Fogságban – Metropolita

A vikárius generális Tostado Jeromos reformellenes vizitátor megbízása alapján a sarus toledói perjel Maldonado atya elhatározta,hogy akár világi hatalom igénybevételével is, érvényre juttatja a piacenzai rendi nagykáptalan egyoldalú határozatait. Ezért igyekezett rábírni János atyát, hogy térjen vissza az enyhített fegyelemre, s hagyja el az újításokat, melyek ,,botrányára szolgálnak” az egész Rendnek. János atya visszautasította ajánlatát.

Ezek után Maldonado toledói sarus perjel csak egy eszközt vélt célszerűnek: erőszakkal szerezni érvényt a határozatoknak, vagyis elfogatni János és Germanus sarutlan atyákat. Mint már említettük, János atya valamiféle megvilágosításból előre látta a fejleményeket, mert azokat már néhány
nappal az események előtt megmondta Anna-Mária Megtestesülésbeli nővérnek. Elöljárói – ismerve a sarusok gondolkodásmódját – szintén
számítottak a következményekre, ezért úgy döntöttek, hogy János atyát Avilából elviszik Mancerába házfőnöknek. De döntésük már nem kerülhetett kivitelezésre. A sarusok gyorsabban cselekedtek.

1577.december 2-án este (más verzió szerint december 3-ról 4-re virradó éjjel), Keresztes János és társa, Szent Mátyásról nevezett Germanus atya visszavonultak az avilai Megtestesülésről nevezett zárda melletti kis lakukba. Meglepetésszerűen egy sarus atyákból, világiakból és fegyveresekből álló csoport érkezett hozzájuk. Betörték az ajtót, a két atyára vetették magukat és megbilincselték őket. János atyának azt mondták, hogy Tostado vizitátor rendelkezése értelmében, tekintse magát fogolynak. Ő, mint szelíd bárány, nem tanúsított ellenállást, hanem így szólt: ,,Rendben van mehetünk.” A két atyát először a régi Kármelbe vitték. Itt a toledói konvent priorja Maldonado már várta ôket, kinek az volt a feladata, hogy a két sarutlan gyóntatót eltüntesse. Mint két gonosztevőt, kétszeri megvesszőzés után külön cellákba zárták. Reggel a perjel börtönéből előhívatta János atyát, hogy kikérdezze. Ő kihasználta az őrök hanyagságát vagy együttérzését, akik megengedték neki, hogy szentmisén vegyen részt.

Mikor látta, hogy elöljárója a hálaadást végzi, a templomon keresztül elmenekült, hogy ,,eltüntessen bizonyos iratokat, melyeket az elfogás sietségében elfelejtettek lefoglalni.” A házikó alig hét percnyi járásra volt. Csak annyi idő állt rendelkezésére, hogy magára zárja az ajtót, az iratok egy részét összetépje, a többit pedig megegye. Máris döngették az ajtót, melyet önként kinyitott. Az éjszakai akció nyilván nagy zajjal járt. Az elfogatás híre gyorsan elterjedt az egész városban, és arról a Megtestesülésről nevezett zárda apácái, közöttük Terézia is tudomást szerzett. Haladéktalanul tollat ragadott és írt II. Fülöpnek. Élénken ecsetelte a hallottakat, valamint a várható következményeket és kérte, hogy tegyen igazságot az ügyben. Szent Terézia szerint a megsemmisített iratok igen fontosak voltak; a reformmal és a sarus megújulással foglalkoztak. Tudomása szerint János atyával olyan rosszul bántak, ahogyan csak lehetett.

A rendelkezésre álló okmányokból az tűnik ki, hogy János atyát néhány napon keresztül megkísérelték reformtervei feladására bírni. Minthogy az eset nyilvánossá vált, valószínűleg ez sürgette a sarusokat, hogy a foglyokat mielőbb elvigyék Avilából.

Közben lehúzták róluk a sarutlanok daróc ruháját és rájuk adták a sarusok posztó öltözetét. Germanus atyát az avilai házfőnök Valdemoro perjel a San Pablo de la Moraleja-i kolostorba kísérte. Az általános vizitátor, Maldonado a toledói házfőnöknek adott parancsot arra, hogy János atyát Toledóba kísérje. Nagy titokban indultak el, hogy félrevezessék azokat, akik nyomon akarnák követni őket. Nagy kerülővel mentek, magányos utakon, kikerülve a településeket. Az idő rossz volt. Egy napon havazott is, hiszen december volt. Útközben a fiatal öszvérhajcsár felajánlotta Jánosnak segítségét a szökéshez. Ugyanezt tanácsolta neki a vendégfogadós is, akinél megszálltak. A gyerek ugyanis tanúja volt annak a rossz bánásmódnak, amelyben Szentünket részesítették. Tapasztalatait este elmondta a fogadósnak, megemlítve, hogy milyen kegyetlenek a sarus kísérők, és milyen szelíd és türelmes a Szent. Mindketten megígérték neki, hogy segíteni fogják menekülését a sziklás hegységben úgy, hogy senki ne vegye észre. János atya azonban visszautasította ajánlatukat és folytatni akarta útját a hegyes, ismeretlen vidéken, anélkül, hogy tudta volna, mi lesz a vezeklésben és szenvedésben meggyengült, felőrölt testével. Azt mondotta, hogy Istenben bízik és Tőle remél irgalmat szenvedéseiért.

A toledói kolostor épülete igen terjedelmes volt. A templom falai impozánsan emelkedtek a Tajó folyó jobb partjának szikláin. Ez a rend legjobb kasztíliai kolostora volt. Keresztes János idejében közel nyolcvan szerzetes lakott benne. Ide hozták János atyát december közepe körül. Éjszaka, bekötött szemekkel, hogy ne ismerje fel sem az utat, sem a várost, ezzel is nehezítve esetleges szökési tervét. Mielőtt a kolostorhoz értek volna, őrzői végig járatták vele Toledo keskeny és régi utcáit, sötét sikátorait, számos kerülővel. Megérkezésének híre gyorsan elterjedt az egész kolostorban. Sok testvér összefutott, hogy lássa és vádat emeljen ellene.

Nem sokkal megérkezése után, P. Tostado vizitátor elnöklete alatt összeült a bíróság. János atyát elővezették. Tostado Jeromos igen nagy tekintélyű szerzetes volt, Katalónia provinciálisa, az inkvizíció konzultora, a vikárius generális Spanyolország és Portugália számára. János atyával először közölték a piacenzai káptalan határozatát. Arra a kérdésre, hogy bűnösnek érzi-e magát, azt válaszolta, hogy nem. Miként Terézia, ugyanúgy ő sem fogadhatja el a sarus káptalan egyoldalú döntését. Majd kifejtette, hogy a határozat Granada, Sevilla és Penuela sarutlanaira vonatkozik és nem reá. Avilában a pápai nuncius és a pápai vizitátorok rendelkezései alapján tartózkodott, tehát semmiben sem volt engedetlen. Tostado rendi vizitátornak kész engedelmeskedni, feltéve, hogy nem cselekszik az apostoli vizitátorok rendeletei ellen. Mert ,,mindaddig, amíg Tostado rendi vizitátor nem kap olyan felhatalmazást a Szentszéktől, amely magukat az apostoli vizitátorokat is alája rendelik, ez utóbbinak rendeletei az érvényesek.” Ez azért nagyon fontos szempont, mert őt is és Germanus atyát is a Megtestesülésről nevezett zárda gyóntatói tisztségére az apostoli vizitátor és a korábbi pápai nuncius nevezte ki. Mikor viszont elfogták őket, fônökük egy sarus rendi vizitátor volt. Az egymással ellenkező törvények és rendelkezések között nem volt könnyű eligazodni, de János atya lelkiismerete teljesen tiszta volt. Mindig kész volt jóvátenni összes hibáit, s engedelmeskedni, akármilyen penitenciát róttak is ki rá. Tisztán látta, miként Terézia, itt arról van szó, hogy meg kell menteni a szellemi kincset, a megreformált eszményképet, melynek önálló létet kell folytatnia, ha nem akar elpusztulni.

Ezután az elnök rá akarta bírni álláspontja megváltoztatására. Először fenyegetéssel, majd kecsegtető ajánlatokkal: házfőnökké teszik, szép cellát, jó könyvtárat kap, végül pedig egy értékes aranykeresztet ajánlottak fel neki. De őt nem lehetett elhatározásában megtántorítani. Tudta, hogy a Kármel reformját Isten akarja és az vezeti őt célja felé. Tostado vizitátor és a többi sarus kármelita viszont nem volt képes megérteni János atya hajthatatlanságát. Így lázadónak és makacsnak nyilvánították, minek a büntetése a konstitúciók értelmében a generális belátása szerinti időtartamra szóló börtön. Először a kolostor fogdájába zárták, majd mikor két hónap múlva híre jött, hogy Germanus atya megszökött fogságából, egy másik, biztonságosabb helyiségben őrizték.

Később börtönéről – rögtön kiszabadulása után – a következő leírást adta: ,,Egy falmélyedés volt az egész, mindössze hat láb széles és tíz láb hosszú… Ennek a lyuknak nem volt más ablaka, mint egy rácsos kis nyílás az egyik sarokban… csakis ezen át kapott némi levegőt és világosságot… A fogoly csak akkor kapott némi világosságot, ha a nap oda sütött egy folyósóra, szemben azzal a szobával, amelynek ez a helyiség rendesen lomtárul szolgált. Ez a nyílás magasan volt.” Jánosnak zsámolyra kellett állnia, hogy lássa olvasni a breviáriumot. Börtönőre, Juan de Santa Maria, fogsága vége felé gondoskodott számára világításról. A helyiség rendeltetése szerint a szomszédos vendégszoba illemhelye volt. Fekvőhelyül egy földre fektetett deszkalap szolgált, mely befedte a célnak megfelelő lyukat. A deszkára két öreg takaró volt borítva. A fogoly egy téli napon került a börtönbe – lázadás büntetése miatt – csuklya és skapuláré nélkül. Csak zsolozsmás könyvét hagyták meg. Így hamarosan tapasztalta a toledói borzalmas fagyokat. Lakatot tettek az ajtóra, s annak kulcsát rábízták a megbízható börtönőrre, aki teljes tudatában volt hivatala fontosságának. A szabályok értelmében az őrzéshez az összes testvér köteles volt neki segédkezet nyújtani. Mikor a toledói kolostor perjele értesült arról, hogy Szent Mátyásról nevezett Germanus atya megszökött, nemcsak a börtöncellát záratta be, hanem a mellette lévő szobát is. Kezdetben minden nap, később, mikor belefáradtak, hetenként háromszor, végül pedig csak olykor-olykor, pénteki napokon, a foglyot levezették az ebédlőbe, s ott a földön evett. Ilyenkor csak kenyeret és vizet adtak neki. Ez volt az egész. Ezt a megszégyenítő böjtöt Boldog Soreth János rendelte el – hetenként háromszor – a javíthatatlanok számára. Ugyancsak ő rendelte el a nyilvános disciplinát a káptalanban. Keresztes János atyára ezt az ebédlőben rótták ki. Derékig ruhátlanul kellett a földön térdelnie. Melle zihált, feje le volt hajtva, mint a ,,Fájdalmak Emberéé”. A többiek sorban elmentek mögötte, vesszővel kezükben, s mindegyik rávert. A ,,disciplina circular” ahogyan ezt nevezték, akkoriban nem volt valami különleges fenyítés. A lázadóknak ez volt a büntetése. A közösség minden tagjának – mint már említettük, Toledóban akkor közel nyolcvanan voltak – egy korbács- vagy vesszőütést kellett mérnie a büntetendő meztelen vállára. Ez nem volt csak formális dolog, mert az ütésnek erőteljesnek kellett lennie. A toledói vesszőzésnek egyes sebei még évekkel később sem gyógyultak be. Keresztes János pedig fejedelmi lelki szabadsággal és teljes megnyugvással, ,,türelemmel és szeretettel” viselte el mindezt. ,,Néma cselszövő”, mondták oda neki mérgelődve passzív ellenállása miatt. De ő csak akkor szólalt meg, amikor hallgatását beleegyezésnek lehetett volna magyarázni. Semmi aron sem akarta volna megtagadni Teréz anyát, s fájt neki, hogy az mit sem tud róla. Mikor újra valamelyik zárda perjelségét kínálták fel neki, ő mindig azt válaszolta, hogy nem fog meghátrálni, ,,még ha az életébe kerül is a dolog”. ,,Megingathatatlannak mutatta magát, mint egy kőszikla” mondta később róla egy sarus kármelita.

A sarusok el voltak keseredve ezen javíthatatlan makacsság miatt, s szigorúan húzták össze szemöldöküket, és Jánosnak ilyeneket kellett hallania: ,,Ilyen reform, mely magát az Eredeti Szabályt akarja szigorítani! Hallatlan! S ami még rosszabb, egy reform, mely megtagadja az engedelmességet a generális atyának! Milyen őrület! Az élén pedig egy nyughatatlan, kósza fehérnép áll.” És még kicsoda? ,,Ez a nyomorult kis barát itten!” Más alkalommal tudomására juttatták, hogy innen már csak a sírba kerülhet. Az ilyen kemény szavak, hozzávéve mindazt, ami történt, nemkülönben János atya hallgatását és a lelki derűt az arcán, a részvét érzését fakasztották a fiatal novíciusokban. Azt mondogatták egymás között: ,,Ez valódi szent.”

A disciplina után Keresztes János újra fölvette összevert vállaira csuháját, melynek szövete beleragadt sebeibe. Ezután visszakísérték börtönébe. Mikor megjött a nyári hőség – Toledó pokoli napjai – ez a bíborszín ,,ereklye”, melyet kilenc hónapig hordott, olyan fegyencköntössé alakult, amilyenje még Labre Szent Benedeknek sem volt… Élelme szánalmas volt: víz, kenyér és szardínia. Néha csak fél adag. Egy alkalommal a börtönőr ezt kiegészítette a közösség asztaláról összeszedett maradékkal. Amint azt Soreth elrendelte, a legtekintélyesebb atyák jöttek a börtönbe, s igyekeztek a szenvedőnek lelkére beszélni, hogy hagyja el ezt a reménytelen reformot, mert Isten nem tűrheti sokáig az engedetlenséget. Kézzelfoghatólag a gőg az, mely őt arra indítja, hogy eltérjen a Rend életmódjától, s szembeszálljon olyan szentéletű és bölcs emberekkel, amilyen a generális atya és Tostado atya, akiknek okosságát elismerte mind a két félsziget. Hivatkoztak a teológiára és a kánonjogra. János jól tudta, hogy elfogatása pillanatában az apostoli vizitátor joga alatt állt. A kérdés tehát az volt, vajon fennáll-e még ennek joghatósága. Azok a
teológusok, akiket Teréz kérdezett meg, igenlőleg feleltek. De mostanában, vajon mit válaszolt a pápa magának a királynak kérdésére? Érvényesek-e még Grácián felhatalmazásai?

Más kármelita zárdák elöljárói, akik átutaztukban megszálltak a házban, ott laktak a szomszéd szobában, s arról beszélgettek, hogy milyen jóságos irányukban Sega nuncius. Elmondták, hogy Őexcellenciája Tostado vizitátort akarja apostoli vizitátorrá kineveztetni. Így majd elbánnak a sarutlanokkal. Ez a hír teljesen alapos volt. János hallotta mindezt, s a teréziánus reform rombadőlésének híre szédületes kísértéseket keltett benne. Hátha mindez igaz? Hátha mindeddig tévedésben lett volna? Úgy érzi lelkét, mint valami süllyedô hajót. Hogy megszüntesse gyöngeségét, ette a kenyeret és szardíniát, amit hoztak neki, de ez a táplálék annyira romlott volt, hogy azt hitte, ,,meg kell halnia tőle.” Toledóban még téli időben is ritkaság volt a friss szardínia, ezt Szent Teréziától is tudjuk. A gyötrő fizikai körülményeken és a magára hagyott ember tanácstalanságán túl még a gonosz szellem is kínozta a foglyot, s igyekezett elhitetni vele, hogy meg akarják mérgezni. Minden falat után felidézte magában a szeretet indulatát, hogy ne essék a vakmerő ítélet hibájába. Nem volt váltó fehérneműje. Mikor a negyedik, vagy ötödik hónap végén beköszöntött a toledói nyár, a börtön elviselhetetlenné vált. A szegény foglyot egyszerre gyötörték az éhség, a forróság és a rovarok. Az alsóneműjét – melyben érkezett – nem cserélhette és nem engedték, hogy kimossa. Az elhasználódástól darabokra szakadt, egy része már szinte elrohadt a testén. Borzasztó aggódása végsőkig fokozta szorongását. Kételyek gyötörték. Nincs-e igazuk a sarus atyáknak? Nem tévedett-e, amikor a reformok útjára lépett? Nem a generális engedélyezte a reformot? Ilyen és hasonló gondolatok kínozták.

Közben Teréz anya nem tétlenkedett. Egymás után írta a leveleket a királynak, kérte Mariano atyát, hogy járjon közbe Eboli hercegnőnél. Érdeklődött a fogoly hollétéről a kármelita zárdák főnökeinél.

Ahhoz, hogy János atya szenvedéseiről képet alkothassunk, el kell olvasnunk A lélek sötét éjszakája című írását. A testi szenvedésekről, lelki szorongattatásokról csak az tud ilyen tökéletes képet adni, aki azokat maga is átélte. Bármilyen gyorsan szokott is lefolyni az érzékek passzív éjjele az olyanoknál, akik erősek és bírják a szenvedést, János sokáig viselte annak terhét. Mivel hivatása volt, hogy átmenjen a szeretetben való egyesülés felséges és boldog állapotába. Isten ekkor már bővebben juttatott neki a szellemi kincsek élvezetéből. Ez kihatással volt fizikumára is, és napirenden voltak az önkívületi állapotok, az elragadtatások amikor egész teste megmerevedett és érzéketlenné vált. Ezután jött a szellemi rész
passzív éjjele. Szükségessé vált, hogy szelleme is megpuhuljon, megalázkodjék, megtisztuljon és olyan finommá legyen, hogy egyesülni tudjon Isten szellemével. Ehhez a misztikus éjjelhez hozzájárultak a sötét sátáni és emberi ármányok, a börtön sötétje. Ezután következett a leggyöngébbik és legboldogítóbb tisztító szenvedés: most a türelmetlen szeretetnek a tüze égette. A Szellemi páros énekből következtethetünk arra, hogy ezeket a kínokat hamarosan követte a lelki eljegyzés kegyelme. A toledói börtönben írt és fennmaradt költeményei arra mutatnak, hogy itt megélte a misztikus házasságot is.

Két éjszaka a börtönben nappali világosság támadt. Ez a természetfeletti fény átszűrődött az ajtó repedésein. A durva börtönőr észrevette, és sietett értesíteni Maldonado atyát, aki két szerzetes kísértében jött oda. ,,Honnét van ez a világosság? – kiáltott a perjel – Hát nem megtiltottam, hogy lámpát adjanak Önnek?” Még be sem fejezte szavait, a cella máris sötét lett. ,,Ez az ember vagy szent, vagy pedig varázsló” mormogta a főnök, mialatt újra rázárta az ajtót.

,,Míg testvérei a sértegetések és gyalázások özönével árasztották el, ő sohasem panaszkodott, sohasem zúgolódott ellenük, akárcsak egy angyal.”

1578. május elején leváltották a korábbi durva börtönőrt. Az új őr a fiatal, Szent Máriáról nevezett János atya volt, aki Valladolidból jött. Megértőbb és kevésbé rideg volt, mint az előző. Néhány könnyítést kezdeményezett a fogoly javára. Ha módjában állt, nem vitte le az ebédlőbe, hogy elkerülje a ,,disciplina circular”-t. Néhány nap múlva tiszta alsóneműt hozott a régi, cafatokban lévő helyett. A fogoly ezután tintát és papírt kért. Mikor ezt megkapta, papírra vethette a cella világosabb óráiban az eddig fejben tartott költeményeit. A börtönőr leváltása valószínűleg összefüggésben volt
egy királyi rendelettel, mely gyengítette a sarusok helyzetét. Tény, hogy június folyamán a hőség és a bűz a börtönt földi tisztítóhellyé tette. A foglyot a vérhas és a rettenetes lázak úgy meggyötörték, hogy ifjú őrének megesett rajta a szíve. ,,Néha-néha kinyitottam a börtön ajtaját, hogy egy kis levegőt szívhasson a cella melletti nagy szobában… s otthagytam kívülről rázárva az ajtót, mialatt a szerzetesek délutáni sziesztájukat végezték. Mikor kezdtek kilépni vagy mozgolódni, rögtön odaszaladtam, kinyitottam a nagy szoba ajtaját, s szóltam neki, hogy menjen vissza börtönébe. A drága, jó atya azonnal visszament, imára kulcsolt kezekkel megköszönte szívességemet. Én őt azelőtt nem ismertem, ezért pusztán ezen erényes
viselkedésének láttán arra következtettem, hogy szent életű, magasan álló lélekkel van dolgom, így örültem, hogy ezen kis könnyebbséghez juttathatom” – mondta később börtönőre.

Közben előrehaladt a nyár, s vele a toledói pörkölő afrikai hőség. Elmúlt az Úrnapja is, melyet János atya mindig nagy tisztelettel és örömmel szokott megülni. Ebben az évben egyedül töltötte ezt a napot sötét börtönében, szentmise és szentáldozás nélkül. Gondolt ugyan arra, hogy megszökik, de ez teljesen kilátástalannak látszott, mert szervezete annyira legyöngült, hogy már többször elájult. Emellett alig tudott valamit börtöne elhelyezkedéséről az épületen belül.

Belsőleg valami arra ösztökélte, hogy foglalkozzék a szökés gondolatával. Így azután az Úrnak ajánlotta az ügyet és komolyan kezdett foglalkozni a szökés lehetőségeivel. Egy alkalommal arra kérte őrét, hogy – a pihenő ideje alatt, mikor senki sem veszi észre – maga üríthesse ki éjjeli edényét. Más alkalommal, mikor elhagyhatta celláját, igyekezett meglazítani ajtaja zárjának csavarjait, hogy az ajtó egy erősebb lökésre kinyíljék. Ismét más alkalommal fonalat kért, hogy ruháját megvarrhassa. A fonalra követ kötött és lemérte, hogy milyen magasan van börtöne a föld felett. Kiszámította, ha feldarabolja ágyként használt takaróit és azokon leereszkedik, még két embermagasság hiányzik a földtől. Csak az bántotta, hogyha megszökik, őrének abból kellemetlensége lesz.

Augusztus 14-én a perjel két szerzetes kíséretében belépett a börtönbe. János annyira le volt gyengülve, hogy alig bírt mozdulni. Úgy maradt abban a helyzetben, azt gondolva, hogy a börtönőr jött be. Erre Maldonado atya lábánál érintette és kérdőre vonta, hogy miért nem kel fel az ő jelenlétében. János erre bocsánatot kért tőle, mert nem tudta, hogy ő az, de nem is tudott volna gyorsan fölkelni bajai miatt. ,,S vajon min gondolkodott, hogy annyira el volt merülve?” – kérdezte a perjel. ,,Arra gondoltam – felelte János -, hogy holnap van Nagyboldogasszony napja, s hogy nagy vigasztalásomra szolgálna, ha misézhetnék.” ,,Ebből nem lesz semmi, amíg én vagyok a perjel!” – volt a válasz.

A következô éjjel a Szűzanya megjelent a szegény elítéltnek és így szólt hozzá: ,,Légy türelemmel fiam, mert szenvedéseid hamarosan véget fognak érni; ki fogsz szabadulni a börtönből, el fogod mondhatni a szentmisét és megvigasztalódsz.” Tőle magától tudják, hogy mekkora áhítattal viseltetett János atya a Szűzanya iránt, kinek közbenjárására több kegyelemben részesült.

>> folytatódik

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6. Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05 HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

Válaszolj Válasz elvetése

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005