Register
A password will be e-mailed to you.

Szentség. Ki akar ma szent lenni? Vagy jobban mondva, ki meri azt kijelenteni, hogy szent szeretne lenni? Ma a „szent” szónak a köznyelvben van egy sajátos, mondhatni kissé pejoratív íze. A szent a legtöbb ember szemében egy olyan személy, aki nem e világban él, nem sokat törődik a világ dolgaival, de nem is igen ért hozzájuk, azaz nem teljes ember, kicsit balga, meg esetleg kissé képmutató is. Ki szeretné, ha „szentfazéknak” néznék, titulálnák? A komolyan hívő emberek szemében pedig a szent legtöbbször egy olyan magas emelvényen áll, amelyre feljutni képtelenség. Kis Szent Teréz egyik hasonlatával élve, az ember úgy érezheti magát hozzájuk viszonyítva, mint a kis veréb a sasokkal szemben. A verébnek meg kell elégednie azzal, hogy a sast szemléli, csodálja, de még csak esze ágába sem juthat, hogy valamikor hozzájuk hasonlóvá nője ki magát (Kis Szent Teréz persze ezt nem egészen így gondolta)! Isten azonban úgy látszik, nem sokat ért a dologhoz, mert olyanokat kér, már az Ószövetségben is, hogy "Legyetek szentek, mert én, az Úr, a ti Istenetek szent vagyok" (Lev 19,2).

Azért pedig, hogy minden kételyt eloszlasson e tekintetben, maga Jézus még hozzáteszi: "Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!" (Mt 5, 48). Még hogy a sasokhoz hasonlítsuk magunkat! Hol marad a sasok magas röpte a Naphoz képest, hol maradnak Istenhez a szentek? Mit szóljunk tehát mindehhez? Isten nem gondolja komolyan eme kijelentéseit (úgy, miként a legtöbb hívő ember nem is szokta ezeket komolyan venni)? Vagy esetleg mi tévedünk, nem értjük helyesen Istent, azt, amit kér e parancsok által? Vagy nem is akarjuk azt igazán érteni, és eleve száműzzük a lehetetlen dolgok világába, mert máskülönben komolyabban kellene vennünk az életet, hitünk követelményeit?

Mit jelent egyáltalán szentnek lenni?
Azt, hogy „tökéletes”? Bizonyos értelemben igen, amint az a fenti idézetekből is kiderül, de a két szó mégsem teljesen azonos. A szentség egy vallásos fogalom (a tökéletesség nem feltétlenül), amely mindig Istenhez kapcsolódik.

A Szentírás szerint Isten maga a szentség, Ő a Szent. „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet” – zengik a kerubok Izajás próféta látomásában (Iz 6, 3). A hármas dicsőítés az ószövetség nyelvén a szentség tökéletességét hívatott kihangsúlyozni. „Nincs olyan szent senki, mint az Úr…” (1Sám 2, 2). Egyedül Ő a Szent, a hatalmas, mindenható, jó, az egészen más. A szentség az a szó, ami leginkább illik Istenre, ami leginkább jellemzi Őt, mégpedig azért, mert minden más szavunkat sokkal inkább kölcsönöztük földi életünkből. Mi is vagyunk valamiképpen hatalmasok, jók, alkotók, Isten viszont Más, másként hatalmas, másként dicsőséges, másként jó, szerető, mint mi. Hiszen Ő az Örökkévaló, Végtelen, Tökéletes. Istennek ez a „másként-léte” – amelyben egybe van minden más tökéletessége – ez a szent-ség”.

Ebben kellene tehát utánoznunk?
Igen is, meg nem is. Ugyancsak a Szentírás szerint az ember, egy nép annyiban szent, amennyiben Istenhez tartozik, amennyiben Isten magának kiválasztja, és így „kiszakítja” őt a profán világból. "Ha tehát hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, akkor az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket, hiszen az egész föld az enyém. Papi királyságom és szent népem lesztek" (Kiv 19, 5-6). Ebben az értelemben hívja Szent Pál szenteknek a keresztényeket, mivel ők, a keresztség által, Krisztusban Istenhez tartoznak. Ilyen értelemben még a föld is lehet szent, ha Isten azt „megérinti”, jelenlétének helyévé teszi: "Ne közelíts! Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld" (Kiv 3, 5).

Az ember szentsége részesedés Isten szentségéből. Ez a részesedés Krisztus által válik a mienkké a maga teljességében, úgy, miként ezt Szent Pál tanítja: megtisztultatok, szentek lettetek, és megigazultatok Urunk, Jézus Krisztus nevében, Istenünk Lelke által (1Kor 6, 11). Hiszen Jézus „az Isten Szentje” (Mk 1, 24; Jn 6, 69). Ő az egyetlen ember, akiben az istenség egész teljessége lakozik. Ezért aki a hitben vele egyesül, nem csak a „názáreti Jézussal”, az „ács fiával” lép közösségbe, hanem az Isten Fiával, magával az Istennel, a Szenttel is. Aki szeret engem… Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni (Jn 14, 23).

Mit eredményez ez a Krisztus bennünk való lakása?

Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg. De mindezt Isten viszi végbe… (2Kor 5, 17). Valami változás történik az emberben, akkor is, ha ezt ő különösebben nem érzékeli (úgy, miként Istent sem lehet érzékelni, de ettől Ő még létezik!). Mi az, ami bennünk, emberekben ilyenkor kialakul, mi ez az „új teremtmény”? Az Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk – mondja Szent János apostol első levelében (3, 1).

„Isten gyermekeinek hívnak minket”. „Isten gyermeke” – egy földi hasonlat, ami azt akarja jelezni, hogy az egyszerű teremtmény szintjéről az ember Isten szintjére emelkedett. Úgy, miként az ókorban, ha egy rabszolgát egy arisztokrata család gyermekévé fogadott, az már nem volt többé rabszolga, hanem szabad ember, és minden olyan jogot élvezett, mint annak a családnak a többi tagja, amelybe őt befogadták. Nem csak annak hívnak minket, mondja Szent János apostol, ez nem csak egy szép eszmefuttatás, hanem „azok is vagyunk”. Valóban Isten fogadott gyermekei, Isten „családjának”, a Szentháromságnak „fogadott tagjai” vagyunk. Teremtményből istenné alakul át az ember, ami akkora „szintkülönbség”, hogy Szent Pál ezt már „új teremtménynek nevezi”. Ezért válik lehetségessé, hogy szentek legyünk, miként mennyei Atyánk szent: mert az ő gyermekei vagyunk.

Ha mégis hihetetlennek tűnne az, amit imént leírtam, hallgassuk meg rendünk egyik nagy egyháztanítóját, Keresztes Szent Jánost, aki ezekről a magasztos dolgokról nem könyvekből, hanem személyes tapasztalatból írt. Szent János atyánk nagyon sokszor említi műveiben az ember „átistenülését”, ami célja az ember életének. Most csak két helyet idézek műveiből, ami talán világosabban utal e cikk tárgyára.

A Szellemi páros ének 36. versszakában így ír Isten szépségéről, ami az őt szerető ember szépségévé lesz (a szépséget nyugodtan helyettesítsük be a szentséggel, hiszen Istenben minden tulajdonság egy): …hadd változtasson át engem a Te szépséged oly módon, hogy szépség tekintetében hozzád hasonlóvá legyek. (…) Így aztán legyek én szakasztott olyan mint Te, a Te szépségedben (…) mert a Te tulajdon szépséged lesz az én szépségem… Ez az Isten fiaivá fogadtatás, amelynek alapján amúgy igazában fogják Istennek mondani azt, amit az Ő Fia mondott Szent Jánosnál örök Atyjának: „Mindaz, ami az enyém a tied, és ami a tied az enyém” (17, 10). Ő lényege alapján mondhatta, mert valódi Fia, mi pedig részesedés alapján fogjuk mondani, mert fogadott fiai vagyunk (5 p.).

Nincs semmi okunk abban kételkedni, hogy a lélek képes ily magasra jutni (…). Mert hiszen, ha elfogadjuk, hogy Isten kegyelme egyesíti őt a Szentháromsággal, s a lélek abban Istenhez hasonul és részesileg Istenné lesz, mi van abban hihetetlen, hogy ő is az ő értelmével, megismerésével és a szeretetével úgy működjék, vagyis jobban mondva a Szentháromságban azzal együtt működjék, mint maga a Szentháromság. Csakhogy természetesen, teszi ezt Istentől nyert, részesülő módon, vagyis Isten végzi benne ezt a működést, mert hiszen ezt jelenti az, hogy a lélek a három isteni Személyhez hasonul tehetségben, tudásban és szeretetben, és ebben hasonló a lélek Istenhez. Hiszen azért teremtette őt Isten a saját képére és hasonlatosságára, hogy azt elérhesse (SzÉ 39, 4)

A szentség, tökéletesség elsősorban tehát Isten ajándéka. Ő az, aki azt, amit „megérint”, jelenlétének erejével szentté tesz. Természetesen azonban, másként szent egy földdarab, egy templom, mint egy ember. Isten az embert nem csupán megajándékozza a szentséggel, hanem egyúttal meg is hívja a szentségre (vö. Róm 1, 7). Nekünk is van mit tenni tehát azért, hogy az a szentség, amivel Isten megajándékozott, bennünk kibontakozzék, hogy Istennek bennünk való lakása ne átmeneti, hanem tartós, és egyre személyesebb valóság legyen, amely meghozza gyümölcsét.

Mit kell tennünk?
Hallgassuk, mit tanácsol Szentháromságról nev. Boldog Erzsébet nővérünk. "Engedje magát jobban szeretni, mint a többiek… Ő örül, ha Szeretete által képes munkálkodni a saját dicsőségére. Ő maga akar dolgozni, még akkor is, ha mi nem tettünk semmit annak érdekében, hogy magunk felé vonzzuk ezt a kegyelmet, azonkívül, amit egy teremtmény tenni szokott: bűnös és nyomorúságos dolgokat. (…) A hűség, amit a Mester kér tőlünk az, hogy a Szeretet társaságában maradjunk, hogy beolvadjunk és meggyökerezzünk ebbe a szeretetbe, amely saját hatalmának és nagyságának pecsétjével akarja megjelölni lelkünket" (Germana Anyának írt utolsó levele).

Kitartani, megmaradni Mesterünk, Jézus mellett. Ezt kéri Jézus is búcsúbeszédében: "Maradjatok bennem, s akkor én is bennetek maradok. Amint a szőlővessző nem teremhet maga, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek" (Jn 15, 4-5). Mennyire egyszerű, mennyire evangéliumi a szentségnek ez az útja, és mégis milyen kevesen találnak rá! Igaz, kifogás rengeteg van: időhiány, „megfelelő” tudás, tanulmányok hiánya, bűneink, „hátterünk” környezetünk, családunk, képességeink), stb. Pedig Jézus örömhíre mindenkinek szól, senki sincs belőle kirekesztve. Ezért tanítja az Egyház, hogy az életszentségre való meghívás mindenkinek szól (vö. LG 39)!

Maradjatok bennem, s akkor én is bennetek maradok. Amint a szőlővessző nem teremhet maga, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek (Jn 15, 4-5). Mennyire egyszerű, mennyire evangéliumi a szentségnek ez az útja, és mégis milyen kevesen találnak rá! Igaz, kifogás rengeteg van: időhiány, „megfelelő” tudás, tanulmányok hiánya, bűneink, „hátterünk” (környezetünk, családunk, képességeink), stb.

Pedig Jézus örömhíre mindenkinek szól, senki sincs belőle kirekesztve. Ezért tanítja az Egyház, hogy az életszentségre való meghívás mindenkinek szól (vö. LG 39)! Legkomolyabb ellenvetésünk az életszentség ellen talán saját bűneink, hiányosságaink, amelyekből minden törekvésünk, minden imádságunk ellenére nem vagyunk képesek kimászni.

Egy verébből sohasem lesz sas, legfeljebb csak vágyakozhat rá! Hasonlóképpen érezhetett Kis Szent Teréz is, de ő mégis másként élte meg, mint mi. Egy ennyire tökéletlen lélek, mint az enyém, vajon törekedhet-e arra, hogy birtokába vegye a Szeretet teljességét? (…) Én úgy érzem, hogy csak gyenge kicsi madár vagyok, amelyet gyenge pihe föd, nem vagyok sas (…). A kicsi madár repülni szeretne a ragyogó Nap felé, amely elbűvöli szemét, utánozni szeretné sastestvéreit, akikről látja, hogy egészen a Szentháromság isteni tűzhelyéig emelkednek fel…jaj, csak annyi telik tőle, hogy verdes a kis szárnyaival, de fel is szállni: idáig már nem terjed el az ő pici hatalma! Mi lesz belőle, meghal-e vajon bánatában, tehetetlenségét látva?… Ón, nem! A kis madár még csak el sem csügged. Merész ráhagyatkozással, kitartóan csügg tekintetével az Isteni Napon; semmi sem rettentheti vissza, sem szél, sem eső, és ha hirtelen sötét felhők takarnák is el a Szeretet Csillagát, a kis madár akkor sem mozdul helyéről, tudja, hogy a felhőkön túl még mindig ragyog az ő Napja (…). A tökéletlen kis jószág, a helyén maradva is meg-megfeledkezik egy kissé az ő egyetlen foglalkozásáról, felcsíp egy magocskát jobbról vagy balról— hernyócska után fut… s azután apró víztócsára bukkanva eláztatja alig-nőtt tollait (…). Azonban minden rosszalkodása mellett is, ahelyett, hogy a sarokba bújna, hogy sírjon nyomorúságában és meghaljon bánatában, a kicsi madár az ő Édes Napja felé fordul, az Ő jótékony sugarainak kínálja oda nedves szárnyait, csipog, mint a fecskefiók, és halk énekében bizalmasan és részletesen elmondja hűtlenségeit, merész ráhagyatkozásában azt gondolva, hogy így több hatalomra tesz szert, teljesebben magához vonzza Annak szeretetét, aki nem az igazakat jött hívni, hanem a bűnösöket…(…).

Jézus, én túl kicsi vagyok ahhoz, hogy nagy tetteket vigyek véghez, és az én őrültségem az (…), hogy könyörgök testvéreimnek, a Sasoknak, nyerjék el számomra azt a kegyet, hogy magának az Isteni Sasnak a szárnyaival szállhassak a Szeretet Napja felé… Ameddig akarod, a te kicsi madarad erőtlen és szárnyaszegett lesz, de mindig úgy marad, szemével rajtad csüngve (…). Egy napon majd, úgy remélem, eljössz majd kicsi madaradért… felszállsz vele a Szeretet Tűzfészkéhez, és egy örökkévalóságra elmeríted őt Annak a Szeretetnek a lángoló Mélységében, amelynek áldozatul adta magát (Ön. 233-236 o.)

Az imént idézett sorok önmagukért beszélnek, és talán a legjobb magyarázata annak, miként maradhatunk Isten társaságában – még bűnösen, nyomorultul is –, hogy így segítségével eljussunk arra a szentségre, amire Ő meghívott bennünket. (az idézett szöveg a cikk hosszúsága miatt erősen kivonatolt, érdemes az eredetit a maga teljes egészében elolvasni!)

A szeretet útja
"Mivel engedelmes gyermekek vagytok, életeteket ne szabjátok múltbeli vágyaitokhoz, amikor még tudatlanságban éltetek, hanem mint ahogy szent, aki meghívott benneteket, legyetek ti is szentek bármilyen körülmények között" (1Pt 1, 14-15).

Istent engedni magunkban dolgozni nem azt jelenti, hogy eközben mi ölbe tett kézzel ülünk, és minden megy magától! Isten kegyelme nem mentesít bennünket az erőfeszítéstől, csupán indíttatást és erőt ad hozzá, úgy, miként ezt Szent Pál mondja szépen a filippiekhez írt levélben: félve-remegve munkáljátok hát üdvösségeteket (…) hiszen Isten maga ébreszti bennetek a szándékot, s hajtja végre a tettet tetszésének megfelelően (2, 12-13).

Az üdvösséget nekünk kell munkálni, azaz nekünk kell lépni, cselekedni, hiszen csak így tudunk közreműködni Isten bennünk levő kegyelmével. Mert ha nem így teszünk, akkor könnyen mi is úgy járhatunk, mint az a gazdag ifjú, akiben Isten vágyat ébresztett a tökéletesség felé, erőt is adott volna neki ennek eléréséhez („megszerette”), de az nem volt hajlandó lemondani földi javairól, és követni Krisztust (vö. Mt 19, 21), elveszítve ezzel mindazt, amivel Isten meg akarta ajándékozni őt.

„Mivel engedelmes gyermekek vagytok…”. Miben kell Istennek engedelmeskedni, azért, hogy az Ő "szentsége” bennünk maradhasson? "Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben…" – mondja az Úr Jézus (Jn 15, 10). Milyen parancsokat? "Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket" (Jn 15, 12).

"Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad" (1Jn 4, 16) Az Isten Szeretet, a Szentség lényege tehát maga a Szeretet. Ezért a legfőbb parancs nem más, mint a szeretet parancsa. Jézus is ugyanezt kéri tőlünk, követőitől, azzal a különbséggel, hogy a szeretet mércéjéül már nem az ember önszeretetét, hanem saját maga szeretetét állítja. Nem azért, mintha az ember önmagától képes lenne így szeretni, hanem azért, mert az embernek – segítségével, nem pedig nélküle! – szükséges ezt a szeretetfokot elérni ahhoz, hogy azt a boldogságot birtokolhassa egy örök életen keresztül, amire őt Isten szánta.

"Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök" (Jn 15, 11). Istenben a szeretet és a szentség egy és ugyanaz a dolog, ezért a szeretetre is ugyanaz vonatkozik, mint a szentségre. Isten, aki „minden szentség forrása”, minden szeretet forrása is. A szeretet Istentől van… (1Ján 4, 7). Isten az, aki képessé tesz bennünket szeretni egyre jobban, önmagához hasonlóan. Ugyanis Jegyese (Krisztus) – írja Keresztes Szent János – megajándékozza őt szeretetével, s ezáltal tanítja meg arra, hogy úgy szeresse Őt, amint Ő szereti. Ott nemcsak arra tanítja meg Isten a lelket, hogy szeresse tisztán, szabadon és érdek nélkül, úgy, amint Ő szeret bennünket, hanem azáltal, hogy az Ő szeretetével változtatja át, arra képesíti, hogy ugyanolyan erősen szeresse Őt, mint ahogy Ő szeret minket. Megadja neki
saját szeretetének erejét, hogy azzal szeressen minket
(SzÉ 38, 4).

Ugyanezt tapasztalta meg Kis Szent Teréz is, a nővéreivel kapcsolatban. "Ó, Uram, tudom, hogy nem parancsolsz semmi olyat, ami lehetetlen, te jobban ismered gyengeségemet, tökéletlenségemet, mint én magam, te jól tudod, hogy én soha nem tudnám úgy szeretni nővéreimet, ahogyan te szereted őket, hacsak te magad, ó én Jézusom, nem szeretnéd őket tovább énbennem. S mert meg akartad adni nekem ezt a kegyelmet, ezért adtál új parancsolatot. Oh, mennyire szeretem ezt a parancsot, hiszen biztosítékát nyújtja annak, hogy a Te akaratod: bennem szeretni mindazokat, akiket szeretnem rendelsz!… Igen, érzem, hogy amikor szerető szívű vagyok, egyedül Jézus cselekszik bennem, minél inkább egy vagyok Vele, annál jobban szeretem minden nővéremet" (Ön 264 o.).

Isten nem ad lehetetlen parancsokat, nem ad lehetetlen vágyakat. Ha azt parancsolta nekünk, hogy szentek legyünk, úgy, miként Ő az, vágyat, reményt is ébreszt a szívünkben ennek eléréséhez. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete (Róm 5, 5).

Ne fojtsuk el ezt a vágyat, amit Isten ültetett belénk kishitűségünkkel, önzésünkkel, kényelmességünkkel! Higgyük el, ha Isten tőlünk ezt kívánja, akkor megéri szentnek lenni! Megéri egyre jobban Istenre figyelni, Vele közösségbe lépni, Benne maradni, és megengedni, hogy Ő is bennünk maradjon. Higgyük el, hogy többre vagyunk hivatva, mint egy szürke, hétköznapi, tünékeny emberi életre, és hogy szívünk addig meg nem nyugszik, amíg Őbenne nem találja meg teljes boldogságát.

Ha pedig szeretnénk előbbre haladni, de nem érzünk magunkban bátorságot és erőt, forduljunk testvéreinkhez, a szentekhez, akik előttünk jártak ezen az úton, és kérjünk tőlük segítséget. Biztos szívesen segítenek rajtunk, hiszen Kis Szent Terézhez hasonlóan, többen már földi életükben megígérték ezt.

Különösképpen kérjük Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet nővérünk közbenjárását, aki pár nappal halála előtt ezeket mondta: Úgy tűnik, az lesz az én feladatom az égben, hogy vonzzam a lelkeket, és segítsek nekik kilépni önmagukból, azért, hogy egy spontán és szeretetteljes mozdulattal Istenhez kapcsolódjanak, és abban a mély benső csendben tartsam őket, amely megengedi Istennek, hogy beléjük vésődjék, és önmagává alakítsa őket (1906.10.28).

fr. Tarzíciusz
kármelita

* * *

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Etikus Adománygyűjtő Szervezet Logó
Evangelizálunk az online térben (Metropolita), evangelizálunk az utcán (Győztes Bárány Közösség), és mélyszegénységben élő családok között, akiket élelmiszerrel, tüzelővel és taníttatással segítünk (Nyitott Ajtók Misszió), valamint egyengetjük állami gondozott gyerekek sorsát (Legyél Nevelőszülő!).
Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

2 hozzászólás

  1. Cúth Zsolt

    Meg értem önt kedves metropolita szerkesztőt mert sajnálom önt nem akart rosszat csak az igazságot szeretete megmutatni imádkozni fogok önért is ne féljen meg fogja áldani a ön apostoli szolgálatát ezek nem szavak amiket irok hanem ez a lelkiismeretemből jön Isten áldja meg

    Válasz
  2. Marika

    Igen,Uram én szent akarok lenni, hiszen Te mindenkit annak szeretnél látni.Kérlek add meg nekem ezt a kegyelmet!

    Válasz

Válaszolj

Az e-mail címed nem publikáljuk.