Register
A password will be e-mailed to you.
Keresés
Home

Mária, Alfeus felesége óvatosan belép a szobába, ahol Mária tartózkodik. Látja, hogy Mária térdenállva imádkozik a kendőn levő kép előtt. Ő azonban azt gondolja, hogy elaludt, vagy elájult. Mária azonban megnyugtatja:

– Nem, imádkoztam.
– De térdenállva! Sötétben! Hidegben. Az ablak nyitva van! Érzed? Hideg vagy.
– De sokkal jobban vagyok, Mária. Miközben imádkoztam – és csak az Örökkévaló tudja, mennyire kimerített azoknak a támogatása, akik ingadoznak hitükben – úgy tűnt nekem, hogy angyali illatot éreztem, amely felüdített az égből, egy szárny simogatását… Egy pillanatig… Nem tovább. Úgy tűnt, hogy a keserűség tengerébe, amelyben már három napja elmerülök, belevegyült egy békét hozó édesség. Úgy tűnt, hogy a bezárult égbolt kinyílt, és egy fénylő szeretetsugár szállt le az elhagyatottra. Úgy tűnt nekem, hogy a végtelen távolságból egy halk szellemi hang azt mondotta: ,,Valójában befejeződött”. Imám, amely addig a pillanatig lehangolt volt, nyugodtabbá vált. Világító béke árasztja el, ahogy azelőtt érintkeztem Istennel az imában… Az én imáim!… Mária, nagyon szeretted Alfeusodat, amikor eljegyzett szűz voltál?

– Ó, Mária!… Örvendeztem hajnalban, és azt mondtam: ,,Elmúlt egy éjjel. Eggyel kevesebbet kell várakozni”. Örvendtem napnyugtakor: ,,Egy másik nap bevégződött! Közelebb van belépésem az ő fedele alá.” És amikor leszállt a nap, énekeltem, mint egy pacsirta, azt gondolván: ,,Hamarosan eljön”. És amikor láttam őt jönni, szép arcával, mint az én Júdásomé – és ezért Júdást szeretem legjobban -, de a szerelmes szarvas szemeivel, mint Jakabomé, ó, akkor nem tudtam többé, hol voltam! És amikor üdvözölt, mondván: ,,Kedves Jegyesem!”, és én azt mondhattam neki: ,,Uram!”, akkor én… azt hiszem, nem éreztem volna fájdalmat, ha abban a pillanatban egy súlyos szekér elgázolt volna, vagy egy nyilat lőttek volna belém. És utána!… Amikor a felesége voltam… Ah!… – Mária elvész elragadtatásának emlékében, azután megkérdezi: – De miért tetted fel nekem ezt a kérdést?

– Hogy megmagyarázzam neked, mi volt számomra az ima. Szorozd meg százzal érzelmeidet, növeld azokat ezerszer és ezerszer, és felfogod, mi volt számomra mindig az ima, a várakozás erre az órára… Azt hiszem, hogy akkor is, amikor nem imádkoztam barlangom csendjében, vagy a szobámban, hanem a házi munkákat végeztem, lelkem akkor is szüntelenül imádkozott… De amikor azt mondhattam: ,,Íme, jön az óra, hogy összeszedetten elmerüljek Istenben”, akkor szívem hevesen vert a buzgóságtól. És amikor elvesztem Őbenne… akkor… Nem… Ezt nem tudom neked megmagyarázni. Amikor Isten világosságában leszel, akkor majd megérted… Mindezt elvesztettem három napja… És ez még fájdalmasabb volt Fiam elvesztésénél… És a sátán még elmélyítette ezt a két sebet, amelyet Gyermekem halála és az Istentől való elhagyatottság okozott, és egy harmadik sebet okozott a félelemmel, hogy elvesztettem a hitemet. Mária, jót akarok neked, mert rokonom vagy. Mondd meg majd apostol fiaidnak, hogy ellen tudjanak állni a sátánnak apostolkodásukban, és győzedelmeskedni tudjanak rajta, mondd meg nekik, hogy őket is így fogja kísérteni a világ, a test, a hatalom, a sátán. Maradjanak erősek, minden gyötrelem ellenére. A testiek lesznek a könnyebbek. Ne rombolják le azt, amit Jézus művelt. Biztos vagyok benne, hogy ha elfogadtam volna a kételyt, ha engedtem volna a sátán kísértésének, és azt mondtam volna: ,,Lehetetlen, hogy Ő föltámadjon”; megtagadva Istent – mert ezt mondani Isten Igazságának és Hatalmának a tagadását jelentené – akkor semmivé vált volna a megváltás. Én, az új Éva, beleharaptam volna a kevélységnek és a lelki érzékiségnek az almájába, és tönkretettem volna Megváltóm művét.

– Mondd meg te, Mária, a fiaimnak… Mit tud mondani a te szegény rokonod? Ó, ha eljöttek volna! Elmenekültek az első órában! De legalább utána!

– Látod, hogy Lázár és Simon parancsot kapott arra, hogy őket Betániába vezessék. Jézus mindent tudott…

– Igen… De… Amikor meglátom őket, keserű szemrehányást teszek nekik. Gyáván viselkedtek. Mindnyájan megtehették, de nem ők! Az én fiaim! Sose bocsátom meg ezt nekik…

– Bocsáss meg nekik, bocsáss meg… Megzavarodtak abban a pillanatban… Nem hitték, hogy Őt elfoghatják. Ő megmondta nekik…

– Éppen azért nem bocsátok meg nekik. Tudták. Már elő voltak készítve rá. Amikor valaki tud valamit, és hisz annak, aki azt mondja, akkor többé semmi sem döbbenti meg.

– Mária, nektek is megmondta: ,,Feltámadok”. Mégis… Ha meg tudnám nyitni kebleteket, fejeteket, szíveteket és agyatokat, ott azt látnám írva: ,,Nem lehetséges”.

– De legalább… Igen… Nehéz elhinni… De legalább mi ott maradtunk a Kálvárián.

– Isten ingyenes kegyelméből. Máskülönben mi is elfutottunk volna. Hallottad, mit mondott Longinus? Azt mondta: ,,rettenetes dolog”. És ő harcos katona. Mi asszonyok, egy gyermekkel együtt ott maradtunk, mert Isten közvetlenül segített minket. Ne dicsekedjél azért ezzel! Nem a mi érdemünk.

– És ők miért nem kapták meg ezt a kegyelmet?

– Azért, mert ők lesznek a holnap papjai. Azért tudniuk kell, meg kell tapasztalniuk, mit jelent a megpróbáltatás, mily könnyű egy hívő számára hittagadásba esni.

– Úgy beszélsz, mintha Jézus már visszatért volna.

– Látod? Te is bevallod, hogy nem hiszel. Hogyan tehetsz akkor szemrehányást fiaidnak?

Mária, Alfeus felesége nem tudja, mit válaszoljon erre. Lehajtja fejét, gépiesen mozgatja a tárgyakat. Talál egy mécsest, kimegy vele, hogy utána meggyújtva visszahozza, és szokásos helyére teszi. Mária újból leül a képet tartalmazó kendő mellé. A mécses sárga, mozgó lángjánál Jézus arca különösen megelevenedik, s úgy tűnik, mintha mozogna az ajka és a szeme.

– Nem eszel semmit? – kérdi kissé gyötrődve rokona.

– De, egy kis vizet: Szomjas vagyok. – Mária elmegy, és visszatér… tejjel.

– Ne erőltesd! Nem tudom lenyelni. Vizet igen. Nincs többé víz bennem… Azt hiszem, vérem sincs többé. De… – Kopognak az ajtón. Alfeus felesége kimegy. Beszélnek a folyosón, és utána János bedugja a fejét.

– János! Visszatértél? Még mindig semmi?

– Simon Péter… és Jézus köpenye… együtt… a Getszemáni kertben. A köpeny… – János térdre ereszkedik, és azt mondja: – Íme… De egészen véres és szakadozott. A kéz nyomai Jézuséi. Csak neki voltak ily hosszú és finom ujjai. De a szakadások fogaktól erednek, világosan látszik, hogy ez egy ember szájának a nyoma. Azt gondolom… azt gondolom, a kerióti Júdásé, mert annak a helynek a közelében, ahol Simon Péter megtalálta a köpenyt, volt egy foszlány Júdás sárga ruhájából. Visszatért oda… miután… mielőtt megölte magát. Nézd, Anya!

Mária eddig csak simogatta és csókolgatta Fiának nehéz, piros köpenyét, de János sürgetésére kihajtja, és látja a véres nyomokat és a fogak által okozott szakadást. Remeg, és azt mormolja: ,,Mennyi vér!” Úgy látszik, csak ezt látja.

– Anya… a föld piros tőle. Simon, aki a reggel első óráiban futott oda, azt mondja, hogy a fű még friss vértől volt borítva… Jézus… Nem tudom… Nekem nem tűnt sebesültnek… Honnan a sok vér?

– Testéből. A haláltusában… Ó, teljes Áldozat-Jézusom! Ó, Jézusom!

– Mária oly lesújtottan sír, kimerülve, hogy az asszonyok megjelennek az ajtóban, benéznek, és utána visszavonulnak.

– Ez történt, miközben mindenki elhagyott téged… Mit csináltatok ti, miközben Ő első haláltusáját vívta?

– Aludtunk, Anya… – János sír.

– Ott volt Simon? Mondd el!

– Elmentem megkeresni a köpenyt. Azt gondoltam, megkérdezem Jónást és Márkot… De elmenekültek. A ház be volt zárva, és teljesen elhagyatott volt. Akkor fölmentem a falig, hogy bejárjam mindazokat az utakat, ahol csütörtökön voltunk… Annyira fáradt voltam azon az estén, és annyira szomorkodtam, hogy most nem emlékeztem vissza arra, hol vette le Jézus a köpenyét. Úgy tűnt nekem, hogy rajta volt, utána pedig nem láttam rajta… Ahol elfogták, nem találtam semmit… Ott sem, ahol mi hárman voltunk… Elmentem az ösvényen, amerre a Mester ment… És azt hittem, Simon Péter is meghalt, mert megláttam ott, magába roskadva egy sziklánál. Kiáltottam neki. Felemelte a fejét, és azt hittem, megbolondult, annyira megváltozott. Felordított, és el akart futni. De tántorgott, mert nem látott a sírástól, és én megragadtam. Azt mondta nekem: ,,Engedj el! Egy ördög vagyok. Megtagadtam Őt! Amint Ő megmondta!… És a kakas kukorékolt, és Ő rám nézett. Elmenekültem… fel és le futkostam a mezőn, és utána itt találtam magamat. És látod? Itt Jáhve megtaláltatta velem az Ő vérét, hogy vádoljon. Minden véres! Minden véres! Vér van a sziklán, a földön, a füvön! Én okoztam annak romlását, amint te, amint mindenki. De én megtagadtam ezt a Vért!” Úgy tűnt nekem, magánkívül van. Igyekeztem megnyugtatni és elhozni onnan. De nem akart eljönni. Azt mondta: ,,Itt! Itt! Hogy őrizzem ezt a Vért és az Ő köpenyét. Könnyeimmel akarom lemosni. Amikor nem lesz többé vér a köpenyén, talán akkor visszatérek az élők közé, mellemet verve, és azt mondva: »Megtagadtam az Urat!«” Mondtam neki, hogy te akarod látni őt. Hogy te küldtél el a keresésére. De nem akarta elhinni. Akkor megmondtam neki, hogy te Júdást is látni kívántad, hogy megbocsáss neki, és szenvedtél, hogy többé nem tudod ezt megtenni, öngyilkossága miatt. Akkor csendesebben sírt. Tudni akart mindent. És elmondta nekem, hogy a füvön még friss volt a vér, és hogy a köpenyt Júdás teljesen elcsúfította, és hogy ő megtalálta ruhájának egy darabját. Engedtem beszélni, beszélni, és utána azt mondtam: ,,Jöjj az Anyához!” Ó, mennyit kellett kérnem, hogy meggyőzzem! És amikor úgy látszott, hogy sikerült, és felálltam, hogy jöjjek, ő többé nem akart jönni. Csak estefelé jött el. De amikor elértünk a kapuhoz, elrejtőzött egy elhagyott kertben, azt mondva: ,,Nem akarom, hogy az emberek lássanak. Homlokomra van írva: Isten megtagadója”. Most, a mély sötétben sikerült ide vonszolnom.

– Hol van?

– A mögött az ajtó mögött. – Jöjjön be!

– Anya…

– János!

– Ne tegyél neki szemrehányást! Megbánta bűnét.

– Íly kevéssé ismersz még? Jöjjön be!

János kimegy. Visszatér, egyedül. Azt mondja: – Nem mer. Próbáld meg te behívni!

Mária kedvesen kiszól:

– Simon, János fia, jöjj! – Semmi. – Simon Péter, jöjj! – Semmi.

– Jézus és Mária Pétere, jöjj! – Egy hirtelen, hangos sírás. De nem jön be. Mária felkel. A köpenyt az asztalon hagyja, és az ajtóhoz megy. Péter ott van, összekuporodva, mint egy gazdátlan kutya. Oly nagyon sír, hogy nem hallja sem a kinyíló ajtó zaját, sem Mária szandáljának csoszogását. Csak akkor veszi észre, hogy ő ott van, amikor Mária lehajol, és megfogja egyik, szeméhez szorított kezét, és kényszeríti, hogy felálljon. Behúzza Pétert a szobába, mint egy gyermeket. Beteszi az ajtót, és elreteszeli. Mária meghajol a fájdalomtól, Péter pedig a szégyentől. Mária visszatér a helyére.

Péter letérdel a lábához, és megállíthatatlanul sír. Mária simogatja őszülő haját, amely verejtékes fájdalmától. Addig simogatja, szó nélkül, míg végre lecsillapodik. Amikor Péter azt mondja:

– Nem bocsáthatsz meg nekem. Azért ne simogass! Mert én megtagadtam Őt!

Mária így válaszol:
– Péter, te megtagadtad Őt. Ez igaz. Volt bátorságod hozzá, hogy nyilvánosan megtagadd. A gyáva bátorság, hogy megtedd. A többiek… Mind, a pásztorokat, Mannaent, Nikodémust, Józsefet és Jánost kivéve csak gyávák voltak. Mindenki megtagadta Őt: Izrael férfiai és asszonyai, néhány asszonyt kivéve… Nem említem az unokatestvéreket, és Sára fiát, Alfeust. Ők rokonok és barátok voltak. De a többiek!… És nem volt még sátáni bátorságuk sem ahhoz, hogy hazudjanak önmaguk megmentésére, sem lelki bátorságuk, hogy megbánják bűnüket és sírjanak, sem az, ami még magasabbrendű, hogy nyíltan beismerjék tévedésüket. Te egy szegény ember vagy. Sőt, az is voltál. Addig, amíg elbíztad magadat. Most férfi vagy. Holnap szentté leszel. De akkor is, ha nem volnál az, aki vagy, én ugyanúgy megbocsátanék. Megbocsátottam Júdásnak is, hogy megmentse lelkét. Mert egy léleknek az értéke, egyetlen eggyé is, megérdemel minden erőfeszítést, hogy felülmúljuk az irtózást és a sértődöttséget, még ha össze is törünk. Ne felejtsd el, Péter! Megismétlem neked: ,,Egy lélek oly értékes, hogyha életünkbe kerülne is, hogy elviseljük közelségét, karjaink között kellene tartani úgy, amint én tartom a te ősz fejedet, ha felfogjuk, hogy ezzel megmenthetjük.” Így. Amint egy anya az atyai büntetés után szívéhez szorítja bűnös fiának fejét, és szenvedő szívével inkább, mint szavával, amely szív a szeretettől és fájdalomtól ver, hogy jó útra térítse. Fiam Pétere, szegény Péter, aki a sötétségnek ebben az óráiban, mint mindnyájan, a sátán kezében voltál anélkül, hogy észrevetted volna, és azt hiszed, hogy mindent magadtól tettél. Jöjj, jöjj ide! Fiam fiai Anyjának a szívére! Itt nem tud több bajt okozni neked a sátán. Itt lecsillapodnak a viharok, és várakozva a Napra, Jézusomra, aki fel fog támadni, hogy azt mondja neked: ,,Béke, Péterem, felkel a hajnalcsillag!”. Tisztán, szépen, és tisztává és széppé téve mindent, amit megcsókol, mint ahogy a tengerünk tiszta vizével történik a friss tavaszi reggeleken. Ezért vágyakoztam annyira utánad. A kereszt lábánál szenvedtem érte és értetek, és – hogy lehet, hogy nem hallottad? – lelketekhez kiáltottam oly erősen, hogy hiszem, ők valóban hozzám jönnek. És így, a szívembe zárva, sőt, szívemre téve, mint az áldozati kenyerek, én oda tartottalak titeket Vérének fürdője alá, és könnyeinek fürdője alá. Megtehettem, mert Ő, Jánosban, minden gyermekének Anyjává tett engem. Mennyire vágyakoztam utánad!… Azon a reggelen, azon a délutánon és éjjelen, és újból nappal… Miért várakoztattad meg annyira az anyát, szegény Péter, akit a sátán megsebzett és lábbal tiport? Nem tudod, hogy az anya feladata visszatéríteni a helyes útra, meggyógyítani, megbocsátani, és vezetni? Én hozzá vezetlek téged. Szeretnéd látni? Szeretnéd látni mosolyát, hogy meggyőzzön téged, még szeret? Igen? Ó, akkor szakadj el szegény asszonyi ölemtől, és tedd homlokodat az Ő megkoronázott homlokához, szádat az ő megsebzett szájához, és csókold meg Uradat!

– Meghalt… Többé nem tudom.

– Péter! Válaszolj nekem! Mit gondolsz, mi Urad utolsó csodája?

– Az Eucharisztia. Nem, a meggyógyított katona ott… ott… Ó, ne emlékeztess rá!…

– Egy hűséges, szeretetteljes, erőslelkű asszony elment a Kálváriára, és megtörölte Jézus arcát. És Ő, hogy megmutassa, mire képes a szeretet, rányomta képét a kendőre. Íme, Péter. Ezt érte el egy asszony, a pokoli sötétség és az isteni harag órájában. Egyedül azért, mert szeretett. Ne felejtsd el ezt, Péter! Abban az órában, amelyben neked úgy tűnt, hogy az ördög erősebb Istennél. Isten az emberek foglya volt, már elítélték, megostorozták, haldokolt… Isten ezzel a kendővel szavak nélkül válaszol azoknak, akik tagadják létezését, akik hitetlenek, akik ostobák, bűnösök, szentségtörők, akik nem fogadják el igaznak azt, amit ők nem tudnak felfogni. A legkegyetlenebb üldözések közepette is Isten mindig Isten és érinthetetlen. Nézd! Egy napon, te mondtad nekem, hogy azt mondtad Andrásnak: ,,A Messiás kinyilatkoztatta magát neked? Nem lehet igaz!” És utána a te emberi értelmednek meg kellett hajolnia a lélek ereje előtt, amely látta a Messiást ott, ahol az értelem nem látta. Egy másik alkalommal a viharos tengeren te kérdezted: ,,Jöjjek, Mester?”, és utána, félúton, a hullámzó vízen, kételkedve azt mondtad: ,,A víz nem tud engem fenn tartani”, és kételkedésed miatt kis híján megfulladtál. Csak amikor az emberi értelem ellenében felülkerekedett a lélek, amely tudott hinni, tudtad megtalálni Isten segítségét. Egy másik alkalommal azt mondtad: ,,Ha Lázár már négy napja halott, miért jöttünk?” Mert emberi értelmeddel nem tudtál meglátni más megoldást. És a lelked meghazudtolta értelmedet, rámutatva a feltámadással a Feltámasztó dicsőségére, megmutatta neked, hogy nem hiába mentetek oda. Egy másik alkalommal, amikor hallottad az Urat kegyetlen haláláról beszélni, azt mondtad: ,,Ez sosem fog megtörténni veled!” És látod, hogy az értelmed meghazudtolta önmagát. Várom most, hogy lelked szóljon ebben az utolsó esetben.

– Bocsánat!

– Nem ezt. Egy másik szót. –

Hiszek!

– Egy másikat. 

– Nem tudom…

– Szeretlek! Péter, szeress! Elnyered a bocsánatot. Hinni fogsz! Erős leszel! A Pap leszel, nem a farizeus, aki elnyom, aki csak a formaságokat ismeri, de nincs élő hite. Nézd Őt! Merjed nézni Őt! Mindenki nézte és tisztelte. Longinus is… És te nem tudnád? Csak megtagadni tudtad? Ha nem ismered el Őt most, az én anyai, szeretetteljes fájdalmam tüzénél, amely egyesít minket, amely ismét békével áraszt el minket, akkor többé nem leszel erre képes. Ő feltámad. Hogyan tudsz majd reá nézni új ragyogásában, ha nem ismered az Ő arcát az átmeneti állapotban a Mestertől, akit ismertél, a Győzelmesbe, akit nem ismersz? Mert a szenvedés, a századoknak és a világnak minden szenvedése dolgozott a vésővel és kalapáccsal azokban az órákban, amelyek elteltek csütörtök estétől péntek délutánig. És megváltoztatták az Ő arcát. Előzőleg csak a Mester és a Barát volt. Most a Bíró és a Király. Beleült székébe, hogy ítéljen. Meg van koronázva. Így marad. Csakhogy a dicsőséges feltámadás után nem lesz többé az Ember Bíró és Király, hanem az Isten Bíró és Király. Nézd Őt! Nézd, míg az embervolta és a fájdalom elfátyolozzák, hogy nézni tudd akkor is, amikor diadalmaskodik Istenségében!

Péter végre felemeli fejét Mária öléből, és sírástól kivörösödött szemmel nézi őt, egy öreg gyermek lehangolt és a művelt rossztól elképedt arcával, mint aki nagy jót talált.

Mária kényszeríti őt, hogy Urára nézzen. Akkor Péter, mintha egy élő arc előtt lenne, felsóhajt:

– Bocsánat! Bocsánat! Nem tudom, hogyan történt, ami történt. Nem én voltam. Valami megváltoztatott, úgyhogy nem én voltam. De szeretlek téged, Jézus! Szeretlek, Mesterem! Térj vissza! Térj vissza! Ne menj el anélkül, hogy azt mondanád nekem, megértesz engem!

Mária megismétli azt, amit a sírkamrában tett. Előrenyújtott karokkal, állva, papnőnek látszik a felajánlás pillanatában. És amint ott felajánlotta a szeplőtelen Áldozatot, itt felajánlja a bűnbánó bűnöst. Valóban a szentek és a bűnösök Anyja! Utána Péter feláll. Mária még megvigasztalja:

– Most már elégedett vagyok. Tudom, hogy itt vagy. Most menj! Oda, az asszonyokkal és Jánossal. Pihenésre és táplálékra van szükségetek. Menj! És légy jó! – úgy beszél hozzá, mint egy gyermekhez.

Miközben a többiek esznek és nyugovóm térnek, Mária egyedül marad talpon. Várakozik a helyén. Imádkozik. Mindig. Mindig. Mindig. Az élőkért és a holtakért. Az igazakért és a bűnösökért. A visszatérésért. A Fiú visszatéréséért.

Mindnyájan alszanak, csak a Hajnalcsillag virraszt ragyogva Fiának képe mellett.

Így telik nagyszombat éjjele, míg a kakas kukorékolása a hajnal első sugarára fel nem ébreszti Pétert, aki ijedt és fájdalmas kiáltásával felébreszti a többi alvót is.

========================================================================
A feltámadás hajnalán

Az asszonyok kora hajnalban felveszik köpenyüket, és a balzsamokat tartalmazó zsákokkal útnak akarnak indulni. Mária is feláll és köpenyét keresi. De mindnyájan körülveszik, és igyekeznek lebeszélni arról, hogy velük menjen.

– Ne gyere, Mária! Két napja már nem vettél magadhoz ételt. Csak egy kis vizet ittál.

– Igen, Anya. Gyorsan és jól elintézzük. És azonnal visszatérünk.

– Ne félj! Úgy bebalzsamozzuk Őt, mint egy királyt. Látod, hogy értékes balzsamot készítettünk! És mennyit!…

– Nem hanyagoljuk el tagjait vagy sebeit, és saját kezünkkel helyezzük azokat vissza. Erősek vagyunk, és anyák vagyunk! Úgy bánunk vele, mint egy bölcsőben fekvő gyermekkel.

De Mária erősködik:
– Az én kötelességem. Mindig én gondoztam. Csak ebben a három évben, amikor távol volt tőlem, engedtem át másoknak, hogy róla gondoskodjanak. Most, hogy a világ visszautasította és megtagadta Őt, megint az enyém. És én ismét az Ő szolgálója leszek.

Péter, aki Jánossal együtt az ajtó közelében állt, de úgy, hogy az asszonyok nem látták, elmenekül, amikor ezeket a szavakat hallja. Elrejtőzik egy sarokban, hogy sirassa bűnét. János a küszöb közelében marad. De nem szól semmit. Ő is szeretne elmenni. De meghozza az áldozatot, hogy az Anya közelében maradjon.

Mária Magdolna visszavezeti Máriát székéhez. Letérdel előtte, átöleli térdénél, feléje emelve fájdalmas és szeretetteljes arcát, és megígéri:

– Ő a lelkével mindent tud és lát. De testének, csókjaimmal én mondom el neki a te szeretetedet, a te vágyadat. Én tudom, mi a szeretet. Tudom, mennyire ösztönöz, milyen éhséget okoz a szeretet. Mennyire vágyunk arra, hogy azzal legyünk, aki szeret minket. Így van ez még a hitvány szeretetnél is, amely aranynak tűnik számunkra, de valójában sár. De amikor a bűnös nő megismeri a szent szeretetet az élő Irgalmasság révén, akit az emberek nem tanultak meg szeretni, akkor jobban megérti, milyen a te szereteted, Anya. Te tudod, hogy én tudok szeretni. És te tudod, hogy Ő mondta ezt igazi születésnapomnak azon az estéjén, ott, a mi csendes tavunk partján, hogy Mária tud nagyon szeretni. Most ez a szeretetem egészen Őrá irányul, és Tőle, a Szeretettől új erőt kap… Szerettem volna helyette meghalni a kereszten, de amit nem tudtam megtenni Őérette, meg tudom tenni érted… Anya, akit egész szívemből szeretlek! Bízzál bennem! Én, aki Simon farizeus házában oly kedvesen tudtam simogatni szent lábait, most, lelkemmel, amely mindinkább megnyílik a kegyelem számára, még kedvesebben tudom simogatni szent tagjait, gyógyítani sebeit, bebalzsamozni szeretetemmel inkább, mint a balzsammal. És a halál nem fogja megérinteni azt a testet, megmenekül a haláltól. Mert a szeretet erősebb nála. És a Szeretet legyőzhetetlen. És én, Anya, a te tökéletes és az én teljes szeretetemmel bebalzsamozom a Szeretet Királyát.

Mária megcsókolja ezt a szenvedélyesen szerető nőt, aki végül értett annak megtalálásához, hogy mit érdemel ez a nagy szeretet, és enged kérésének.

Az asszonyok elindulnak egy mécses fényénél. Utolsónak Magdolna megy ki, miután még egyszer megcsókolta Máriát, aki egyedül marad a szobában.

A ház teljesen sötét és csendes. Az utcák még sötétek és elhagyatottak. János megkérdezi az asszonyokat, mielőtt elmennének:

– Igazán nem akarjátok, hogy elkísérjelek titeket?

– Nem. Itt szükség lehet a szolgálatodra. Isten veled!

János visszatér Máriához.

– Nem akartak engem… – mondja csendesen.

– Ne gyötrődj emiatt! János, imádkozzunk egy kicsit együtt! Hol van Péter?

– Nem tudom. Valahol a házban. De nem látom. És… Erősebbnek képzeltem őt… Én is szenvedek, de ő…

– Neki kettős fájdalma van. Neked csak egy. Jöjj! Imádkozzunk érte is!

És Mária lassan elmondja a Miatyánkot. Utána megsimogatja Jánost.

– Menj Péterhez! Ne hagyd őt egyedül! Ezekben az órákban oly sokat volt sötétben, hogy nem tudja elviselni még a világ gyenge fényét sem. Légy apostola eltévedt testvérednek! Prédikálj először neki. Utadon, amely hosszú lesz, mindig találsz majd hozzá hasonlókat. Kezdd el munkádat a társaddal!

– De mit mondjak neki?… Nem tudom… Minden sírásra indítja…

– Beszélj neki az Ő szeretet-parancsáról. Mondd neki, hogy aki csak fél, még nem ismeri eléggé Istent, mert Isten a Szeretet. És ha azt mondja neked: ,,Bűnt követtem el”, válaszold neki, hogy Isten annyira szerette a bűnösöket, hogy értük küldte el egyszülött Fiát. Mondd neki, hogy ekkora szeretetre szeretettel kell válaszolni. És a szeretet bizalmat gerjeszt a legjóságosabb Úr iránt. Emiatt a bizalom miatt nem félünk ítéletétől, mert felismerjük általa az isteni Bölcsességet és jóságot, és azt mondjuk: ,,Én egy szegény teremtés vagyok, de Ő tudja ezt. És nekem adja Krisztust bocsánatának biztosítékául, oszlopként, hogy reá támaszkodjam. Nyomorúságomat legyőzi Krisztussal való egységem.” És Jézus nevében minden bocsánatot nyer… Menj, János! Mondd neki ezt! Én itt maradok az én Jézusommal… — és megsimogatja a Jézus képét viselő kendőt.
János kimegy, és becsukja maga mögött az ajtót. Mária, mint előző este, letérdel a Veronika kendőjén lévő kép előtt. Imádkozik, és beszél Fiával. Erős, amikor erőt kell adnia másoknak, de amikor egyedül van, meggörnyed a reá nehezedő kereszt súlya alatt. Időnként, mint a láng, amelyet nem nyom el a véka, lelke felemelkedik, mert reménye nem képes meghalni. Sőt, növekedik az órák múltával. És beszél az Atyával is reményéről. Reményéről, és kéréséről.
========================================================================
Mária imájának ereje

Veronika kendőjének képe előtt Mária így imádkozik:

– Jézus! Jézus! Nem térsz még vissza? Szegény Mamád nem tudja többé elviselni, hogy halottnak tud téged. Te megmondtad, de senki sem értett meg. De én megértettelek! ,,Romboljátok le Isten Templomát, és én harmadnapra felépítem!” Ez a harmadik nap kezdete. Ó, Jézusom! Ne várj befejezésére ahhoz, hogy visszatérj az életbe, Mamádhoz, akinek szüksége van arra, hogy élve lásson téged, mert különben meghal, halálodra emlékezve, és akinek szüksége van arra, hogy téged szépnek, egészségesnek, diadalmasnak lásson, mert különben belehal arra emlékezve, hogy milyen állapotban hagyott el téged!

Ó, Atyám, Atyám! Add vissza nekem a Fiamat! Hogy Emberként lássam visszatérni, és ne halottként. Királyként, ne elítéltként. Utána tudom, visszatér hozzád, az égbe. De előbb meglátom Őt, meggyógyulva annyi bajából, erősként az oly sok bágyadtság után, győzelmesként a nagy küzdelem után, Istenként, miután embersége annyit szenvedett az emberekért. És boldognak érzem majd magamat annak ellenére, hogy elvesztem közelségét. Tudom majd, hogy nálad van, Szent Atyám, tudom, hogy mindörökké mentes a szenvedéstől. Most azonban nem tudom elfelejteni, hogy egy sírban van, hogy megölték a sok szenvedéssel, amit okoztak neki, hogy Ő, az én Fiam és Istenem, részesedett az emberek sorsában egy sír sötétségében, Ő, a te Élő Fiad! Atyám, Atyám, hallgasd meg szolgálódat! Azért az ,,igen”-ért… Sose kértem tőled semmit sem azért, mert engedelmeskedtem akaratodnak. A te akaratod az enyém volt. Nem kellett semmit sem kérnem, mert feláldoztam akaratomat a tiedért, Szent Atyám. De most, de most, azért az ,,igen”-ért, amit az angyali hírnöknek mondtam, Atyám, hallgass meg engem!

Ő nem szenved többé, mert minden befejeződött három órás haláltusájával a reggeli kegyetlenkedés után. De én már három napja haldoklom. Te látod a szívemet, és hallod annak verését. Jézusunk azt mondta, hogy egy veréb sem esik le anélkül, hogy te ne látnád, hogy a virág nem hal el a réten anélkül, hogy te ne vigasztalnád meg haláltusáját napsugaraddal és harmatoddal. Atyám, én meghalok ettől a fájdalomtól! Bánj velem úgy, mint a verébbel, amelyet új tollal látsz el, és a virággal, amelyet felmelegítesz, és amelynek szomját eloltod kegyességeddel. Én meghalok, a fájdalomtól megdermesztve. Többé nincs vér az ereimben. Egyszer az egész tejjé vált, hogy tápláljam Fiadat és az enyémet. Most az egész könnyé vált, mert többé nincs Fiam! Megölték nekem, megölték, Atyám, és te tudod, milyen módon!
Nincs többé vérem! Kiontottam vele csütörtök éjjel és a gyászos pénteken. Hideg vagyok, mint aki elvérzett. Nincs többé napom, mert Ő meghalt, az én szent Napom, az én áldott Napom, az én méhemből született Nap, aki öröme volt Anyjának, és üdvössége a világnak. Nem üdülök fel többé, mert Ő nincs többé. Ő, a legédesebb forrás Mamája számára, aki itta szavait, aki szomjazta a jelenlétét. Olyan vagyok, mint egy virág egy kiszáradt földön. Meghalok, meghalok, Szent Atyám! És nem félek a haláltól, mert Ő is meghalt. De mi lesz ezekkel a kicsinyekkel, Fiamnak kisded nyájával, amely oly gyenge, oly félénk, oly változékony, ha nem lesz többé, aki támogatja őket? Senki vagyok, Atyám! De Fiam kívánságára olyan vagyok, mint egy hadsereg. Megvédem, meg fogom védeni az Ő tanítását, az Ő örökségét, amint egy anyafarkas megvédi kicsinyeit. Én, a bárány, anyafarkassá teszem magamat, hogy megvédjem azt, ami a Fiamé, és ezért a tiéd.
Te láttad, Atyám! Nyolc napja ez a város megfosztotta leveleitől olajfáit, kiürítette házait, kifosztotta kertjeit, lakosait, és rekedtre kiabálta magát: ,,Hozsanna Dávid Fiának! Áldott, aki az Úr nevében jő!” És miközben Ő az ágak, ruhák, virágok szőnyegén járt, rámutattak a városbeliek, mondván: ,,Ez Jézus, a názáreti próféta Galileából. Ő Izrael Királya”. És mielőtt ezek az ágak elszáradtak volna, és a rekedt hang kitisztult volna, megváltozott kiáltásuk, vádolták, átkozták, halálát kívánták, és a diadal ágaival verték Bárányodat, akit a halálba vezettek.

Ha ezt tették, amíg Ő köztük volt, és beszélt nekik, rájuk mosolygott, nézte őket azokkal a szemeivel, amelyek meglágyítják a szíveket, és megrendítik még a köveket is, jót tett velük és oktatta őket, akkor mit fognak tenni, amikor Ő visszatér hozzád?

Láttad tanítványait. Egyikük elárulta, a többiek elfutottak. Elég volt, hogy Őt megütötték, és elfutottak, mint a gyáva juhok, és nem tudtak körülötte állni, miközben meghalt. Csak egy, a legfiatalabb maradt ott. Most jön az öreg. De egyszer már megtagadta. Amikor Jézus nem lesz többé itt, hogy reá nézzen, meg tud-e maradni a hitben?

Én egy semmi vagyok, de Fiamból van bennem egy kicsi, és szeretetem pótolja hiányosságomat és megsemmisíti azt. Így hasznára válok Fiad ügyének és Egyházának, amelynek nem lesz békéje, és szüksége van arra, hogy mélyen gyökeret verjen, nehogy a szelek kitépjék. Én leszek az, aki gondozza azt. Mint egy gondos kertész ügyelek arra, hogy erőteljesen növekedjék, és egyenes irányban a kezdetben. Utána nem aggaszt, hogy meghalok. De nem tudok élni, ha sokáig Jézus nélkül maradok.

Ó, Atyám, aki elhagytad a Fiút az emberek javára, de utána megvigasztaltad, mert biztosan öledbe vetted halála után, ne hagyj engem tovább az elhagyatottságban! Én elviselem azt, és felajánlom az emberek javára. De erősíts meg most, Atyám! Atyám, irgalom! Fiam, irgalom! Isteni Lélek, irgalom! Emlékezzél meg a te Szüzedről!

Utána, a földre borulva, Mária úgy látszik, inkább cselekedetével imádkozik, mint a szívével. Valóban szegénynek, elhagyatottnak látszik. Olyan, mint a szomjanhalt virág, amelyről beszélt. Nem veszi észre még a rövid, de heves földrengést sem, amely megriasztja a házbelieket, míg Péter és János halálsápadtan vonszolják magukat a szoba küszöbéig. De amikor látják őt az imában így elmerülve, megfeledkezve mindenről, ami nem Isten, visszavonulnak, bezárva a ház ajtaját, és félelmükben a vacsora termébe mennek.
========================================================================
Jézus halottaiból föltámadott

A kertben az őrök egyik része alszik, másik része őrködik. Már hajnalodik. Ekkor keletről egy nagyon tündöklő meteor jelenik meg az égen, vakítóan ragyogó tűzgolyó, amely tűzpiros utat hagy maga után, nagyon sebesen szállva a föld felé, oly erős, káprázatos, félelmetesen szép fényt árasztva, hogy mellette a hajnalpír eltűnik.

Az őrök csodálkozva figyelik. A fényt erőteljes, de összhangzatos hang kíséri, olyan, mintha egy nagy katedrális orgonái az Allelujára, vagy a Glóriára zendítenének rá. A mennyből jön ez az angyali alleluja, glória, amely Krisztus Lelkét kíséri, amint az visszatér dicsőséges Testébe.
A meteor leüti a Sír feleslegessé vált zárját, összetöri, félelmetesen villámlik és mennydörög, amikor a Világegyetem Urának a lelke visszatér, és megint reng a föld, akárcsak akkor, amikor elszállt belőle. Belép a Sírba, amelynek sötétje leírhatatlan világossággá változik, és a Lélek ismét egyesül a mozdulatlan Testtel.

Mindez nem egy perc alatt játszódik le, hanem a percnek egy töredéke alatt, és a fény máris eltűnik. A Test mélyet lélegzik… Néhány percig semmi sem történik.

A halotti lepel alatt a dicsőséges Test örök szépségbe öltözik, felébred a halálos álomból, visszatér a ,,semmiből”, él, miután meghalt. Szíve bizonyára ismét működni kezd, az erekben ismét keringeni kezd a bennmaradt vér, működni kezd a tüdő, az agy, melegség, egészség, erő, gondolat van ismét a Testben. Egy szempillantás alatt talpra áll, ragyogó öltözetében, amely anyagtalan anyagból készült, természetfelettien szép és méltóságteljes. Annyira más, mint amilyennek utoljára látszott. Nincsenek rajta sebek, sem vér, csak az öt sebből sugárzik a fény, és fényben úszik az egész test is. Fény árad a töviskorona nyomaiból is, szíve tájáról is. De ez nem a föld szegényes fénye, sem a csillagok, vagy a nap szegényes fénye, hanem Isten fénye, mennyei fény, amit emberi szavakkal nem lehet leírni. Ez a Szentháromság mindent felülmúló izzása, amely erejével homályba borítja a Mennyország minden fényét.

Amikor kijön a sírból, két nagyon szép fényesség veszi közre, egyik jobbról, másik balról, de ezek fénye olyan, mint a csillagoké a nap mellett, és a földre borulva imádják Istenüket, aki mosolyogva hagyja el a sírkamrát, és visszatér, hogy ismét a földön járjon, amely szintén színekbe öltözik a felkelő nap első sugarára.

Jézus áldását adja az éneklő madarakra, a szél kellemes illatot hoz, a világ olyan örvendetes látványt nyújt, hogy ez megsemmisíti a szomorú szenvedés minden emlékét.

* * *

Mária még mindig a földre borulva imádkozik szobájában, jeruzsálemi szállásán. Hirtelen kinyílik az ablak és az első napsugárral együtt belép rajta Jézus.

A zajra Mária felemeli fejét, és meglátja tündöklő Fiát, aki szép, végtelenül szebb, mint szenvedése előtt. Mosolyog, él, fényesebb a napnál, fényből szőtt fehér ruhába van öltözve, és feléje közeledik.

Mária feltérdel, kezét keresztbe teszi a mellén, egyszerre sírva és nevetve mondja:

– Uram, Istenem!

Így szemléli elragadtatva könnyben úszó arcával, amely megbékélt, nyugodt, mosolyog. Ő azonban nem szolgálóleányként térdenállva akarja látni Mamáját. Hívja, kitárva feléje kezét, amelynek sebeiből fény árad, még ragyogóbbá téve fénylő testét:

– Mama!

De ez nem a szenvedés előtti elbúcsúzás szomorú hangja, sem pedig a Kálváriára menet találkozásánál vagy a haláltusában kiejtett szó, hanem diadalkiáltás, az öröm, a felszabadulás, az ünneplés, a szeretet és a hála hangja. És lehajol Mamájához, aki nem meri megérinteni Őt. Kezét könyöke alá teszi és talpra állítja, szívéhez szorítja, és megcsókolja. Mária ekkor felfogja, hogy nem látomást lát, hogy Fia valóban feltámadt, hogy ez az ő Jézusa, a Fia, aki továbbra is fiúi szeretettel szereti őt. Egy kiáltással a nyakába ugrik, átöleli, csókolja, nevetve sír. Megcsókolja a homlokán, ahol nincsenek többé sebek, a fején, amely többé nem véres, ragyogó szemén, meggyógyult arcán, többé már nem dagadt száján. Utána megragadja a kezét, megcsókolja kézfejét és tenyerét, a ragyogó sebeket, és hirtelen lehajol a lábához, felemeli róla a ruhát és megcsókolja. Utána feláll, nézi, de nem meri…

De Ő mosolyog és megérti. Feltárja ruháját mellén és azt mondja:

– És ezt nem csókolod meg, Mama, ezt, ami oly fájdalmat okozott neked, és amit egyedül te vagy méltó megcsókolni? Csókolj meg a szívemen, Mama! A te csókod eltávolítja szenvedésemnek utolsó emlékét, és megadja nekem azt az örömöt, ami még hiányzik feltámadásom öröméből.
És Jézus keze közé veszi Anyjának arcát és ajkát oldalsebéhez közelíti, amelyből a legragyogóbb fény árad ki. Mária arcát dicsfénnyel vonja be ez a fény. Ő csókolja, csókolja, miközben Jézus simogatja őt. Olyan, mint a szomjúságtól gyötrődő ember, aki forrásból iszik, issza belőle az életet, amely eltávozott belőle.

Most Jézus beszélni kezd:

– Mama, minden befejeződött. Most már nem kell többé siratnod Fiadat. A próba véget ért. A megváltás eljött. Mama, köszönöm, hogy megfogantál, felneveltél, segítettél életemben és halálomban. Éreztem hozzám küldött imáidat. Azok adtak nekem erőt a szenvedésben, azok voltak társaim földi és földöntúli utaimon. Velem jöttek a keresztre és a limbusba. Tömjénként a Főpap előtt mentek… az égbe… Meghallgatást nyertek az Atyánál és a Szentléleknél… Megismerték azokat a pátriárkák és az új szentek… és az ő hálájukat közvetítem feléd, Mama, szüleid csókjával és József áldásával együtt. Az egész ég hozsannát zeng neked, Anyám, Szent Mama! Ez a hozsanna örökké tart! Nem olyan hazug, mint amit néhány nappal ezelőtt nekem énekeltek. Most emberi ruhámban megyek Atyámhoz. Az égnek látnia kell a Győztest emberi ruhájában, amellyel legyőzte az emberek bűnét. De utána még eljövök. Meg kell erősítenem azok hitét, akik még nem hisznek, és akiknek hinniük kell, hogy másokat is segíthessenek a hitben, meg kell erősítenem a félénkeket, akiknek nagy erőre van szükségük ahhoz, hogy ellenállhassanak a világnak. Utána fölmegyek majd a mennybe. De nem hagylak egyedül téged, Mama!… Tied leszek a Szentségben, oly igazán, mint akkor, amikor engem hordoztál. Sose leszel egyedül.  …Többé nem leszek elválasztva az Atyától. Te sem leszel többé elválasztva a Fiútól. És a Fiúval együtt birtokában leszel Szentháromságunknak. Élő égként a földön hordozod majd a Szentháromságot az emberek között, és megszenteled az Egyházat, te, a Papok Királynője és a Keresztények Anyja. Utána eljövök, hogy magammal vigyelek. És többé nem én leszek tebenned, hanem te Énbennem, Országomban, hogy még szebbé tedd a mennyországot. Mama, add csókodat áldásként, és vedd békémet társadként. Isten veled!

* * *

Miután Jézus megjelent Máriának, ő nem mondta el ezt a többi asszonynak, sőt, Péternek és Jánosnak sem. Amikor Mária Magdolna boldogan visszatér, kinyitja Mária szobájának ajtaját és bekiáltja:

– Feltámadt! Feltámadt! – és boldogan sír.

Erre odafutnak az asszonyok, Péterrel és Jánossal. És mivel Péter csóválja a fejét, az asszonyok erősködnek:

– Igen. Azt mondták: ,,Miért keresitek az Élőt a holtak között? Ő nincs itt. Feltámadt, amint megmondta még Galileában. Nem emlékeztek? Azt mondta: Az Emberfiának a bűnösök kezébe kell adatnia, és megfeszítik. De a harmadik napon feltámad.”

Péter fejét csóválva mondja:

– Túl sok dolog történt ezekben a napokban. Ezek megzavartak titeket.

Magdolna felemeli a fejét Mária kebléről, és azt mondja:

– Láttam! Beszéltem vele! Azt mondta nekem, hogy felmegy az Atyához, és utána eljön. Milyen szép volt! – és sír, úgy, amint sose sírt, most, amikor nem kell többé gyötörnie magát amiatt, hogy minden oldalról kételyek veszik körül.

De Péter és János nagyon kételkedik továbbra is. A szemükből kiolvasható: ,,Asszonyi képzelődés!” Zsuzsanna és Szalóme is bátorságot vesz, hogy beszéljenek. De mivel elkerülhetetlen az eltérés a részletekben az őröket illetően, akik előbb olyanok voltak, mint a halottak, és utána nem olyanok; az angyalokat illetőleg, akik egyszer egyedül, máskor párosával jelentek meg, s akiket az apostolok nem láttak; a kettős változat, hogy Jézus ide jön, vagy előttük megy Galileába, mind jobban megerősíti az apostolokat kételkedésükben. Mária, a boldog Anya, hallgatagon támogatja Magdolnát… Érthetetlen titok ez az anyai hallgatás.

Alfeus felesége azt mondja Szalómének:

– Menjünk vissza mi ketten. Lássuk, hogy mindnyájan részegek vagyunk- e… – és elfutnak.

A többiek ottmaradnak, nyugodtan tűrve, hogy az apostolok kinevetik őket, Mária mellett, aki hallgat, gondolataiba merülve, amit mindenki a maga módján magyaráz, és senki sem fogja fel, hogy elragadtatásban van. A két asszony visszatér:

– Igaz! Igaz! Láttuk Őt! Azt mondta nekünk Barnabás kertje mellett: ,,Béke veletek! Ne féljetek! Menjetek testvéreimhez, és mondjátok meg nekik, hogy feltámadtam és néhány napon belül Galileába megyek. Ott együtt leszünk még.” Így mondta. Máriának igaza van. Meg kell mondani ezt azoknak, akik Betániában vannak, Józsefnek, Nikodémusnak, a hűségesebb tanítványoknak, a pásztoroknak. Menjetek, tegyétek meg! Ó, feltámadt!… – és mindnyájan boldogan sírnak.

– Ostobák vagytok, asszonyok! A fájdalom megzavarta az agyatokat! A fény angyalnak tűnt nektek. A szél hangnak. A nap Krisztusnak. Én nem bírállak titeket. Megértelek mindnyájatokat, de csak azt tudom elhinni, amit láttam: a sír nyitva áll és üres, az őrök elfutottak a begöngyölt holttesttel.

– De maguk az őrök is azt mondják, hogy föltámadt! A város forrongásban van, és a főpapok dühöngenek, mert az őrök beszéltek, és megrémülve elfutottak! Most azt akarják, hogy mást mondjanak, és lefizetik őket. De az emberek már tudják. És ha a zsidók nem hisznek a feltámadásban, mert nem akarnak hinni, sokan mások már hisznek…

– Hm! Az asszonyok!… – Péter vállát vonja, és el akar menni.

Akkor az Anya, aki még mindig a szívén tartja Magdolnát, aki boldogan sír, felemeli arcát, és egy rövid mondatot mond:

– Valóban feltámadt! Kezem között tartottam, és megcsókoltam sebeit.

– Utána Magdolna fölé hajolva mondja: Igen, az öröm erősebb a fájdalomnál. De ez csak egy homokszem ahhoz hasonlítva, ami a te örök boldogságod óceánja lesz. Boldog vagy te, aki engedted, hogy a lelked beszéljen az értelmed helyett.

Péter többé nem meri tagadni… és odakiált a többieknek, mintha nem is ő késleltette volna őket eddig:

– De akkor, ha így van, tudatni kell a többiekkel! Hogy ha eljön, legalább itt találjon minket!

Jézus az előzőekkel kapcsolatban azt mondta:
– Mária buzgó imája siettette valamivel feltámadásomat. Azt mondtam:

,,Az Emberfiát megölik, de harmadnapra feltámad.” Halott voltam péntek délután háromtól kezdve. Akár nevük szerint számítjátok a napokat, akár órák szerint, nem vasárnap hajnalban kellett volna feltámadnom. Órák szerint csak harmincnyolc óra telt el a hetvenkettő helyett, hogy testem élettelen volt. Napok szerint legalábbis a harmadik nap estéjéig kellett volna eljutni ahhoz, hogy azt mondhassuk, három napig voltam a sírban.
De Mária siettette a csodát. Úgy, amint imája előbb megnyitotta az eget, néhány évvel az előre megállapított idő előtt, hogy az a világnak adja az Üdvösséget, most is elérte, hogy néhány órával előbb nyerjen vigasztalást haldokló szíve.

És megyek Anyámhoz. És nagyon igazságos, hogy oda menjek. Mielőtt visszatérek az Atyához megdicsőült emberi ruhámban, megyek Anyámhoz.
Megyek paradicsomi ruhám ragyogásában és élő drágaköveimmel. Ő megérinthet engem, ő megcsókolhat, mert ő a Tiszta, a Szépséges, a Szeretett, az Áldott, Istennek Szentje.

Az új Ádám megy az új Évához. A rossz az asszony által lépett be a világra, és az Asszony győzte le. Az Asszony Gyümölcse megtisztította az embereket Lucifer nyálának mérgétől. Most, ha ők akarják, üdvözülhetnek. Megmentettem az asszonyt, aki oly törékeny maradt a halálos seb után.
És miután elmentem a Tisztához, akinek joga volt erre szentsége és anyasága miatt, igazságos volt, hogy az Isten Fia elmenjen a megváltott asszonyhoz, aki őse, képviselője minden nőnek, akit eljöttem megszabadítani a bujaság marásától. Hogy megmondja azoknak, akik a gyógyulás reményében hozzám közelítenek, hogy legyenek bizalommal irántam, higgyenek irgalmasságomban, amely megértő és megbocsát, hogy nézzenek öt sebemre, amely testemet díszíti, és ezáltal legyőzzék a sátánt, aki testüket keresi.
 

* * *

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Etikus Adománygyűjtő Szervezet Logó
Evangelizálunk az online térben (Metropolita), evangelizálunk az utcán (Győztes Bárány Közösség), és mélyszegénységben élő családok között, akiket élelmiszerrel, tüzelővel és taníttatással segítünk (Nyitott Ajtók Misszió), valamint egyengetjük állami gondozott gyerekek sorsát (Legyél Nevelőszülő!).
Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

Válaszolj

Az e-mail címed nem publikáljuk.