2. rész: Csendben élni – a világban

<< 1/2 – "A csend szeretete elvezet a szeretet csendjébe"

Erzsébet tanúságtétele a világban, mielőtt belépett volna a Kármelbe, valós tanítás arról, hogy hogyan kell áhítatban élni ott, ahova az Úr helyez minket.

1 – Áhitat a világban élve

Az első dolog, amit észrevehetünk Erzsébet fiatal éveiben az az, hogy a csend nem a zajoktól való következetes menekülésből keletkezik. Az egyetlen, amitől minden áron menekülnünk kell, az a bűn. Sőt, az áhitathoz előbb a "társadalomban" kell megtanulnunk élni, mert enélkül sosem tudnánk élni a társadalomban Azzal, akit szeretünk (Keresztes Szent János megfogalmazása szerint). Nem az Egyház és a szerzetesség bölcsességére utal az, hogy az ifjú szerzetes számára több közösségben eltöltött évet írnak elő, mielőtt engedélyeznék – azoknak, akik azt kérik -, a remete életformát? Elisabeth Cateznek segítségére volt szerencsés természete abban, hogy könnyedén tudott alkalmazkodni a környezetéhez, főleg a gyerekekhez, akik őt nagyon szerették.

2- A tűz őrzése

A jövendő kármelita mégsem felejtkezett el soha a Kedvese iránti lángoló Szerelemről, sőt, gondosan táplálta azt, és mivel nem volt lehetősége külső csendben élni, kialakított egy cellát a bensejében, ahova a világ zaja és aktivitása nem hatolhatott be. Két ünnep között a Kármelben rejtőzött el, vagy Lourdes-ba utazott, bármit megtett, hogy elnyerje a szeretett magányt. Már ekkor azt élte, amit majd később utolsó lelkigyakorlatában megír: "minden képességünket arra fordítani, hogy egyedül a szeretet cselekedeteivel legyünk elfoglalva". Igazi örömöt él meg, azt a tökéletes örömöt, amit a mester ad, és senki el nem vehet a lélektől. Így írja meg egyik Szűz Máriához írt költeményét is 1906 júniusában:

"Ebben a mélységben, nyugalomban, titokzatosságban,
meglátogat Téged az Istenség.
Ebben a csöndben ünnepellek én Téged, ó anyám,
Veled együtt imádva a Szentháromságot."

Ünnepelni a csendben, szokatlan ezt hallani a huszonegyedik században, mely elmerül az emberi forgatagban, szórakozásban, információáradatban, a világ dolgaiban, de Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet emlékeztet arra, hogy "ne a dolgokban éljünk, hanem emelkedjünk feléjük", mert "a természetfelettiben kell élni, vagyis sohasem szabad természetes módon cselekedni".

A lelkünk maga is természetfeletti, ezért szüksége van a Mindenekfelettvalóval való kapcsolatra, és a legjobb mód, hogy Vele kommunikáljunk, az nem a mobiltelefon, nem az internet, hanem a csend.

A csend gyökerestül kitépi belőlünk a gőgöt

A csend, mint a szeretet kifejezése, nem éri be annyival azzal, hogy életmódot kínál nekünk a világban, de mégcsak azzal sem, hogy helyet készít a lelkünkben a Találkozásra. A "csend aszkézise" mélyebbre ás a lélekben, egészen a gonosz gyökeréig lenyúl, vagyis a gőgig. "Amikor egy lélek önmagával beszélget… nincs alárendelve Istennek" – folytatja Erzsébet gondolatait – "Ne legyen más istened énelőttem", mondja az Örökkévaló szolgájának, Mózesnek. A szívünkben két hely van: egy trónus és egy kereszt, az egyik az enyém, a másik Istené. Nekem kell választani a kettő közül…

Ha mindent Istennek akarunk adni, akkor tehát hallgatnunk kell, ne vitatkozzunk önmagunkkal, ne törődjünk a saját érzékenységünkkel. Nem ez-e az ószövetségi népnek adott legnagyobb parancs: "Halld Izrael, az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr".

Hogy elfeledkezhessük önmagunkról, meg kell tanulnunk meghallani a másikat, a Teljesen Mást, aki egészen szeretet, és aki így hivogatja a lelket: "Halld meg, leányom, hajtsd ide füledet, feledd el népedet és atyád házát, szépségedet a Király kívánja, hódolj hát Néki" /114 Zsoltár 2/

Erzsébet ekként kommentálja ezt a verssort: "Én ezt úgy hallom, mint egy felhívást a csendre." Isten szerelmesei el tudnak szakadni önmaguktól minden pillanatban, hogy egészen Istenéi legyenek. Erzsébet nővér erre a gyönyörű dogmára is emlékeztet: a Szentháromság bennünk lakozik, tehát nincs szükség rá, hogy kilépjünk magunkból a Vele való találkozáshoz, sőt pont ellenkezőleg, "saját magunkból" kell kilépnünk. Ki kell éheztetni a gőgöt – írta egy barátnőjének, és ehhez a legjobb módszer a csend. Amíg túl sok emberi van a lélekben, túl sok gőgös, amíg minden képessége nem egyesül, addig a lélekben mindig hallatszik valami disszonáns, olyan mint egy "hárfa, mely nem vibrál együtt az összhangzattal".

Csendben lenni, hogy dicsőítsünk

A csend egyre nagyobb gazdagsággal tárul elénk Erzsébet tanításában, amikor is szemünkbe ötlik mennyei neve: "Laudem Gloriae". Ezzel folytatja írását: "Az a lélek, aki még megtartott magának valamit önnön királyságából, akinek minden tehetsége nincs Istenbe elrejtve, nem lehet a dicsőség magasztalója; nem kerül olyan állapotba, hogy szüntelen dalolhassa a "canticum magnum"-ot, amiről beszél Szent Pál, mert nem uralkodik egység és összeszedettség benne, és ahelyett, hogy elmerülne a maga egyszerűségében minden dolgot átható dicsőítésben, inkább azzal van elfoglalva, hogy megregulázza folyton minden pillanatban másként megpendülő húrjait.

Pedig a léleknek Isten rendelkezésére kell állnia, miként egy hárfának Mestere kezében. A hárfának ez az allegóriája a csend egy másik aspektusára is rávilágít: a szeretet csöndjére. Mert úgy tűnik, hogy végül a lélek minden erőfeszítése dacára, a szél és a nyugtalanság megszólaltatják a húrokat és disszonáns hangokat hallatnak. Az Úrnak kell jönnie, és újra meg kell hódítania a hárfát, hogy az a neki tetsző dallamot játssza, ami nem más, mint a szeretet dallama.

Ennél a képnél Erzsébet felidézi Mária Magdolna alakját, aki a Mester lábainál ülve hallgatja Őt. Íme még egy kulcsszó: hallgatni, hogy halljunk.

2- Prófétai csönd

A csend két formájának fordulópontjához értünk el; vessünk rá egy pillantást, hogy megértsük a hallás fontosságát a csendbe merült életben.

Az emberi csend után és az isteni csend előtt, van egy gyakran elfelejtett, pedig a misztikus élethez kihagyhatatlan apró mozzanat: a prófétai csend. A csendben levő lélek nem hallja még Kedvese hangját, bár már megízlelte a szerelem békéjének édességét, mégis panaszkodhat, elfeledve Azt, akitől ez a békesség ered. Meglehet, hogy a lélek ekkorra kimerült "saját képességeinek összeszedésében", és hogy folyton kisepregesse a haszontalan gondolatokat, mégis tennie kell egy utolsó erőfeszítést azért, hogy meghallja, amit a Mester mondani akar neki ebben a csendben.

"Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád" – mondta Sámuel. Mit fog mondani? Nem mást, mint a szeretet szavait.

A Szerető a szerelméről beszél, és megerősíti választottját szerelmében. Jézus azt mondta Magdolnának, hogy a legjobb részt választotta, az "Unum necessarium"-ot, az egyedül szükségest. És akkor Magdolna, Erzsébet, és mindazok, akik követik Őt a csend ösvényén, eltelnek boldogsággal, látva Isten művét magukban. "A mennyei Atya egyetlen dolgot mondott: ez az Ő Fia. Örökkévalóan mondta ezt, az örök csendben. Ő a lélek csendjében hallatja szavát" – írta Keresztes Szent János.

3 – A szeretet csendje, avagy az isteni csend

Isten szállást vesz bennünk

« Felébredvén, Jézus parancsolt a szélnek, mondván: "Csendesedj el!" És a szél lecsillapodott, és nagy csöndesség lett. Amikor az Úr megszólal, az Őt halló lélek semmihez sem fogható csendbe lép: semmihez nem fogható, mert ezen a földön sehogy másként nem szerezhető meg, isteni eredetű. « Nescivi » ez a szó jön Erzsébet tollára, amit ő Magdolna ajkára ad. Itt minden képességben már a Csendes Szentháromság lakozik, "nem ismer mást Rajta kívül": Az intelligencia megtisztult, felszabadult mindentől, ami nem Isten. Erzsébet nővér teljes bizalommal írja, hogy ez az Úr műve, aki a szent lelkekben munkálkodik, most már mindenről Ő gondoskodik.

Ennek a lelkigyakorlatnak a tizenkettedik elmélkedésében mondja: "Krisztus akar lenni az én békém, hogy már semmi ne vonhassa el figyelmem, és ne csalogathasson ki a szent áhítat bevehetetlen erődjéből", ez az Isten akarata rajtunk a Krisztusban, idézi ismét Szent Pált. A csönd, ami azelőtt aszkézis volt, most szárnyaira veszi a lelket és abba a méltóságba emeli, hogy meghallja a szavakat, melyek egy Isten által adott csenddé váltak, a szeretet csendjévé. Ezt az átmenetet az emberiből az istenibe, írja le Erzsébet a Laudem Gloriae tizenegyedik napjának meditációjában: « Amint a Teremtő látja ezt a mély csendet teremtményében, és szemléli teljes összeszedettségét benső magányában, megindul ettől a szépségtől, és átjárja őt ebben a hatalmas, végtelen magányban… ami nem más, mint Ő Maga.».

A lélek csendje és magánya Isten csendjévé és magányává válik, végtelen a maga nemében, ez nem a személyes cselekedet eredménye, sem nem egy Isten által adományozott erény, hanem a Szentháromság közvetlen kiáradása a lélekbe, aki eggyé válik Vele. Nem Erzsébet szenttéválását szeretnénk rendszerbe foglalni, mégis úgy tűnik, hogy a Kármelbe lépésétől kezdve a csend már Isten jelenlétének a gyümölcse a szívében. Még el kell magyaráznia a Szentháromság lakozását a lélek központjában, hogy jobban értsük a csendnek ezt a formáját, mely már nem erőfeszítés többé, hanem a lélek édes élvezete. Így mondhatja: "Úgy érzem, többé semmi nem vonhatja el a figyelmem Róla, hacsak nem valami Érte" – és tapasztalatból beszél.

Harc a csöndben

Azért ne váljunk ezeknek a nagy mélységű misztikus gondolatoknak a naiv olvasóivá, gondolván, hogy Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet szívének békéje egyszer s mindenkorra megadatott, és kész. Egy vallomásában feltárja nagy belső harcait, amikor, még mindig Mária Magdolnáról gondolkodva így ír: "jöhetnek külső zavarok, belső viharok… Isten elrejtőzhet, hogy egyre gyöngédebb kegyelmek befogadására tanítson"

Ez a kifejezés Avilai Nagy Szent Teréz mondatait idézi, amikor a lelki házasság küszöbére érkezett lélek belső állapotát írja le: "Mintha egy nagy folyó zúgását hallanám, mely elnyomja a kismadár énekét és sóhajtásait", és folytatja "de nem a fülemmel hallom, hanem fejem legfelső részében". Ebben a viharban találja magát Erzsébet is. Meghagyjuk az egyházdoktor Avilai Teréznek a gondot, hogy bemutassa a csend útjának komplexitását, a kegyelem munkájának kifinomultságát a lélek képességeiben. De ami érdekes, hogy Avilai Teréz kihangsúlyozza, hogy ebben az állapotban, mégha a képességek alá is lennének vetve az ördög vagy az emberi gyengeség befolyásának az isteni tevékenységgel egyidőben, az akarat mégis teljes nyugalomban van. Ezért egyáltalán nem ajánlja az akarattal való közvetlen harcot ilyenkor, mert ezt ártalmasnak és zajjal járónak tartja. A csend mélységeiben kell maradni, abban a csendben, mely – mint már említettük -, Isten bennünk való jelenlétéből ered, és abból a bensőséges bizalomból, amit érzünk Isten iránt.

A csend édessége

8 nappal a Kármelbe lépése után, Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet már a csend iránt érzett szeretéről mesél, ez a kedvence minden szabály között, amint azt egy kitöltött kérdőív tanúsítja. Nővértársai tanúságtételeiből ismerjük, hogy számára a csend sosem volt nehéz aszkézis, mert a lelkét ekkor már átjárta az isteni kegyelem, és a szeretet csendje sugárzott az arcáról. Az egyik nővér, aki engedélyt kapott, hogy néhány dolgot a betegszobába vigyen Erzsébetnek, és ilyenkor vele maradjon a közös pihenőidő végéig, ezt mesélte: "A csengő megszólalt. Nagyon kedves és gyengéd mosollyal merült el a csendbe. Tudtam, hogy a beszélgetésünket nem folytathatom."

Szentháromságról nevezett Erzsébet szeretett egyedül és csendben lenni, nem menekülésvágyból, hanem hogy "élvezhesse Isten jelenlétét, és hogy boldoggá tehesse Őt szeretetével." "Annyira szeretem a magányt egyedül Vele, igazán édes az én kis remete életem" – mondja. Mintha egy finom bonbonról beszélne, úgy hangzik az édes élet Istennel, hogy az ember kedvet érez a magányhoz. A csendben Isten van a lélekben, és a lélek Istenben, pontosan ezt is tanácsolja Erzsébet: "Mindig jobban belépni az isteni Létbe az áhítatos összeszedettségben" (A lelkigyakorlat második imája, Mennyország a hitben, 1906).

« A lelki ember számára, aki már megízlelte Istent, a csend és Isten hasonlónak tűnik" – állítja a Gyermek Jézusról nevezett Marie Eugéne atya, Keresztes Szent János verssorára támaszkodva:

"A Kedves egy nyugodt éj számomra,
hasonlatos a hajnalhasadáshoz,
csöndes dallamhoz és a magány hangjához,
az esthez, mely újragyújtja bennem a szeretet tüzét"

Dicsőíteni a csendben

Azért ne gondoljuk, hogy az örökkévalóság egy hatalmas konferenciaterem lesz, melyben mindenki némán térdepel, várva, hogy Isten színre lépjen és mondjon valamit a mikrofonba, vagy megmutassa nekünk szépségét, melyen mi csendben ámulhatunk.

Az égben imádás, dicsőítés és csend eggyé válik. Hogy hogyan? Majd megtudjuk, ha eljön az ideje. Emlékezzünk, mit mondtunk a beszéd és a csend belső kapcsolatáról, és hogy láttuk Erzsébet bizonyosságát, hogy az ő hivatása a dicsőség dicsőítése, a csendben. Ahogy a zsoltáros énekli: "A csend a te dicsőítésed", és amikor Erzsébet a dicsőítő lelket próbálja bemutatni, azt mondja: "A csendes lélek olyan, mint egy hárfa a Szentlélek kezében, melyből isteni dallamok jönnek elő, hogy lágyan megérintsék Isten szívét"

Meggyőződésem, hogy Szentháromságról nevezett Erzsébet közbenjár a földön mindegyikünkért az Örökkévaló színe előtt, és ezt súgja a fülünkbe: "Vezessen téged a csend szeretete a szeretet csendjébe!"

vége

► Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet élete