Keresztes Szent János önként vállalt szenvedései

<< Mozgalmas évek és tanulságos utitörténetek

Számos tanúbizonyság van arról, hogy utazásai alkalmával mindigúgy viselkedett, mint a kolostorban. Szegénység és szigorúság a fekvőhelyben és az étkezésben, mezítláb és harisnya nélkül, zsolozsmázás térden állva stb.
.
Nagyon tisztelte a Szűzanyát. Naponta térden állva mondta el a Szűzanya kis zsolozsmáját. Beszédeiben és társalgásaiban gyakran szólt az Oltáriszentségről és Szűz Máriáról.
.
A Nagyasszonyról nevezett Márton testvér, János atya gyakoriútitársa, egy alkalommal nem bírta már tovább nézni János kegyetlen önsanyargatását. Égő gyertyával ment arra a helyre, ahol János atya gyötörte magát. A Szent rossz néven vette ezt a beavatkozást, s így szólt: ,,Benőtt már a fejem lágya, s tudok én magamra eléggé vigyázni.”
.
Evangelista János, aki körülbelül tíz esztendeig kísérte minden útját, egyszer arra akarta indulás előtt rávenni, hogy vesse le gyékénybôl font és csupa csomó vezeklő alsóruháját. De János hallani sem akart róla, mert szerinte elég kényelem az, hogy ,,a kis bestia szamáron mehet.”

Nagy ritkaság volt, ha a vendéglőben elfogadta az ebédet. Rendesen egy kuckóba húzódva ette meg ételét. Evangelista János nagyon kikapott, mikor egyszer két pisztrángot hozott neki, pedig ugyancsak olcsón vette. Nyáron éjjel kiment a szabadba, s ott aludt, hogy ne hallja az öszvérhajcsárok és a piacosok kiabálását, káromkodását és fecsegését. Télen pedig a puszta földön feküdt, messze a tűzhelytől, s egy hitvány takarót terített maga alá, mely nappal a szamár hátát takarta. Ilyenkor megtette óvintézkedéseit bizonyos nők szemtelen tolakodásával szemben, melyet tapasztalatból ismert.

A zárdákban más természetűek voltak szenvedései. Baezában és Cordovában alig aludt pár órát. Az éjjel többi részét imában töltötte az oltár lépcsőin, szokása szerint fehér palástjába burkolózva. Olykor valamelyik lépcső szolgált neki fekhelyül. Rátelepedett, és összehajtott palástját a feje alá tette.

Mihelyt megérkezett valamelyik zárdába, először köszöntötte az Oltáriszentséget és utána azonnal a betegekhez ment. Mérhetetlen találékony és atyai szeretettel viseltetett irányukban. Örömét lelte abban, hogy rendbe tegye fekhelyüket és tisztogassa edényeiket. Semmi sem volt drága neki a betegekkel kapcsolatban.

Az étkezés megtagadására nem volt hajlamos. Azt vallotta, hogy mérsékelten ugyan, de enni kell, hogy az ember csoda nélkül tudjon életben maradni. A közös asztalnál ugyanazt ette, amit a többiek kaptak. Meglehetősen gyorsan fogyasztotta el, azután fölkelt, hogy fölváltsa az olvasót vagy a felszolgálót, vagy pedig kimenjen edényeket mosogatni. Perjel korában mindig ő volt az első, aki mortifikációt végzett, lábat csókolt, kitárt karokkal térdelt középen vagy leborulva az ajtó előtt feküdt. A szerzetesek csodálták, s a legbuzgóbbak azért könyörögtek a tartományfőnöknek, hogy János atya kormányzata alatt élhessenek. A Nagyasszonyról nevezett Márton testvérnek ezek a dolgok nem tetszettek. ,,Vigyázzon Tisztelendőséged – mondta neki – Ön végre is elöljáró, s így tudatában kell lennie méltóságának, és nem illik magát ennyire megaláznia.”

Krisztus Urunk iránti lángoló szeretete volt az, ami János előtt olyan kedvessé tette azt az önként vállalt szenvedést, vagy amint mondta ,,vértanúsdi játékot”. Még az üdülô órák alkalmával is, amikor Jézus szenvedését követve derékig levetkőzve odakötötte magát egy narancsfához, s bíztatta Szent Adalbertről nevezett Kristóf testvért, hogy erősen ostorozza meg. Ez csak külső megnyilvánulása volt annak a lángoló szeretetnek, mely bensejét emésztette és elragadtatásba ejtette. Például akkor, midőn Toledóból Cuervába utazott. Ebben az esetben érezte, hogy nem tud ellenállni Isten szeretetének. Megállt, s az erdő sűrű bokrai közé húzódott vissza. Mikor azután sokáig váratott magára, az idő pedig múlt, társa keresésére indult, s ott találta a levegőbe emelkedve.

Nagy kereszt volt számára, hogy éveken keresztül annyi külső munkával is kellett foglalkoznia, mikor az ő szelleme annyira szeretett volna minél többet repülni Istenéhez… Könyörgött a magányért.

Valladolidban az 1587. év áprilisában tartott káptalanon azzal vádolta magát, hogy teljesen alkalmatlan a kormányzásra. Könyörgött, hogy mentsék fel a De los Martires perjelsége alól, melyet már harmadízben viselt. Nem hallgattak rá. A vezetők elismerték, hogy van benne valami rendkívüli kiválóság, mely Istennel való egyesülésén alapszik. Egy licenciátus Sevillában azt mondta róla: ,,Ez egy megtestesült szeráf, egy égő fáklya”. Szent Teréziának az volt róla a véleménye, hogy ,,oly magas fokára jutott a szentségnek, amilyenre csak egy tiszta teremtmény ebben az életben jutni képes”.

Éles megfigyelőképességével hamar felismerte az emberek kendőzni kívánt hibáit. Granadában a perjel és a konvent fel akart venni egy jelöltet kiváló tulajdonságai miatt. János nem helyeselte. Mikor az okot kérdezték tőle, ő csak ennyit felelt: ,,Majd meglátják, hogy miért.” Mégis felvették. Novícius volt már, amikor megjelent egy nő két gyermekkel, s hangosan követelte, hogy adják vissza férjét, gyermekei atyját.

János sohasem izgult. Szerinte a nyugtalankodás mindig hiábavaló dolog. Esténként minden egyes szerzetes lelki nevelésével foglalkozott. Oly gyöngéden szerette őket, mintha tényleg mindegyiknek édesatyja lett volna. Angyalos Lajos idejében egyetlen novícius sem lépett ki, pedig tizenketten voltak. De az is igaz, hogy ha János atya mint perjel észrevette, hogy az egyik vagy másik szomorú és csüggeteg, akkor magához hívatta. Kiment vele vagy a kertbe, vagy a környékre, s akármekkora volt is az illető bánata, jókedvűen, megvigasztalódva jött vissza. Azzal az elhatározással, hogy a mi Urunk kedvéért kész szeretetből a legnagyobb szenvedéseket is elviselni. Keresztes János eszes ember volt, akit a hit fénye irányított. A szerzeteseket gyakran vezette ki a vidékre. Mikor megkérdezték tőle, hogy mi ennek az oka, így válaszolt: ,,Azért, hogy ha a kolostorban vagyunk, annál kevesebb kedvünk legyen kimenni.” Szerzeteseivel mindig emberségesen bánt, s nem tekintette őket gépeknek. Tudta, hogy ha az elöljáró túlságosan szigorúan kezeli őket, akkor csüggeteg lelkűekké válnak. Hozzátette, hogy az ilyen kormányzat esetén alapos a gyanú, hogy az ördög keze van a dologban.

1588. június 19-én nyílt meg Madridban a reformált kármelita Rend első nagykáptalanja. Itt felolvasták V. Sixtus pápa brévéjét, amely Doria Miklós és Rocca János együttes fáradozásának az eredménye volt. Ennek értelmében a Reform a rend generálisának lesz alávetve, de kormányzását a sarutlanok által választott Vikárius generális gyakorolja. A brévé gyakorlatilag teljhatalmat biztosított a Vikárius generálisnak az egész kongregáció felett.

Grácián ideje lejárt és helyette Doria Miklóst választották meg Vikárius generálissá. Melléje hat tanácsost adtak, hogy ezek segítsék a kormányzásban. Az első Keresztes János, a második pedig Jézusról nevezett Antal atya volt. Terézia, már tizenkét évvel ezelőtt, mikor látta Rocca János szabálytervezetét, megmondta: ,,Ez az, amitől az én leányaim félnek. Attól remegnek, hogy lesznek majd szigorú elöljárók, akik elviselhetetlen terheket raknak reájuk.”

A viharfelhők tehát már gyülekeztek Kármel hegyén.

>> Segoviában