Joseph Ratzinger: A téves lelkiismeretről

Joseph Ratzinger
(XVI. BENEDEK PÁPA)

BESZÉLGETÉS A TÉVES LELKIISMERETRŐL ÉS AZ ELSŐ KÖVETKEZTETÉSEK
[Forrás: Joseph Ratzinger – A közép újrafelfedezése (Alapvető tájékozódások), Szent István Társulat, Budapest 2008.]

[…] Láthatóvá vált, hogy a lelkiismeret kérdése valóban elvezet az erkölcs problémájának központi területére és egyben az egyáltalában vett emberi egzisztencia mibenlétéhez is. Most nem szigorúan fogalmi formában és szükségképp igen absztrakt előadásmódban szeretném bemutatni a témát, hanem „narratív” úton. Ennek során elsőként azt a történetet beszélem el, hogy én miként bántam evvel a kérdéssel.

Első alkalommal egyetemi ténykedésem korai szakaszában került a szemem elé a maga sürgető mivoltában. Idősebb kollégám, aki szívén viselte a keresztény lét korunkbéli szorongatott helyzetét, akkoriban egy vitában annak a véleményének adott hangot, hogy tulajdonképp hálásnak kell lenni Istennek, hogy ily sok embernek megadta, hogy jó lelkiismerettel lehet hitetlenné. Ha ugyanis felnyílna a szemük és hívők lennének, nem lennének képesek elviselni ebben a mai világban a hit és a belőle fakadó erkölcsi kötelességek terhét. Így azonban, mivel jó lelkiismerettel járnak egy másik utat, mégis csak eljuthatnak az üdvösségre.

Elsősorban nem az Isten által adott téves lelkiismeret eszméje döbbentett meg ebben az állításban, hogy evvel a csellel megmenthesse az embereket, mondhatni Isten által az üdvösség érdekében küldött vakság révén. Hanem az az elképzelés zavart, hogy eszerint a hit alig elviselhető és bizonyára csak az erős természetűek által kibírható teher lenne, majdnem egyfajta büntetés, mindenesetre egy olyan túlzott követelés, amivel nem könnyű megbirkózni. Eszerint nem hogy megkönnyíti, hanem megnehezíti az üdvösséget.

Boldognak kell lenni annak, akit nem terhelnek avval, hogy higgyen és meghajoljon a Katolikus Egyház hitéből fakadó erkölcs előtt. Ekkor a téves lelkiismeret – ami egyeseknek könnyebbé teszi az életet és emberibb utat mutat – az igazi kegyelem, a normális út az üdvösséghez. A nem-igazság, az igazságtól való távolmaradás jobb lenne az embernek, mint az igazság; nem az igazság szabadítaná meg, hanem tőle kellene megszabadulni. Az ember jobban otthon lenne a sötétségben, mint a fényben; a hit nem a Jóisten jó ajándéka, hanem inkább végzet. Hogyan lenne akkor öröm a hitben, ha így áll a dolog? És honnan lenne a bátorság, hogy másoknak továbbadjuk? Nem lenne jobb másokat megkímélni ettől vagy egyenesen távol tartani? Ezek az elképzelések észrevehetően gátolták az utóbbi évtizedekben az evangelizációs készséget: aki a hitet nehéz tehernek, erkölcsileg túlzott követelménynek tartja, az másokat sem szeretne meghívni rá. Inkább hagyja őket jó lelkiismeretük állítólagos szabadságában.

Aki így beszélt, az őszinte hívő volt és azt mondanám, hogy szigorú katolikus, aki kötelességét meggyőződésesen és pontosan végezte. Eközben azonban egy olyan forma hittapasztalatnak adott hangot, ami csak nyugtalansággal tölthet el és aminek a kiterjesztése halálos lenne a hit számára. Sokaknak egyenesen traumatikus ellenérzése avval szemben, amit ők „zsinat előtti” katolicizmusnak tartanak, meggyőződésem szerint azon nyugszik, hogy a már csak teherként megmaradt hittel találkoznak. Itt természetesen alapvető kérdések merülnek fel: az ilyen hit valójában találkozhat az igazsággal? Az emberről és az Istenről szóló igazság ilyen szomorú és nehéz, vagy az igazság nem épp ennek a törvényszerűségnek a felülmúlásában áll? Hát nem a szabadságban rejlik az igazság? De hová vezet a szabadság? Milyen utat mutat nekünk? Végül majd vissza kell térnünk a mai keresztény létezés eme alapproblémáira; előbb azonban térjünk vissza témánk lényegéhez, a lelkiismeret ügyéhez.

Az említett érvelésben, mint már mondtam, először is a hit karikatúrája rémisztett meg, amit benne véltem megtalálni. Második megfontolásra viszont a benne feltételezett lelkiismeret-fogalom tűnt helytelennek. A téves lelkiismeret megvédi az embert az igazság túlzott elvárásaitól és ezzel üdvözíti – szólt az érvelés. Az emlékezet itt nem ablak, ami az ember előtt megnyitja a pillantást a közös, mindannyiunkat megalapozó és hordozó igazságra, így téve lehetővé az akarat és a felelősség közösségét az ismeret közös tárházából kiindulóan. A lelkiismeret itt nem az ember nyitottsága az őt hordozó alapra, nem a legfőbb és lényegi valóság meghallásának ereje. Inkább a szubjektivitás védőöltözetének tűnik, amelyben az ember elrejtőzhet és elbújhat a valóság elől. Ennyiben már feltételezi a liberalizmus lelkiismeret-fogalmát.

A lelkiismeret nem nyit utat az igazság üdvözítő útja felé, ami egyáltalán nem is létezik vagy túl sokat követel tőlünk. A szubjektivitás igazolása lesz – amely nem szeretné megkérdőjelezni önmagát –, és a társadalmi konformizmusé, amely középértékként a különféle szubjektivitások együttélését teszi állítólag lehetővé. Megszűnt az igazságkeresés kötelessége és kételkedés az átlagmagatartás, valamint az ebből származó szokások iránt. Elégséges, ha meg vagyunk győződve saját magunkról, mint ahogy megfordítva is, elég ha alkalmazkodunk a többiekhez. Az ember saját felszínes meggyőződésére redukálódott és minél kevesebb mélységgel rendelkezik, annál jobb neki.

Ami ebben a beszélgetésben csak mellékesen tudatosult bennem, az kicsivel később metsző élességgel mutatkozott meg a kollégáimmal folytatott vitában, ahol a téves lelkiismeret igazoló erejéről volt szó. Valaki azt vetette ezzel az állítással szembe, hogy ha ez általánosan érvényes lenne, akkor azok az SS emberek is igazolva lennének és a mennyben kereshetnénk őket, akik fanatikus meggyőződéssel teljes lelkiismereti bizonyossággal hajtották végre gonosztetteiket. Másvalaki erre azt válaszolta nagy magától értetődéssel, hogy valóban így áll a helyzet: egyáltalán nem kétséges, hogy Hitler és tettestársai, legmélyebben meggyőződve ügyükről, egyáltalán nem cselekedhettek másként és ezért – tettük minden objektív rettenetessége ellenére – szubjektíve erkölcsösen cselekedtek. Mivel tehát lelkiismeretüket követték – még ha az félre is volt vezetve –, cselekedetükről el kell ismerni, hogy az az ő számukra erkölcsös volt és ezért nem kételkedhetünk örök mentségükben.

Ezen beszélgetés óta teljes bizonyossággal tudom, hogy valami nem stimmel a szubjektív lelkiismeret igazulást hozó erejéről szóló elméletben, s hogy – más szavakkal – téves az a lelkiismeret-fogalom, amely ilyen eredményekre vezet. A legszilárdabb szubjektív meggyőződés és a kétely meg az aggály ebből következő hiánya sem teszi igazzá az embert. Harminc év múlva a pszichológus Albert Görresnél találtam meg tömör szavakban összefoglalva azokat a felismeréseket, amiket akkoriban próbáltam lassanként megfogalmazni és ezek kibontása képezi majd megfontolásaink magvát. Görres rámutat, hogy a bűntudat, a bűn elismerésének képessége lényegileg hozzátartozik az ember lelki háztartásához.

A bűntudat – amely feltöri a lelkiismeret hamis nyugalmát és a lelkiismeret jelentkezésének nevezhető saját önelégült egzisztenciámmal szemben – az embernek ugyanolyan szükséges, mint a testi fájdalom jelzése, amely észrevéteti a normális életfunkciók zavarait. Aki már nem képes rá, hogy meglássa a bűnt, az lelkileg beteg, „élő hulla, karaktermaszk”, ahogy Görres mondja. „Nincs bűntudata többek közt a kegyetlen embereknek, a szörnyetegeknek. Talán Hitlernek sem volt vagy Himmlernek, Sztálinnak. Talán a maffiafőnököknek sem, de az ő holttestük valószínűleg jól el van rejtve a pincében. Az elűzött bűntudatuk is… Minden embernek szüksége van bűntudatra.”

Egyébként már egy pillantás az Írásba megóvhatott volna az ilyen diagnózisoktól és a téves lelkiismeret általi megigazulás elméletétől. A Zsolt 19:13-t örökre érdemes megfontolni: „Ki veszi észre a vétkeket? Tisztíts meg titkos bűneimtől!” Ez nem az ószövetségi objektivizmus, hanem a legmélyebb emberi bölcsesség: a bűn már-nem-látása, a lelkiismeret elnémulása sok területen a lélek veszélyesebb megbetegedése, mint a mégiscsak bűnként felismert bűn.
Aki nem veszi észre, hogy a gyilkosság bűn, az mélyebbre süllyedt, mint aki még felismeri gyalázatos voltát, mert az előbbi messzebb távolodott az igazságtól és a megtéréstől.

Nem hiába van az, hogy Jézus találkozásaiban az öntelt ember az igazán elveszett. Ha a vámos igazabbul áll Isten elé összes vitathatatlan bűnével együtt, mint a farizeus a maga összes valóban jó tettével (Lk 18:9-14), akkor ez nem azon múlik, hogy a vámos bűnei ne lennének bűnök és a farizeus jó tettei nem jó tettek. Nem azt jelenti, hogy az ember jósága Isten előtt nem jó és rosszasága nem rossz vagy talán nem is olyan fontos. Isten ezen paradox ítéletének alapja éppen kérdésünk felől mutatkozik meg: a farizeus nem tudja már, hogy bűne is van. Teljesen tiszta a lelkiismeretében. De a lelkiismeretnek ez a hallgatása áthatolhatatlanná teszi Isten és az emberek számára, míg a lelkiismeret kiáltása, amely a vámost kergeti, képessé teszi őt az igazságra és a szeretetre. Jézus ezért a bűnösök közt tud működni, mert ők nem váltak megközelíthetetlenné téves lelkiismeretük paravánja mögött a változások számára, amit Isten vár tőlük – tőlünk. Ezért aztán az „igazakra” nem tud hatni, mert már nincs szükségük megbocsátásra és megtérésre; mert lelkiismeretük már nem vádol, hanem igazol.

Ugyanezt találjuk ismételten, bár más módon kifejezve Pálnál is, aki azt mondja, hogy a pogányok nagyon jól tudták a törvény nélkül is, hogy mit vár tőlük Isten (Róm 2:1-16). A nem-tudás általi üdvözülés elmélete ezen a versen törik össze: az emberben jelen van visszautasíthatatlan módon az igazság – a Teremtő azon egyetlen igazsága, amely az üdvtörténeti kinyilatkoztatásban írássá is lett. Az ember saját teremtett léte alapján láthatja Isten igazságát. Nem látja, ha és mert nem akarja látni. Az akaratnak ez a nemje, ami megakadályozza az ismeretet, maga a bűn. Mert ha a jelzőlámpa nem villan a szemünkbe, az a szándékos eltekintés következménye. Nem nézünk arra, amit nem szeretnénk látni.

Megfontolásainknak ezen a helyén már lehetőség nyílik rá, hogy levonjuk az első következtetéseket a lelkiismeret lényegére vonatkozóan. Azt mondhatjuk: az nem állja meg a helyét, hogy az ember lelkiismeretét azonosítsuk az Én öntudatával, önmagáról és erkölcsi magatartásáról meglévő szubjektív bizonyosságával. Ez az öntudat egyfelől lehet a társadalmi környezet és az ott elterjedt vélemények puszta reflexiója. Másfelől utalhat az önkritika, a saját lélek mélyebb rétegeire való hallgatás hiányára. Ami Kelet-Európa marxista rendszereinek bukása után napfényre került, az megerősíti ezt a diagnózist.

A felszabadult népek legéberebb és legtisztább szellemei óriási lelki elhanyagoltságról beszélnek, ami a szellemi félrenevelés éveiben állott elő; az erkölcsi érzék eltompult, ami súlyosabb hiány és veszély, mint a bekövetkezett gazdasági károk. Az új moszkvai pátriárka ezt határozottan kiemelte működése kezdetekor, 1990 nyarán: az ember érzékelőképessége elhomályosult a hazugság rendszerében. A társadalom elveszítette az irgalmasságot. Egész nemzedék veszett el a jó, az emberies cselekedetek szempontjából. „Vissza kell vezetnünk a társadalmat az örök erkölcsi értékekhez”, vagyis: az isteni vigasz iránti majdnem kihalt hallóérzéket újra fel kell éleszteni az ember szívében.

A tévedés, a téves lelkiismeret csak első pillantásra kényelmes. Ezután azonban a lelkiismeret elnémulása embertelenné teszi a világot, halálos veszély lesz, ha nem szállunk vele szembe.

Másként fogalmazva: a lelkiismeret azonosítása a felszíni öntudattal és az ember saját szubjektivitására való redukció nemhogy felszabadít, hanem rabszolgává tesz; először is teljesen függővé tesz az uralkodó nézetektől és napról napra lealacsonyítja az uralkodó nézetek szintjét. Aki azonossá teszi a lelkiismeretet a felszínes meggyőződéssel, az egyben azonosítja a látszat-racionális bizonyossággal, ami az önelégültségből, konformizmusból és restségből szövődik össze. A lelkiismeret igazoló mechanizmussá süllyed, miközben mégis a szubjektum átlátszóságát jelenti az isteni valóság számára és így az ember valódi méltósága és nagysága rejlik benne. A lelkiismeretnek a szubjektív bizonyosságra redukálása egyúttal jelenti az igazság elvonását. Ha a zsoltár a bűn és a megigazulás jézusi látásmódját megelőlegezve a nem tudott bűnöktől való megszabadítást kér, akkor erre az összefüggésre utal: bizonyos, hogy követni kell a téves lelkiismeretet. De az igazság elvonódása, ami ezt megelőzte és most megbosszulja magát, ez az igazi bűn, ami az embert hamis bizonyosságba ringatja és végül egyedül hagyja a kiúttalan pusztaságban.

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6. Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05 HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

Válaszolj Válasz elvetése

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005