Regisztráció



A jelszavát emailben elküldtük.

Jókai Anna írásainak egyik fő témája a családféltés. Írásai segítő, eligazító üzenetek. Ugyanakkor vallja, hogy az írónak nemcsak mondani, hanem élnie is kell azt, amit hirdet. A Magyar Kurír munkatársával folytatott beszélgetésben személyes hangon szólt családról, házasságról.

A kormány családi adókedvezményt vezetett be, a katolikus püspöki konferencia évet szentel a családoknak. Szükség van erre a kiemelt figyelemre?

Úgy gondolom, nehéz helyzetben van a család, mint intézmény. Ezért kell évet szentelni neki. Általában annak van kiemelt napja vagy éve, ami megbecsült dolog ugyan, de nehéz helyzetben van. A családot újra fénybe kellene hozni, mert értelmet tud adni az ember életének. Nagyon fontosnak tartom a családok támogatását, ezen belül a gyermekesek anyagi helyzetének javítását. A társadalom felelőssége, hogy a család megkapja azt a támogatást, amit régóta nélkülöznie kellett. Ugyanakkor a jövőben figyelnünk kell azokra is, akik nem azért nem szültek gyereket, mert nem akartak, hanem Isten szándékából nem sikerült. Ők se érezzék úgy, hogy a társadalom kevesebb joggal rendelkező tagjai lennének. Vigyázni kell arra, hogy amit a családoknak odaadunk, az más embertársainknál ne okozzon hiányt. Vannak kisjövedelmű gyermektelenek, magányosak, akik önhibájukon kívül tengődnek a létezés alsó szintjén, náluk nem szabad a keveset még kevesebbre változtatni.

Hogyan viszonyulhat igazságosan az ember ehhez az érdekellentéthez?

Egyrészről valóban nagyon fontos az anyagi segítség a családnak, és azt el is kell várni egy tisztességes kormánytól. Ám azt is hozzá kell tennünk, ami saját lelkünkből fakad. A gyerekvállalás nem kizárólag anyagi kérdés. A lelki sivárosodásnak példátlan sorozatát látjuk mostanában. Ezért nem elég pénzt adni, hanem a lelkeket kellene megváltoztatni. Sok nagycsalád élt Magyarországon, akiknek nem jutott narancsra, még almára is csak ritkán. Mégis felneveltek akár nyolc-tíz gyereket is. Nem az anyagiakra gondoltak, fogadták azt a lelket, aki az élet kegyelméből adatott nekik. Remélem, hogy a Család éve azt jelenti, hogy valóban meg tudnak szólalni azok az áldozatkész magyar családok, akik vállalták, hogy sok gyermeket hozzanak a világra. Ugyanakkor a másik oldalt is tudom megértéssel nézni, én is sokáig éltem csonka családban, tudom, milyen nehéz egyedül lenni.

Ha nem elsősorban az anyagiakra, akkor mely okokra vezethető vissza a család nehéz helyzete, sokak csalódottsága?

Amikor a szeretetről beszélünk, legtöbben valami szentimentális érzelemre gondolnak. Demagógia azt mondani fiataloknak, hogy azért alapítsatok családot, mert akkor életük végéig boldogságban fognak lubickolni. A család szó ettől a beállítástól kap álságosan naiv színezetet. A család nagyon fontos szövetség, ugyanakkor próbatétel. Családban élni lelki, fizikai és szellemi munka. Úgy kell egymásra hangolódni, hogy ne kelljen egyiknek sem feláldoznia magát a másikért, hanem kölcsönösen tudjanak egymásból meríteni.

Ebben a rendkívül hideg világban kell lennie egy pontnak, ahová az ember hazatérhet. A repülőgépnek is kell leszállópálya, valahol üzemanyagot kell töltenie magába. Mikor két ember összekerül ebben a zaklatott világban, már elég nagy lelki sebeket hordoznak, huszonévesen is túl vannak sok megrázkódtatáson és csalódáson, így kerülnek össze. Ekkor indul el a munka, egymás sebeit be kell gyógyítani. Rengeteg önzéssel kell megküzdeni, le kell csiszolni dolgainkat, ráadásul úgy, hogy ne megalkuvás legyen. Az nem igazi családi élet, ha az egyik uralkodik, a többi pedig szenved a terror alatt. Az a családi élet, ahol kölcsönös szeretetből tudnak egymáshoz alkalmazkodni az emberek. A szeretet abban rejlik, hogy tudom, ismerem a másikat teljes valójában. Átélem a lényét, és azt teszem, ami neki jó. A házaspár egy életfeladatra szövetkezik, ami nem mindig sikerül.

Lehet erre a feladatra készülni?

Úgy gondolom, a családközpontú szemléletet már korán alakítani kell, akár már az óvodában is. Elejét kell venni annak az álszabadságnak, hogy nem kell formálni a gyerek lelkét és tudatát. Mindenki rászorul arra, hogy valamilyen fogódzót adjanak neki. A hosszú oktatási anarchia után, ami ebben az országban volt, és ami talán az egész világon is megvan, nagyon nehéz dolog erkölcsközpontú nevelést működtetni, holott nagy szükség van rá.
Nincsen mindig pozitív példa, pedig az volna a kívánatos. Sokszor az ember a gyermekkorában vele történtek ellenére jut a helyes útra. Én anyaközpontú világban nőttem fel, apám mintha nem is lett volt. Anyám rendkívül erős egyéniség volt, kicsit zsarnok is. Nagyon szeretett engem, nagyon sokat köszönhetek neki. Én mégis úgy indultam neki az életnek, hogy azt, ahogy anyám kezelt, nem akarom gyermekeimnek továbbadni.

Mindenki a boldogságot keresi a családban is. Vannak receptek?

Ahogy két egyforma ember nincsen, úgy két egyforma házasság sincsen. Tolsztoj mondta, hogy a boldogtalan családok mind a maguk módján boldogtalanok. Én azt mondom, hogy a boldog családok is mind a maguk módján boldogok. A lényeg, hogy ez ne látszatboldogság legyen. Egyik novellámban honosítottam meg a „vasárnapi család” fogalmát. Vasárnap szépen felöltözve kivonulnak a főutcára. Nyájasan mosolyognak, akik látják, irigyen felsóhajtanak, lám milyen boldogok! Biztos ez? Az látszat, ha valaki állandóan fülig érő szájjal járja az utakat. A boldogság az, ha egy emberpár a megszenvedett mindennapi tapasztalatok ellenére is úgy érzi, nekik együtt kell a nehézségeket legyőzni. Mindenkinek más a boldogság. Van olyan asszony, akinek az az öröm, hogy otthon van és tisztességgel ellátja a gyermekeit, segíti a férjének az életét, háttérben marad. Nagyon boldog lehet a család, ha a férfi mindezt megbecsüli, nem cselédként kezeli az asszonyt. Az is boldog család, ahol mindkettőnek feladata van, hivatásszerűen végzik a munkájukat, és egymás értelmes életének a tapasztalatait cserélik ki.

Hogyan kap elegendő figyelmet a gyerek ebben a kapcsolatban? Ki az elég jó szülő?

Ha mindkét szülő hivatásszerűen végzi a munkáját, nagyon fontos a gyerek helyzete, mert két állandóan a hivatásában égő szülő nem tud elég szellemi és lelki energiát fordítani a gyerekre. Fizikailag lehet megoldást találni, mert felvehetnek valakit, de ilyenkor mindig valami egy kicsi el fog maradni. Mégis azt gondolom, nem szabad kárhoztatni azokat az asszonyokat, akik nagy hivatást vállaltak, és nem tökéletesek a gyermeknevelésben, de kárhoztatni kell azt az asszonyt, aki semmit sem vállal és ennek ellenére nem törődik a kölkeivel. Mindig a mértékről van szó.

Minek nem szabad elmaradni?

Számomra az abszolút boldog család az, amikor a szülő azt érzi, hogy bizonyos idő után – a kamaszkori lázadások idejét túlélve – az, amit ő szellemileg kimunkált az élet értelmét illetően, át tudta adni a gyermekeinek. Senki nem folyatódik a gyerekében, de a szülő mégis arra vágyik, hogy amit ő igaznak tart, azt átadja a gyerekének. A gyereknek is megvan a saját pályája, senki nem kényszeríthet a gyerekét arra, hogy azt válassza, amit a szülő szeretne. A szabadságnak és a szeretetteljes befolyásolásnak egy különös aránya az, amire a nevelésben törekedni kell. A gyerekeknek is meg kell adni a saját méltóságukat. Mindenki megmarad egyéniségnek, egymást segítik, és van mérték, van korlát, amit átlépni nem lehet és nem szabad, mert attól kezdve az már nem család.

Felnőtt gyerekekkel, unokákkal hogyan éli meg a családot?

Nagyon eltávolodtunk a generációk együttélésének gyakorlatától. Különösen az északi államokban divat az, hogy a gyereknek nagykorúvá váláskor rögtön lakást vesznek, elköltözik tehát szüleitől. Emlékszem, Svédországban voltam felolvasó körúton. Vendéglátóm sétánk közben kedvesen köszönt a szembejövő fiatal nőnek. Ki volt, kérdeztem. A lányom, felelte, ő is itt lakik a városban. Jóban voltak, de valami megszűnt köztük. Az állatvilágra jellemző, a felnevelt kölykök olyan mértékben elszakadnak, hogy a szülő sok esetben párjául választja a saját kölykét. Az embernek meg kellene őrizni a kötődését. Nagyon sok védtelen öregember él magányban, kiszolgáltatottságban, a fiatalok pedig magukra maradva ugyanúgy megszenvedik a támasz hiányát. Az én életem ideális ebből a szempontból. Sokat vagyok együtt a gyerekekkel, de teljesen önálló az életem férjemmel. Nálam gyűlik össze az összes probléma.

A boldogságnak mennyire feltétele a házaspár szellemi közössége?

Nagyon nagy mértékben. Néha igencsak elcsodálkozom, amikor például egy politikailag igen radikálisan gondolkodó asszony együtt tud élni egy egészen más gondolkodású férfivel. Nem hiszek abban, hiába tagadják, hogy ez őket nem befolyásolja. Én például nem tudnék együtt élni olyan társsal, akinek a látásmódja az enyémtől gyökeresen eltér. Ezzel szemben a boldogságnak nem feltétele az, hogy azonos területen dolgozó két ember kerüljön össze. Sőt, ez nagyon kevés esetben működik jól, mert megjelenhet a szakmai féltékenység. Az a fontos, hogy nagyjából ugyanazt a gondolatvitelt alkalmazó két ember kerüljön össze. Mária mondja a Ne féljetek című regényben, hogy ha nem szerethetjük azt, akit igazán akarunk, akkor azt kell szeretni, aki van.

Nagyon sok fiatal szülő fél, hogy a gyerekeinek milyen lesz a jövője ebben a sok veszélyt rejtő világban.

Ez az aggodalom mindenkiben megvan. Az én esetemben úgy tűnik, a gyerekeim megtalálták a helyüket. A művészi és pedagógiai vonulatom szépen kettéoszlott. A lányom egy óvoda vezetője. Szereti, amit csinál. A fiam színész lett. Gyerekeik vannak, és remélhetően szét sem válnak. Inkább az unokákkal kapcsolatban van bennem aggodalom. Azt látja az ember, hogy a gyerek minél többet tanul, annál kevesebbet fog keresni.

Lehet befolyásolni a gyerekei hajlandóságát?

Egyet szabad befolyásolni: azt, ahogyan az életről gondolkodnak. Abban tudok befolyást szerezni, természetesen nagyon óvatosan. Bizonyos szituációkban személyes példát kell mutatni. Lássák, hogy amit az anyjuk, illetve nagyanyjuk mond, azt éli is. Igaza van a fiataloknak, amikor utálják azt, aki vizet prédikál és bort iszik. Én erre nagyon vigyázok. Nem titkolom el a hibáimat. A gyerekek szeretik azt, amikor a szülők kritikusak önmagukkal szemben. Nem azt várják, hogy a szülő hibátlan legyen, és nem is szeretik, amikor valaki feltolja magát az oltárra. Tudnunk kell, hogy vannak hibáink. Ettől nem szeretnek kevésbé minket. Csodálom a fiamat, olyan önfeláldozó időbeosztással szolgálja a gyerekeket. Mondom is neki, én erre képtelen lettem volna. A magam alkotó idejét mindig leszakítottam. Csodálom, hogy ez a fiú erre képes. Azzal adok mintát, hogy bevallom: te jobb vagy ebben nálam. A lányom pedig sokkal türelmesebb nálam. Ezt neki is beismerem. A gyerekekkel is a kölcsönösség a döntő. Türelem kell. És szeretet. Ahogy a krisztusi felszólítás kifejezi: egymás terhét hordozzátok! Ennél nincsen szebb és magasztosabb dolog. Nemcsak a saját életed terhét cipeled, holott mindenkinek van belőle elég, hanem megpróbálod levenni a másik terhét, ám azt is elvárod, hogy a te terhed cipelésében a másik is cselekvően vegyen részt.

Trautwein Éva / Magyar Kurír

 
Gondold el, hogy minden újságért fizetni kell, mi is várjuk a te önkéntes adományodat, ha meg tudod engedni magadnak :-)
> a metropolita.hu NEM ENGEDÉLYEZ reklámokat
> vannak terveink új oldalak létrehozására: kifejezetten a papi hivatásról, illetve imakampány oldal, ahova beírhatjátok sürgős szándékokat és válaszhattok imaszándékot (hasonlóan az adományoldalakhoz..)
> EGYETLEN anyagi forrásunk a ti adományotok
Ft

Állítsd be mennyit szeretnél adományozni

Fizetési mód választása
Személyes adatok

Metropolita Egyesület
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428
Adószám: 18876842-1-41
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

Köszönjük adományozási szándékát

Metropolita Egyesület
1024 Budapest
Ezredes utca 13.

Összes adomány: 1500Ft

Hasonló bejegyzések

Válaszolj

Az e-mail címed nem publikáljuk.