Mária titka – Metropolita

Valtorta Mária látomása: Mária élete – Tartalomjegyzék

<< A király titka

Jézus Jeruzsálem felé megy a Jordán keleti partján. A folyó vize megduzzadt a sok esőtől. Egyik este mégis látják, hogy Magdolna lóháton átkel rajta. Azért jött, hogy figyelmeztesse Jézust: el akarják fogni, amint átkel a Jordánon. Kéri, forduljon vissza. Jézus megnyugtatja, hogy még nem jött el az ő ideje, ezért nem árthatnak neki. De hogy megnyugtassa, visszafordul. Később átkel a megduzzadt Jordánon, hogy Szamarián keresztül, nagy kerülővel menjen Jeruzsálembe.

Az úton hirtelen feltűnik egy kocsi. Péter felismeri, hogy az Johannáé, és az asszonyokat szállítja. Izsák, a pásztor is az asszonyokkal utazik. Amikor Jézus megállítja a kocsit, ő kitekint és felkiált:
– A Mester! Anya, örvendj! Itt van!
Marciam és Izsák siet a Mesterhez. Mannaen is leugrik a lováról.
– Még itt vagy, Mannaen?
– Persze, hűségesen a megbízatáshoz. És most még inkább, mint bármikor, mert az asszonyok félnek… De… Engedelmeskedtünk neked, mert engedelmeskedni kell, de hidd el, semmi ok sincs az aggodalomra. Biztosan tudom, hogy Pilátus rendbeszedte a nyugtalankodókat, kijelentve, hogy aki lázadást szít az ünnep alatt, azt szigorúan megbünteti. Azt hiszem, Pilátus felesége, és főleg feleségének barátnői befolyásolták e tekintetben. Az udvarban mindent tudunk, és egyúttal semmit. De eleget tudunk… – és Mannaen átengedi helyét Máriának, aki leszállt a kocsiból, egész testében remegve, megrendülten.

Megcsókolják egymást, miközben a nőtanítványok mind kifejezik tiszteletüket a Mester iránt. Lázár nővérei nincsenek köztük. Mária halkan mondja:
– Mennyi szomorúság az óta az este óta! Fiam, mennyire gyűlöl téged mindenki! – és könnyek peregnek le az arcán, amin meglátszik, hogy sokat sírt ezekben a napokban.
– De látod, hogy az Atya gondunkat viseli. Azért ne sírj! Én bátran szembenézek az egész világ gyűlöletével, de lesújt, ha egyetlen könnyedet látom. Fel a fejjel, szent Anya! – és félkarral átkarolva őt a nőtanítványokhoz fordul, hogy üdvözölje őket is, Johannához külön is szól néhány szót. Johanna elkísérte Máriát, amikor az hazafelé indult.
– Ó, Mester! Nem fáradság Anyáddal lenni! Magdolnát Betániában tartotta testvérének szenvedése. Ezért jöttem én. A gyerekeket a palotaőr feleségére bíztam, aki jóságos és anyai. De Kúza is mondta, hogy felesleges elmennünk. A prokonzul fenyegetése még Heródiás karmait is letörte. A tetrarcha remeg a félelemtől, és csak arra az egyre tud gondolni, hogy őrködjön Heródiás felett, nehogy az tönkretegye őt Róma szemében. János halála sok dolgot tönkretett Heródiást illetőleg. És Heródes nagyon is jól érzi, hogy a nép már lázadozik ellene János megöletése miatt. A róka megérzi, hogy számára az lenne a legnagyobb büntetés, ha elvesztené Róma védelmét. A nép azonnal fellázadna ellene. Azért, ne kételkedj! Semmit sem mer tenni saját kezdeményezéséből!
– Akkor forduljunk vissza Jeruzsálem felé! Nyugodtan mehettek. Gyerünk! Az asszonyok szálljanak fel a kocsira, és velük Máté is, aki fáradt. Betelben megpihenünk. Menjünk!

***

Jézus a Getszemáni kertben lévő ház felé megy Marciammal, aki bevallja neki, hogy Júdás megütközést keltett benne, de nem akarja megnevezni bűnét. Kéri Jézust, hogy ne firtassa, mi volt az… és sírva elfut tőle. Jézus hiába hívja. Hangjára azonban felfigyelnek azok, akik a kerti házban tartózkodnak. A konyha küszöbén megjelenik Jónás, majd Jézus Anyja, mögötte a nôtanítványok: Mária Kleofás, Mária Szalóme, és Porfirea. Látják Jézust, és elébe mennek.
– Béke mindnyájatoknak! Íme, itt vagyok, Mama!
– Egyedül? Miért?
– Előre siettem. A többieket a Templomban hagytam… De Marciammal voltam…
– És hol van a fiam, hogy nem látom? – kérdi Porfirea, kissé nyugtalanul.
– Elfutott, oda fel. De majd idejön. Van élelmetek mindenki számára?

Hamarosan megérkeznek a többiek.
– Nem, Uram. Azt mondták, hogy Betániába mentél…
– Menjetek, gyorsan vegyétek meg, amire szükség van, és sietve térjetek vissza. Én Anyámmal maradok.
A nőtanítványok szó nélkül engedelmeskednek.

Jézus egyedül marad Máriával, sétálni indulnak.
– Étkezés után Betániába megyek Simonnal.
– Jónás fiával?
– Nem. A zelóta Simonnal. És magammal viszem Marciamot… – Jézus elgondolkozva elhallgat. Mária figyeli. Utána megkérdi:
– Marciam valami rosszat tett?
– Nem, Mama. Éppen ellenkezôleg! Miért gondolod?
– Miért merültél el gondolataidban?… Miért hívtad őt parancsolólag? És miért hagyott el téged? Miért szaladt el tőled, mintha szégyellt volna valamit? Még anyját és engem sem jött üdvözölni!
– Egy kérdésem miatt futott el.
– Ó! – Mária nagyon elcsodálkozik. Hallgat egy kissé, majd mond valamit, mintha magának beszélne: ,,A kettő a földi Paradicsomban elfutott, a bűn után, amikor hallotta Isten hangját… De, Fiam, részvéttel kell lenni a gyermek iránt. Kezd férfivá válni… és talán… Fiam. A sátán megharap minden embert…” – Mária nagyon részvétteljes és kérleli Fiát…
.
Jézus ránéz, és azt mondja:
– Mennyire anya vagy! Mennyire az ,,Anya” vagy! De ne hidd, hogy a gyermek vétkezett. Sőt, hidd el, valaki más bűne miatt szenved. Ő inkább hogy nagyon tiszta. És nagyon jó… Ma magammal viszem, hogy megértessem vele szavak nélkül, hogy tudom. Minden beszéd túl sok lenne számára… és egy szóval sem tudnám mentegetni azt, aki egy ártatlant megsért. – Jézus komolyan mondja ki ezeket az utolsó szavakat.
– Ó, Fiam! Itt tartunk… Nem kérdezek neveket tőled. De ha közülünk valaki képes volt megzavarni a gyermeket, az csak egyvalaki lehetett… Az a sátán!
– Menjünk, keressük meg Marciamot, Mama! Előled nem fog elfutni.

Meg is találják a kisfiút egy galagonyabokor mögött.
– Virágot szedsz nekem, kicsim? – kérdi Mária előreszaladva és átölelve Marciamot.
– Nem. De nagyon szerettem volna veled lenni – mondja Marciam, még könnyekkel az arcán.
– És én eljöttem. Gyere gyorsan! Mert ma Jézusommal Betániába kell menned! És rendbe kell hoznod magadat, amint illik.
Marciam arca ragyog, már elmúlt előző zavara, és azt mondja:
– Én, egyedül, vele?
– És a zelóta Simonnal.
Marciam, aki még nagyon is gyermek, ugrik egyet örömében, és előszalad rejtekéből, épp bele Jézus karjaiba… Megzavarodik. De Jézus nevet és azt mondja neki:
– Fuss, és nézd meg, hogy megérkezett-e már apád.
És miközben Marciam elfut, Jézus megjegyzi:
– Igazi gyermek, jóllehet már komolyan gondolkozik. Nagy vétség megzavarni a szívét. De majd gondoskodom róla – s közben Máriával a ház felé megy. De még meg sem érkeznek, amikor látják, hogy Marciam visszafelé fut.
– Mester… Mama… itt vannak azok, akik a Templomban voltak… az áttértek… Itt van egy asszony… egy asszony, aki téged akar látni, Mama. Azt mondja, Betlehemből ismer téged. Noéminek hívják.
– Oly sokakat ismertem akkor! De azért menjünk!
Amint odaérnek, az asszony megszólal:
– Te nem emlékezel rá, betlehemi Mária. De én harminc éven keresztül tartottam az emlékezetemben nevedet és arcodat, mint magát az irgalmasságot. Én is messziről jöttem, Pergából, a rendelet miatt. Várandós voltam. De reméltem, hogy idejében visszatérek. Férjem megbetegedett útközben, és Betlehemben meghalt. Húsz nappal a halála előtt szültem meg a fiamat. Kiáltásom áttörte az eget, tejem kiszáradt, vagy méreggé vált. Gennyes sebek borítottak el engem és a kisbabámat is… Egy barlangba vetettek minket, hogy ott haljunk meg… Csak te jöttél,
óvatosan, egy hónapon keresztül, ennivalót hozva nekem, és gyógyítva sebeimet, velem sírva, tejet adva gyermekemnek, aki neked, egyedül neked köszönheti, hogy él… Meg akartak kövezni minket, mert leprásnak néztek engem… Ó, kedves csillagom! Nem felejtettem el ezt. Miután meggyógyultam, elmentem. Aztán Efezusban hallottam a vérengzésről. Annyit kerestelek téged! Annyit, de annyit! Nem tudtam elhinni, hogy megöltek Fiaddal együtt azon a rettenetes éjjelen. És nem találtalak meg. A múlt nyáron egy efezusi hallotta Fiadat, tudta, ki volt, követte egy ideig,
másokkal együtt a sátoros ünnepen… És visszatérve elmondta. Én eljöttem, hogy lássalak téged, ó Szent, mielőtt meghalok. Hogy megáldjalak annyiszor, ahány csepp tejet adtál az én Jánosomnak, elvéve azt a te áldott Fiadtól… – Az asszony sír, kissé meghajolva, tiszteletteljesen állva, kiterjesztett karjával Mária karjában…
– A tejet sose tagadja meg az ember, nővérem. És…
– Ó, nem! Én nem vagyok a te nővéred! Te az Üdvözítő Anyja vagy, én meg csak egy szegény, elveszett asszony voltam, távol az otthonától, özvegyen, fiával az ölén, kiszáradt kebellel… Tenélküled meghaltam volna. Te mindent megadtál nekem, így visszatérhettem testvéreimhez, akik kereskedők voltak Efezusban. Ezt neked köszönhetem.
– Két anya voltunk, két szegény anya, két gyermekkel, a világ számára. Te szenvedtél özvegységed miatt, én pedig azért, mert Fiamban engem is átszúrnak majd, amint az öreg Simeon megmondta a Templomban. Csak azt tettem, ami kötelességem volt, mint nővérnek, azt adva neked, ami neked többé nem volt. És a fiad él?
– Ott van. A te szent Fiad gyógyította meg őt ma reggel. Áldott legyen érte! – és az asszony letérdel az Üdvözítő előtt, kiáltva: – Jöjj, János, adj hálát az Úrnak!

A Jézus korabeli férfi odamegy, és hálálkodik Jézusnak, hogy meggyógyította szembaját, ami vaksággal fenyegette. Zsinagógafőnök volt, és már nem tudott olvasni. Most Jézus tanítványa kívánt lenni. Az asszonyok és az apostolok meghatódva beszélnek a kiderült dolgokról és Mária mélységes szeretetéről.