Keresztes Szent János, mint előljáró

<< Éhezés, ördögűzés, nevetés, és a józan paraszti ész

1583-ban és 1584-ben befejezte a Szellemi páros ének című művet, és valószínűleg már dolgozott az Élő Szeretetlángon. Mint láttuk, az 1583. évi almodovari káptalanon ellenezte, hogy a rendtagok gyakran látogassák a gazdag világiakat alamizsnagyűjtés céljából. Ha elolvassuk a Szellemi páros ének 29. versszakának magyarázatát, megtaláljuk benne a választ, hogy miért tette ezt. Mi erősítette meg őt ebben a felfogásában, habár Andalúzia tartományfőnök helyettesének, Diego atyának ezzel ellentétes volt a felfogása?
.
Egyszer így szólt Keresztes János Jeromos atyához: ,,Vegye a köpenyét, mert azt mondják, feltétlenül szükséges, hogy elvégezzünk egy látogatást!” Lementek tehát a kolostorból a városba, hogy meglátogassanak néhány kancelláriai elnököt. Kísérője tanúsította, a prior legjobb szándéka szerint járt el. Mikor megérkeztek az elnökhöz, János atya először mentegette magát azért, hogy csak ilyen késedelmesen ment hozzá látogatóba. Biztosította arról, hogy ez nem feledékenysége miatt történt, hanem következménye fogadalmuknak, mely megkívánja tőlük a visszavonult életet. Ezzel szemben gyakran ajánlja az elnök urat az Úr irgalmába. Válaszában az elnök megköszönte a látogatást, és ezeket mondta: ,,Ami bennünket illet, Atyaságodék mindent megtettek, ami kellett, amikor teljesítették a Mi Urunkkal szembeni kötelezettségüket. Itteni sokrétű elfoglaltságunk miatt, alig van időnk arra, hogy kipihenjük magunkat.” János atya megértette az elnöknek ezt a világos és határozott tanítását, és amikor eltávoztak, ezeket mondta Jeromos atyának: ,,A mi Urunk most tudomásunkra hozta, hogy azt akarja, hogy egyedül vele foglalkozzunk és ne a világi emberekkel.” Ezután anélkül, hogy folytatták volna a látogatásokat, visszatértek rendházukba.

János atya állítja, hogy ezután sohasem tettek pusztán udvariassági látogatásokat. János atyának határozott elképzelései voltak az apostolkodásról. Ezt nem keverte össze a világiak egyszerű látogatásával még akkor sem, mikor arról volt szó, hogy eleget tegyen bizonyos szociális követelményeknek. Még azon a jogcímen sem, hogy megnyerje egyesek rokonszenvét adakozásra, a kolostor javára. Az volt a véleménye, hogy ez lealacsonyítja a szerzetesi munkát és a jótevő érdemét is.

Erre jó példa a következő eset: Egy alkalommal, mikor a városból, Granadából a Los Martires-i kolostorba ment, találkozott egy fontos személyiséggel. A kolostor nagy pénzszűkében volt, mert bővítése következtében eladósodott. Az úriember azt ajánlotta neki, hogy látogasson meg a Kancelláriában bizonyos ülnök urakat, akik bizonyára segítenék alamizsnájukkal. Ő azonban így válaszolt: ,,Ha azért adnak alamizsnát, mert én meglátogattam őket, vajon nem ésszerű-e azt állítani, hogy alacsony a céljuk és az indító okuk; ha ellenben Istenért tennék, úgy maga Isten indítaná őket tettükre.”

János atya jól ismerte az apostolkodással kapcsolatos szentbeszédek tartásának feltételeit és annak veszélyeit. Tudnunk kell azt is, hogy kortársai mennyire dicsérték beszédeit. Ő ennek ellenére jobban szerette a diszkrét apostolkodást, az egyéni meggyőzést, buzdítást és a gyóntatószék csendjében végzett munkát. Miként korábbi állomásain, úgy itt is, sokan bízták lelkük vezetését rá. Közöttük nem tett különbséget, lehettek bár szegények és műveletlenek, vagy magas rangú papok és nemes emberek. Vezetése határozott volt. Az önmegtagadás szigorú elveit alkalmazta, függetlenül attól, hogy vezetettje milyen származású volt. Egyik gyónó gyermeke tanúsítja, hogy volt jövőbe látó képessége is. Egy alkalommal a gyónó hölgy a feloldozás után el akart búcsúzni tőle, ő azonban felszólította, hogy egy megjelölt időpontig ne induljon útnak. Valóban, hirtelen óriási
vihar tört ki, mely a szent által meghatározott időpontra elvonult. Ugyanennek a hölgynek a gyónása alatt történt, hogy a gondnok közben háromszor is zaklatta szentünket, hogy engedje meg neki élelem gyűjtését. Mint a hölgy elmondta, a lelkiatya még az ő gyóntatása közben látta azt az asszonyt, aki már útban volt az élelemre való pénzzel a kolostor felé.

Szentünk híveinek nemcsak lelki szükségleteiről gondoskodott, hanem testijeiről is. Minthogy a kolostor messze volt a várostól, néha egy-egy lelki gyermekét meghívta ebédre. Ők mondták el a Los Martires kolostor néhány olyan apró titkát, mely egyébként talán soha nem került volna nyilvánosságra. Mint pl. mit ebédeltek, de elôfordult, hogy szegénységük folytán étkezés nélkül álltak fel az asztaltól.

1584-ben Andalúziában nagy éhínség volt. A szükséget szenvedők a kolostor kapuján kopogtattak segélyért. Még a szégyenlős szegények is felkeresték az atyákat. Keresztes János elrendelte, hogy senkit sem szabad üres kézzel elbocsátani. A kolostor lakói nem tudták elképzelni, hogy lehetett, hogy náluk soha nem volt hiány gabonában.

Házfőnöksége alatt folytatta elődje által megindított, a kolostor bővítésére irányuló építkezéseket, rendezte elődje adósságait. Két dolog különösen emlékezetessé tette perjelségét: vizet vezetett a kolostorba. Ehhez egy völgy felett, a vízvezető árok számára viaduktot kellett építeni. A másik: a kolostor bővítése és korszerűsítése volt. Olyanná varázsolta, hogy az mintául szolgált a többi sarutlan kolostornak. Ezeket az építkezéseket nem csak irányította, hanem mint kôműves, maga is időnként részt vett a munkálatokban. Látogatói gyakran találták ilyen munka közben. De nem csak az építkezéseknél járt elől személyes jó példával, hanem a kerti munkában is.

Különös figyelemmel volt a granadai kármelita nővérek iránt. Azok nagyra becsülték őt, és már életében is szentnek tartották. Ennek voltak bizonyos előzményei. Egyszer az Istenanyáról nevezett Franciska nővér akkor lepte meg őt, mikor a tabernákulum előtt térdelt és homlokával a földet érintette. Így maradt hosszú ideig. Amint felkelt és a gyóntatószékhez ment, sugárzott az arca az örömtől. Franciska megkérdezte tőle, hogy mi ennek az oka. Ő így válaszolt: ,,Ne legyek vidám, mikor az Urat imádtam és láttam?” Azután összetette a mellén kezeit és így kiáltott fel: ,,Ó, milyen jó Istenünk van!” Keresztes Mária nôvér megfigyelte, hogy gyakran mondta a misét a Szentháromság tiszteletére. Megkérdezte, hogy mi ennek az oka. Nevetve így válaszolt: ,,Őt tartom a mennyben a legnagyobb szentnek.”

A nővérek meg voltak győződve arról, hogy Isten neki a lelkek belső titkait is kinyilatkoztatta. Sőt hitték, hogy konventjéből azt is látja, ami a nővérek kolostorában történik. Így történt pl. Szent Józsefről nevezett Augusztina nővér esetében, akinek fogadalmat kellett volna tennie, azonban nehézségei támadtak. Az apácák arra gondoltak, nem járulnak hozzá, hogy fogadalmát letegye. A főnöknő levelet küldött János atyának, hogy legyen szíves őket felkeresni. Mikor a küldönc éppen indulni akart fel a kolostorba, találkozott vele, aki így szólt hozzá: ,,Menj, és mondd meg a főnökasszony anyának, hogy tudom miért hívat engem.” Nem volt szüksége arra, hogy vezetettjei hosszasan megmagyarázzák lelki állapotukat. Két szó elég volt, hogy mindent megértsen és tudjon.

A lelkivezetés terén a már klasszikussá vált tanítását, az önmegtagadást hirdette, szóban és írásban is. Egy hamvazószerdán, mikor mindegyikük várta, hogy a szentáldozáshoz járulhasson, nem áldoztatta meg őket mondván: ,,Ma egy olyan nap van, melyet hamuban kell eltölteni önvizsgálatban.” A nővérek alázatosan, saját nyomorúságukról elmélkedve töltötték idejüket.

A nővérek jól ismerték gyóntatójuk engesztelő életmódját. Arca sovány, alakja kicsiny és meggyötört volt. Jól tudták, hogy amikor ottmarad étkezésre, megelégszik kevéssel és édességet nem fogad el. Mikor beteg lett, a nővér nem tudott neki mást adni, mint egy kevés birkahúst. János atya arra mégis vigyázott, hogy a nővérek a szükségesekben ne szenvedjenek hiányt. Látták, amikor az ördög által megszállt Assumptió nôvérből kiűzte a sátánt. A gonosz lélek a megszállott szájából ezt kiáltozta: ,,Most jön a kis Seneca, hogy nekem bajt okozzon!”

Micsoda egyszerűséggel járt el mindenben! Elhagyta a beszélőszobát azért, hogy az egyik nővér hozzátartozóinak helyet adjon. Mikor valamelyik nővér dicsérni akarta őt és elmondta, hogy hány kolostorban volt már elöljáró, János gyorsan hozzáfűzte: ,,Ez csak azt jelenti, hogy ugyanannyi helyen szakács is voltam.”

Szokása volt, hogy amikor a nővéreknél maradt ebédre, a szabadidőt velük töltötte. Ilyenkor a rácson kívül ülve beszélt nekik, míg a nővérek a rácson belül voltak. Egy alkalommal észre vette, hogy két nővér ideges gyorsasággal dolgozik selyemfonó gépén, hogy egymást megelőzve fejezzék be munkájukat. Szent Jánosról nevezett Máriának már alig volt valami hátra. Mikor Evangelista Mária ennek tudatára ébredt, megkétszerezte buzgalmát, hogy utolérje a másik nővért. János atya észrevette ezt, és így szólt hozzá: ,,Csak lassan! Ne veszítse el lelki nyugalmát, mert úgyis ön fog előbb elkészülni munkájával!” A nővérek úgy gondolták, hogy lehetetlen, mert Szent Jánosról nevezett Mária már majdnem befejezte motringját. De ebben a pillanatban fonógépe elromlott. A szegény nővért ez annyira zavarba hozta, hogy Evangelista Mária munkáját eközben befejezte. A többiek ezt csodás jövendölésnek tekintették.

Mindezen dolgok következtében a nővérek olyan tiszteletben részesítették, mintha már kanonizált szent lett volna. Granadában töltött évei alatt János atya foglalkozott még a kármelita beginák Los Martires-i kolostor környékén lévő két házának, a Potenciánáknak és a Melchoráknak lelki vezetésével is.

>> Mozgalmas évek és tanulságos utitörténetek