Éhezés, ördögűzés, nevetés és a józan paraszti ész – Keresztes Szent János atyánál

<< Zárdaalapítás Baezában

A Granada melletti egyik dombon emelkedik az Alhambra, az ibériai arab építészet remeke. Ettől délkeletre fekszik a Campo de los Martires. Nevét onnan kapta, hogy a mórok uralma alatt sok keresztény szenvedett itt vértanúságot.

1573-ban P. Balthassar kapott megbízatást arra, hogy a Campo de los Martiresen alapítson egy kármelita kolostort. A terület akkor vízben szegény volt. 1582-ben ennek a kolostornak a konventuálisai Keresztes János atyát választották meg perjelüknek, minthogy már hosszabb idő óta nem volt perjelük és a választáshoz az új konstitúció értelmében joguk volt. Mikor János atya odakerült, a kolostor vízellátottsága már valamivel jobb volt, mert elődje vizet vezetett oda. Fákat, szőlőt is telepített, és volt veteményes kertjük is. János atya elve volt: "őrizzük meg elvonultságunkat s az Úristen majd gondoskodik a szükségesekről.” Emiatt a ház gondnokainak keserves iskolát kellett végigjárniuk. Ebben az időben bővítették a házat és így minden fillérre szükség volt.

Nem egyszer a mindennapi élelem biztosítása is gondot okozott. Egy alkalommal a gondnok – gyónás ideje alatt – háromszor ment aggodalmaskodva János atyához, hogy el kellene menni alamizsnát gyűjteni. Harmadszorra már arra hivatkozott, hogy betegek vannak a házban és azokról is kell gondoskodni. Végül a perjel hozzájárult. Mikor a gondnok kilépett a házból, egy idegen nő éppen négy aranyat hozott alamizsnának. Ilyesfajta eset igen sok volt. Néha ebédkor semmi sem volt az asztalon. Ilyenkor János atya mélyenszántó gondolatokban gazdag beszédet tartott étkezés helyett. A szerzetesek úgy hagyták el az ebédlőt, mintha valami kitűnő lakomában lett volna részük. Ekkor csöngettek a kapunál. A bejáratnál egy öszvér állt. Egyik kosara tele volt friss hallal, a másik pedig kenyérrel, s azon egy tömlő borral.

1584-ben éhínség volt a rossz termés miatt. Ennek ellenére a De los Martires szegény perjele jószívvel osztogatta az élelmet. Mindig maradt egy kevés gabona, pedig a ház vendégei mellett az egész testület – 30 testvér – ebből élt. János atya pedig szünet nélkül folytatta az építkezéseket. A kőművesmunkából maga is kivette részét.

Ebből az időből jegyezték fel János atyáról: ,,Isten szolgájának szeretete embertársai iránt igen nagy volt. Egyeseket felemelt a bűn állapotából és megjavított, puszta tekintetével is tiszteletet keltve bennük. Azokban, akik érintkeztek vele, vagy pedig megfigyelték őt, lángra lobbantotta az Isten iránti szeretetet. Szelíden vezette őket a tökéletesség útjára; fáradhatatlanul segítette őket előbbre, mert annyira óhajtotta a lelkek üdvösségét… Mindent személyválogatás nélkül fogadott, vigasztalt, támogatott és felvidított mindenkit, aki csak hozzá fordult, légyen az szerzetes vagy világi. Pedig számosan voltak minden elképzelhető társadalmi osztályból.”

A széles körben végzett apostoli munka eredményes volt, mert mindig mélyre hatott. Pedroza Jankának írta: ,,…Mi az Ön kívánsága? Micsoda életmódról, miféle foglalkozásról álmodozik? Vajon hogyan képzeli Ön Isten szolgálatát, ha nem úgy, hogy az ember őrizkedjék a rossztól? Tartsa meg a parancsokat és végezze saját dolgát tőle telhető legjobban. Ha Ön ezt megteszi, akkor mi szüksége van Önnek más foglalkozásokra, más felvilágosításokra, más ilyen meg olyan meglepetésekre? Ezek rendesen örökös okai a lelket fenyegető zátonyoknak és veszedelmeknek, amennyiben ezek a világosságok és törekvések megbabonázzák és csalódásba ejtik a lelket… Nagy kegyelme tehát az Úristennek, ha annyira elhomályosítja és elszegényíti a lelket, hogy az többé nem esik csalódásba…”

János atya volt a városban lévő sarutlan nővérek gyóntatója. Egy alkalommal maga helyett két másik atyát küldött a nővérekhez. Ezek útközben egy fekete ruhába öltözött, 50 év körüli, jó alakú, derűs arcú, egészséges színű, fehér hajú, tiszteletreméltó férfivel találkoztak. A férfi megszólította az atyákat és megkérdezte, hogy honnan valók. Ők azt válaszolták, hogy ,,sarutlan szerzetesek”. A rejtélyes férfi erre azt mondta, hogy nagyon helyes, hogy azokká lettek, mert ez a rend nagyon tetszik az Úrnak és nagy fejlődés előtt áll. Majd újra kérdést intézett hozzájuk: Miért tisztelik annyira rendjükben Szent Józsefet? A szerzetesek azt válaszolták, hogy Szent Teréz anya nagy tisztelettel volt iránta, mert nagyon segítette őt alapításaiban és sok jót nyert általa az Úrtól. Ezért alapított házakat Szent József nevére. Erre az ismeretlen idegen így szólt: ,,És van még egy másik nagy kegy. Tekintsd meg az arcomat és légy nagy bizalommal ez iránt a szent iránt. Nem lesz olyan dolog, melyet ha tőle kérsz, ne nyernéd el!” Ezután eltűnt. Mikor az atyák haza érkeztek, elmondták az esetet János atyának. Ő erre minden csodálkozás nélkül így szólt: ,,Mondják, hát nem ismerték fel őt? Szent József volt. Le kellett volna térdelniük a szent előtt. Ő nem maguk, hanem én miattam jelent meg, mert nem voltam eléggé nagy tisztelettel iránta. De a jövőben majd javítok magatartásomon!”

Milyen volt ebben az időben János atya életmódja?
Durva darócból készült, szűk elrongyolódott és folt hátán folt csuháját nem szokta levetni. A disciplina után, melyet sohasem mulasztott el, felhúzta vállaira kopott tunikáját, melyet csak akkor cserélt fel mással, ha már egészen darabokra szakadt. Ennek ellenére soha nem volt benne féreg. Pár órai pihenést enged meg ,,a kis bestiának”, szegény elgyötört testének, fekvőhelye deszkáin, két fehér takaró között. Korábban kelt, mint a többiek, s egykettőre kifogástalanul megmosdva és felöltözve elment egy lépcső szögletéhez, ahonnét látható volt az égboltnak és a vidéknek tekintélyes része. Ott virrasztott magánosan. Mint általában a nagy szemlélődők, úgy ő is meg volt gyôzôdve, hogy az emberi művek nem emelik a lelket annyira Istenhez, mint saját alkotása, a nagy természet. Angyalos Lajos határozottan állítja, hogy János atya hozta be azt a szokást, hogy a szerzetesek a kertbe mennek, és ott a fák között elmélkednek. Isten szolgája annyira el volt telve az égi dolgok iránti szeretettel, s oly buzgón merült el az imában, hogy gyakran lehetett látni, amint keresi a félreesőbb helyeket, melyek alkalmasak a szemlélődésre. Maga vallotta be, hogy "Isten oly módon közli ezzel a bűnössel a Szentháromság titkait, hogy ha Isten nem erősítené meg gyengeségét, különös segítség nélkül lehetetlen volna életben maradnia.”

Kis cellájában – amely a leghitványabb cella volt az egész házban, s amelyet maga választott ki magának – nem volt egyéb mint egy kereszt, a Boldogságos Szűz egy képe, egy asztal és egy zsámoly. Könyvek tekintetében pedig csupán a zsolozsmás könyv, a biblia, Szent Ágoston műve a Contra Gentes és egy Flos Sanctorum. A Szentírást úgyszólván teljes egészében betéve tudta.

Több tanú vallomásából tudjuk, hogy granadai tartózkodása alatt dolgozott A Kármelhegy útján, A lélek sötét éjszakáján, a Szellemi páros éneken és az Élő Szeretetlángon. Misztikája eredetiségével kapcsolatban P. Brúnó álláspontja: ,,Hisszük, hogy Keresztes Szent János teljesen független… nem engedi, hogy bármiféle bölcseleti rendszer megzavarja. Ő mindenekelőtt a megtisztulás azon természetfeletti művéről beszél, melyet ő maga is átélt.”

János atya komoly ellenfele volt a sátánnak.

Egyik este Los Martires priorjáért jöttek, hogy űzze ki egy leányból a sátánt. Az atya Evangelista János atya kíséretében kereste fel a megszállottat. Ott pár szót váltott vele, majd visszavonult a másik szobába. A megszállottal Evangelista János atya és a család tagjai maradtak. Ekkor a sátán őrjöngve ezeket mondta a leány száján keresztül: "Nem tudom legyőzni ezt a kis atyát és sehonnan sem tudom megközelíteni, hogy elbuktassam. Már számos éven keresztül üldöz engem Avilától Toraféig és ide!” Mikor Keresztes János atya elhagyta a szobát, melyben tartózkodott, Evangelista János atya elmondta neki, hogy milyen dicsérő szavakkal szólt róla a sátán a leányon keresztül. Erre ő csak ennyit válaszolt: ,,Hallgasson! Ne higgyen a sátánnak, mert mindaz amit mond, hazugság!”

De-Pedroza Dona Janka hozzávezetett egy úrinőt, aki tizenhárom éve mindig maga mellett látta az ördögöt. János atya megszabadította őt azáltal, hogy négyszer felolvasta előtte a betegek evangéliumát…

A sátán nagyon félt Keresztes Jánostól. A Grand Capitanban – így nevezték a granadai kármelita nővérek zárdáját – az ördög mihelyt megpillantotta, így förmedt rá Assumptió nővér szájából, akit akkor már nyolc vagy kilenc hónap óta tartott megszállva: "Átkozott légy, hogy ennyire kínzol engem. Te vagy az én legnagyobb ellenségem a földön.” János atya megparancsolta a Megtestesülésről nevezett Izabella nővérnek, hogy tartsa Assumptió nővért a cellájában. Egy éjjel a megszállott szerzetesnő Izabella nővér ágya alá bújt, s azt emberfeletti erővel emelte fel.

Az egész környékről hoztak hozzá megszállottakat. Az ördög pedig dühös volt, de ugyanakkor félt is tőle. Mielőtt még gyóntatószékek lettek volna a Los Martiresben, egyszer egy mély lelki életet élő ember gyónt Keresztes János atyánál. Egy napon azt vette észre, hogy a templom egyik szögletében egész sereg varangy, medve és majom van, amelyek onnét akartak elindulni, hogy kísértsék a híveket. Mikor János atya odanézett rájuk, szégyenkezve kullogtak vissza szögletükbe.

A rossz szellemek egy második Szent Vazult láttak János atyában, mondta Evangelista János Angyalos Lajosnak. S azt is megvallotta, hogy egy alkalommal ördögöt akart űzni János atya jelenlétében. A megszállott ezt mondta neki: "Még te is? Hát nem elég neked te ostoba, hogy a te atyád kínoz engem?” Ez 1586-ban történt a nővérek templomában.

Mindezeket olvasva, esetleg arra gondolhatnánk, hogy János atya nem tett mást, mint hogy idegbetegeket gyógyított… De János atyának esze ágában sem volt konkurálni a pszichiáterekkel… Mikor Medinában, Szent Terézia kívánságára beszélt Szent Jeromosról nevezett Izabellával, azt mondta rá: "AZ ő esete nem ördögi megszállás, hanem a józan ész hiánya és nagyfokú őrület.”

A legenda szerint az ördög őrjöngött dühében. Szívesebben viselte volna el azt a száz botütést, fekete gyertyával kezében, végig a város utcáin, melyet az Inkvizíció szokott a nyilvános bűnösökre kiróni. Azzal bosszulta meg magát Keresztes Jánoson, hogy nőket vezetett hozzá kísérteni őt, mint tette azt az avilai hospitiumban, János harmincéves korában. De az atya mindig győzött anélkül, hogy elvesztette volna nyugalmát. Egész társalgása és modora mennyei tisztaságot lehelt. Mikor odamentek hozzá, hogy megcsókolják kezét vagy skapuláréját, az emberek valami igen kellemes illatot éreztek. A sátán mindig újra és újra megszégyenült, egy alkalommal azonban kijátszotta legnagyobb ütőkártyáját.

Egy szép napon a Megtestesülés téren egy nő közeledett János atyához. Egy gyermeket tartott a karján, s azt mondta neki, hogy gondoskodjék annak ellátásáról, tekintve, hogy ő az atyja. A Szent eleinte visszautasította, de midőn a nő tovább alkalmatlankodott, s kíváncsi tömeg verődött össze, így szólt hozzá: "S vajon ki az anyja ennek a gyermeknek?” – "Egy előkelô úrilány.” – "Hol lakott az az úrihölgy, mielőtt Granadába jött volna?” – "Nem lakott az sehol másutt, mert Granadában született és soha el nem távozott még csak egy mérföldnyire sem a várostól.” – "S vajon hány éves ez a gyermek?” – "Körülbelül egy esztendős.” – "No nézd csak – felelte János atya nyugodtan és barátságosan -, akkor ez igazán csodagyerek, mert
hiszen még nincs egy esztendeje, hogy én Granadába jöttem, s azelőtt soha életemben nem voltam itt.”

A kitört bubonikus pestisjárványt János atya is megkapta, misemondás közben tört ki rajta. Úgy kellett hazavinni, képtelen volt lábra állni, egész teste tüzes volt a láztól. Isten három napi könyörgés után meggyógyította, úgy hogy nem kellett magát alávetnie annak a kezelésnek, mely ennél a betegségnél egyébként elkerülhetetlen, s amely mélyen sértette volna szemérmetességét.

Annak ellenére, hogy János atya misztikus lélek volt – ha szükség volt rá -, tudott a vállalkozók nyelvén is beszélni. A madridi Nemzeti Könyvtárban található egy levélmásolat, melyet a Szent a caravacai perjelnőnek írt és melyben a következőket olvassuk: "Nem tetszett nekem, hogy Ön nem kötött szerződést ezekkel az atyákkal… amennyire ismerem őket, nem olyan emberek, akik megtartják szavukat. Azt hiszem, hogy ők, ha csak Ön nem siet ebben az ügyben valamit tenni, ígéretüknek nem csak egy részét fogják visszavonni, hanem ha tetszésük úgy tartja, semmit sem fognak belőle teljesíteni. Figyeljen tehát jól arra, amit most tanácsolok Önnek és nővéreinek. Ne szóljon semmit, sem nekik, sem másvalakinek, s tárgyaljon Munnoz Gonzalez úrral ama ház megvételéről, mely a másik oldalon van, és kösse meg a szerződést. Mivel ugyanis azt hiszik, hogy nélkülük nem lehet boldogulni, magasan hordják a fejüket. Az egyáltalán nem számít ha később kitudódik, hogy ezt a házat kizárólag csak azért vettük meg, mert meg akartunk szabadulni a zaklatásoktól. Ily módon, anélkül, hogy nagyon kellene törnünk a fejünket, rákényszeríthetjük ezeket az
atyákat arra, hogy megegyezzenek velünk. Beleegyezzenek abba, ami nekünk a legfontosabb. Vannak esetek, amikor az ember nem képes a fondorlatot másképp kijátszani, mint hasonló ügyeskedés segítségével.”

Beosztottaival nagy szeretettel és jóindulattal bánt. Nem rejtette véka alá hibáikat, hanem még a legkisebbeket is javító szándékkal tette szóvá. Néha, amennyiben az elkövetett hiba megkívánta, még büntetést is kiszabott. Amint azt a szerzetesi szabályok előírták, az ebben a korban szokásos kemény megvesszőzést. De János atya tudta, hogy hogyan kell azt enyhíteni. Egy alkalommal, mikor a bűnös kiállta a kiszabott büntetést, maga az elöljáró takarta be hátát és segítette fel rá szerzetesi ruháját. Mikor pedig a megbüntetett térdre borult és meghajolt előtte, hogy áldását kérje, János atya a vállára tette karjait, gyöngéden talpra segítette és így szólt hozzá: "Bocsássa meg az Isten! Miért nem vigyázott kicsit
jobban?”

A granadai szerzetesek bizonyították, hogy soha nem avatkozott bele az egyeseknek külön-külön adott feladatokba. Sohasem vizsgálódott a műhelyekben és melléképületekben, hogy valakit hibáján rajtakapjon. Dorgálásait a jóság köntösébe öltöztette. Senki sem hallott tőle egyetlen durva szót sem, és senkit sem fedett meg haragvó hangnemben és mások előtt. Ha például egyesek nem tartották meg a szilenciumot, és ő véletlenül arra járt, a vétőt köhintésével, vagy az övén hordott nagy rózsafüzér zörgetésével figyelmeztette. Ha ennek ellenére egyesekről észrevette, hogy valamilyen hibát követtek el, egyenként hívatta őket magához, anélkül, hogy a többiek tudomást szereztek volna róla. A büntetéssel kapcsolatban az volt a felfogása, hogy az elöljárónak nem kell minden hibát büntetnie, de elnéznie sem szabad azokat. Mindenkivel saját egyénisége szerint bánt. Akiket jobban szeretett, azokat szigorúbban utasította rendre, hogy ezáltal nagyobb tökéletességre segítse őket. Alárendeltjei tudták, hogy milyen tiszták az elöljáró szándékai, és mennyire távol áll tőle bármi megtorlás, vagy a burkolt zsarnokoskodás szelleme. Az is előfordult, hogy saját magát alázta meg, mikor azt látta, hogy ily módon le tudja győzni egy lázongó vagy haragvó beosztottját. Egyszer egy fiatal atya, akit megfeddett, dühbe gurult és azt mondta neki, hogy tudatlan. János atya alázatosan lefödte fejét a kámzsájával, földre borult, hogy
megcsókolja a földet, és mindaddig ebben a helyzetben maradt, amíg a fölizgatott fiatal abba nem hagyta mondanivalóját. Ezután felkelt, leengedte kámzsáját és így szólt: "Legyen ez Isten iránti szeretetből!” A fiatal szerzetes zavarba jött, elszégyellte magát és megbánta tettét.

Szelídsége nem az erő hiányából fakadt. Ezt alattvalói is tudták. Olyan embernek ismerték, mint akiben erő és elszántság van. Nem az az ember volt, aki nehéz helyzetben nyugtalan és félénk lett volna. Inkább olyannak látták, mint akinek nagy szíve és férfias bátorsága van, mellyel minden nehézséget legyőz. Ha szükségesnek látta pl. a közösséget egy bosszúságtól megóvni, tudott nagyon határozottan eljárni. Rendtársait igyekezett a tökéletességben előbbre vinni. Gyakran egyenként hívatta őket magához, megvizsgálta az általuk követett utat és imaéletüket. Tanácsokkal látta el őket és irányelveket adott nekik. Mindegyiknek egyéni sajátosságai és szükségletei szerint. A hangsúlyt sokkal inkább az egyéni törődésre helyezte, mint általános jellegű közösségi elôadásokra. Nem hanyagolta el a testvérek testi egészségét sem. Miként Calvarióban, úgy itt is a
testvéreket rendszeresen kivitte a szabadba. Órákat töltöttek el ott vidám együttlétben vagy imában. Míg a többiek szórakoztak, ő szeretett elvonulni és elmélkedni. Előfordult, hogy keresték és imába merülve, a föld fölött lebegve találtak rá. Gyakran szórakoztatta társait előadásaival, vagy a szentírás magyarázatával. Mindig tudott hasznos beszélgetésre vagy lelki épülésre alkalmas témát találni. A recreatio alatt minden testvérnek, sorjában meg kellett neveznie egy erényt, azután ennek tulajdonságairól és kiválóságairól beszélt. Mire a harang szava az idő elteltét jelezte, a minden erőltetés nélküli, baráti beszélgetésben, valóságos kis értekezés kerekedett ki a szóbanforgó erényről. Amilyen kegyetlen és szigorú volt önmagával szemben, ugyanolyan jóságos és kedves volt alárendeltjeivel szemben. Nevelési módszerének hatékonyságát mutatja, hogy még távollétében vagy nagy betegsége idején is, szerzetestársai úgy megtartották a rendet és a fegyelmet, mintha állandóan szeme előtt lennének.

Szentünk szerette a nagy ünnepeket, különösen a karácsonyt ünnepélyesen megülni. Ilyen napokon, az ünnepnek megfelelően, az ebédnek is gazdagabbnak kellett lennie. Egy ilyen alkalommal a testvéreknek egy tál főtt rizzsel akart kedveskedni. Az ebédidő elérkezett, és a rizs készen állt a fazékban. Mikor a szakács a fazekat le akarta venni a tűzről, a rizs kidőlt és a földön terült szét. Éppen akkor lépett be a prior. A szakács nagyon megijedt. Annál is inkább, mert tudta, hogy a rizzsel az elöljáró kedveskedni akart a testvéreknek. Ő azonban így vigasztalta a szakácsot:"Fiam, nem tesz semmit! Hozza a második fogást! Isten nyilvánvalóan nem akarja, hogy ma rizst együnk.”
.
János atya nem szerette a szomorú testvéreket. Ezért, ha ilyet látott, magához szólította, levitte magával a kertbe, ott vigasztalta és addig nem nyugodott, míg csak nem látta őt mosolyogni. Már Baézában is láttuk, hogy mennyire szívén viselte a betegek sorsát. Granadában történt, hogy az egyik beteg szerzetesnek nem volt étvágya. János atya az ágya mellé ült és felsorolta neki az összes eszébe jutó ételt, hogy valamelyikhez talán csak lenne étvágya, de a beteg mindent visszautasított. Ekkor az elöljáró így szólt hozzá: "Rendben van fiam! Én fogom elkészíteni számodra az ételt és magam fogom neked saját kezemmel odaadni. Készíteni fogok egy kis mártást, ami jó ízt fog adni neki.” Ezzel megsütötte egy szárnyas mellehúsát, vett egy kevés sót, azt felolvasztotta egy kevés vízben, majd ezzel a mártással, lével leöntötte a sült húst, odaadta a betegnek ezen szavak kíséretében: "Ennek nagyon jó íze kell hogy legyen! Egye csak meg jóízűen!” Senki sem tudja, hogy milyen rejtélyes ízt kapott a hús ezzel a János atya saját keze által készített gyógyszerrel, de tény az, hogy az étvágytalan beteg szívesen megette és jónak találta.

Nem csak a betegekkel foglalkozott így, hanem atyai szeretete megmutatkozott rendtársaival szemben is. Sokszor kikérte véleményüket. Nem ragaszkodott görcsösen a sajátjához. Soha sem látták ingerültnek, sértettnek, vagy szenvedélytôl elragadottnak. Első volt a feladatai teljesítésében, még a legalacsonyabb rendűekben is. Gyakran felszolgált az asztalnál, sepert, sikált, tisztogatta a mellékhelyiségeket. Nem válogatta meg szerzetestársait, ha valamit közösen kellett elvégezni. Magát gyakran megtartóztatta az étkezéstől és mindenben a legkülönbözőbb önmegtagadásokat végezte. Időnként kenyérből és vízből állt étkezése, melyet térden állva fogyasztott az ebédlő közepén. Majd megcsókolta az étkezés végén az összes szerzetes testvére lábát, vagy csuklya nélkül az ajtóhoz állt azért, hogy akik elhagyják az ebédlőt, arcul verjék. Ezek a nekünk már sokszor idegen önmegalázások a középkorban a szigorúbb szerzetesrendek körében rendes gyakorlatok voltak. De alkalmazásuk gyakorisága és mértéke igen eltérő volt. Végül is senki sem fedezte fel benne a legcsekélyebb tökéletlenséget sem. Mindezekből érthető alárendeltjeinek hozzá való gyengéd ragaszkodása.

1583. május 1-jén nyílt meg Almodovarban a sarutlanok második káptalanja. Ezen részt vett Keresztes János is, mint granadai házfőnök. Itt az elnöklő Grácián tartományfőnök rendreutasította azért, mert nem látogatta elég gyakran a világiakat és így kevesebb volt az alamizsna. A kapott szidást térdenállva hallgatta végig, majd eljárását a következő szavakkal igazolta: "Ha azt az időt, mely az ilyen látogatásokhoz kell, hogy egyes személyeket alamizsna adására buzdítsak, arra használom fel, hogy cellámban kérjem az Urat, hogy indítsa a lelkeket arra, amit én rábeszéléssel akartam elérni, és ha az Isten ily módon közösségem részére a szükségesekről gondoskodik, miért tegyek látogatásokat, ha azokat a szükség, vagy a szeretet kötelessége nem indokolja?” Érvelését a káptalani atyák elfogadták. Továbbá megtárgyalták az apostolkodást és a reform-kolostorok külföldön és pogány országokban való alapítását. Neki az volt a véleménye, hogy amennyiben ilyen alapítások lelkileg kellően fel nem
készült országokban történnek, úgy azok a rend szemlélődő jellegét veszélyeztethetik. Ezen érvelését nem fogadták el. Ugyancsak tárgyaltak az elöljárók újraválaszthatóságáról. Ő ezt ellenezte, de érvelését szintén nem fogadták el. Így a káptalan megerősítette tisztségükben az eddigi elöljárókat, ami nagy örömet okozott Los Martiresben, mikor oda mint tisztségében újra megerősített elöljáró tért vissza. Egyébként, ha bármikor, akár csak egy vagy két órára elhagyta a kolostort, hogy a városba menjen, visszatértekor mindig nagyon örültek neki. Ha látták közeledtét, eléje siettek, hogy áldását adja rájuk. Kezét vagy skapuláréját megcsókolták, mintha ezáltal valami nagy jubileumi búcsúban részesülhettek volna. Azok, akik csak hírből ismerték, féltek, mikor alattvalói lettek. Azt gondolták, hogy szigorú és türelmetlen elöljárót kaptak. De már néhány nap múlva megváltoztatták véleményüket, és nemsokára arról biztosították, hogy követnék, bárhova is menne. Halála után is még sokáig emlékeztek atyai
vezetésére, mint olyan elöljáróra, amilyenre sokan vágytak és melyet sokan dicsértek.

>> Keresztes Szent János, mint előljáró

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6. Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05 HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

Válaszolj Válasz elvetése

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005