Register
A password will be e-mailed to you.

Valtorta Mária látomása: Mária élete – Tartalomjegyzék

<< Előző rész: Betániában, avagy egy boldogtalan apa vallomása

Hajnalban, az első napsugár jelentkezésekor elhagyja Jézus Betániát. Anyjával, a két másik Máriával: Alfeus feleségével és Szalóméval, az apostolokkal és Marciammal Betlehem felé mennek. Simon, Jónás fia az apostolok csoportjától Jézushoz megy, hogy megkérdezze:
– Ezen az úton mész Betlehembe? János azt mondja, hogy egy másik alkalommal más úton mentetek.
– Igaz – mondja Jézus – de azért, mert Jeruzsálemből jöttünk. Innen ez a rövidebb. Ráchel sírjánál, amit az asszonyok látni akarnak, elválunk, amint már előzőleg elhatároztátok. Utána Betszúrban találkozunk, ahol Anyám egy kis időt akar tölteni.
– Igen, azt mondtuk… de oly szép lenne, ha mindnyájan… főleg az Anya… mert, végül is ő Betlehemnek és a Barlangnak a Királynője, és ő mindent jól tud… Hallottam tőle… más lenne, íme.

Jézus mosolyogva nézi Simont, aki kedvesen kifejezi saját kívánságát.
– Milyen barlangnak, atyám? – kérdi Marciam.
– Annak, amelyben Jézus született.
– Ó, de szép lenne! Én is oda megyek!
– Valóban szép lenne! – mondja a két másik Mária.
– Nagyon szép! Visszamennénk abba az időbe, amikor a világ nem ismert téged, az igaz, de még nem is gyűlölt… Ismét megtalálnánk az egyszerű emberek szeretetét, akik csak hinni és szeretni tudtak, alázatosan és hittel… Letennénk a keserűségnek ezt a terhét, amely szívemre nehezedik azóta, amióta annyira gyűlölnek téged. Beletennénk a te jászolodba… Ott kellett maradnia még a te tekinteted kedvességének, a te lélegzetednek, a te bizonytalan mosolyodnak, ott… és kedves lenne ez szívemnek, amely annyira elkeserített! – mondja Mária csendesen, vágyakozva és szomorúan.
– Akkor oda megyünk Mama. Te vezess minket! Ma te vagy a Mesternő, és én a Gyermek, aki tanul.
– Ó, Fiam! Nem! Mindig te vagy a Mester…
– Nem, Mama. Simon, Jónás fia jól mondta. Betlehem földjén te vagy a Királynő. Ez a te első kastélyod. Mária, Dávid törzséből, vezesd ezt a kis népet a te lakásodba.
 
Amikor elérkeznek Ráchel sírjához, mindnyájan odamennek, hogy tiszteletteljesen imádkozzanak.
– Itt álltunk meg Józseffel… Minden ugyanolyan, mint akkor. Csak az évszak különbözik. Akkor Casleu (ami kb. a mi decemberünknek felel meg) egyik hideg napja volt. Esett az eső, és az utak sárosak voltak. Utána hideg szél jött, és dér szállt le az éjszaka. Az utak megkeményedtek, de tele voltak barázdákkal a kocsiktól és a tömegtől. Olyanok voltak, mint egy bárkákkal teli tenger, és szamaramat ez nagyon kifárasztotta…
– És téged nem, Anyám?
– Ó, én téged hordoztalak! – és olyan boldogan néz rá, hogy az mindenkit megindított. Utána folytatta: – Jött az este, és József nagyon aggódott… A csípős szél mind erősebbé vált… Az emberek egymást lökdösve siettek Betlehem felé, , és sokan bosszankodtak azért, hogy az én kis szamaram oly lassan ment, keresve a helyet, ahová patáit tehetné… Úgy tűnt, mintha tudná, hogy te ott vagy… és utolsó álmodat alszod ölem bölcsőjében. Hideg volt… De én lángoltam. Éreztem, hogy jössz… Jössz? Azt mondhatnád: ,,Ott voltam, Mama, kilenc hónapja”. Igen. De most olyan volt, mintha az égből jöttél volna. Az ég leszállt, leszállt rám, és én láttam ragyogását… Láttam lángolni az Istenséget amint örült a te közeli születésednek. És ezek a lángok átjártak engem, lángra gyújtottak, elkülönítettek… mindentől… Hideg… szél… tömeg… semmi! Istent láttam… Időnként erőltetve sikerült visszahozni lelkemet a földre, és rámosolyogtam Józsefre, aki félt a hideg és a fáradság miatt, és vezette a szamarat, hogy meg ne botoljék. Beburkolt engem, attól tartva, hogy megfagyok… De semmi bajom sem történhetett. Nem éreztem a rázkódtatásokat sem. Nekem úgy tűnt, mintha a csillagok útján jártam volna, ragyogó felhők között, angyaloktól körülvéve… És mosolyogtam… Elsősorban rád… Téged néztelek a testen keresztül, amint összeszorított öklöcskékkel aludtál élő rózsákból készült ágyacskádban, én liliombimbóm… Utána rámosolyogtam annyira lesújtott jegyesemre, hogy felbátorítsam… Utána az emberekre, akik nem tudták, hogy már az Üdvözítő hajnalát lehelik be…
 
Megálltunk Ráchel sírjának közelében, hogy egy pillanatra megpihentessük a kis szamarat, és együnk egy kis kenyeret és olajbogyót, a mi szegényes táplálékunkat. De én nem voltam éhes. Nem lettem éhes… Örömöm táplált engem… Tovább mentünk… Jöjjetek! Megmutatom nektek, hol találkoztunk a pásztorokkal… Attól ne tartsatok, hogy tévedek. Én újra átélem azt az órát, és megtalálok minden helyet, mert mindent nagy, angyali fényben látok. Talán ismét itt van az angyalok serege, láthatatlanul a test számára, de látható a léleknek, és mindent megmutatnak. Ők nem tévedhetnek, és vezetnek engem… örömömre és a ti örömötökre. Íme: arról a mezőről jött Illés a juhaival, és József kérte őt, adjon nekem tejet. És itt, ezen a réten álltunk meg, míg megfejte a meleg tejet, amely felüdített, és itt adott útbaigazítást Józsefnek.


 
Jöjjetek, Jöjjetek… Íme, íme az utolsó kis völgy ösvénye Betlehem előtt. Ezen mentünk, mert a főút, a város közelében nyüzsgött az emberektől és hátasállatoktól. Íme Betlehem. Ó, kedves! Atyáim kedves földje, amely Fiamnak első csókját adtad nekem! Te nyílt, jó és illatozó vagy, mint a kenyér, amelyről elneveztek, hogy az Igazi kenyeret add az éhségtől haldokló világnak! Átöleltél engem, te, amelyben ott maradt Ráchel anyai szeretete. Átöleltél, mint egy anya, te, a dávidi Betlehem szent földje, az Üdvözítő első ideje, a Jákobtól született hajnalcsillagé, hogy jelezze az ég forgását az egész emberiség számára! Nézzétek, milyen szép ezen a tavaszon! De akkor is szép volt, jóllehet a földek és a szőlők csupaszok voltak! Egy gyenge dér fátyla ragyogóvá tette a csupasz ágakat, és azok gyémántként csillogtak, mintha egy megtapinthatatlan paradicsomi fátyol borítaná őket. Minden ház kéménye füstölt, amint éppen a vacsorát készítették, és a füst finoman szállt felfelé egészen eddig a peremig, és fátyolba borította a várost is. Minden tiszta, csendes volt, várakozva… rád, rád, Fiam! A föld érezte, hogy jössz… És megérezhettek téged a betlehemiek is, mert nem rosszak még akkor sem, ha ti nem hiszitek el ezt. Nem tudtak szállást adni nekünk. Betlehem jó és becsületes házaiba
mint mindig, most is a szemtelenek, süketek és kevélyek tolakodtak be, akik ma is azok, ezek nem érezhettek meg téged… Mennyi farizeus, szadduceus, heródiánus, írástudó és esszén van mindig! Ó, az ő mostani megátalkodottságuk abból ered, hogy akkor keményszívűek voltak. Bezárták szívüket azon az estén szegény nővérkéjük szeretete elől… és a sötétben maradtak, és maradnak. Attól kezdve visszautasították Istent, visszautasították felebarátjuk szeretetét.
 
Jöjjetek! Menjünk a barlanghoz! Felesleges bemenni a városba. Gyermekem legnagyobb barátai többé nincsenek ott. Elég a barátságos természet, szikláival, patakjával, tűzifájával. A természet megérezte Urának érkezését… Íme, jöjjetek csak biztonságosan. Itt bekanyarodunk… Íme, ott van Dávid Tornyának romja. Ó, számomra kedvesebb egy királyi palotánál! Áldott romok! Áldott patak! Áldott fa, amely mintegy csoda folytán a szél által megfosztottad magadat sok ágadtól, hogy mi találjunk száraz fát és tüzet tudjunk rakni!

Mária gyorsan haladt lefelé a barlang irányában, átment a kis patakon egy asztallapon, amelyből hidat csináltak rajta, odasiet a tisztáshoz, a romok előtt, és térdre esik a barlang küszöbénél. Lehajol, és megcsókolja a földet. Mindnyájan követik. Meg vannak hatva… A gyermek, aki egy pillanatra sem hagyja el őt, úgy néz ki, mint aki csodálatos történetet hallgat. Fekete szeme issza a szavakat és nem veszít el egyetlen mozdulatot sem.   Mária feláll, és belép, kijelentve:
– Minden, minden olyan, mint akkor!… De akkor éjjel volt… József lámpát gyújtott, hogy beléphessek. Akkor, csak akkor éreztem a fáradságot és a hideget, amint leszálltam a szamárról… Egy ökör üdvözölt minket. Odamentem hozzá, hogy egy kis meleget érezzek, nekitámaszkodva a szénának… József ide, ahol most állok, ágyat készített számomra a szénából, amelyet megszárított számomra és számodra Fiam, a tűz lángjánál, amelyet abban a sarokban gyújtott… Mert jó ember volt, mint atya, szeretve angyali jegyesét… És kezemnél fogott engem, mint két testvér, akik eltévedtek a sötét éjszakában. Megettük kenyerünket és sajtunkat, és utána ő odament, hogy táplálja a tüzet. Levette köpenyét, hogy azzal takarja el a barlang bejáratát… Valójában függönyt húzott Isten dicsősége elé, amely leszállt az égből, eléd, Jézusom… És én lefeküdtem a szénára, a két állat melegénél, beburkolózva köpenyembe és a gyapjútakaróba… Kedves jegyesem!… József olyan volt számomra, mint egy anya, egy angyal… ő volt az én erősségem… akkor és mindig… Ott is, amikor egyedül voltam első anyaságom titka előtt, abban az aggodalmas órában, amely mindig tele van egy asszony számára ismeretlen dolgokkal. Az én egyetlen anyaságom teljes titkához tartozott az is, hogy meglátom Isten Fiát, amint
elhagyja a halandó testet…
 
És utána a csend és az álom, leszállt József, az Igaz szemére, hogy ne lássa azt, ami számomra Isten mindennapos csókja volt… És számomra, miután a test szükségleteinek eleget tettem, íme az égi tengerből jöttek az elragadtatás felmérhetetlen hullámai. Ezek ismét felemeltek engem mind magasabbra a ragyogó magasságokba, vittek fel, fel, magukkal, a fény óceánjában, az öröm, a béke, a szeretet óceánjában, míg végül elvegyültem Isten tengerében, Isten ölén…
 
Akkor a földről egy hang hallatszott:
– Alszol, Mária? – Ó, mily távolról jött!… A föld egy visszhangja, emléke! Oly gyenge, hogy a lélek nem rázkódik meg tőle. Nem tudom mit válaszoltam rá, miközben még magasabbra emelkedtem, emelkedtem ebben a tűztengerben, ebben a végtelen boldogságban, Istennek ebben az előzetes megismerésében… míg Ő, Ő… ó, de te születtél nekem, vagy én születtem meg azon az éjjelen a Háromság ragyogásából? Én vagyok aki téged adtalak, vagy te leheltél rám, hogy ajándékba adj engem? Nem tudom…
 
És utána leszálltál az angyalok kórusaiból, a csillagok közül, a légben, kedvesen, lassan, boldogan, nyugodtan, mint egy virág, amelyet egy sas a magasba vitt, és utána elengedett, s az szállt lassan, a levegő szárnyán, még szebbé válva egy esőcsepptől, egy szivárványtól, és leereszkedett az anyaföldre… Az én Diadémom: Te, az én szívemre…
 
Ott ültem, miután térdenállva imádtalak téged, szerettelek téged. Végre szerethettelek a test akadálya nélkül, és odavihettelek szeretettel ahhoz, aki mint én, méltó volt arra, hogy az elsők között szerethessen téged. És itt, e között a két egyszerű oszlop között felajánlottalak téged az Atyának. És itt nyugodtál meg először József szívén… Utána bepólyáztalak, és együtt letettünk ide… Ringattalak addig, amíg József megszárította a szénát a tűznél, és melegen tartotta, majd mellére szorította, és utána ide tette. Utána imádtunk téged így, így feléd hajolva, mint most teszem, hogy igyuk lélegzetedet, és lássuk, hogy a szeretet mennyire meg tud semmisülni, hogy boldog könnyeket ontsunk, mint ahogy biztosan sírnak az égben az Isten látásának kimeríthetetlen örömében.

Mária fel s alá járt emlékei felidézése közben, rámutatva a helyekre, a szeretettől áthatva, ragyogó könnycseppel kék szemében, és örömteljes mosollyal ajkán, valóban ráhajolt Jézusára, aki egy nagy sziklán ült, miközben Édesanyja felidézte emlékeit, megcsókolva haját, könnyezve, imádva, mint akkor…
 
– És utána a pásztorok… bejöttek ide, hogy imádják jóságos lelkükkel és a föld nagy sóhajtásával, amely velük együtt belépett, az emberség, a nyáj, a széna illatával… és kívül és mindenütt az angyalok, akik szeretettel imádtak téged ember által el nem ismételhető énekeikkel és az ég szeretetével, az ég illatával, amely belépett velük együtt, amit ők hoztak ragyogásukkal… A te születésed, áldott!


 
Mária ekkor letérdelt Fia mellé és sírt a megindulástól, fejét a térdére hajtva. Egy darabig senki sem mert megszólalni. A jelenlevők többé-kevésbé
megindulva körülnéztek, mintha pókhálók és a durva kövek között remélnék megtalálni a leírt jelenetet… Mária folytatja:
– Íme, elmondtam nektek az én Fiam végtelenül egyszerű és végtelenül nagyszerű születését. Asszonyi szívemmel írtam le, nem mesteri bölcsességgel. Nincs más, mert ez volt a föld legnagyszerűbb dolga, amely a legközönségesebb külsőségek alá rejtőzött.
– De másnap? És utána? – kérdezik többen, közöttük a két Mária.
– Másnap? Ó, nagyon egyszerű! Anya lettem, aki tejet ad gyermekének, és aki megmossa és bepólyázza őt, mint ahogy minden anya teszi. Megmelegítettem a patakból merített vizet a kint gyújtott tűzön, hogy a füsttől ne sírjanak ezek az égszínkék szemecskék, és utána egy jobb állapotban lévő sarokban, egy öreg dézsában megfürdettem Gyermekemet, majd friss pólyába tettem. És a pataknál kimostam a pelenkákat, és
kiterítettem a napra… Utána öröm örömöt ért, mellemre helyeztem Jézust, és szopott, mind élénkebb színűvé és boldogabbá válva… Az első napon, a melegebb órákban kiültem vele, hogy jól láthassam. Itt benn épp csak hogy beszűrődik a fény, nem jön be, és a lámpa és a tűz fénye
különös látványt adnak a dolgoknak. Kimentem, a napra… és néztem a Megtestesült Igét. Az Anya megismerte akkor Fiát, és Isten szolgálóleánya az Urát. Anya és Imádó voltam…
 
Majd Anna házában… napok a bölcsőd mellett, első lépéseid, első szavaid… De ez később volt, a maga idejében… És semmi, semmi sem ért fel születésed órájával… Csak akkor találom meg ismét ezt a teljességet, amikor majd visszatérek Istenhez…
– De hogyan indulhattál el az utolsó idődben? Mily oktalanság! Miért nem vártál? A rendelet gondoskodott egy meghosszabbított határidőről a
rendkívüli esetek számára, mint a szülés vagy betegségek. Alfeus azt mondta… – jegyzi meg Mária, Alfeus felesége.
– Várni? Ó, nem! Azon az estén, amikor József a hírt hozta, én és te, Fiam, repestünk az örömtől. Ez volt a hívás… mert itt, egyedül itt kellett megszületned, a próféták megjövendölték! Ez a váratlan határozat az irgalmas égből jött, és megsemmisítette Józsefben gyanakvásának még az emlékét is. Erre vártam miattad és miatta, a zsidó világ és a jövendő világ miatt, egészen a világ végéig. Megjövendölték. És amint megmondták, úgy történt. Várni!   Várhat-e a jegyes nászálmára? Miért vártunk volna?
– De… azért, mert mi minden történhetett volna… – teszi még hozzá Mária, Alfeus felesége.
– Semmitôl sem féltem. Istenben nyugodtam.
– De tudtad, hogy minden így fog menni?
– Senki se mondta nekem, és én egyáltalán nem is gondoltam rá, azért, hogy bátorítsam Józsefet és azt gondolja veletek együtt, hogy még nem jött el a szülés ideje. De én tudtam, ezt tudtam, hogy a Fény |nnepén fog megszületni a világ Világossága. (A Fény ünnepe Casleu hónap 25-én volt.)
– Legalább te, anyám, miért nem kísérted el Máriát? És atyánk miért nem gondolt erre? Vele kellett volna jönnötök! Nem jöttünk mindnyájan? – kérdezi szigorúan Júdás Tádé.
– Apád elhatározta, hogy a Fény ünnepe után jön, és megmondta ezt testvérének. De József nem akart várni.
– De legalább te… – vág vissza ismét Tádé.
– Ne korhold őt, Júdás! Közös elhatározással helyesnek találtuk, hogy fátyollal takarjuk ennek a születésnek a titkát.
– De József tudta, hogy ilyen jelekkel fog járni? Ha te nem tudtad, tudhatta ő?
– Nem tudott semmit azon kívül, hogy Neki meg kellett születnie.
– És akkor?
– Az isteni Bölcsesség irányított minket így, amint az megfelelő volt. Jézus születésének, az ő világban való jelenléténél nélkülöznie kellett mindent, ami felingerelhette volna a sátánt… És láthatjátok, hogy Betlehem jelenlegi gyűlölete a Messiás iránt egyik következménye Krisztus első megjelenésének. A sátáni gyűlölet felhasználta a kinyilatkoztatást a vérontásra, és azon keresztül a gyűlöletre. Mi okozza, Simon, Jónás fia, hogy nem beszélsz, és szinte még a lélegzeted is elállt?
– Megindultam… annyira, hogy úgy tűnik nekem, mintha más világban lennénk, egy szentebb helyen, ha lehetséges, mint a Templom elfüggönyözött helye… Annyira, hogy… hogy most, miután láttalak téged ezen a helyen és az akkori fényben, félek, hogy igen… tisztelettel bántam veled, de csak mint egy nagy úrnővel. Most… most nem merem többé azt mondani neked, mint előbb: ,,Mária”. Eddig számomra Mesterem Édesanyja voltál. Most, most láttalak téged ezeknek az égi hullámoknak a taréján, Királynőként látlak, és én, nyomorúságos, így teszek, rabszolgaként, aki vagyok – és a földre vetve magát, megcsókolja Mária lábát.
– Simon, kelj fel! – mondja neki Jézus. – Jöjj ide, egészen a közelembe! – Péter Jézus baljára megy, mert Mária van a jobbján. – Mi vagyunk mi most? – kérdi Jézus.
– Mi? Hát Jézus, Mária és Simon vagyunk.
– Rendben van. De hányan vagyunk?
– Hárman, Mester.
– Egy háromság tehát. Egy napon az égben, az Isteni Háromságban támadt fel a gondolat: ,,Most van itt az ideje annak, hogy az Ige a földre szálljon”, és a szeretet egy szívveréseként az Ige a földre jött. Megvált azért az Atyától és a Szentlélektől. Eljött, hogy a földön működjék. A Kettő, aki ott maradt az égben, szemlélte az Ige működését, minden eddiginél jobban egyesülve maradva, Gondolatot és Szeretetet árasztva, a földön működő Ige megsegítésére. Eljön majd a nap, amikor az égből jön a rendelet: ,,Ideje, hogy te visszatérj, mert minden beteljesedett”, és akkor az Ige visszatér az égbe, így… – Jézus egy lépéssel hátra lép, otthagyva Máriát és Pétert ahol voltak, – és a magas égből szemléli majd a két földön maradt működését. Ők, szent indítás által minden eddiginél jobban egyesülnek a hatalom és a szeretet kiáradása által, és az Ige kívánságának megvalósítására eszközül szolgálnak. Ez pedig a világ megváltása Egyházának állandó tanítása által. És az Atya, a Fiú és a Szentlélek láncot készítenek sugaraikból, amellyel mind jobban összekötik a két földön maradottat: Anyámat, a szeretetet, és téged, a hatalmat. Jól kell azért bánnod
Máriával, mint királynővel, igen, de nem rabszolgaként. Nem gondolod?
– Mindent úgy akarok, amint te kívánod. Meg vagyok semmisülve! Én, a hatalom? Ó, ha akkor a hatalomnak kell lennem, akkor őrá kell támaszkodnom, igen! Ó, Uramnak Anyja, ne hagyj el engem soha, soha, soha…
– Ne félj! Mindig kezednél fogva tartalak téged, amint Gyermekemmel tettem mindaddig, míg képes nem volt arra, hogy magától járjon.
– És utána?
– És utána támogatlak imámmal. Fel, Simon! Sose kételkedj Isten hatalmában! Én sem kételkedtem, sem József. Neked sem szabad kételkedned! Isten segít lépésről lépésre, ha alázatosak és hűségesek maradunk… Most jöjjetek ki a patak mellé, a jó fa árnyékába, amely, ha nyár lenne, almáit is adná nektek árnyékán kívül. Jöjjetek! Együnk, mielőtt továbbmennénk…
– Hová megyünk, Fiam?
– Jalába. Közel van. És holnap elmegyünk Betszúrba.
Leülnek az almafa árnyékába. Mária az erőteljes fatörzsnek támaszkodik. Bertalan le nem veszi a szemét róla. Oly fiatalnak látszik, és még mindig lelkesíti a felidézett emlék égi hatása. Elfogadja Fiától a táplálékot, amit megáldott, és szeretetteljes szemmel rámosolyog.
,,Az ő árnyékában pihenek, és az ő tápláléka édes ínyemnek” – idézi Bertalan.
Júdás Tádé válaszol neki:
– Igaz, eleped a szeretettől. De biztosan nem lehet elmondani rá, hogy az almafa alatt keltették fel. (Énekek Éneke 2,3-5; 8,5)
– És miért nem, testvérem? Mit ismerünk mi a Király titkaiból? –  vág vissza Jakab, Alfeus fia.
 
Jézus elmosolyodik:
– Az új Évát a Gondolat a paradicsomi almafa alatt foganta meg, hogy nevetése és sírása menekülésre késztesse a kígyót, és elvegye a megmérgezett gyümölcs mérgét. Ő a megváltás gyümölcsének fájává lett. Jöjjetek, barátaim, és egyetek. Mert az ő édességével táplálkozni annyi, mint Isten mézét enni.
– Mester! Teljesítsd régi vágyamat valamit illetőleg, amit tudni szeretnék. Az Énekek Éneke, amit idéztünk, előre látta őt? – kérdi csendesen Bertalan, miközben Mária a gyermekkel foglalkozik és az asszonyokkal beszélget.
– Kezdettől fogva róla beszél a Könyv, és róla fognak beszélni a jövendő könyvek egészen addig, amíg az emberi beszéd el nem némul Isten Városának örökös hozsannázásában. – És Jézus az asszonyokhoz fordul.
– Mennyire érezhető, hogy Dávidtól származik! Mily bölcsesség, mily költészet! – mondja a zelóta, társaihoz beszélve.
– Íme – szól közbe a kerióti, aki még az előző napok eseményeinek hatása alatt van, és keveset beszél, de ismét igyekszik visszanyerni régi fesztelenségét – íme, szeretném tudni, miért volt szükség a Megtestesülésre. Csak Isten tud úgy beszélni, hogy legyőzze a sátánt. Csak Istennek van hatalma a megváltásra. Ezt nem vonom kétségbe. De nekem úgy tűnik, hogy az Ige elkerülhette volna azt a megaláztatást, hogy úgy született, mint minden ember, alávetve a kisdedkor nyomorúságainak és a többinek. Nem jelenhetett volna meg emberi alakban, mint felnőtt, felnőttnek látszva? Ő, ha igazán akart volna egy anyát, kiválaszthatta volna Máriát, de fogadott anyaként, mint atyjával tette!
– Kérdezd meg Jézust! – mondja Tamás.
– Én nem. Nyugtalanná tettem őt, és még nem érzem, hogy megbocsátott. Kérdezzétek meg ti helyettem!
– De bocsáss meg! Mi elfogadunk mindent minden ilyen felvilágosítás nélkül. Nekünk kellene feltennünk kérdéseket? Ez nem igazságos! – vág
vissza Jakab, Zebedeus fia.
– Mi nem igazságos? – kérdezi Jézus.

Hallgatnak, végül a zelóta beszél mindnyájuk helyett, és megismétli a kerióti Júdás kérdését és a többiek válaszát.
– Nem haragszom. Ez első válaszom. Megteszem a megjegyzéseket, amelyeket meg kell tennem, szenvedek és megbocsátok. Ha valaki még fél,
az saját zavarának gyümölcse. Ami pedig az én valóságos megtestesülésemet illeti, azt mondom: ,,Helyes, hogy így történt.” A jövőben nagyon sokan tévedésbe esnek megtestesülésemet illetően. Éppen olyan téves módon mutatják be emberségemet, mint ahogy Júdás szerette volna, hogy felvegyem. Látszólag ember, testtel, de valójában megfoghatatlan, mint a fénysugár. Eszerint lenne is testem, meg nem is lenne. És Mária anyám is lenne, meg nem is. Valójában nekem van testem, és Mária valóban a Megtestesült Ige Anyja. Ha a születés órája csak elragadtatás volt számára, az azért volt, mert ő az új Éva, a bűn terhe nélkül, és a büntetés öröklése nélkül. De nem volt lealacsonyító számomra az, hogy benne nyugodtam. Talán lealacsonyító volt a manna számára, hogy a tabernákulumba zárták? Nem, sőt megtiszteltetés volt azon a helyen lennie. Mások azt mondják majd, hogy mivel nem volt valóságos testem, nem szenvedtem és nem haltam meg földi tartózkodásom alatt. Igen, nem képesek tagadni, hogy itt voltam, de tagadni fogják valóságos megtestesülésemet vagy valóságos istenségemet. Nem. Én valóban Egy vagyok mindörökké Atyámmal, és testemmel is egyesülve vagyok Istennel, mert valóban lehetséges, hogy a Szeretet elérje az elérhetetlent Tökéletességében, testet öltve azért, hogy üdvözítse a testet. Egész életem válaszol ezekre a tévedésekre. Véremet adtam születésemtől halálomig, és magamévá tettem mindent, ami közös az emberek számára, a bűnt kivéve. Igen, tőle születtem. És a ti javatokra. Ti nem tudjátok, mennyire mérsékli magát az Igazságosság attól kezdve, hogy az Asszony együttműködik vele. Megelégszel ezzel a válasszal, Júdás?
– Igen, Mester.
– Akkor te is legyél az én megelégedésemre.
A kerióti lehajtja fejét, megzavarodva, és talán valóban megérintette őt ez a nagy jóság. Hosszasan pihennek az almafa frissítő árnyékában. Egyesek alszanak, mások bóbiskolnak. Mária azonban feláll, és visszatér a barlangba, Jézus pedig követi őt…

>> Valtorta Mária látomása folytatódik

* * *

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Etikus Adománygyűjtő Szervezet Logó
Evangelizálunk az online térben (Metropolita), evangelizálunk az utcán (Győztes Bárány Közösség), és mélyszegénységben élő családok között, akiket élelmiszerrel, tüzelővel és taníttatással segítünk (Nyitott Ajtók Misszió), valamint egyengetjük állami gondozott gyerekek sorsát (Legyél Nevelőszülő!).
Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

Válaszolj

Az e-mail címed nem publikáljuk.