Segoviában – Metropolita

<< Keresztes Szent János önként vállalt szenvedései

János atyáról Szent Teréz kísérőjének, Jézusról nevezett Katalin anyának írt leveléből tudjuk, hogy úgy érezte magát Andalúziában, mint Jónás, miután őt az a bizonyos cethal a távoli kikötőben kiokádta. Visszavágyott Kasztíliába. Amit Grácián atya nem akart, vagy nem tudott megoldani, azt megvalósította P. Doria. János atya úgy látta, hogy nyolc év után megvalósulnak álmai. 1588 júniusában Madridban összeült az első rendi nagykáptalan, melyen Keresztes János, mint granadai házfőnök is megjelent.

A megválasztott négy definitor között ő volt az első. A Rendi Tanács hat tagja között pedig a harmadik. Emellett megválasztották segoviai házfőnöknek is. A káptalan június 11-én zárult. Itt Keresztes János atya segoviai prior lett, és P.Doria generális vikárius távollétében pedig annak helyettese. A ,,Consulta”, a Rendi Tanács, szeptember 16-án elrendelte, hogy a vikárius generális látogassa végig az egész kongregációt, 1589 februárjáig.

Távollétében Keresztes János gyakorolta egész hatalmát. A kormányzás fölemésztette minden idejét. Éjjelente alig aludt valamit. Dolgoznia kellett a Rend Ordináriumán, Ceremoniáléján, Propriumán és a ,,novíciusok oktató könyvén”. Mindent meg kellett szervezni és emellett még a beérkezett levelekre is válaszolni. Mindenki nagyon meg volt elégedve kormányzásával. Ugyanebben az évben kezdték el a segoviai új Kármel építését. Ez a segoviai kolostor két okból is kapcsolódik Keresztes János személyéhez.

Az egyik, hogy ő adta az indítást a zárda megalapítására. Gyónógyermeke, Anna de Penyalosa férje, végrendeletében úgy rendelkezett, hogy vagyonából vagy egy kórházat, vagy pedig egy kolostort alapítsanak. Az özvegy, János atya tanácsát kérte, és az javasolta neki, hogy alapítson egy kármelita kolostort. A másik, hogy az ő házfőnöksége alatt készült el az új épület. A kolostornak eredetileg csak hat lakója volt. Mikor azonban a Rendi Tanács székhelye lett, minek következtében a tartományfőnök, a hat tanácstag, továbbá még novíciusok részére is kellett elhelyezést biztosítani, az épület kicsinek bizonyult.

Emellett egészségtelen és nedves volt. Mikor Keresztes János lett a ház főnöke, elhatározta az újonnan megvett és átalakított épületbe való átköltözést. Az anyagiak tekintetében ismét Anna de Penyalosára támaszkodhatott. Bár az atya egészsége már nagyon leromlott, mégis gyakran végzett fizikai munkát az építkezésnél. Segített a kőműveseknek, hordta a köveket, télen-nyáron hajadon fővel, szegényes daróc csuhában. Pedig Segoviában télen kemény hideg van.

Az építkezések alatt baleset is történt. Kőfejtés közben Péternek, az egyik munkásnak a keze két kő közé szorult úgy, hogy két középső ujját teljesen laposra préselte. Éppen ekkor érkezett oda János atya, aki megkérdezte, hogy mi történt. Péter megmutatta szétroncsolt ujjait. A házfőnök megfogta azokat, mire azonnal rendbejöttek úgy, hogy a szerencsétlenül járt Péter munkáját fájdalom nélkül folytathatta.

János atya vásárolt a házhoz még egy kertet is. Ennek végén volt a Varjú-szikla, ahol a varjak fészkeltek. Ez alatt volt egy kis bemélyedés, rekettyével és bozóttal körülvéve. Ez a barlangocska nem volt mélyebb mint egy fekvő mber. Ez volt János atya remete barlangja. Itt töltötte minden rendelkezésre álló idejét. Előfordult, hogy keresték, és itt találták meg a priort. Ő erre így szólt: ,,Az Isten szerelmére, kérem hagyjanak most békében! Most nem tudok emberekkel tárgyalni.”

Volt, hogy titkára éjszaka a fák alatt találta meg, amint elmerülten imádkozott. Más alkalmakkor, az enyhe nyári segoviai éjszakákon, titkára gyakran találta János atyát saját cellája ablakánál elragadtatásban. Ilyenkor hiába rángatta ruháját, mozdulatlan maradt. Így nem tehetett mást, mint leült a lábához és várt az elragadtatás végéig, ami néha csak hajnalban következett be. Az ilyen esetek utóhatásai sokszor az egész nap tapasztalhatók voltaknála. János atya hosszú órákat töltött imában a legméltóságosabb Oltáriszentség előtt. Hogy a köznapi dolgokra tudja terelni figyelmét, erőt kellett vennie önmagán. Néha mialatt valakivel sétált, ökölbe szorította a kezét és titokban a falnak ütötte, hogy el ne veszítse a beszélgetés fonalát. Emiatt ízületeiről lehámlott a bôr. A kármelita nővérek perjelnője említette, hogy a rácsnál meglátszott rajta mennyire erőlködik, hogy odafigyeljen a beszélgetés tárgyára. Kézzelfogható volt, hogy ez a dolog nem tőle függött, mert a lelkét Isten annyira magához emelte. Annak ellenére, hogy a Consulta igen sok munkát adott neki, továbbá, hogy súlyos vezekléseket végzett, gyakori elragadtatásainak csak nehezen tudott ellenállni, mégis mindig ott volt az éjjeli zsolozsmán. Csakis természetfeletti okokkal magyarázható, hogy mindezek ellenére nem roskadt össze.

Mint házfőnök egy igen szegényes cellában lakott, mely olyan kicsi volt, hogy alig tudott benne megfordulni. Egy előnye azonban volt, hogy közel volt a kórushoz és a legméltóságosabb Oltáriszentséghez. Cellájának ékessége egy fakereszt és egy kép volt. Berendezése egy priccs, melyet ágyként használt és egy asztal. Ez utóbbi egy deszkából állt, forgó sarokvassal a falba erősítve, így az használat után felhajtható volt. Könyvtárra nem volt szüksége. Ha egy könyv kellett neki, kivette a kolostor könyvtárából és használat után visszatette.

Cellája ajtaja felett volt egy kinyúló fadarab. Barnabás testvér gyakran megfigyelte, hogy rajta egy szép galamb ült, amely nem turbékolt, soha sem szállt le enni, mint a többiek. Evangelista János atya azt állítja, hogy ugyanezt a galambot látták a perjel granadai cellájában is. Mikor a galambról említést tettek neki, ő csak ennyit mondott: ,,Hagyják csak!” A testvérek valami jelentőségteljes és csodálatos szimbólumot véltek benne felismerni.

Mint már említettük kormányzása erőteljes és atyai volt. Nem nézte el alárendeltjei hibáit, de szeretettel intette meg őket. Egyik húsvét hétfőn nagy ünnep volt a kolostorban. A nagymisére több előkelőség volt hivatalos. Az atya, akinek a beszédet kellett volna mondania, rossz hangulatban volt, és feladatát az utolsó pillanatban lemondta. János atya ezt szó nélkül hagyta. Nemsokára világiak jöttek a kolostorba, akikkel a szónoklást lemondó atya szívesen elbeszélgetett volna. Amikor fogadásukra engedélyt kért, a prior azt szokása ellenére megtagadta. Ez volt számára a legalkalmasabb büntetés. A vétkes most már elgondolkozott, belátta hibáját és megbánta.

Egy alkalommal a rendi előírásoknak megfelelően, a perjelnek saját kezével kellett egyik szerzetesét ostorral megfenyíteni. Megtörténte után, a bűnös így szólt hozzá: ,,Atyám, remélem, hogy a mennyben látni fogom azt a kezet, mely nekem ezt a büntetést adta!”

Nem tűrte, hogy másokat megszóljanak. Ahol tudta, megvédte a megtámadottat. Szabad idejében szívesen volt együtt a laikus testvérekkel, a novíciusokkal és a tanulókkal. Örömmel segített a sekrestyésnek az oltár díszítésében. Alárendeltjeiért mindent megtett. Így történt egyszer, hogy a legnagyobb téli hidegben levetette saját szerzetesi ruháját, és egyik rendtársának adta, majd a testvér erősen viselt ruháját vette fel. Ha kiürült a kolostor pénztára, leállította az építkezéseket, mert inkább építette az ,,élő templomokat” – ahogyan rendtársait nevezte -, akik szükséget szenvedtek.

Saját háza és rendje dolgain kívül, foglalkozott világiak lelki vezetésével is. Mint Baezában és Granadában, úgy Segoviában is időnként felkeresték előkelő személyek, hogy tanácsát és lelki vezetését kérjék. Mindenki számára elérhető volt; legyen az szegény vagy gazdag, művelt vagy műveletlen.

Gyóntatószéke az öregtemplom lépcsője alatt állott. Egyesek azt állították, hogy belőle időnként világos fény sugárzik ki, mintegy jelképeként a kiáradó kegyelemnek. Élt ott egy előkelő, szép leány, Angela de Aleman, igazi világi hölgy, akit egész Segovia ilyennek ismert. Keresztes János szentségének híre arra indította, hogy keresse fel gyóntatószékét. A Szent figyelmeztetésére, az egész város ámulatára, teljesen megváltoztatta életmódját. Ettől kezdve sokkal szerényebben jelent meg, szegényes öltözetben, ékszerek nélkül. Órákat töltött imádságban és elmélkedésben, böjtölt és uralkodott magán. Így az egész város számára igazi példaképpé vált. Később azt állította, hogy szent gyóntatóját úgy látta, mint akit fényesség vett körül. Fején pedig olyan dísz volt, mint amilyennel az apostolokat szokták ábrázolni.

Egy másik megtérés is ismerté vált, melyet Keresztes János eszközölt ki. Egy férfi írott szerződéssel elkötelezte magát a sátánnak, és ezt saját vérével írta alá. A Szent beszédére megtért, és elment hozzá gyónni, de nagyon félt. Aggodalommal töltötte el az az írás, melyet a sátánnak átadott. Nem látott ugyanis semmi lehetőséget arra, hogy azt visszakapja. Keresztes János azzal vigasztalta, hogy ő majd visszaszerzi. És valóban. Egy alkalommal imába merült és akkor a sátán odadobta neki a papírost, mondván, hogy Szent Baziliusz óta senki sem győzte le őt úgy, mint János atya. Ne gondoljuk azonban, hogy János atya csak azokkal foglalkozott, akik lelki vezetését kérték. A környezetébe kerülő emberekkel is érdeklődve és szeretettel törődött.

A kolostor borbélya is jól ismerte a házfőnök szeretetreméltó modorát. Látta, hogy mindenben segít, amire kérik, és mindazok, akik hozzá fordulnak, megerősödve távoznak tőle. A borbély felmérte a rendház szegénységét, munkáját ingyen végezte. De fáradságáért néha meghívták ebédre, máskor pedig ruhát adtak neki. A jólelkű borbély abból kiindulva, hogy a neki és társának kínált ebédből két szerzetest lehetne megebédeltetni, egyszer elhatározta, hogy munkája végeztével azonnal elhagyja a kolostort. Mikor távozni akart, megjelent János atya, és mint aki kitalálta gondolatait, biztosította, hogy az étel nem fog hiányozni rendtársainak.

Máskor a borbély a kolostorba menet azon gondolkodott, hogy milyen nagy szüksége lenne egy új zekére. Munkája végeztével éppen indulni készült, mikor váratlanul hozzálépett Bertalan testvér, és a házfőnök megbízásából sok szeretettel átadott neki egy nagyon jó zekét. Ezt kénytelen volt elfogadni.

Segoviában volt egy kármelita apácazárda is, melynek alapításakor 1574-ben -Teréz anyával együtt – Keresztes János is ott volt. Ide járt minden héten egyszer, vagy ha a szükség úgy kívánta többször is, hogy a nôvéreket meggyóntassa, pedig a kolostor nem is volt közel. Ezt megtette hóban és fagyban is. Egy alkalommal alig lépett ki a kolostorból, mikor térdig esett egy behavazott gödörbe úgy, hogy egy ideig még mozdulni sem tudott. Mindazonáltal kísérôje tanácsát nem fogadta meg, és nem ment vissza hogy rendbe tegye magát, hanem folytatta útját a nôvérekhez..

Lelki vezetésének eredményei mindenki számára nyilvánvalóak voltak. A fônöknô úgy látta, hogy a gyóntatási napokon a zárda földi mennyországgá vált. Mert ilyenkor a nôvérek nem gondoltak másra, mint az erényekben való elômenetelükre. János atya nem sajnált semmi fáradságot sem. Nem volt kivételezô, neki mindegy volt, hogy fônöknôrôl vagy újoncról van-e szó. Ha bármelyik nővérnek szüksége volt rá, mindaddig nem ment el, amíg nem segített rajta. Még akkor sem, ha emiatt késve érkezett az étkezéshez, vagy más kellemetlenségei adódtak belôle. Felülmúlhatatlan volt lélekismerete és lelki vezetôi képessége. Nagyon tisztelte a lelkeket és nagy volt a felelôsségtudata. Sohasem késztette akármelyik nôvért vagy gyónó gyermekét, hogy meghatározott gyóntatóhoz menjen. Az ilyen irányba való befolyásolást messzemenôen helytelenítette. Errôl világosan tanúskodik az Élô Szeretetlángban vallott felfogása.

Doria atya egyszer ezt mondta az apácáknak: ,,Keresztes János atya szavai olyanok, mint a borsszemek, melyek felkeltik az étvágyat és újra fölmelegítenek.” Némely esetben sok türelem és misztikus ismeret kellett ahhoz, hogy egy-egy nôvért meggyôzzön arról, hogy számára más imamód való. Amit ajánlott, azt nyomban meg is tanította. A nôvéreknek tartott beszédeiben és a velük folytatott társalgásban a legkedvesebb témája a szenvedés volt. Az errôl szóló szavak a szívébôl fakadtak. Egy alkalommal a klauzúrába kellett belépnie, melyben megpillantott egy Jézus szenvedését ábrázoló allegorikus képet. Ez elôtt hosszasan elmélkedett, majd néhány latin szót mondott, amit a nôvérek nem értettek. Az egyik apáca érdeklôdésére csak annyit válaszolt: ,,Leányom, ne keressen mást, mint a teljesen csupasz keresztet. Ez édes dolog.”

Valószínűleg 1591 tavaszán — mikor arról volt szó, hogy Mexikóba küldik — kérette testvérét Ferencet, hogy földi életében még egyszer beszélhessen vele. Egy este, a titoktartás kötelezettsége mellett, a következôket mondta el neki. Amint valamelyik nap a kolostorban lévô feszület elôtt voltam (fivére nem pontosan emlékezett, mert nem feszület, hanem festmény volt), úgy tűnt nekem, hogy sokkal méltóbb helye lenne annak a templomban. Ott nemcsak a szerzetesek, hanem a hívôk is hódolhatnak elôtte. Miután az áthelyezés megtörtént – a legmegfelelôbb helyre -, ima közben az Úr így szólt hozzám: ,,János testvér, kérj tôlem amit akarsz ezen szolgálatodért, mindent megteszek neked!” Én azt válaszoltam: ,,Amit én kérek, az a szenvedés, amit érted akarok elviselni. Inkább a szenvedést kapjam, mint azt a sok megbecsülést, melyben minden érdem nélkül részesülök.” Alonso atya szerint, bánásmódja annyira kedves és alázatos volt, és ezzel annyira megnyerte alárendeltjeit, hogy azok úgy szerették mint saját édesapjukat. Eljárásmódjára jellemzô a következô eset:

Egyik este, mikor tilos volt a beszélgetés, miközben a folyósón járt, látott két beszélgetô atyát. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna nekik, puszta nézésével figyelmeztette ôket engedetlenségükre. Másnap az üdülési idôben hozzájuk csatlakozott és megkérdezte, hogy mirôl beszélgettek az este. Mindketten mellébeszéltek. Erre ô pontosan megmondta, hogy ki mit mondott. Az atyák nagyon csodálkoztak azon, hogy hogyan világosította fel ôt Isten a dolgokról. Tudták, hogy beszélgetésüknek más tanúja nem volt, és azt ő nem hallhatta meg.

Fivérének, Ferencnek tett vallomásából, valamint lelki gyermekeihez intézett leveleibôl kitűnik, hogy Jézus iránti szeretetbôl szenvedélyesen ölelte magához a keresztet. Nemcsak, hogy nem kerülte a szenvedést, hanem örvendezve ment elébe, és szinte jólesô érzéssel merült annak tisztító lángjába. Ami az igazi misztikust megkülönbözteti a többitôl, az nemcsak a vezeklés és mindenféle fájdalom elviselésére irányuló óhaj, hanem az egyre növekvô vágy a megaláztatások után. Ezt annyira szomjazza, hogy valósággal elvárja a gyalázatot Krisztus szeretetéért.

Közben azonban Doria Miklós céltudatos lépéseket tett, hogy gátat vessen a teréziánus reformok keresztülvitelének. Ennek a lelkületnek a hangadói Keresztes János első definitor és Grácián Jeromos provinciális atya, továbbá Jézusról nevezett Anna anya voltak. Ez utóbbi vette át Teréz anya szerepét, annak 1582 októberében bekövetkezett halála után. Tehát elsôsorban ôket kellett elhallgattatni. Doria Miklós adminisztrációja, a Definitórium, 1588 májusában megfosztotta Grácián atyát aktív és passzív választójogától és minden hivatalától, mind saját rendtartományában, mind pedig az egész Rendben. Sőt később, azért, mert elöljáróit megbírálta, kitaszították a Rendbôl. Az 1588. júniusi madridi nagykáptalan János atyát még elsô tanácsosnak nevezte ki. Két évvel később, az 1590. évi madridi rendkívüli nagykáptalanon egy szabálymódosítással kapcsolatban, Doria elképzelésével szemben a nővérek oldalára állt. Az 1591. évi madridi káptalan minden rangjától megfosztotta és mint egyszerű atyát küldte Segoviába. Anna anyától pedig három évre elvették az aktív és passzív választójogot.

>> A misztikus Keresztes Szent János