Regisztráció



A jelszavát emailben elküldtük.

Interjú egy papnövendékkel

Szemere János
V. éves papnövendék /2010-ben/
.
1977-ben születtem, ötödéves papnövendék vagyok itt a Központi Papnevelő Intézetben /az interjú 2010-ben készült  – a szerkesztő/. A székesfehérvári egyházmegyéhez tartozom, Budakesziről származom. Hosszabb idő telt el, amíg megértett em és elfogadtam Isten rám vonatkozó terveit, de addig sem voltam tétlen. Belépésem előtt elvégeztem a német-lengyel szakot, egy évet tanítottam, és Lengyelországban tanultam ösztöndíjasként. Meghatározó életemben az ifjúság, amellyel sokat foglalkoztam különböző formában: ministránsvezetőként, cserkészként, tanárként. Mindhárom tevékenység fontos volt számomra, de talán a cserkészet volt a leginkább élménydús. 1989-ben alakult cserkészcsapat Budakeszin, amelybe az elsők között léptem be. Két-három évre rá átigazoltam a piarista csapatba, miután ott 1991-ben megkezdtem tanulmányaimat.

Érettségi után azonban az ottani vezetőnk elment papnak, megszűnt az összetartó erő, ezért az őrs széthullott . Egy kis kihagyás után ’98-ban nosztalgiát érezve visszamentem a budakesziekhez. Kaptam egy őrsöt, majd elvégeztem a segédtiszti vezetőképző tábort, amely életem legszebb és legizgalmasabb emlékei közé tartozik. Három év aktív munka után azonban újra megszakadt tevékenységem, mert tanulmányi ösztöndíjat nyertem külföldre. Ezzel pedig egy új fejezet vette kezdetét életemben, amelynek következménye a szemináriumba lépés lett.

Mikor történt ez?

2004 júliusában volt a konkurzus, vagyis a felvételi a püspökségen. Azóta itt vagyok.

Gyakran mozogtál oltár körül. Melyik a legkedvesebb szentség számodra?

Hát, nehéz eldönteni… Amióta kispap vagyok, azóta biztos, hogy az Oltáriszentség. Nagyon fontos a hivatásunk megerősítéséhez. Heti egyszer, csütörtökön van a közösségi szentségimádás. Ezenfelül mindenki egyénileg végezheti a saját időbeosztása szerint. Minél gyakrabban tesszük, annál inkább igényünk van rá. Ha elmaradna egy nap, sőt, volt úgy, hogy elmaradt, akkor éreztem a hiányát. A szentségimádásban egyfajta beszélgetést folytatunk Jézus Krisztussal. Lenyugtatjuk a szívet, lecsendesítjük az elmét és megpróbáljuk elfogadni, hogy a jelenlétében lehetünk, tehát nincs miért aggódni. Próbálunk megnyílni neki. Ismerek papot, aki naponta folytat szentségimádást. Ha ezt megteheti egy pap, nagy áldás az életében.

Itt a szemináriumban hogyan néz ki egy napod? Nem unatkoztok-e, mondjuk, ha szombatra kaptok egy szabadnapot, vagy éppen ellenkezőleg, túl sok program van?

Inkább az a jellemző, hogy túl sok minden van. A program elég kötött , tehát aki becsületesen végzi munkáját, annak nincs ideje unatkozni. A hétköznapok egységesek, csak az esti programokban különböznek. Szombaton és vasárnap kicsit több a szabad idő. Egy átlagos nap úgy néz ki, hogy hatkor van ébresztő, fél héttől elmélkedés a kápolnában, héttől szentmise, utána reggeli, majd tanítás negyed kilenctől délután egyig. Negyed kettőtől napközi imaóra, amit az ebéd követ, és a kimenő fél ötig, amikor kezdődik a stúdium, vagyis a tanulási idő este hétig bezárólag. Hétkor vacsora, vacsora után pedig szabad idő, illetve lelki program. Az egyes napok eltérései a következőképpen alakulnak: hétfőn este van kiscsoportos beszélgetés, amit a kispapság három csoportra bontásával külsős atyák vezetnek itt, a szemináriumban. Ez tulajdonképpen egy beszélgetést jelent, amelyet a csoport által meghatározott tematika szerint folytatunk.

Kedden és pénteken este van az ún. punkta (a punkta latin eredetű szó, jelentése: pontok; arra vonatkozik, hogy a lelkivezető szempontokat ad a következő napok reggeli elmélkedéseihez), amelyet a spirituális, vagyis a szeminárium lelki vezetője egy adott témában közel félórás beszéd formájában tart. Szerda este a rektor vagy a prefektus ún. exhortációt tart, ami szintén egy beszéd a közösséget érintő ügyekben. Csütörtök este a már fentebb említett szentségimádás. A szombati és vasárnapi napirendünk eltér a hétköznapitól. Szombaton reggel van egy szentmise, majd az egész nap szabad. Este közös rózsafüzér, vacsora és szabad idő. Ilyenkor szokásosan filmet nézünk, biliárdozunk, csocsózunk, ping-pongozunk vagy bármi mást, ami a keretek között adott .
Vasárnap reggel elimádkozzuk a laudest – reggeli imaórát –, reggelizünk, délelőtt részt veszünk a közösség szentmiséjén, a konventmisén, majd ebéd és estig szabad idő.

Milyen vezetők vannak?

Tekintettel a kis létszámra, jelenleg csak három vezetőnk van. Az intézmény vezetője a rektor, tanulmányi és fegyelmi elöljáró a prefektus, és a szeminárium lelki vezetője a spirituális. Nagyobb létszám esetén több prefektus és spirituális lenne.

Úgy tűnik, sok a szabad időtök. Mivel tudjátok eltölteni?

Első ránézésre tényleg soknak tűnhet, különösen a hétvégék. Bizonyára személyenként is változó, hiszen szabad idejével mindenki maga gazdálkodik. Valójában azonban a szabad időt nemcsak rekreációra vagy aktív pihenésre fordítjuk, hanem a tanuláshoz szükséges időt is ebből csípjük le, mert önmagában a stúdium nem elegendő. A fennmaradt szabadidőt mindenki másként tölti. Hétköznap jólesik sétálni egy-egy órát a város zöldövezetében, a Gellért-hegyen vagy a Margit-szigeten. Esetleg belefér egy mozi. Melegebb időben bringázunk, focizunk. A közösségi kirándulásokat vagy hivatalos programokat – pl. a konferenciákat – is erre a napra ütemezzük.

A szombati szabad időt a többség számára a tanulás tölti ki. Hasznosságát tekintve a szombat a legértékesebb nap, mert akkor rendelkezünk a leghosszabb egybefüggő idővel. Tovább színesítik életünket a szabadon választott és a „kötelező” kulturális programok. Ezek magukba foglalnak színház- és hangverseny-látogatásokat, vendégek, főként közéleti személyiségek meghívását, valamint állandó programokat, mint a Bocibuli, farsang, majális. Ezen programok szervezéséért a szemináriumon belül működő Magyar Egyházirodalmi Iskola a felelős, amelynek magam is elnöke lehettem egy évig.

Bocibuli?

A Bocibuli az elsőévesek számára rendezett évnyitó buli október tájékán. Játékos vetélkedőket játszunk, együtt vagyunk, mulatunk. Arra hivatott , hogy oldja a hangulatot, és segítsünk az újaknak a beilleszkedésben. Afféle próbatétel ez, amelyben talpraesettségüket, találékonyságukat vizsgáztatjuk, hogy mennyire „alkalmasak” a kispapi életre. Nevezhetjük amolyan beavatási szertartásnak is.

A szemináriumba való bevonulás után hogyan alakultak a kapcsolataid a családoddal, barátaiddal? Egyáltalán mennyire fontos az, hogy megmaradjanak a kapcsolatok, vagy ilyenkor egy kicsit el kell vonulni a világtól?

Ez nagyon személyfüggő. Én viszonylag későn, huszonhét évesen léptem be. Koromnál és személyiségemnél fogva is már nem volt nagy igényem a családi kapcsolatok mindennapi ápolására, sőt szívesebben tartózkodtam távol a családtól, és vonultam vissza. De volt például egy kispap, aki minden szombatját ott hon töltött e. Tehát abszolút személyfüggő. A szeminárium nem szakítja meg a kapcsolatokat, csak egy kis távolságot ad. Távolságot, hogy kiszakadjak a régi,
megszokott világomból, és elmélyültebb kapcsolatot építsek Istennel, amely kihatással lesz emberi kapcsolataimra is. Megújítja azokat. Kétségtelen, hogy a kötöttségek miatt egy kicsit ritkulnak a találkozások, de nem lesz ritkább annál, mint ha valaki megházasodna, és a családjára fordítaná idejét. Kötöttebb az életforma, vagyis nem rendelkezik idejével teljes mértékben, aki ide belép. De egyrészt szükséges az intézmény céljainak megvalósításához, hogy lelkileg-szellemileg képzett papokat adjon az Egyháznak, másrészt csak időleges, vagyis a szentelés után újra a világban szolgálunk.

Ennek az életformának intenzív megtapasztalása feltétlenül szükséges a papi élet és identitás kialakításához. Önfegyelemre és ezen keresztül önismeretre nevel. Meg kell tanulnom, hogy nem magamért élek, hanem másokért. Ezt egy ilyen közegben akarva-akaratlan megtapasztalom. Csiszolódom saját tapasztalataim és mások hozzám viszonyulása révén. Megtanulom, hogyan tegyem a jót, és főként, hogy miért tegyem. Ha valaki a napi találkozást igényelné családjával, rokonaival vagy barátaival, még azt is megvalósíthatja, hiszen mindennap van többórás kimenő, amelyet bármire fordíthat. Ezenfelül egyébként négy nagyobb időszak van az év folyamán, amikor több időt tölthetünk odahaza: Karácsonykor, a féléves vizsgák után fennmaradó szabad időben, Húsvétkor és a nyári vakációban.

Volt-e olyan istenélményed, amire időnként visszagondolsz, ami megerősít a nehéz napokon?

A lelkiatyám annak idején azt mondta, hogy a szemináriumba csak akkor szabad bevonulni, ha biztosan tudom, hogy pap akarok lenni. Ezt a nézetét osztom. Sokakat láttam, akik csak úgy kíváncsiságból jöttek be, és azt mondták, hogy itt majd eldöntik, mit tegyenek. Alapvetően tényleg azért jön ide az ember, hogy döntsön, de szükséges, hogy benne legyen a vágy, hogy pap akar lenni. Aki úgy jött be, hogy nem tudta, mi akar lenni, az egytől-egyig elment, noha lehet, hogy volt hivatása, csak nem tisztázta le kellőképpen. Tehát jó, ha megvan a jelöltben a szándék, hogy pap akar lenni, csak ne legyen benne egy döntéskényszer,  hogy neki mindenképpen papnak kell lennie. Kényszert jelenthet, ha rábeszélték a belépésre, vagy att ól fél, hogy megszólják a rokonok és a barátok, hogy nem váltott a be a hozzá fűzött reményeket.

Legkésőbb a szentelés előtt mindenki meghozza a végleges döntést, mert tudatosítja magában, hogy egész életéről dönt, és ezzel nem lehet játszani. Magamnak egyébként mindig megadtam a lehetőséget, hogy bármikor elmehetek. Pont ezért maradtam. El kell jutni arra a fokra, hogy szabadon és szívesen vállaljam a szolgálatot. Erre öt évnek elegendőnek kell lennie. A döntés megerősödésében segítenek az istenélmények. Ezek annyira személyesek, hogy gyakran másnak nem sokat mondanak. Istenélményeim már a szemináriumba lépés előtt is voltak. Sokáig gondolkodtam, hogy „behajtsam-e a fejemet az igába”. Jó három-négy évig viaskodtam magamban, udvaroltam is eközben.

Tudatos imaéletem ekkor kezdődött el, amihez az említett istenélményeket is köthetem. Útkeresésem miatt rendkívül nyitott voltam minden lelki olvasmányra. Csak úgy faltam a könyveket, mert szorítóban éreztem magam, és szabadulni akartam. Mindenképp döntést akartam hozni, hogy melyik életállapotot válasszam, mert a lelkem nyugtalan volt. Első istenélményeimet az imáimban szereztem. Nem akarnám túldimenzionálni, pusztán arról van szó, ahogy fokozatosan tartottam a végleges döntés felé, különböző kérdések merültek fel bennem, és ezekre az imában kaptam választ. Úgy is fogalmazhatnám, hogy egyszerűen eszembe jutott a válasz, de ezt én a Szentlélek megvilágosításának tekintem. Egy profán példával érzékeltetném az istenélmény „képletét”: vegyünk egy kutatót vagy feltalálót, aki meg akar fejteni egy kérdést. Éjjel-nappal töri a fejét a kérdésen, amely nem hagy neki nyugtot. Miután megpróbál minden elméleti és kísérleti utat, egyszer csak kipattan az agyából a megoldás. Magyarázhatjuk úgy, hogy maga az ötlet Istentől származik, aki az ember teremtésekorbeleültette az emberi értelembe a fejlődés készségét, amely az ember közreműködésével és akarásával idővel kifejlődik. Isteni és emberi találkozása. Bár sántít a hasonlat, de így képzelem el az istenélményeket is.

Isten megszólít, amire nekem nyitottá kell válnom, keresnem kell őt. Ahogy kutatom őt, megjelenik.

Konkrétat nem akarsz megemlíteni?

Szívesen elmondok egyet. Amikor a hivatásom mellett döntöttem, éppen Püspökszentlászlón voltam egy nyolcnapos jezsuita lelkigyakorlaton, amelynek közepe tájékán egy hosszabb imádságban született meg bennem a végleges döntés. Ez nagy lelki nyugalommal töltött el. Természetesen ez a döntés nem egy pillanat szeszélyének szüleménye volt, hanem ekkor már évek óta küzdött em a kérdéssel. Ez azóta is nagyon kedves istenélményem, amelyhez lélekben
és gondolatban többször visszanyúltam.

Hogyan ismerted fel a hivatásodat? Mikor gondoltál arra először, hogy hivatásod van?

Amikor először megfordult a fejemben… – konkrét dátumot mondjak?

Ennyire konkrétan tudod?

Először 2001 augusztusában fordult meg a fejemben, de ekkor még elhessegettem a gondolatot, mert egyrészt épp udvaroltam, másrészt egyetemi tanulmányaim közepén álltam. A gondolat viszont vissza-visszatért, és nem hagyott nyugton, amíg fokozatosan meg nem erősödtem benne.

A fokozatos megerősödés jelek által történt? Voltak, amik erősítették?

A legfontosabb jel az volt, hogy nem éreztem magam teljesnek. Éreztem, hogy valami hiányzik, és Jónás módjára menekültem a másik irányba. Nem akartam beteljesíteni a küldetésemet. Rett enetes vergődés volt bennem. Tudtam, hogy melyik úton kéne elindulni, de nem tudtam egyszerűen magamat rászánni. Kényelmes volt az az állapot, amiben voltam, és nem akartam föladni, viszont nem éreztem magamat jól benne. Nem volt bennem elég bátorság, hogy elinduljak rajta, mert közelebbről ismeretlen volt a papi élet.

Huszonnégy évig nem is gondoltam rá, egyszer csak felütött e a fejét. Szükségem volt némi időre, hogy a döntés megszülessen. Ezzel párhuzamosan fejlődött az imaéletem. Tulajdonképpen a hosszú vajúdás oka az volt, hogy nem volt aktív kapcsolatom Istennel. Noha ministránsvezető voltam, és hétköznap is jártam szentmisére, de egy beszélgetésben megnyilvánuló személyes istenkapcsolattal nem rendelkeztem. Azt gondolom, ahhoz, hogy hivatásunkat – legyen az szülői, szerzetesi vagy papi hivatás – be tudjuk tölteni, többre van szükségünk, mint „eljárogatni” a templomba. Szükség van egy személyes istenkapcsolatra, hogy Isten szerinti életet tudjunk élni. Tehát ahogy az imaéletem fejlődött , úgy egyre inkább nyilvánvalóvá vált számomra, hogy jó úton járok, és erre rá kell tennem az életemet.

Azt mondtad, hogy az imaéleted hiányosságai hátráltatták a hivatásod felismerését. Mi az, ami még hátráltatta a felismerést, ha van még ilyen? Vagy hátráltathatja?

Nem is annyira a felismerést, hanem a megerősödését tudja hátráltatni néhány tényező. Nagyon érdekes, hogy az ember közvetlen környezete mennyire meg tudja nehezíteni az ember szívét. Magát a döntéshozatalt nem akadályozzák, de rosszulesik, ahogy hozzáállnak. Ez egyeseknél, akiknek esetleg hivatásuk van, de még bizonytalanok, és emellett még erősen függenek is bizonyos személyek véleményétől, akár azzal is járhat, hogy eltántorodnak a hivatás vállalásától.

Az én esetemben a legtöbben kétellyel fogadták a hírt. Volt olyan is, aki inkább aggódott , hogy nehéz életutat választok magamnak. Megértettem a hozzáállásukat, hiszen egyetlen jel sem utalt arra korábban, hogy ebbe az irányba érdeklődnék. Ráadásul, ha bármiféle balhé volt, abban lehetőleg nyakig benne voltam, amiért a tanáraimtól is rendszeresen megkaptam: „Szemere fiam, te már megint köztük vagy”.

Amúgy nem új keletű a jelenség. Számos szent életrajzában olvashatjuk, hogy a család még ennél is nagyobb ellenállást fejtett ki, pl.: Avilai Szent Teréz éjjel titokban surrant be a Kármelbe, mert tudta, hogy apjánál ellenzésre talál vállalkozása, vagy Aquinói Szent Tamást még be is zárták, amíg jobb belátásra nem
tér. Egymás között is gyakran beszélgettünk erről, és szomorúan kell megállapítanom, hogy a hivatások hiányáról maguk a keresztények tehetnek. Akár a hiteltelen életvitelükkel, akár a megfogant hivatáskezdemény elfojtásával, ami gondozásra, ápolásra, támogatásra szorulna.

Keresztény családok, sőt nagycsaládok krízisként élik meg, hogy gyermekük Istennek akarja szentelni magát, a következő héten pedig papi és szerzetesi hivatásokért imádkoznak a templomban. Magamon tapasztalva tudom, hogy bár erős volt bennem a kezdeti vágy, mégsem tudtam észérvekkel alátámasztani, hogy miért választom ezt az utat. Volt bennem egy nagyon erős késztetés, amit véghez akartam vinni, de akkor még nem voltak észérveim. Egy kis csíra volt bennem, amit öntözgetni kellett, táplálni, hogy fává cseperedjék. Így van ez kezdetben mindenkivel. Ha ma megkérdeznének, miért akarok pap lenni, olyan
választ adnék, amely minden kétséget eloszlatna a kérdezőben.

Szerinted létezik-e papi hivatás Isten hívása nélkül, tehát anélkül, hogy ő engem erre hívna, dönthetek-e úgy, hogy pap leszek?

Kezdeném egy történettel. A jelenlegi plébánosom mondta egyszer, hogy amikor fönt áll a szószéken és körbenéz, látja a sok férfit, és arra gondol, mennyi elabortált pap ül a padokban. Ezt azért mertem elmondani, mert aki ismeri őt, ezen nem botránkozik meg. Azt gondolom, hogy inkább az a jellemző, hogy Isten hív és jeleket küld, amelyeket az illető nagyon is észlel, csak nem mer rálépni az útra. Hogy egy ilyen döntést meghozzunk, kell a hit. Ahogy Jézus a Galileai tó vízén járva megjelenik, és Péter elindul felé, mindaddig biztosan jár, amíg hisz. Amint elbizonytalanodott , vagyis a hite megingott , elkezdett süllyedni. Hasonló hitre és bátorságra van szükség a hivatás választásához. És ez nemcsak a papi hivatásra vonatkozik, hanem a szülőire is.

A bátorság azt jelenti, hogy ráhagyatkozom Istenre, és beleugrom az ismeretlenbe. Ez azonban nem egy alaptalan beleugrás, nem vakmerőség, mert jeleket, bátorítást kapok. Ha viszont Isten jeleket ad, bátran ugorhatok az ismeretlenbe. Nekem nagyon sok jelet küldött az Úr, és nagyon sokat gondolkodtam rajtuk. Nagyon türelmes volt velem. Mindig kértem, hogy adjon még jelet, még egyet és még egyet. Ahogy Gedeon jelet kért az Úrtól, és kérte, ne vegye kísértésnek, hogy bizonyítékot akar, úgy hozzánk is türelemmel és szeretett el hajol Isten, ha jeleket kérünk tőle. Az Úr jelet ad, nem hagyja bizonytalanságban az embert. Inkább hosszabban gondolkodjon, de a döntése stabil legyen. Tehát a kérdés, hogy van-e hívás nélküli hivatás: szerintem Isten megelőz minket. Hív. A hívás mindenkinél egyéni. Vannak, akik gyermekkoruktól fogva tudják, hogy papok akarnak lenni, és vannak, akik később ismerik fel.

A következő…

Még egy dolog: az embernek szabad akarata van. Ha nem is mond igent erre a hívásra, hanem más utat választ, az Úr abban támogatja őt, hogy abban jusson üdvösségre. Lisieux-i Szent Teréz gondolatait ismerve tudjuk, hogy több útja van az üdvösségnek minden egyes ember életében is. Kérdés, hogy melyikre mondunk igent.

Ehhez kapcsolódna egy kérdésem, amit félig-meddig megválaszoltál, de mivel elég konkrét probléma, felteszem. Egy beszélgetés alkalmával egy fiú arról számolt be, hogy érzi erősen Isten hívását, ugyanakkor vágyik a családos életre. Tehát kicsit azt érzi, hogy Isten akarata a papi hivatás, az ő akarata viszont a családi élet lenne. Attól fél, hogy boldogtalan lesz, bárhogy dönt. Tehát igaz, hogy megvan a szabad akarat, de mégis kelepcében érzi magát. Hogyan viszonyul ez a szabad akarat az elhíváshoz? Tehát tényleg annyira szabad-e, hogy én teljesen boldog lehetek az egyikben is, meg a másikban is?

Bárhogy dönt, boldog lehet. Isten abban támogat minket, amit választunk. Ebben rejlik a szabad akaratunk. Talán nem is annyira azon van a hangsúly, hogy melyiket választja, hanem hogy nem akar vagy nem tud dönteni. Lehet, hogy egyik mellett sem mer elköteleződni, és ezzel magyarázza. Másrészt nem szabad összehasonlítani a papi élet nehézségeit a családos élet szépségeivel, sem fordítva. A ma embere nem meri felvállalni a küzdelmet, a felelősséget, mindenből a szépet és a kényelmeset akarja. Nem veszi észre, hogy a tespedtség rendkívül nyomasztó, a küzdelem viszont nehézségekkel jár ugyan, de boldoggá tesz. Nem lehet olcsón megúszni egyik hivatást sem. Aki a két hivatást összehasonlítja, egy ideált kerget.

A szabad akarat abszolút biztos. Annyira biztos, hogy az ember bűnt követhet el, még Teremtőjével is szembefordulhat. Bármelyik hivatást választom, az nem bűn. Ha engem Isten a papságra hív, és mégis a házasságot választom, az nem bűn. Tehát ha a bűnben dönthetek, követhetek el rosszat, akkor egy ilyen kérdésben, ami nem bűn, szintén dönthetek másképp. Isten abban segít üdvözülnöm, amit én választottam. A szabad akarat a bizonyítéka, hogy Isten azt akarja, hogy én döntsek mellette. Ne legyek kényszerítve. Mondjam ki, hogy én akarom megválasztani az utamat. Azonban jó, ha figyelembe vesszük az ő szándékát, mert az a legjobb számunkra. Ha sikerült dönteni, akkor abban ki kell tartani.

Eddigi hivatásomban voltak nehéz helyzetek, de a mai napig nem bántam meg, hogy ezt választottam. A nehézségekben gyakran elég visszaemlékezni a kezdetre, amikor szinte gondolkodás nélkül mondtam igent, és ezek újra felszítják a tüzet lelkemben. A szentek életében azt olvassuk, hogy a lelki szárazság,
a kísértések idején kitartott ak eredeti elhatározásuk mellett . Szent Ignác is hangsúlyozza, hogy a vigasztalanság állapotában nem szabad változtatni azon a döntésen, amit a vigasz állapotában hoztunk. Nagyon sok pap szintén megerősíti, hogy amikor elhagyva érezte magát, nem tudott imádkozni, és elege volt mindenből, az tartotta meg, hogy folytatta a megkezdett utat.

Kicsit előrehaladtunk, ez nem baj. Ellenben a nehézségekből még visszakanyarodnék a hivatás felismeréséhez. Egy konkrét, praktikus tanácsra lenne szükségem. Azt szeretném, hogy ha valaki fellapozza a könyvet, akkor találjon egy jó tanácsot, taktikát arra az esetre, ha nem tudja, van-e hivatása. Ha ezzel a kérdéssel megkeresne valaki, mit mondanál neki?

Mindenképp csak ő tudja eldönteni, én csak segíthetem őt ebben a döntésben. Ha veszi a fáradtságot, és utána jár, az már „gyanús”. Nyilván ez egy kis csíra, amit ápolni és gondozni kell. Ha megkeres, az első dolgom az lenne, hogy imádkozom érte. Beszélgetnék vele, hogy miért gondolja. Igyekeznék hiteles képet adni neki a papságról, elmondanám neki a szépségeit és nehézségeit. Tulajdonképpen arra törekednék, hogy minél teljesebben megismerje, és utána magától tudjon helyesen dönteni. Ha igényli, további alkalmakat biztosítanék számára. Ha szemmel láthatólag nem érek el eredményt, javasolnék neki másvalakit, vagy más módszert.

Az esemény további folyása személy és helyzetfüggő. Esetleg elküldeném hivatástisztázó lelkigyakorlatra megbízható paphoz. Egy biztos: nem hagynám magára. Időnként utána érdeklődnék, hogy áll a hivatásában, vagy kérném, hogy keressen meg, ha valami változás állt be. Imára mindenképp ösztönözném, akár úgy, hogy vele együtt imádkozom. Tudatosítanám benne, hogy tennie kell a hivatásáért, ápolnia kell. Három alapművet ajánlanék neki olvasásra: Szentírás, Szentek élete, Krisztus követése. Összefoglalva: körülpuhatolnám, hogy ő milyen típus, és a leginkább testhezállót adnám neki. Ennél konkrétabb receptet nem tudnék most adni. Mindenképp ismerni kell a személyt. Szerintem felismerhető, ha valakinek van hivatása.

Ugyanakkor azt mondtad, hogy a barátaid pont szkeptikusak voltak, hogy miért pont te…

Nyilvánvalóan kell hozzá egy „szakértő” szem. A betegségeket is az orvos ismeri fel, nem a mozdonyvezető. Egy pap, aki ebben él, meg kell, hogy lássa. Belépésem előtt tíz évvel egy apáca néni, aki jól ismert, utalt rá, hogy hivatásom van. Akkor nem vettem komolyan. Később több pap is megemlítette bizalmas beszélgetésben ugyanezt. Egy közülük még arról is beszélt, hogy a papságon belül mi lenne a küldetésem. Csodálkoztam rajtuk, hogyan mondhatják ezt, amikor bennem akkor még csak a gondolata sem merült fel a hivatásnak. Lehet, hogy ideje lenne elgondolkodni arról, amit mondtak. Tehát érdemes elmennie a saját lelkiatyjához, plébánosához, és ő esetleg jobban tud válaszolni arra, hogy van-e hivatása? Egy lelkiatyának látnia kell. Erőltetni biztosan nem szerencsés, de érdeklődni, támogatni érdemes, sőt ajánlott . Szerintem a lelkiatyának inkább hátt érszerepe van, a többit Istenre kell bízni.

Lépjünk eggyel tovább. Valaki odajön hozzád, hogy „figyelj, János, eldöntöttem: pap akarok lenni. Mit tanácsolsz, hogyan tudnék erre felkészülni addig, amíg meg nem tudom kezdeni a tanulmányaimat a szemináriumban?”

Az ima az alapvető. A többiről beszélgetni kéne vele. Megismerni. Ha odajön valaki, hogy már biztosan döntött , akkor a plébánosához vagy a püspökéhez irányítanám, és ő tudni fogja, hogy mit kell tenni. Ez megint az a kérdés, hogy mennyire vagyok személyes kapcsolatban vele. És természetesen fontos az „utógondozás”. Tehát a személyes kapcsolatot tartanám vele. Rátelefonálnék, tapintatosan érdeklődnék utána, szóval nem hagynám annyiban. Kell tartani a kapcsolatot. A kapcsolat és a közösség fontos.

Jöjjenek most a nehézségek. Volt-e olyan pillanat, amikor megbántad, hogy így döntöttél?

Eddig nem. Öt év talán nem nagy idő, de amióta beléptem a szeminárium kapuján, még nem. Nehézségek, küzdelmek kétségtelenül vannak, de ezek szükségesek az alakuláshoz.

Mi az, ami a nehézséget okozza?

Nekem személy szerint az, amire annak idején a lelkiatyám is felhívta a figyelmemet: „János, vigyázz, hogy amikor a szemináriumban leszel, a másik kispap hivatása lesz a legnehezebb számodra.” Ezen azt értette, hogy mindenki másképp éli meg a hivatását, mást tart fontosnak. Van, aki hangosan szereti megélni hivatását, ezért nagyböjtben kétszáz watt os hangfallal teljes hangerővel diszkót hallgat a szomszéd szobában. A mi családunkban, nagyböjtben szigorúan tilos volt hangoskodni. Se rádiót, se tévét nem használhattunk. Mi csendben készültünk a húsvétra. Volt olyan kispap, aki rendszeresen végigröhögte az imaórákat, ami teljesen fölháborított stb. Folyamatosan kezdtem tudatosítani magamban, hogy lesznek olyan hívek, akiknek ilyen pap kell. Valakinek meg olyan pap kell, mint én. Lehet, hogy akinek olyan papra van szüksége, aki engem felháborít, az az én papságom láttán elvesztené a hitét. Így ebben megnyugodtam. De kétségtelen, hogy a másik kispap most a legnagyobb kihívás számomra.

Megpróbáltuk összeszedni papoktól, illetve kritikus világiaktól, hogy milyen nehézségek lehetnek. Ezeket most elmondom, és kíváncsi vagyok, hogy szerinted mennyire igazak. Azok, akik kívülről nézik a hivatás kérdését, sokszor pontosan tudni vélik, hogy mi az igazi probléma, és nem vagyunk benne biztosak, hogy tényleg azok a nehézségek, amikre ők gondolnak. Az első, ami felmerült, hogy az egyedül lévő emberek könnyebben válnak önzővé, önközpontúvá, például plébánosként, hiszen a katolikus gyakorlat szerint a plébánosnak teljes döntési jogköre van. Ez mennyire reális veszély szerinted, most, hogy még nincs saját tapasztalatod?

Veszélynek mindenképp veszély. Egyszer egy pap ismerősöm úgy fogalmazott, annyi dolga van, hogy bűnt sincs ideje elkövetni. Fontosnak tartom, hogy a pap aktív közösségben éljen a hívekkel. Vonja be őket a plébánia körüli tevékenységbe. Velük együtt döntsön, ahol lehet, hogy a hívek is sajátjuknak érezzék a templomot és a papot. Amellett azonban, hogy rendelkezésre áll, szükséges a visszavonultság is, amikor a lelkével törődik. Akár ima, akár olvasás, akár sport vagy kikapcsolódás formájában. Tehát mind a túlzott elvonultság, mind a túlzott aktivizmus a közösségi élet kárára lehet. Meg kell találni egy középutat. Ha tehát a pap szeret papként élni, nem lehet magányos, és így önzőségre is kisebb esélye van.

Az egyház egy hierarchikus szervezet. Hogyan találod meg a hangot az elöljáróiddal?

Ez személyfüggő. Megint onnan indulnék ki, hogy idős fejjel jöttem be, ezért nehezemre esett bizonyos döntések elfogadása, amit másként láttam helyesen megvalósítandónak. Sajnos el kell fogadni. Az első években nagyobb megpróbáltatás, aztán kitisztul, hogy az alázatosság és az engedelmesség nagyon fontos. Lehet, hogy papként még nehezebb.

Mit gondolsz a szenvedélybeteg papokról? Gondolok itt az alkoholtól kezdve a dohányzáson keresztül a túlétkezésre vagy bármi ilyesmire.

Mindhárom területről van pap ismerősöm. Küzdenek vele, és nagy megpróbáltatás számukra. Erősebb papi közösségben ezek a szenvedélybetegségek is kisebb mértékben jelentkeznének. Nem mintha igazolni akarnám a dohányosokat, csak inkább vigaszként hozom fel, hogy van egy szentünk, Damian de Veuster belga pap és miszszionárius személyében, aki dohányzott, egész pontosan pipázott . Molokai szigetén volt a leprások papja a XIX. század végén.

A dohányzásról mondanék még egy történetet. Volt egy atya, aki nagyon le akart szokni róla. Többször is letett e a cigit, de csak visszaszokott rá. Közölte híveivel, hogy neki ez nehézséget jelent, és kérte, ha bárki bármilyen tanácsot tud adni, amellyel végleg letehetné, mondja el neki. Egy alkalommal a szentmise után bement hozzá egy öregúr a sekrestyébe, és azt mondta neki: „Kedves plébános atya! Maga nem olvasta Szent Pál levelét, hogy a Szentlélek temploma vagyunk? Szabad ezt a templomot bepiszkítani?” Ez meghökkentett e a papot, és rövidesen le is szokott.

Következő: a magány, az emberi társ hiánya, a cölibátus. Általában ez az, ami először felmerül. Két kérdésem van, illetve egyelőre csak egy: tényleg az? Tényleg ekkora probléma ez?

Most csak, amit te látsz, így ötödévesen. Mindenképp személy- és vérmérsékletfüggő. Van, akinek nagyobb küzdelmet jelent, és van, akinek más jelent nehézséget. Személy szerint szeretem a magányt, néha még kifejezett en vágyom is rá. Mindamellett szeretek közösségben mozogni. Egyszerűen erre a hivatásra vágyom, és megértem, hogy ezzel az állapottal jár. A cölibátussal felszabadul a pap a nagyobb szolgálatra. A cölibátust ma sokan el akarják törölni. Válaszként Máté evangéliumát tudom idézni, miszerint „nem mindenki érti meg ezt a dolgot, csak azok, akiknek megadatott ” (Mt 19,11). Ha sikerül egy bensőséges imaéletet kialakítani, meg lehet érteni, hogy miért szükséges a cölibátus. Azt gondolom, hogy gyakran nem is annyira a testiség hiányzik, hanem
a társ, akivel megosszuk dolgainkat, de aki meghívott a feladatra, az erőt is ad hozzá.

Konkrétan a cölibátust hogyan látod?

Négy érvet hozok fel mellette. Az elsőben utalok Lukács evangéliumára, amikor a szadduceusok faggatják Jézust, hogy egy férfi feleségül vett egy assz nyt, de utód nélkül halt meg. A törvény értelmében az asszonyt feleségül vett e a következő testvér, aki szintén utód nélkül halt meg, és ez folytatódott , amíg az összes testvér meg nem halt utód nélkül. A kérdés az, hogy kié lesz az asszony a túlvilágon? Jézus azt válaszolja nekik, hogy odaát az emberek az angyalokhoz lesznek hasonlóak, nem házasodnak stb. A pap ebben a világban, azáltal, hogy nem nősül, megjeleníti a túlvilági életet. Istennek szenteli magát, és életével arra figyelmeztet, hogy lesz túlvilág.

A második érv, hogy a pap követi a Mester példáját, aki szintén cölibátusban élt, ezért követőinek is ilyen formában kell élniük.

A harmadik  egy gyakorlati szempont, ami ugyan nem a legfőbb, de nem kevésbé jelentékeny érv, hogy rendelkezésre kell állnia a híveknek, hogy mindenkinek mindene lehessen. Család mellett ez nehezen működne.

A negyedik érv pedig, hogy erre vágyom. II. János Pál pápa is megerősít, amikor azt mondja, hogy a cölibátus a kegyelem egy külön fajtája, amely erőt ad egy életen át tartó hűséghez.

És a görög katolikusok?

A görögök életét bizonyos szempontból nehezebbnek tartom, de talán érdemesebb erről egy illetékest megkérdezni.

Sokszor szokták mondani, hogy ha eltörölnék a cölibátust, nem lenne paphiány. Szerinted több fiú vállalná-e a papságot, ha nem lenne kötelező a nőtlenség a latin rítusúaknál?

Lehet, hogy átmeneti fellendülés lenne, de hosszú távon nem megoldás. Nem könnyíteni kell – már amennyiben ez könnyítésnek tekinthető –, hanem a hiteles papi élet által kell vonzóvá tenni. Azt szoktam mondani – talán nem eretnekség –, hogy a papság és a házasság ugyanannak a hivatásnak a két oldala.
A pap hűsége a cölibátusban a házastársi hűség támasza. Szent Pál is nagyon szépen érvel az első Korintusi levél hetedik fejezetében: a házas embernek a feleségére van gondja, az asszonynak pedig az urára – míg az, aki Istennek szenteli az életét, azzal foglalkozik, hogy Istennek tessék.

Ez azt jelenti, hogy el tudnád képzelni az életedet házas emberként is, de nem tudnád elképzelni papként és házas emberként együtt?

Úgy fogalmaznék, hogy a cölebsz papi életre vágyom.

Mi a teendő akkor, ha egy pap mégis szerelmes lesz?

Az jó hír. Azt bizonyítja, hogy még mindig ember a pap, tehát vannak érzelmei, csak tudni kell kezelni. Ezt hogy érted? Hogyan kell kezelni? Nem kell belebonyolódni. Tudomásul veszi, és kész. Vannak emberek, akik szimpatikusak, vannak, akik nem. Nyilván a szerelem több, mint szimpátia. Végiggondolja, és realizálja magában, hogy neki nem ez a célja. Nekem is vannak nőismerőseim, akikkel jóban vagyok, és aktív kapcsolatban állok. Úgy viselkedem, hogy abból egyértelműen lássák, hogy pap akarok lenni. Ha nagyon szükséges, burkoltan még szóban is utalok rá, hogy egyértelművé váljon.

Minden emberben alapvető a szexuális vágy. Hogyan lehet ezzel megbirkózni?

Ez természetes dolog. Van testi és lelki megoldás egyaránt. Prohászka azt javasolja a fi úknak, hogy vegyenek egy hideg zuhanyt. Hasznos. Szent Benedek példáját is felhozhatnám, akire egyszer rátört egy nő emléke, akivel korábban találkozott . Kísértése volt, hogy elhagyja miatt a a magányt. Hogy vágyát elhallgatt assa, ruhátlanul egy tüskés bozótba vetett e magát. Lehet, hogy ma ezt kevesen fogadnák el megoldási javaslatként. Nyilván az embernek van egy biológiája, és ennek örülni kell. Nem kell tőle félni. Szükséges ugyanazokkal az érzelmekkel rendelkeznem, mint azok, akikhez küldve vagyok. Ahhoz, hogy atyaként forduljak az emberek felé, rendelkeznem kell egy egészséges férfi identitással, amelynek van biológiai oldala is. Természetesen ezeken az emberpróbáló módszereken kívül van más útja is a fizikai lehetőségeknek. Gondolok itt a sportra, amellyel szabad időnket hasznosan és értelmesen eltölthetjük. Néhányan rendszeresen járunk úszni, biciklizni, focizni, futni, de vannak testépítő gépek is. A sok szellemi lelki munka után jólesik egy kis testedzés. Nemcsak a személyt tekintve hasznos és üdvös, hanem a közösséget is erősíti, hiszen közben jobban megismerjük egymást.

Lelki vonatkozását Kempis Tamás fogalmazza meg a Krisztus követésében, amikor leírja a fokozatokat, hogyan válik bűnné a kísértés. Először csak megfogan a gondolat, aztán kialakul egy színes fantáziakép, majd tetszés ébred, megmozdul az akarat, és megszületik a beleegyezés. Egy ártatlan gondolat indítja el a bűnöket. A sátánnak ez a módszere.Mindig csak egy kicsit torzít. Aztán ha öszszeveted a kiinduló állapotot a végállomással, már egy szakadék van közöttük. Tehát a gondolatnál már okosnak kell lenni. Ha kicsit tovább lép az ember a gondolatnál, mert gyenge volt, akkor jön a hideg zuhany, az megóvja. A lelki oldalhoz hozzátartozik az ima. A legfontosabb tevékenység, ami megőriz minket a hivatásban. Jézusról is számtalanszor írja az Írás, hogy az egész éjszakát
virrasztásban töltött e, vagy már kora reggel felkelt, és elment imádkozni egy elhagyatott helyre. Fontosabb döntései előtt mindig imádkozott . A szemináriumi évek alatt meg kell tanulni imádkozni. Ki kell alakítani egy imaéletet. E nélkül elveszünk.

Hogyan gondolsz a kilépő papokra?

Úgy tudom, igyekeznek velük továbbra is fenntartani a kapcsolatot valamilyen formában. Szerintem egyházmegyénként és személyenként változik. Nyilván a kilépő paptól is függ, hogyan éli meg döntését. Van, aki nagy fájdalomként és teljesen elvonulva, valaki meg teljesen fölszabadul, és szívesen visszajön, és beszélget a régi paptársakkal.A kilépő papoknál azt figyelték meg, hogy elmaradt az ima az életükből.

Amiatt ugrott ki, vagy kiugrása után hagyta abba az imát?

Kilépés előtt elhanyagolta az imát. A zsolozsma imádkozása kötelező. Nyilván nincs mindig kedvére az embernek, és monotonná is válhat. A diakónusszentelés előtt már mi is ismerkedünk vele, és bizony időnként erőt kell vennem magamon, hogy kitartsak. Ezért is tartom nagyon fontosnak a személyes imát, amit legteljesebben a szentségimádásban élek meg. Letérdelek az Oltáriszentség elé, és elkezdek vele beszélgetni. Ugyanakkor a zsolozsma segítség lehet akkor, amikor nem megy a személyes elmélyülés. A kettő tehát kiegészíti egymást. Itt bent még viszonylag jobban fel vagyunk
szabadítva az imára. Egyrészt vannak kötelező imaórák, ami segítség, mert biztosan elmondjuk. Másrészt talán még a szabad időnk is több, így könnyebben kiszakítjuk az imára szánt időt.

Mi az, ami személy szerint téged a hivatásodban vonz, örömöt ad?

Az emberekkel való foglalkozás okoz örömöt. Az, hogy hirdethetem nekik az evangéliumot. Ez most általánosnak tűnhet, de ez személyes tapasztalatom. Örömet okoz, ha az embereket, és nem csak a hívőket, rádöbbenthetem arra, hogy boldogok lehetnek. A sok rossz ellenére érdemes élni, és érdemes boldogan élni, hogy életük legyen, és bőségben legyen. Örömet okoz, hogy az imának szentelhetem az életemet, hogy a közösség tagjainak összekötő kapcsa lehetek. Ez egy izgalmas harc. Én viszont szeretek küzdeni. Csak így érdemes élni, tespedten biztos nem. Nagy élmény volt, ha egy beszélgetés során látt am, hogy valakinek megoldódnak a gondjai. Egyszóval örülök, hogy az Úr papjának hívott . Nagyon vágyom rá, hogy beteljesülhessen ez az út.

Egy történetre lennénk kíváncsiak, ami a hivatásodban boldog pillanat volt. Ha van egy olyan pillanat, ami azóta történt, amióta kimondtad az igent, és a hivatásodhoz kapcsolódó boldogságot éltél meg.

Egy ilyen konkrét élmény jut most eszembe: amikor elsőéves voltam, és énekelve imádkoztuk a vasárnapi laudest. Eltöltött az öröm, hogy ennyi ember ugyanazt akarja. Egy cél, egy szándék vezérli őket, még ha más formában is akarják azt megvalósítani. Egységben vagyunk, és ez az egység valósul meg az egész földön. Ha megnézzük Péter és Máté apostol, egy egyszerű halászember és egy bűnös vámos kapcsolatát, látjuk, hogy nem lehetett őket egy asztalhoz ültetni. Jézus szeretete mégis egy közösségbe hozta őket. A közös cél érdekében testvérekké tudtak válni. Ez volt az az élmény, amit itt is megéltem. Ez a sok különböző ember képes egy közösséget alkotni. Ez számomra erőt ad, amelyet nem lehet elvenni. Azóta is nagyon szeretem énekelni a laudest. Egy harmónia uralkodik bennem.

Most vagy ötödéves. Néhány év múlva kihelyeznek a nagybetűs életbe. Milyen terveid, céljaid, vágyaid vannak arra az időre?

Törekedni fogok megszólítani minden korosztályt, amihez érzek is magamban kedvet és erőt, és eddigi tapasztalataim is segítenek benne. Nagyon fontosnak tartom az ifjúság-és családpasztorációt, de nem önmagában, hanem a többi réteg, az idősek, betegek, elhagyatott ak bevonásával. Az idősek tapasztalatára
nagy szükség van, amit ma a világ lebecsül. Az idősebb korosztály – jogosan – félreállítva érzi magát, pedig rengeteg erő és küzdeni vágyás van bennük, ami kihasználatlan marad. A fiatalok viszont példaképekre vágynak, de nagyon rossz helyen keresik őket. Ismerjük Izrael és Júda kett északadásának történetét. Roboám, Salamon fia, nem a vének tanácsára hallgatott , hanem a forrófejű ifjakéra. Meg is lett a következménye. Elvesztette az országot. Úgy összegezném, hogy szükség van az idősek tapasztalatára és az ifjak lendületére, de nem külön, hanem összehangolva. Bár hozzáteszem, manapság sokszor az idősek nagyobb vitalitással rendelkeznek, mint a tespedt ifjak. Életcélt kell adni nekik, ami kimozdítja őket a tétlenségből.

Ebben segíthet többek között a betegekkel és elhagyatott akkal való gondoskodás. Alázatra, együtt érzésre ébreszti őket, és rádöbbennek, mennyi minden nem szükséges az életükhöz, amihez ragaszkodnak. Hogy az a sok hulladék, amit drágán megvesznek, magányossá és önzővé teszi őket. Az a sok idő, amit elpazarolnak, nem tér vissza többé. Felnyílik a szemük a másik emberre. Kimozdítja őket az értékválságból, és célja lesz életüknek. Mindenképp közösségben
gondolkodom. Fontosnak tartom továbbá, hogy önállóságra neveljem a híveket. Mindazt, amit megtehet egy laikus, azt rábízom, és támogatom.

Sokat beszéltél az imádságról. Mi a kedvenc imamódod?

Kicsit távolabbról kezdeném. Az ima egy életen át küzdelem. Olykor könnyebb, olykor nehezebb. A szeminárium előtt a Szentek élete volt a kedvenc lelki olvasmányom, és a rózsafüzér a kedvenc imám. Amikor bekerültem, arra törekedtem, hogy legyen egy állandó, stabil imaéletem. Ez így nem jött össze,  félévente másikfajta imába kezdtem. Például a bejövetel után nagyon aktívan imádkoztam a rózsafüzért. Mindennap elmondtam az adott nap öt tizedét, rövid ideig még a teljes négy titoksort is. Aztán ebbe egy kicsit belefáradtam. Utána jött egy zsolozsmás félév. Aztán egy újabb félév elmélkedés a napi evangéliumról. Aztán volt, hogy ezeknek a keverékét alkalmaztam. Most, a diakónusszentelés előtt újra zsolozsmás félévet élek, rózsafüzérrel, lelki olvasmánnyal és szentségimádással.

A kedvenc imamódom a szentségimádás. Ezt élem meg a legszemélyesebben, de sem a zsolozsma, sem a szentolvasó, sem az elmélkedés nem jelent nehézséget. Szívesen végzem mindegyiket. Azt gondolom, hogy kiegészítik egymást. A zsolozsma kötelező lesz, a személyes ima szükséges. A kötelezőség
azonban nem jelent számomra nehézséget, amitől szabadulni akarok, hanem inkább segítséget, amire hivatkozhatok nehéz időkben, hogy miért imádkozzam el, ha nincs hozzá kedvem.

Mondtad, hogy sokat olvastad a Szentek életét. Van-e esetleg olyan valaki, aki példa számodra, és ha igen, miben?

Sok van, nagyon sok. A sok közül inkább egy típust emelnék ki, amely igen közel áll hozzám. Ezek a remete szentek: Oszlopos Simeon, Szent Atanáz, a két Makariosz, Teodosziosz, stb. Rajtuk kívül számtalan más szentet is nagyon szeretek, és szoktam hozzájuk imádkozni. Nem tudnék egy konkrét szentet kiemelni, aki mindenben a példaképem. Azt szoktam nézni, hogy mi az, ami vonzó az életében, és meg tudom valósítani.

Szemere János

Szemere János ma már pap. Ha további kérdés merül föl benned, kedves Olvasó, keresd meg bátran Jánost a következő elérhetőségen:  szemerejanos@gmail.com

Az interjút a Papság Éve alkalmából készítette: Szilágyi Szabolcs és Hodász András (Megjelent az “Elbeszélem minden csodádat” című könyvben, 2010-ben a Jel Kiadó gondozásában)

 


Kérjük, támogasd munkánkat, mert

> a metropolita.hu önfenntartó
> NEM engedélyez reklámokat
> semmilyen külső támogatásban NEM részesül
> és bevétel nélkül nem fenntartható semmilyen újság, amikért pedig fizetünk az újságos standon

Köszönjük, hogy gondolsz erre! :-)

Közvetlen utalás:
Metropolita Egyesület
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428
Adószám: 18876842-1-41
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

Paypal-on keresztül:

Ft
Fizetési mód választása
Személyes adatok

Számlázás részletei

Hasonló bejegyzések

Válaszolj

Az e-mail címed nem publikáljuk.