Register
A password will be e-mailed to you.

<< A XV.századi szerzetesek életmódja
.
1579-ben, miközben Madridban folytak a tárgyalások a sarusok és sarutlanok közötti viszony rendezésére, június 13-án este, négy szerzetes érkezett Baezába. Közöttük volt Keresztes János, zsebében zárda alapítási engedéllyel. Másnap, június 14-én János atya megalapította a baezai Kármelhegyi Boldogasszony Kollégiumot.

Felmerül a kérdés, hogy miért éppen Baezában alapították a sarutlanok tanulmányi házát. Baeza ebben az időben nagy és gazdag, 50000 lakosú város volt. Jaén tartomány földrajzi központja, fejlett iparral, egyben virágzó egyetemével Andalúzia művelődési központja is volt. A sarutlan kármeliták La Penyuela-i és calvariói példamutató élete arra sarkallta az egyetem doktorait, hogy nyomatékosan kérjék egy kollégium alapítását.

A megfelelő épület kiválasztását és a szükséges engedély-iratok megszerzését János atya már az év tavaszán megkezdte. Az épületet a négy szerzetes teljes csöndben, észrevétlenül foglalta el, mert éjjel volt mikor szamarukkal, melyre csekély ingóságukat felpakolták, megérkeztek. A szomszédos házak lakói reggel meglepődve hallották a misére hívó kis harang szavát. Itt jegyezzük meg, hogy – mint pár nap múlva kiderült – az épületet mint a kísértetek házát tartották nyilván. Bár a lakók éjszakai nyugalmát ,,hazatérő lelkek” zaja háborította, János atyát ez a legkevésbé sem zavarta. A különös zajok egy hét után megszűntek.

Mikor a fiatal kármeliták száma megnövekedett, a sarutlanok andalúziai első tanulmányi házának rektora János atya lett. Megszervezte a kollégiumban a skolasztikus bölcselet tanítását, s megkezdte az akadémikus vitatkozásokat, melyekre az egyetem tanárait is meghívták. Azok dicsérték a rektort, hogy milyen nyugalommal és éleslátással vezette ezeket. A kármelita növendékek teológiai tanulmányaikat – kármelita tanárok hiányában – az egyetemen folytatták.

A kollégium rektorának életvitele és tudása nagyon emelte a ház jó hírét. Gyakran felkeresték őt az egyetem hallgatói és tanárai is, hogy kikérjék tanácsát. Különösen szentírás magyarázatait becsülték nagyra. Ám oktatási tevékenysége nem akadályozta abban, hogy a házban időnként a legalantasabb munkákat is elvégezze. Példamutatóan kivette részét a közösségi munkákból is. Részt vállalt a söprésben, a súrolásban, az oltárok díszítésében, mert szerette, ha azok tiszták és szépek. Foglalkozott a kolostor bővítésével és a templom belső szépítésével. Ubedából hozatott festőt és szobrászt. Gyakran lehetett látni, amint a művész mellett dolgozik. Ne felejtsük el, hogy gyermekkora óta szeretett faragni és festeni. A
munka befejezése után gyakran látta vendégül a szerzetesek ebédlőjében a művészeket. Egyeneslelkűsége csak növelte övéinek iránta való bizalmát. Minden nap ebéd után egy óra üdülés volt. Ezalatt a szerzetesek körülvették és szívesen vettek részt a társalgásban. Ezek részben lelki, részben semleges, részben szórakoztató témájúak voltak. Mindannyian csodálták előzékenységét. Azok, akik az első fogásnál felszolgáltak és ezért csak később ettek, gyakran otthagyták ételük egy részét, hogy le ne késsenek a rektorral való beszélgetésről. Úgy érezték, hogy úgy beszél velük, mint egy ,,szent”.
    
Napjának egy részét kedvenc tevékenységével, a betegekkel való foglalkozással töltötte. Hosszú ideig tartózkodott betegágyuk mellett. Foglalkozott velük, vigasztalta, sőt kényeztette is őket. Ha valamelyiküknek nem volt étvágya, megkérdezte, hogy mit enne szívesen. Türelmesen felsorolta az ételeket, melyekről úgy gondolta, hogy betege szívesen megenné. Ha talált ilyet, elrendelte, hogy ezt hozzák neki. Az sem számított, ha valami ritka dolog. Ha betegről volt szó, nem nézte, hogy mibe kerül. Ez vonatkozott még az olyan orvosságokra is, melyek – az orvos véleménye szerint – nem fogják a beteget meggyógyítani. Már az is elegendô volt neki, ha ezek a betegnek megkönnyebbülést okoztak. Ilyen volt egy fiatal testvérnek az esete.

Biztos volt, hogy meg fog halni. A szegény betegnek borzasztó émelygése volt, mely rettenetesen kínozta. Az orvos megmondta, hogy a gyógyszer, mely enyhítené szenvedéseit, nagyon drága. János atya ennek ellenére arra kérte az orvost, hogy írja meg a receptet. Azonnal elkészíttette az orvosságot és maga adta be. Ha a betegség súlyos volt, megszervezte a virrasztást. Gyakran maga is felkelt éjfélkor vagy éjjel kettőkor, akár azért, hogy teljesítse betegápolói kötelességét, akár azért, hogy érdeklődjön a beteg állapota felől.
    
1580-ban egész Spanyolországban súlyos influenzajárvány dühöngött. Szent Terézia is megbetegedett. Keresztes János atya éppen Beasban volt, mikor hírét vette, hogy Baezában is kitört a járvány. Azonnal hazaindult. Otthon mind a tizennyolc testvért betegen találta az ágyban. Az első tette az volt, hogy számukra húst hozatott. Elkészíttette, maga szolgálta fel és közben evésre bíztatta a betegeket. Szobáról szobára járt, beszélgetett velük és vidám történetekkel szórakoztatta őket, mert mint mondta: ez is szükséges a gyógyuláshoz.

A kolostor saját betegeihez jött még Calvarióból érkezett kilenc másik. Így nem volt elég matrac és lepedő. A gondnok jelentette ezt a rektornak és engedélyt kért tőle, hogy a szükséges dolgokat összekoldulja a kolostor jótevőitől. Ő azonban kérését megtagadta, mondván: ,,Isten majd gondoskodik róla!” Valóban, anélkül, hogy bárki egy lépést is tett volna, a következő napon hoztak 24 vagy 25 matracot, egy csomó párnát, lepedőt és néhány inget.
    
János atya egyik gyónó gyermeke, aki ismerete a kolostor anyagi helyzetét, 30 csirkét küldött. Mikor János atya Beasból hazaérkezett, látta, hogy helyettese egy testvért kórházba vitetett, mert úgy gondolta, hogy ott jobban el tudják látni, mint a kolostorban. Ez nem tetszett neki. A beteget azonnal visszahozatta és maga ápolta olyan gonddal, mintha csak a rendfőnök lenne.
    
Közben a járvány elterjedt az egész városban. Akadt olyan ház, amelynek minden lakója beteg volt. Ez volt a helyzet Márton testvér házában is, a kollégium betegápolójénál. Összesen tizenhatan voltak betegek, akik közül tizenkettőnek az állapota olyan súlyos volt, hogy már a betegek szentségét is feladták nekik. Márton testvér nagyon szomorú és gondterhelt volt. János atya, mivel nagyon szerette a testvért, egy alkalommal meglátogatta a betegeket és vigasztalta őket. Mikor látta a testvér szomorú arcát, biztosította, hogy szerettei közül senki sem fog ebben a betegségben meghalni. A testvér megkérdezte, hogy kitől tudja ezt, azt válaszolta, hogy ,,attól, aki ezt megteheti”. Így is történt. Eközben Medina del Campóban János édesanyját is elérte a járvány és el is vitte. Minthogy János atya szoros kapcsolatban volt a Medina del Campo-i kármelita nővérekkel, azok saját templomukban temették el abban a meggyőződésben, hogy egy szentnek az édesanyjáról van szó.
    
Baezában Keresztes János idejében virágzott a vallásos élet. Nem csak a nők, hanem a férfiak is törekedtek erre és az istennek tetsző cselekedetekre. Mindez elsősorban János atyának, az Avilai Mester katetikai iskolájának és az azt követő papok tevékenységének tulajdonítható. Számtalan nő, akik nem tudtak lemondani a világi életről, olyan bűnbánó és imádságos életet éltek, mint a szerzetesnők. Elosztották gazdag örökségüket, egy házba vonultak vissza, hogy abban éljenek, és végül is kolostort alapítottak. Bár a sarutlanok élete túlsúlyban szemlélődő és befelé forduló volt, mégis szentségük híre hozzájuk irányította a környék népét. Ez az apostoli tevékenység a remete életet vállaló János atyának megfelelt. Miként a többi, úgy a kármelita templom is megtelt gyónókkal. János atya gondoskodott róla, hogy gyóntatóban sohasem legyen hiány. A gyóntatásban ő maga járt elől jó példával. Az egyszerű pásztoroktól kezdve az egyetemi tanárig, minden rendű és rangú személy kereste fel, akik tanácsait és feloldozását kérték. Nem kevésbé volt jelentős lelki vezetői tevékenysége a nők körében. Ebben segítségére volt, hogy megkapta a
lélekbelátás adományát, valamint a szellemek megkülönböztetésének képességét. Buzgólkodásának eredménye volt, hogy sokan beléptek a
kármelita ,,beáták” közé.

Annak ellenére, hogy Baezában is sok dolga volt, különös gondot fordított a beasi sarutlan kármelita nővérek lelki vezetésére. Habár a Baeza-Beas közötti út nagyon hosszú volt – idejétől függően -, mégis havonként vagy félhavonként elment Beasba egy testvér kíséretében. Ha elfoglaltsága vagy a hely földrajzi távolsága következtében nem tudta őket meglátogatni, írt nekik. Pontosan tudta, hogy az egyes nővérek levele megérkezésekor, mi lesz a lelki szükségletük, mire akarnak tőle választ kapni. Az utat társával együtt rendszerint gyalog tették meg, de volt amikor szamáron. Ilyenkor felváltva ültek a szamár hátán. Útközben Istenről beszélgettek, vagy himnuszokat és zsoltárokat énekeltek. János néha a saját dalait is.
    
Beasban gyóntatott és oktatást tartott a nővéreknek. Irányította őket, személy szerinti eligazítást adott mindegyiküknek, vagyis folytatta a calvariói házfőnöksége alatt elkezdett tevékenységét. Szabad óráiban gyakran látták a község feletti dombon, Isten szabad ege alatt, gyönyörködve a virágok szépségében, vagy egy csobogó forrásnál imádkozva. Számára a teremtmények Isten követei voltak, melyek hírt hoztak neki a Teremtőről. Ezekben Isten szépségét látta. Beasi útjai alkalmával történtek olyan dolgok is, melyeknek ugyan semmi további jelentôségük nincs, de mégis arra mutatnak, hogy Keresztes János nem mindennapi ember volt.
    
Akkora áhítattal mondta szentmiséjét, hogy sokszor elragadtatásba esett. 1580 táján történt meg Baézában, hogy szentáldozás után ott maradt elragadtatásban, kezében a kehellyel. Annyira magán kívül volt, hogy elfelejtette befejezni a szentmisét, s elment az oltártól. Ekkor a nép közül valaki kiáltotta: ,,Hívjanak angyalokat, hadd végezzék be a szentmisét, melyet ez a szent atya befejezetlenül hagyott.” Egyik társának kellett őt figyelmeztetnie, hogy nem fejezte be a misét, és visszavezetnie az oltárhoz.
    
1579 decemberében, vagy 1581. június végén történt, hogy szentmiséje alatt egész alakját körülragyogta a fény, mely a szentostyából áradt.
    
Szent Albertről nevezett Annának ezeket mondta: ,,Leányom, én az én lelkemet mindig a Szentháromság bensejében tartogatom, s az én Uram, Jézus Krisztus akarja, hogy ott legyen… Leányom, akkora az a vigasztalás, mely lelkemet elárasztja, hogy nem merek olyan helyre menni, mely engem nagyobb áhítatra hangol, mert úgy látom, hogy gyönge természetem nem bírja ki az ilyen végleteket. Megtörténik, hogy néhány napig nem is misézem, mert attól félek, hogy olyasmi történik velem, amit sokan észrevesznek. Ilyenkor szoktam kérni az Urat, hogy erősítse meg a szervezetemet, vagy pedig vegyen magához ebből a világból, főleg pedig, hogy ne kelljen lelkemet vezetnem.” Ezek a sóhajok és fájdalomkiáltások, melyeket a Szentlélek kiáradó kegyelme csalt ki szívéből, még sokáig fogják jelezni János atya belső szenvedéseit. Segoviában és Baezában is többször megtette, hogy teljes erővel a falba ütötte öklét, hogy ily módon akadályozza meg az elragadtatást.
.    
Ubedában egyszer ágyán fekve találták elragadtatásban.
.    
Egy alkalommal, mialatt szentmiséhez öltözködött, kinyilatkoztatás folytán megtudta, hogy az Istenanyáról nevezett Franciska nővér a kóruson van, s nagyon szeretne hallani a három isteni Személyről. Jézus értésére adta János atyának, hogy Franciska vigasztalására, mondja el a Szentháromság miséjét. Mise után hívatta Franciskát és így szólt hozzá: ,,Leányom, hálásan köszönöm s egész életemre le vagyok Önnek kötelezve azért, hogy Önre való tekintettel kellett az édes Jézus parancsára, ma a Szentháromságról miséznem. Egészen rendkívüli kegyelemben volt részem. Az átváltoztatás pillanatában láttam a három isteni Személyt fényes felhőbe burkoltan.” Ezen szavakra elragadtatásba esett, arca kipirult és olyan volt, mint egy szeráf. Az elragadtatás egy fél óráig tartott. "Isten érintése alatt a lélek élvez mind állagában, mind képességében. Sôt mi több, ez a túláradó boldogság áthat a testre is úgy, hogy áthatja az egész érzéki részt, az összes tagokat, a csontokat és azok velejét. Mindezek nem azt a közönséges, mindennapi jólétet élvezik, hanem valami kimondhatatlan boldogságot és dicsőséget, mely érezhető még a kezek és a lábak utolsó ízületeiben is.” Keresztes János ezt az állapotot a szeretet elragadtatásának nevezte. Ez egészen más valami, mint azok az elragadtatások, melyek megelőzik a lelki házasságot.
    
Ő megtalálta a ,,föltétlenséget”. Ez annyit jelent, hogy a lélek szeretetből teljesen odaadja magát Istennek, s embertársának az Istenért. A szeretet akkor tökéletes, ha az egyesülés el nem veszíthető. János odaadta magát önmagára való tekintet nélkül, mint aki a másé, s mekkora öröm volt ez azokra nézve, akik őt magukénak tekintették. Keresztes János nagy szeretettel gondoskodott beosztottairól és sietett segítségére beosztottainak és embertársainak szükségleteik kielégítésében. De ez szeretet – szeretet! – és nem gyengeség volt. Jósága miatt azonban nem nézte el a legkisebb hibát sem, és a vétkes magas beosztását sem vette figyelembe ilyenkor.
    
A kármeliták baezai temploma mindjobban megtelt; a természetfölöttiség ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt. János atya rektorsága alatt az atyák mindennap délelőtt és délután ott ültek a gyóntatószékben, s mégsem tudtak mindenkit feloldozni. Sohasem volt oly sok gyóntatás, mint a szentéletű János atya elöljárósága alatt. Ő maga is igen sok embert mentett itt ki a bűn rabságából. Akkora volt benne a buzgalom a lelkek üdve iránt, hogy bárki volt is, akár gazdag, akár szegény, azonnal meggyóntatta és pedig nagy örömmel.
    
Keresztes Jeromos atya, aki egyszer a Szentet – még mint tanuló – Beasba kísérte, mondta el a következő két esetet. Mikor a templomot elhagyták, elég magasról egy cserép esett Jeromos fejére és darabokra tört. Erre rémülten kiáltott fel: ,,Atyám, teljesen összezúzott!” János atya gyorsan megfordult, kezeivel megdörzsölte a fejét és így szólt: "Nincsen semmi baj!” Attól kezdve Jeromos atya már nem érzett semmi fájdalmat.
    
Egy másik alkalommal Baezából voltak hazatérőben, mikor egy nagy kutya haragosan Jeromos atyára rontott, aki nagyon megijedt. A Szent azonban teljes nyugalommal azt mondta neki: ,,Ne féljen!” Amikor a kutya teljesen megközelítette őket, János atya kinyújtotta a kezét, az állat fejére tette, kicsit megütögette a pofáját és így szólt: "Fordulj vissza!” Az pedig nyugodtan elment.
    
Egy alkalommal a fiatal Dona Isabel de Soria, egy fénysugarat látott a tabernákulumból János atya mellére vetődni.
    
Mint már említettük, János atya nagyon szerette beosztottait. Hogy kedvükbe járjon, szívesen teljesítette kéréseiket még akkor is, ha neki az komoly terhet jelentett. Így vállalta, hogy Penyuelában beöltöztessen egy jelöltet, és közben pár napig együtt legyen a magányos kolostor lakóival. Itt tanújelét adta jövőbe látó képességének. Az egyik novíciusnak megmondta, hogy csak később fog fogadalmat tenni, ami be is következett. De Baezából nem csak ez volt az egyedüli ilyen útja. Miként Szent Pált, úgy őt is ,,sürgette Krisztus szeretete.”

Nemegyszer ment a 25 km távolságra lévő Sabiote-ba, ahol egy női kármelita zárda volt. Azért, hogy lelkiekben segítségükre legyen. A 150 km-re lévő caravacai kolostorba is többször elment Teréz anya külön kívánságára. Feladata volt, hogy a nővéreket meggyóntassa, tanácsokkal ellássa és lelkileg megerősítse, pedig az út hegyeken keresztül vezetett. De ezek az utak lelkileg pihenésre és töltekezésre is szolgáltak neki. Ezt felismerhetjük a "Szellemi páros ének” olvasása közben. Ebben a hegyeket, a völgyek magányos berkeit, a zúgva hömpölygő folyókat, a szerelmes szellők suttogását, az éj csendes nyugalmát, a szózatos magányt… énekelte meg. Ilyen felüdülési napok voltak azok is, melyeket a Castellar de Santiste közelében lévő Szent Anna kármelita farmon töltött. Ezidőtájt írta meg "A lélek sötét éjszakája” előszavát. Apostoli lehetőséget látott abban, hogy írása révén hasznára lehet igen sok lelki gonddal küszködő léleknek.
    
János atya még Baezában volt, mikor a sarutlan rendházak lakóit örömteljes hír villanyozta fel. XIII. Gergely pápa 1580. június 22-én brévét bocsátott ki, mely intézkedett a spanyolországi sarus és sarutlan kármeliták kettéválásáról. Ezzel befejeződött a renden belüli hosszas és áldatlan harc, és a reform ügye szabad utat kapott.
    
Mi volt az oka ennek az éveken át tartó torzsalkodásnak? Sega Fülöp, pápai nuncius 1577. augusztus 30-án érkezett Madridba. Ő nem ismerte a sarutlanokat, csak abból az egyoldalú határozatból, melyet a piacenzai sarus káptalan hozott. Ennek alapján a sarutlanokat lázadóknak és kiközösítetteknek tekintette. Azzal érkezett tehát Madridba, hogy a sarutlanokat könyörtelenül alá kell vetni a rendi fegyelemnek. Ezért szabad kezet engedett Tostado sarus kármelita vizitátornak, a rendi generális általános helynökének, aki ebben a minôségében a rend főnökét képviselte Spanyolországban. Ami Fülöp királyt illeti, tudjuk, hogy ő a tridenti határozatok megvalósítása és így a reform pártiak mellett állt. Az uralkodó a vita rendezésével a királyi tanácsot bízta meg. Ez a reform ellenes Tostado működését felfüggesztette. Így tehát nézeteltérés volt a király, a tanácsa és a nuncius között. Ennek eredményeképpen eltérô felfogású vizitátorok hoztak egymásnak ellentmondó intézkedéseket. Tostado a reform ellen,
míg Grácián Jeromos a reform mellett foglalt állást. A távolságok, a késve kézhez kapott döntések és az egyoldalú, de nem ellenőrzött jelentések okozták a véleményeltérést. Ebbe belejátszott a sarus kármeliták félelme a szigorú szerzetesi élettől. Az esetenként erőltetett reform is csak ártott a sarutlanoknak. Tovább bonyolították a helyzetet azok a kijelentések, amelyek a korábbi két békéltetési kísérlet alkalmával hangzottak el. Ezek után 1579. március végén, a nuncius kérésére a király bizottságot nevezett ki a sarusok és a sarutlanok közötti vita megvizsgálására. A bizottság 1579. július 15-én adta át jelentését a királynak.

Ebben azt javasolta, kérje a Szentatyától a renden belül, a sarus és sarutlan szerzetesek és szerzetesnők külön-külön tartományokba való szétválasztását. XIII.Gergely pápa a király kérését teljesítette, és 1580. június 22-i kelettel kiadta a vonatkozó brévét, melyet azonban a király csak 1581.január 4-én vett kézhez. A pápai okiratban foglaltak végrehajtására a domonkos P. Juan de las Cuevas kapott megbízást. Ő Grácián atyával
együtt, 1581. március 3-ra Alcala de Henaresbe összehívta a sarutlanok káptalanját, melyre Keresztes János is hivatalos volt. A káptalan lefolytatása nagy ünnepélyességgel történt, melyen világi előkelôségek is résztvettek. A káptalan másfél hétig tartott. A rendezvények költségeit a király vállalta magára. A káptalani atyák a definitorok (rendi tanácsosok) közé beválasztották Keresztes Jánost is.
    
P. Doria látta, és nagy épülésére szolgált, hogy János atya, mikor megérkezett a káptalanra, szegényesebben volt öltözve, mint a többi ötven káptalani atya. Észrevette és megjegyezte, hogy János atya szavai, melyeket ott kimondott, olyanok, mint egy-egy kis bors- szem, mely melegít és ízt ad. Azt is megállapította, hogy János atya, amilyen kicsi, a maga súlyát aranyban is megéri, de lelkének mélyére sohasem volt képes behatolni.
    
A káptalan befejeztével János atya visszatért Andalúziába. De nem tartózkodott sokáig Baezában, mert június végén azt a megbízatást kapta a tartományfőnök Grácián atyától, hogy menjen el a Baezától 150 km-re lévô Caravacába. Elnököljön az ottani Szent József női zárda választásán. 1581. június 28-án, miután a választásról részletes beszámolót küldött a tartományfőnöknek, újra visszatért Baezába. De most sem maradhatott sokáig, mert öt hónappal később egy sokkal hosszabb és bonyolultabb utat kellett megtennie. Az andalúziai tartomány helyettes főnöke, P. Diego, jelentős granadai személyek kérésére, a Jézusról nevezett Anna anyát bízta meg egy új granadai zárda alapításával. Anna anya azonban úgy gondolta, hogy ebben az ügyben jó volna Teréz anyával és Grácián atyával is érintkezésbe lépnie.

A tartományfőnök helyettese Keresztes Jánost tartotta megfelelőnek, hogy Teréz anyával tárgyaljon. Keresztes Jánosnak ezért először Teréz anyához Avilába, majd Grácián atyához Salamancába kellett mennie, végül pedig Granadába. 1581. november 28-án találkozott a két alapító – négy évvel Keresztes János bebörtönzése után – Avilában. Ez volt földi életükben az utolsó találkozásuk. Keresztes János Avilából jövet útba ejtette Beast is, hogy a szükséges engedélyek megérkezése után, Anna nővérrel együtt folytassa útját Granadába. Egyébként az alapítás azért volt problematikus, mert azt az érsek ellenezte. Az engedély megszerzését végül is egy természeti jelenség tette lehetővé. Ugyanis villám csapott be az érsek palotájába, aki ezt Isten büntetésének tulajdonította, s így ennek hatása alatt az engedélyt megadta.

>> Éhezés, ördögűzés, nevetés, és a józan paraszti ész

* * *

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Etikus Adománygyűjtő Szervezet Logó
Evangelizálunk az online térben (Metropolita), evangelizálunk az utcán (Győztes Bárány Közösség), és mélyszegénységben élő családok között, akiket élelmiszerrel, tüzelővel és taníttatással segítünk (Nyitott Ajtók Misszió), valamint egyengetjük állami gondozott gyerekek sorsát (Legyél Nevelőszülő!).
Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

Válaszolj

Az e-mail címed nem publikáljuk.