Register
A password will be e-mailed to you.

Edward Hiiboro, Tombura-Yambio püspöke, a Szudáni Katolikus Egyház legfiatalabb főpásztora nyilatkozata a Catolikus Rábió és Televízió Hálózat (CRTN) programjából:
.
"Szudán a legnagyobb afrikai ország, éveken át dúlt itt a polgárháború a faji és kulturális különbségek miatt. A Dél-Szudáni régió lakóinak száma 2 millió, közöttük 900 ezer katolikus. Az egyházmegye 2011-ben ünnepli fennállásának 100. évfordulóját. Távol van minden nagyvárostól. Rossz itt a közlekedés, többek között emiatt is nagy a szegénység.
.
Dél-Szudánban születtem. 2 hónapos voltam, amikor megtámadták a falunkat, és édesanyámat is megölték. Nagyanyám nevelt fel. A Kongói Köztársaságba menekültünk. Kilenc évig ott, menekült táborokban nevelkedtem. 1972-ben tértem vissza Szudánba az Addis Abeba-i békekötés után. Otthon tanultam 1983-ig, amikor újra kitört a háború. Khartumba menekültünk, ott fejeztem be a szemináriumot. Tudom mi az, menetültnek, nincstelennek lenni.
.
A katolikus hitre nagyanyám nevelt. Kisgyermek koromban tanultam meg imádkozni. Nagyanyám reggelenként azzal ébresztett: „Imádkoztál?” Lefekvés előtt együtt imádkoztunk. Nagyanyám azt mondta: „Gyerünk, köszönjük meg Istennek, hogy még élünk”.

Korán megtanultam, hogy minden helyzetben Krisztust kell látni. Püspöki jelszavam: „Krisztus valóban feltámadt”. Krisztus szenvedett, keresztre feszítették, de nem maradt a kereszten. A sírban sem maradt. Felébredt, felkelt, feltámadt, és minden kereszt mögött ott az élet, ott van a sírok felett, a sír után is. Tudom, nehéz az élet Szudánban, az én egymásmegyémben is, ez így is marad, de mi feltámadunk! Élni fogunk! Ebben remélek, ebben hiszek.

Püspöki megbízatásomnak nem igazán örültem. A tudományos életben szerettem volna előre haladni. Szeretek olvasni és írni, akkoriban adták ki első könyvemet „Emberi jogok. Az Egyház Szudánban a háború után” címmel. Folytatni akartam az írást, de erre most nincs lehetőségem, tekintettel arra, hogy nehéz a helyzet ebben az egyházmegyében. De tudom, hogy Isten jelölt ki erre a feladatra, és nem hagy egyedül. Velem lesz. Gondot visel rám. Csodálatos, Istenben hívő embereket adott nekem. Velük fogok dolgozni. Láttam örömüket, amikor püspökké szenteltek, ez a fogadtatás adott erőt.

Ezek az emberek súlyos keresztet hordanak, és az ő terheik az én terhem is. Nehéz az életük és nehéz békét teremteni közöttük, nehéz elfogadtatni velük az emberi méltóságot, azt, hogy jogaik vannak és hogy ők Isten szabad gyermekei. Legfőbb gondom a béketeremtés, de ez kiváltság is, mert Isten tervét hajtom végre, Isten nevében szólok azokhoz, akiknek a legnagyobb szükségük van rá.

Népem örömmel fogadta a kereszténységet, szeretettel vesznek engem is körül, nagy örömmel veszik magukhoz az Oltáriszentséget, nyitottak az Evangéliumra.

Mégis sokat kell küzdenem azért, hogy elfogadják: Krisztust kell életük középpontjába helyezniük, Krisztust, aki a béke hozza el nekik, akkor is, ha még mindig a sokéves fájdalom és félelem légkörében élünk. Nem is igazán tudják az emberek itt, hogy mi a béke. Úgy tudják, hogy a túlélés csak erőszak árán lehetséges. A béke kultúráját csak lassan és fokozatosan lehet megtanítani nekik. Próbálom én is megérteni, hogy miért olyan nehéz elfogadtatni a békességet.

A háború miatt sokan elmenekültek különböző országokba, és most visszajönnek, de már mindegyik másképpen gondolkodik.  Az ország más részeiben is menekült státusban éltek, ők is másképpen gondolkodnak, mint azok, akik itt maradtak a háború teljes ideje alatt. Most mind összejöttek, és nem könnyű az integrálódás. Mindegyik csoportnak saját ritmusa szerint kell megértenie, hogy közösek a céljaink. Egymás között kell békét és egyensúlyt teremtenünk.

Khartumban éltem pappá szentelésem előtt és után. Menekültekkel foglalkoztam. Az érsek úr Jebel Auliába küldött egy menekülttáborba a város északi részén. Mi voltunk az első csoport a táborban. Nehéz volt az élet a sivatagban. Láttam, amikor az anyák gödröt ástak, odatemették a kis gyerekeket, hogy meg ne fagyjanak. Nagyon hideg tél volt. Alig volt ennivalónk. És jöttek idegenek, és sok gyereket elraboltak. Nekünk kellett jelentenünk az eltűnt gyerekekről.

Egy év múlva a Közép-Afrikai Köztársaságba küldtek. Egy kis szemináriumot kellett vezetnem egy másik menekülttáborban. Itt voltam hét évig, láttam, milyen nehezen élnek az emberek távol hazájuktól. Vigyáztam a papnövendékekre. Foltoztuk a ruháinkat, magunk termeltük az eleségünket. Tudom, milyen az élet a menekülttáborokban.

Mikor a Világegyház felé fordulok, három kérésem van.

Az első az, hogy barátokat keresek. Várom, látogassanak meg, jöjjenek önkéntesek segíteni, velünk dolgozni.

A másik kérésem: szeretnék megismerni egy oktatási programot, amelynek keretében az emberek megtanulnak saját magukról gondoskodni, egészségügyi, oktatási és szociális ismereteket szerezni.

A harmadik kérésem: segítsenek megőrizni a békét ebben az országban. Nagyon nehéz folyamat, és még az is könnyen megakad. Mi megteszünk mindent, amit csak tudunk, de szükségünk van barátaink segítségére, akik velünk voltak a háború, a viszály idején, hogy megmaradjon, megerősödhessen a béke.     
 

* * *

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Etikus Adománygyűjtő Szervezet Logó
Evangelizálunk az online térben (Metropolita), evangelizálunk az utcán (Győztes Bárány Közösség), és mélyszegénységben élő családok között, akiket élelmiszerrel, tüzelővel és taníttatással segítünk (Nyitott Ajtók Misszió), valamint egyengetjük állami gondozott gyerekek sorsát (Legyél Nevelőszülő!).
Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

Válaszolj

Az e-mail címed nem publikáljuk.