Register
A password will be e-mailed to you.

Valtorta Mária látomása: Mária élete – Tartalomjegyzék 

< Előző rész: Mária és Jézus a megbocsátásról

Már esteledik, mire Betszúrhoz érnek. Amint a pásztorok meglátják őket, eléjük sietnek. De amikor Illés észreveszi, hogy Mária is ott van, csodálkozásában égnek emeli karját, és megáll, nem mer hinni a szemének.
– Béke veled, Illés! Valóban én vagyok. Jeruzsálemben nem találkozhattunk, de most látjuk egymást! – mondja Mária kedvesen.
– Ó, Anya, Anya!… – Illés nem tud mást mondani, de végül megtalálja a szavakat: – Íme, most ülöm meg húsvétomat. Ugyanaz, és még jobb.
– Igen, Illés. Jó vásárt csináltunk. Leölhetünk egy bárányt. Ó, legyetek vendégek szegényes asztalunkhoz!… – kéri Lévi és József.
– Már fáradtak vagyunk. Holnap. Ide hallgassatok! Ismertek egy bizonyos Elízát, Ábrahámnak, Sámuel fiának feleségét?
– Igen. Házában van Betszúrban. Ábrahám azonban meghalt, és a múlt évben meghaltak a fiai is. Pár órás betegség után. Senki sem tudja, mibe halt bele Ábrahám. A másik lassan ment el, az ő betegségét sem lehetett feltartóztatni. Mi adtunk neki friss kecsketejet, mert az orvosok azt mondták, jó betegnek. Ivott is belőle, és az anyja felkeresett minden pásztort, hogy tejet kapjon, de semmit nem használt. Amikor ismét visszatértünk ide, a fiatalember már enni sem tudott. Amikor pedig Ádar hónapjában ismét visszatértünk, már két hónapja halott volt.
– Szegény barátnőm! Jó volt hozzám a Templomban… távoli rokonom volt… Jó volt… Férjhez ment Ábrahámhoz, akinek már gyermekkorában odaígérték, és emlékszem, amikor eljött, hogy felajánlja elsőszülöttjét az Úrnak. Hívott engem, és hosszasan elbeszélgettünk… És most egyedül van… Oda kell sietnem, hogy megvigasztaljam! Ti maradjatok itt! Csak Illés jöjjön velem, de egyedül lépek be hozzá. Tiszteletben kell tartanunk a fájdalmát…
– Még én se mehetek veled, Anyám?
– Még te se, kicsikém. Fájdalmas lenne számodra. Jöjj, jöjj, Jézus!
– Várjatok ránk a város terén. Keressetek hajlékot az éjszakára. Isten veletek! – rendelkezik Jézus.
 
Illés, Jézus és az Anya megy csak a nagy házhoz, ami teljesen be van zárva, és csendes. A pásztor bezörget rajta botjával. Egy szolgálóleány kinéz a kis ablakon, kérdezi, ki az. Mária előre lép, és bejelenti:
– Mária, Joákim leánya és a Fia, Názáretből. Mondd meg úrnődnek.
– Hasztalan. Nem akar senkit sem látni. Meg fog halni a sírástól.
– Próbáld meg!
– Nem. Kidob, ha megpróbálom elterelni a figyelmét. Nem akar senkit, senkit sem akar látni, senkivel sem akar beszélni. Csak fia emlékével beszél.
– Menj, asszony! Parancsolom! Mondd neki: "Itt van a kis Mária Názáretből, aki a Templomban a te leányod volt.” Meglátod, hogy látni akar majd engem.
 
Az asszony elmegy, csóválva a fejét. Mária megmagyarázza Fiának és a pásztornak:
– Elíza sokkal idősebb nálam. A Templomban várta be jegyesének visszatérését, aki Egyiptomba ment örökségi ügyét elintézni, azért ő a szokásosnál tovább a Templomban maradt. Mintegy tíz évvel idősebb nálam. A tanítónők a kicsiket a legidősebbeknek adták, hogy vigyázzanak
rájuk… és ő volt az én társnőm. Jó volt, és… Íme az asszony…
 
Valóban, a kis szolgálóleány csodálkozva fut oda, és tágra nyitja az ajtót:
– Jöjj be! Jöjj be! -mondja. És csendesen hozzáteszi: – Áldott vagy te, aki elérted, hogy kilépjen a szobából.
Illés elbúcsúzik, és Mária belép a Fiával.
– De ez a férfi, igazán… Irgalmas Isten! Olyan idős, mint Lévi volt…
– Engedd őt belépni! A Fiam, és ő jobban megvigasztalja majd, mint én.
 
Az asszony vállat von, és előttük megy a hosszú előszobán keresztül, a szép, de szomorú házba. Minden tiszta, de minden halottnak tűnik… Egy magas nő vár a félhomályban, meghajolva sötét ruhájában, majd előrejön.
– Elíza! Kedves! Mária vagyok! – mondja Mária, elébe futva és átölelve őt.
– Mária? Te… Azt hittem, te is meghaltál. Azt mondták nekem… mikor? Nem is tudom… Egy űr tátong itt a fejemben… Azt mondták nekem, hogy meghaltál, sok anyával együtt a bölcsek jövetele után. De ki mondta nekem, hogy te voltál az Üdvözítő Anyja?
– Talán a pásztorok…
– Ó, a pásztorok! – Az asszony szorongó zokogásban tör ki. – Ne mondd ki ezt a szót! Emlékeztet utolsó reményemre, amíg Lévi élt…. Mégis… igen… egy pásztor beszélt nekem az Üdvözítőről, és én megöltem a fiamat azzal, hogy odavittem, ahol mondták, hogy a Messiás volt, a Jordán mellé. De senki sem volt ott… és fiam visszatért, de már csak meghalni… A fáradalom, a hideg… én öltem meg őt… De nem akartam gyilkosává lenni…! Azt mondták nekem, hogy a Messiás, meggyógyítja a betegeket… és azért tettem. Most a fiam vádol engem, hogy megöltem őt…
– Nem, Elíza! Te gondolod ezt! Ide figyelj! Én hiszem, hogy a fiad fogta meg a kezemet, és súgta: ,,Jöjj, kedves, anyámhoz! Vidd el neki az Üdvözítôt! Nekem jobb dolgom van itt, mint a földön volt. Ő viszont nagyon egyedül érzi magát, csak sír, és nem képes meghallani a szavakat, amiket suttogok neki csókjaim közepette. Szegény mama olyan, mintha az ördög szállta volna meg, és csüggedésbe akarja hajszolni őt, mert azt akarja, hogy mi sose találkozzunk. Pedig ha beletörődne, és hinné, hogy Isten mindent jó célból csinál, akkor mi örökre egyesülnénk atyámmal és a testvéremmel. Jézus megteheti ezt.” És én eljöttem… Vele… Nem akarod látni?…


 
Míg Mária beszélt, karjai között tartotta a szerencsétlent, csókolgatta ősz haját, oly kedvesen, amire egyedül csak ő képes.
– Ó, ha igaz lenne! De akkor már korábban miért nem ment el hozzád Dániel, szólni, hogy gyere hamarabb?… De ki mondta nekem, hogy már régen meghaltál? Nem emlékszem rá… nem emlékszem… Talán ezért vártam oly sokáig arra, hogy a Messiáshoz menjek. De azt mondták, hogy  meghalt, ahogy te is, és mindenki Betlehemben…
– Ne törd a fejedet azon, ki mondta! Jöjj, nézd, itt van a Fiam! Jöjj hozzá! Okozz örömet gyermekednek és nekem! Tudod, hogy szenvedünk, mert látnunk kell így szenvedni? – és Jézus felé vezeti. Jézus eddig egy sötét sarokban várt, és csak most jön előre a lámpa fénye alá, amelyet a szolgálóleány tett fel egy magas szekrényre.
 
A szegény anya felemeli a fejét… és Jézus feléje nyújtja kezét, szeretetteljes hívásként. A szerencsétlen küszködik egy kissé magával, ő is a kezét nyújtja, de végül megnyugszik Jézus mellkasán, sóhajtozva:
– Mondd nekem, mondd nekem, hogy nem vagyok hibás Lévi halálában! Mondd nekem, hogy nem vesztek el örökre! Mondd nekem, hogy hamarosan velük leszek!…
– Igen, igen. Figyelj rám! Ők most ujjonganak örömükben azért, mert te az én karomban vagy. Hamarosan elmegyek hozzájuk, és akkor mit mondjak nekik? Azt, hogy te nem nyugszol bele az Úr akaratába? Ezt kell majd mondanom? Izrael asszonyai, Dávid asszonyai, akik oly erősek, oly bölcsek voltak, méltatlan utódjukat lássák benned? Nem. Te szenvedsz, de azért, mert egyedül szenvedsz. Csak szenvedésed van veled, és te vele. Nem tudod elviselni magadat. Nincsenek már előtted azok a reményteljes szavak, amelyek a halottakra vonatkoznak? ,,Kinyitom sírjaitokat, és kihozlak benneteket sírjaitokból, és elvezetlek benneteket Izrael földjére. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor kinyitom sírjaitokat, és kihozlak benneteket onnan. Belétek oltom lelketeket, és életre keltek.” (Ez 37,12-14) Izrael földje azok számára, akik igazak módjára az Úrban aludtak el, Isten Országa. Én nyitom meg azt, és azoknak adom, akik várnak rá.
– Dánielemnek is? Lévimnek is? Annyira irtózott a haláltól! Nem tudta elgondolni, hogy távol legyen a mamájától. Ezért meg akartam halni, hogy mellette lehessek a sírban…
– De ők nincsenek ott, élő részükkel. Ott csak a megholt dolgok vannak, melyek nem képesek hallani téged. Valójában a várakozás helyén vannak…
– Igazán van ilyen hely? Ne ütközzél meg rajtam! Az én emlékezetem eltűnt a sok sírás miatt. Fejem fiaim halálhörgésének hangjaival van tele. Ilyen hörgéssel! Milyen hörgéssel!… Megbomlott az elmém! Nincs benne semmi, csak ez a hörgés…  

– Én viszont belehelyeztem az élet szavait. Elvetem benne az Életet, mert én vagyok az Élet ott, ahol a halál zakatol. Emlékezzél vissza a nagy Makkabeus Júdásra, aki áldozatot akart bemutatni a halottakért, helyesen gondolva, hogy fel fognak támadni, és megfelelő áldozatokkal meg kell gyorsítani számukra a béke elérését. Ha Makkabeus Júdás nem lett volna biztos a feltámadásban, imádkozott volna talán a halottakért? Ő azonban, amint meg van írva, arra gondolt, hogy nagy jutalomban részesülnek azok, akik jámborul haltak meg, mint ahogy a te fiaid tették… Látod, hogy igazat adsz nekem? Akkor hát ne csüggedj el, hanem szentül imádkozzál halottaidért, hogy megsemmisüljenek bűneik, mielőtt elmegyek hozzájuk. Akkor egy pillanatnyi várakozás nélkül az égbe jöhetnek velem. Mert én vagyok az Út, az Igazság és az Élet, és vezetek, és az Igazat mondom, és Életet adok annak, aki hisz az én Igazságomban és követ engem. Mondd nekem, fiaid hittek a Messiás eljövetelében?
– Biztosan, Uram. Tőlem tanulták, hogy higgyenek benne.
– És Lévi hitte, hogy meggyógyulhat az én akaratom által?
– Igen, Uram. Bíztunk tebenned, de… nem segített… és meghalt, lehangoltan, pedig annyira hitt… – Az asszony ismét sírni kezd, nyugodtabban, de még lehangoltabban, jóllehet nem oly erőteljesen, mint az előbb.
– Ne mondd, hogy nem segített. Aki hisz bennem, mégha meghal is, örökké élni fog… Leszáll az est, asszony. Én csatlakozom apostolaimhoz. De itthagyom nálad Anyámat…
– Ó, maradj itt te is… Attól félek, ha te elmész, ismét hatalmába kerít a gyötrelem… Éppenhogy elkezdett lecsillapodni a vihar a te szavaid hallatára…
– Ne félj! Mária veled van. Holnap ismét eljövök. Beszélnem kell a pásztorokkal. Mondhatom nekik, hogy a házad közelébe jöhetnek?
– Igen. Ide jöttek a múlt évben is, a fiamért… A ház mögött van egy kert, és a végén egy nagy udvar. Oda mehetnek, amint régen tették, hogy együtt tartsák a nyájat…
– Rendben van. Eljövök. Légy jó! Emlékezz vissza arra, hogy rád bízták Máriát a Templomban. Most pedig téged bízlak őrá ezen az éjjelen.
– Légy nyugodt. Gondoskodom róla… Gondolnom kell a vacsorájára, nyugvóhelyére… Mily régóta nem gondoltam ezekre a dolgokra! Mária, akarsz az én szobámban aludni, mint Lévi tette betegsége alatt? Én fiam ágyában, te az enyémben. És úgy fog tűnni nekem, hogy ismét hallom könnyed lélegzését… Mindig a kezemet fogta…
– Igen, Elíza. És elbeszélgethetünk sok mindenről.
– Fáradt vagy. Aludnod kell!
– Neked is…
– Ó, én nem alszom hónapok óta… Sírok… sírok… Képtelen vagyok másra…
– Ma este együtt imádkozunk, utána lefekszünk és te aludni fogsz… Mi ketten is kéz a kézben fogunk aludni. Menj csak, Fiam, és imádkozz értünk!…
– Megáldalak titeket. Béke veletek és ezzel a házzal!
És Jézus elmegy a szolgálóleánnyal, aki elképedve ismételgeti:
– Milyen csoda, Uram! Milyen csoda! Oly sok hónap után beszélt, gondolkodott… Nagy dolog!… Azt mondták, őrültként fog meghalni… És ez fájt nekem, mert jó asszony.
– Igen, jó, és azért Isten segíti őt, és Isten veled is, asszony! Béke veled!
Jézus elmegy a sötétedő úton.

                                                                ***

Elíza megváltozásának híre gyorsan elterjed a városban. Az emberek látni szeretnék. Jézus azonban visszatartja őket azzal, hogy ez ártana további gyógyulásának. Majd nemsokára megláthatják. A pásztorokat is figyelmezteti, hogy csendben foglalják el a rendelkezésükre bocsátott hátsó udvart.
 
A szolgálóleány ismételt hajlongások közepette bocsátja be másnap Jézust.
– Hol van az úrnőd?
– Anyáddal…, és képzeld el, lement a kertbe! Nagy dolog! Nagy dolog! És tegnap este lejött az ebédlőbe… Sírt, de meg van változva. Szerettem volna, ha táplálékot is vesz magához a szokásos tejen kívül, de nem volt vele sikerem!
– Majd eljön annak is az ideje. Ne erőltesd! Légy türelmes úrnőd iránti szereteteddel.
– Igen, Üdvözítő. Mindent úgy teszek, amint mondod.
 
Elkíséri Jézust a nagy kertbe, mely tele van gyümölcsfákkal és virágokkal. De ha a fák gondoskodtak is magukról, kihajtottak is leveleik, virágoztak, és növekszenek rajtuk gyümölcsök, a szegény virágok, melyeket már több mint egy éve nem gondoztak, elbokrosodtak és az erősebb virágok elfojtották a gyengébbeket. A virágágyak, ösvények mind el vannak gazosodva. Csak a kert végében van egy kis rend, ahol a szolgálóleány zöldségeket ültetett a saját használatára.
 
Mária Elízával egy meglehetősen összekuszált növésű lugas alatt van. Jézus megáll, nézi fiatal Anyját, aki finom művészettel irányítja Elíza gondolatait, amik már ugyancsak különböznek a tegnapi lehangolt gondolatoktól.
 
A szolgálóleány odamegy úrnőjéhez, és azt mondja neki:
– Megjött az Üdvözítő.
Az asszonyok megfordulnak és feléje mennek, egyikük kedves mosolyával, a másik fáradt és réveteg tekintetével.
– Béke veletek! Szép ez a kert…
– Szép volt… – mondja Elíza.
– A föld termékeny. Nézd, milyen sok szép gyümölcs érik! És mennyi virág van ezen a rózsabokron! És azok? Liliomok?
– Igen, egy víztartály körül, ahol sokat játszottak gyermekeim. De akkor még rendezett volt… Mi minden tönkrement itt… Már nem a gyermekeim kertje.
– Néhány nap alatt olyan lesz, mint volt. Én majd segítek neked. Igaz, Jézus? Itthagysz engem néhány napig Elízával? Oly sok tennivalónk van…
– Mindazt, amit te akarsz, én is akarom.
– Köszönöm – mondja halkan Elíza, Jézusra tekintve.

Jézus megsimogatja az ősz fejet, majd elbúcsúzik, hogy a pásztorokhoz menjen. Az asszonyok a kertben maradnak, de valamivel később, amikor Elíza meghallja a pásztorokat üdvözlő Jézus hangját, mintha ellenállhatatlan erő vonzaná, lassan odamegy a nagyon magas sövényhez, aminek túlfelén van az udvar. Jézus a három pásztorhoz beszél. Közel áll a sövényhez, előtte az apostolok és Betszúr néhány lakosa, akik követték őket. A két Mária, a gyermekkel együtt egy sarokban ülnek.
 
Jézus azt mondja:
– Szerződésbe foglalt, vagy bármely időben szabaddá tehetitek magatokat munkátoktól?
– Igen, szabad szolgák vagyunk. De nem lenne szép azonnal otthagyni a nyájat, oda kell figyelni rá, és nincs más pásztor a vidéken.
– Nem szép. De nem kell azonnal elhagynotok. Idejében szólok majd nektek, hogy még gondoskodhassatok a nyájról. Azt akarom, hogy szabadok legyetek, és így csatlakozhassatok tanítványaimhoz és segíthessetek engem…
– Mester! – A három férfi elragadtatásba esik az örömtől. – De méltók és képesek vagyunk erre? – kérdik utána.
– Nem kételkedem benne. Akkor megegyeztünk. Amint megtehetitek, csatlakozzatok Izsákhoz!
– Igen, Mester.
– Menjetek most vissza a többiek közé! Szólok néhány szót az emberekhez.
 
Miután a pásztorok odébb mennek, a tömeg felé fordul.
– Béke veletek! Tegnap meghallgattam két nagyon boldogtalan embert. Az egyik életének hajnalán van, a másik estelén. Két lélek, akik sírtak lehangoltságukban. Szívemben együtt sírtam velük, látva, mennyi fájdalom van a földön, amit csak Isten szüntethet meg. Isten! Isten helyes ismerete, az ő nagy, végtelen jóságában, állandó jelenlétében, ígéreteiben. Láttam, miként gyötörheti az egyik ember a másikat, és miként sodorhatja bele a halál a lehangoltságba, amelynek fájdalmát a sátán igyekszik növelni, hogy tönkretegye. Akkor azt mondtam magamban: ,,Isten gyermekeinek nem szabad szenvedniük ezektől a gyötrelmektől. Ismertessük meg Istent azzal, aki nem ismeri, újítsuk fel ismeretét abban, aki elfelejtette a fájdalom viharában.” De azt is látom, hogy egyedül nem vagyok elég arra, hogy megelégítsem testvéreim végtelen szükségleteit. És elhatároztam, hogy meghívok sokakat, mind nagyobb számban, hogy akik rászorulnak Isten ismeretének vigaszára, részesülhessenek benne.
 
Ez a tizenkettő az első csoport. Mintegy másaimként hozzám vezetik azokat, akik meggörnyednek a fájdalom túl nagy súlya alatt, és vigaszban részesülnek. Bizony mondom nektek: Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, osszátok meg velem fájdalmatokat, és békét adok nektek. Jöjjetek apostolaimon keresztül, tanítványaimon és nőtanítványaimon keresztül, akiknek száma mindennap új önkéntesekkel gyarapodik. Vigaszt találtok fájdalmaitokban, társakat egyedüllétetekben, testvéri szeretetet, amely elfeledteti veletek a világ gyűlöletét. Mindenekfelett megtaláljátok a legnagyobb vigasztalót, a legtökéletesebb társat, Isten szeretetét. Többé semmiben sem fogtok kételkedni. Többé nem mondjátok: ,,Számomra mindennek vége!”, hanem azt mondjátok: ,,Számomra minden megkezdődött a természetfeletti világban, amelyben nincs távolság, nincs elszakadás egymástól”, amelyben az árva gyermekek ismét egyesülnek szüleikkel Ábrahám kebelében, és az atyák, az anyák, a jegyesek és az özvegyek újra megtalálják elveszett gyermekeiket és elveszett társukat.
 
Júdeának ezen a földjén, még közel Noémi Betleheméhez, emlékeztetlek titeket arra, hogy a szeretet enyhíti a fájdalmat és visszaadja az örömöt.
 
Nézzétek, ti, akik sírtok, Noémi lehangoltságát, miután háza férfi nélkül maradt. (Rut 1,7-16) Halljátok szavait, amint csüggedten búcsúzik Orpától és Ruttól: ,,Menjetek és mindegyiktek térjen vissza anyja házába! Legyen hozzátok jóságos az Úr, mint az elhunytakhoz és hozzám volt…” Halljátok kitartó sürgetését. Nem remélt többé semmit az élettől ő, aki egykor a szép Noémi volt, és aki most a tragikus Noémi, a fájdalomtól összetört, aki csak azért akart visszatérni, hogy meghaljon azon a helyen, ahol boldog volt ifjúkorában, férje szeretetét és gyermekei csókját élvezve. Azt mondta:
,,Menjetek, menjetek! Hasztalan lenne velem jönnötök… Én már olyan vagyok, mint egy halott… Az én életem többé nem itt van, hanem ott, a másik életben, ahol ők vannak. Ne áldozzátok fel többé ifjúságtokat olyasvalaki mellett, aki meghal! Számomra minden közömbös. Isten mindent elvett tőlem… Nyomorult vagyok, és titeket is azzá tennélek… és ez szívemre nehezedne. És az Úr számon kérné tőlem, hogy magam mellett tartalak titeket, akik éltek, mellettem, a holt mellett, ez önzés lenne. Menjetek vissza anyátokhoz!”
 
Rut mégis vele maradt, hogy támasza legyen a bánkódó öregnek. Rut felfogta, hogy vannak saját fájdalmánál nagyobb fájdalmak is, és hogy az övé, a fiatal özvegyé kisebb, mint az árva gyermek fájdalma, aki rákényszerült, hogy koldulásból éljen anélkül, hogy valaki is megsimogatná, jó tanácsot adna neki. És még sokkal nagyobb azé az anyáé, aki elvesztette fiait. Vagy annak a fájdalma, aki különböző okok folytán odáig jut, hogy meggyűlöli az egész emberi nemet, és minden emberben ellenségét látja, akitől meg kell védenie magát. És vannak még ennél is nagyobb fájdalmak, amelyek nemcsak a testet, vért és értelmet gyötrik, hanem a lelket az öngyilkosság küszöbéig hajszolják. Hány anya él gyermekei nélkül és gyermek anyja nélkül a világon! Hány özvegynek nincs gyermeke, és él egyedül öregkorában! Hány van megfosztva szeretteitől, és szerencsétlen, mert kielégítetlen a szeretet utáni vágya, és küszködik a gyűlölettel, adva, adva, adva a szeretetet a boldogtalan emberiségnek, amely mindinkább szenved, mert mindinkább gyűlöl!
 
A fájdalom kereszt, de szárny is. A gyász megfoszt, de azért, hogy ismét felruházzon. Emelkedjetek fel ti, akik sírtok! Nyissátok ki szemeteket, jöjjetek ki szobáitokból, a sötétből, az önzésből! Nézzétek!… A világ kopár síkság, ahol sírnak és meghalnak. És a világ segítségért kiált az árvák, a betegek, a magányosak, a kételkedők szája által, azok szája által, akiket árulás vagy kegyetlenkedés a harag rabjaivá tett. Menjetek azokhoz, akik segítségért kiáltanak. Feledkezzetek meg magatokról azokért, akikről elfeledkeztek! Gyógyítsatok a megtört szíveket! Reméljetek a csüggedők helyett! A világ nyitva a jóakaratúak előtt, akik a felebarátban szolgálni akarják Istent, és el akarják nyerni az eget: az Istennel való egyesülést és az
újra egyesülést azokkal, akik sírnak. Itt a csatatér, ott a győzelem. Jöjjetek! Kövessétek Rutot mindazok mellett, akik szenvednek. Mondjátok ti is: ,,Veletek leszek mindhalálig”. És ha nektek is azt válaszolják ezek a szerencsétlenek, akik gyógyíthatatlanoknak tartják magukat: ,,Ne hívjatok többé Noéminek, hanem hívjatok Máriának, mert Isten eltöltött engem keserűséggel”, tartsatok ki. Igazán mondom nektek, hogy egy napon kitartástok elnyeri jutalmát, mert ezek a szerencsétlenek felkiáltanak: ,,Legyen áldott az Úr, aki elvette keserűségemet, lehangoltságomat, egyedüllétemet egy teremtménye által, aki értett ahhoz, hogy jól gyümölcsöztesse saját fájdalmát. Isten áldja meg őt örökké, mert megmentett engem.”


 
Fontoljátok meg, hogy Rut jócselekedete Noémivel adta a világnak a Messiást, mert Dávid Izai fia volt, Izai pedig Obedé, amint Obed Boázé, Boáz Salamoné, Salamon Nachsoné, Nachson Aminadabé, Aminadab Aramé, Aram Hezromé, Hezrom Perecé, aki Betlehem mezőit birtokba vette, előkészítve az Úr őseit. Minden jócselekedetből valami nagy dolog származik. Nagyobb, mint gondolnátok. Ha valaki erőt vesz önzésén, a szeretetnek oly nagy hullámát keltheti, amely képes felszökni, s hullámainak taraján magával vinni azt, aki keltette, egészen addig, amíg elviszi az oltár lábáig, Isten szívéig.
 
Isten adja nektek békéjét!"
 
Beszéde után Jézus nem ment vissza a kertbe a sövényen levő nyitott ajtón keresztül, hanem őrködik, hogy senki se mehessen a sövény közelébe, amelynek másik oldalán valaki hosszasan sír. Csak amikor mindazok, akik Betszúrból jöttek, már elmentek, távozik el ő is övéihez, anélkül, hogy megzavarná ezt az üdvösségre vezető sírást.
 
> Júdás anyjánál

* * *

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Etikus Adománygyűjtő Szervezet Logó
Evangelizálunk az online térben (Metropolita), evangelizálunk az utcán (Győztes Bárány Közösség), és mélyszegénységben élő családok között, akiket élelmiszerrel, tüzelővel és taníttatással segítünk (Nyitott Ajtók Misszió), valamint egyengetjük állami gondozott gyerekek sorsát (Legyél Nevelőszülő!).
Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

Válaszolj

Az e-mail címed nem publikáljuk.