hitét, belső örömét. Hogyan volt képes erre? Hogyan tudott az utolsó pillanatig hű maradni Jegyeséhez?

Bár betegsége és a szenvedései közepette tanúsított kitartása miatt figyelt fel rá a világ, életének középpontjában mégsem a fájdalom maga, hanem kitartásának és belső örömének forrása, Jézus állt. Ő volt az, aki mennyeivé tette az őt hűségesen szerető nővér mosolyát. A diagnózis napjáról így ír: „Hatalmas nyugalommal és örömmel fogadtam a hírt, de ez nem én voltam, hanem Isten kegyelme bennem”.

Fájdalmakkal teli útján nem maradt magára. Lelkileg és konkrét jelenlétükkel, tetteikkel, mellette álltak rendtársai, családtagjai, s az őt ismerő közösség tagjai, akik szeretetükkel, imáikkal segítették őt. „Nagyon boldog vagyok”—írja. „Megható, ahogy Isten a fájdalmon keresztül működik, olyan sokan imádkoznak értem.”

Betegsége súlyossága miatt az orvosok egy rendkívül invazív lézeres kezelést és kemoterápiát javasoltak, melyhez Buenos Airesbe, a Lisieux-i Szent Teréz kolostorba kellett költöznie. Bár az ottani nővérek körbevették szeretetükkel, fizikai fájdalmai mellett mégis nagy nehézségnek élte meg, hogy el kellett hagynia szeretett rendházát, melyet otthonának tekintett. De ebben is Jézus segítségét kérte: „Kérem Jézust, hogy ne engedje el a kezem, hogy nagyon erősen fogja . . . hogy vigyen, ahová csak akar, de kézen fogva”.

Nyelési nehézségei miatt gyomorszondával kezdték táplálni, mely után ezt írta:
„Ebben a pillanatban teljes mértékben megélem teremtményként való gyengeségemet. Nem tudom, hogy szeretetből teszem-e; úgy élem meg, ahogy tudom, nem lázadozom. Minden tettemmel azt próbálom mondani: Köszönöm Istenem!”

Egy időre visszatérhetett saját rendházába, ám állapota súlyosbodása miatt ismét, ezúttal utoljára, kórházba került. Így írt erről: „Világosan látom, hogy Jézus kérte ezt tőlem, de elismerem, nagy fájdalmaim vannak. Sem imádkozni, sem gondolkodni nem tudok, most van igazán szükségem arra, hogy imádkozzatok értem.”

El kellett távolítani a nyelvét, így nem volt képes többé beszélni. Halála előtt néhány nappal ezt írta: „Készen állunk, készen állok; úgy lesz, ahogyan Ő akarja.”

Utolsó napjaiban az argentín Kármel elöljárónője, és számos közösség apácái mellette maradtak, és szüntelenül imádkoztak érte. Cecília nővér ezt írta nekik: „Mindannyian a szívemben vagytok, senki sem hiányzik. Mennyire szeretlek mindannyiótokat!” Majd később: „Ezt az életet semmi sem választja el a másiktól; a szomorúság, amelyet érzünk, amikor valaki meghal, nagyon emberi dolog. A Szentírás legrövidebb szakasza az, amikor Lázár meghal. Azt mondja, szemben a sírral, ’Jézus könnyekre fakadt’”.

Temetésére gondolva ezt írta: „Gondolkodtam rajta, milyen temetést szeretnék. Először elmélyült imát, utána pedig egy nagy örömünnepet. Ne felejtsetek el imádkozni, de ünnepelni sem!”

A cikk elején azt írtam, hogy Cecília nővér olyan volt, mint bármelyikünk. Életének Kármel előtti történetéből talán kiolvasható, hogy ez valóban így volt: nagycsaládban, számos testvér között nőtt fel, megélte a hétköznapi konfliktusokat, talán olykor a nélkülözést . . . Voltak barátai, szeretett sportolni, táncolni. Teljesen a világban élt, nem volt kívülálló a többiek között. Egy dolog azonban mindennél erősebben vonzotta őt, a Hang, amely mindannyiunkban megszólal: Jézus szeretetteljes hívása. Neki is voltak kétségei, hullámvölgyei, ám mindig visszatért Választottjához. Ez az, amit valójában mindannyian bármikor megtehetünk, hiszen, ahogy Jézus mondja az igazi szőlőtőről szóló példabeszédben: Nélkülem semmit sem tehettek. /Jn 15:5/

Cecília nővér ragyogását az Úr adta, Jézus szeretetét elfogadva, és arra válaszolva volt képes megőrizni belső békéjét, és előre haladni a kijelölt úton. A belső szeretet ragyogása, Isten fénye, egész lényét áthatotta, s így jellé válhatott mások számára.

A cikk írója: TLE

Források:
Sister Cecilia Maria: The Joy of Living and Dying in Christ: https://www.youtube.com/watch?v=_xc8PpZULi0
Aleteia: Who smiles like this near the moment of death?
Who smiles like this near the moment of death?

* * *

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Etikus Adománygyűjtő Szervezet Logó
Evangelizálunk az online térben (Metropolita), evangelizálunk az utcán (Győztes Bárány Közösség), és mélyszegénységben élő családok között, akiket élelmiszerrel, tüzelővel és taníttatással segítünk (Nyitott Ajtók Misszió), valamint egyengetjük állami gondozott gyerekek sorsát (Legyél Nevelőszülő!).
Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

Válaszolj

Az e-mail címed nem publikáljuk.