Keresztes Szent János életrajza – a gyermekkor

Közép-Spanyolországnak van egy óriási fennsíkja, amely Toledótóla Vizcayai-öbölig terjed, melynek Kasztília a neve. A lapályt Madridés Segovia között a Sierra de Gaudarrama vonulata szeli kettéészakkelet-délnyugat irányában. Ha Madridtól északnyugati irányban egyegyenest húzunk, megtaláljuk a térképen Salamancát. Ennek aképzeletbeli egyenesnek – Madridtól számítva – mintegy háromötödrészénél van Fontiveros. Itt született 1542. június 24-énSpanyolország és az egész katolikus egyház egyik üstököse, Juan deYepes y Alvarez, akit ma Keresztes Szent János néven ismer az egész keresztény világ.

Atyja, Gonzalo de Yepes, előkelő, gazdag kereskedőcsalád sarja, aki egyik nagybátyja üzletének könyvelését és adminisztrációját vezette. Valószínűleg nagybátyjai látták el selyemmel, annak az előkelő özvegynek kis üzemét, melyben mint egyszerű szövőlány dolgozott jövendő felesége, Alváréz Katalin. Gonzálo ennél az özvegynél szállt meg, valahányszor nagybátyjai megbízásából, átutazóban volt a Medina del Campo-i vásárra, ahová nagybátyjai árucikkeit vitte. Ismeretségük innen származott.

Katalin jólnevelt, igen erényes és szép, de földhözragadt szegény, árva lány volt. Gonzálo azonban annyira megszerette Katalint, hogy hiába volt a rokonság és az ismerősök minden érvelése. Katalin munkaadónője is figyelmeztette az ifjú vőlegényt a várható nehézségekre, a házasság mégis létrejött.

Gonzálót emiatt a család kitagadta. A gazdag nagybácsik megszakítottak vele minden kapcsolatot. Ennek következtében állását is elvesztette. Ez azonban nem keserítette el. Bízott abban, hogy mint tollforgató ember, aki tud szerződéseket megfogalmazni és könyvelni, el tud majd helyezkedni. Felesége munkaadónôje alkalmazta is, de kettôjük jövedelme nem volt elég a növekvő család eltartásához. Ezért feleségétől megtanulta a gyapjú- és selyemszövést. Az özvegy üzemtulajdonos haláláig nála laktak. 1530-ban itt született első gyermekük Ferenc, akit Lajos követett. A mi Jánosunk a harmadik, 1542-ben látta meg a napvilágot. Már eddig is nehéz anyagi körülmények között éltek. János születése után Gonzálo súlyosan megbetegedett és két esztendei türelemmel viselt, borzalmas szenvedések után meghalt. Halála után még nehezebb napok virradtak a háromgyermekes özvegyre. Minthogy Katalin nem tudta tovább nézni családja nélkülözését, megpróbált segítséget keresni a toledói rokonságnál.

Az 1540-es évek elején nagy szárazság volt Kasztíliában és mint II. Fülöp kiáltványából tudjuk, kenyeret szinte semmi pénzért sem lehetett kapni.

Toledo környékén élt elhunyt férjének, Gonzalónak két jómódú testvére; egy gazdag főesperes és egy orvos. Bennük volt Katalin minden reménye. Ezért felkerekedett három gyermekével, akik közül János még karonülő volt. Miután gyalog megtettek 30 mérföldet, bekopogtatott a főesperes házába. Ez azonban ridegen visszautasította őket. Ezután tovább vándorolt az orvos nagybácsihoz. Ő magához vette Ferencet, és vállalta annak nevelését és taníttatását. Így Katalin csak a két kisebbel tért vissza Fontiverosba. Mivel már eltelt egy év és Ferencről nem kapott semmi hírt, elhatározta, hogy újra megteszi a fáradságos utat. A gyermek, mikor kettesben volt anyjával, elpanaszolta, hogy nagybátyja ígérete ellenére, felesége nem teszi lehetővé tanulását, hanem dolgoztatja, kegyetlenül bánik vele és éhezteti is. Ezért Katalin elhatározta, hogy hazaviszi magával Fontiverosba. Minthogy próbálkozása nem járt sikerrel, Fontiverosba visszaérkezve nekilátott a szövőmesterségnek. Három gyermekét iskoláztatta. Minthogy Ferenc nem bizonyult tehetségesnek, a takács mesterségre tanította, amit a legnagyobb fiú egész életében folytatott.

Az első esemény, amely a kis János szívét gyászba borította, fivérének, Lajosnak a halála volt. Lehetséges, hogy halálának oka a sok éhezés, alultápláltság volt. Bár az édesanya mindent megtett, hogy megóvja családját a nyomortól, de nem volt se munkája, sem más jövedelemforrása. Úgy határozott, hogy Ferenccel és Jánossal együtt elhagyja Fontiverost és Arévalóba költözik. A kis János elhagyta szülőfaluját. Egyetlen írásos emlék sincs arra vonatkozólag, hogy később visszatért volna oda. Tény azonban, hogy Spanyolországban sehol sem őrzik emlékét olyan híven, mint ott.

János négy vagy öt éves lehetett, mikor társaival együtt kiment játszani a falu határába, ahol apró tavak voltak. A kis János azzal szórakozott, hogy botocskákat dobált a vízbe, és amikor azok feljöttek, kifogta őket. Egyszer csak elvesztette egyensúlyát, beleesett a vízbe és elmerült az iszapban. Társai ijedtükben ahelyett, hogy segítségére lettek volna, elszaladtak. A gyermek már majdnem belefulladt a vízbe, mikor egy rendkívül szép nő jelent meg neki a levegőben, kezét segítségre nyújtva. Szavakat is hallott: ,,Gyermekem, add ide a kezedet, kihúzlak.” A kis János akkor még nem tudta, hogy a szépséges hölgy a Szűzanya volt. Mégsem szánta rá magát, hogy sáros kezeit a jelenség tiszta kezeihez nyújtsa, mert nem akarta azokat bepiszkítani. Végül is társai kiabálására egy arra menő földműves mentette ki őt az iszapból. A szép hölgy mentés közben eltűnt.

Arévalo Fontiverostól mintegy 30 km-re északra, a Kasztíliai-síkság legmagasabb pontján épült. Bár ekkorra már sokat veszített régi hírnevéből és fényéből, de kereskedelmi szempontból mégiscsak volt némi jelentősége.

1548-ban, János hat éves korában ide költözött a kis család. Itt Katalin és Ferenc munkát vállalt. Jánosunknak Arévalóban töltött mintegy három évéről nincsen értesülésünk. De tudjuk, hogy mikor ide érkeztek, bátyja már 20 év körüli, vidám, jólelkű fiatalember volt, aki részt vett a vele egykorú fiatalság csínytevéseiben. Így keveredett gyümölcslopásba is, ami súlyos lelkiismeretfurdalásokat okozott neki, és ettől kezdve komoly, önmegtagadó életet élt. Megnôsült és egy hozzá hasonló gondolkodású szegény leányt vett el feleségül. A kilenc éves János jellemének további fejlődésére, bátyjának vallásos, önmegtagadó élete és a szegények iránti szeretete bizonyára komoly hatással volt.