Az Egyház iránti szeretet

Tadeusz Dajczer: A hit fénye a harmadik évezred küszöbén – Tartalomjegyzék

<< Előző rész: A Lélek ajándékai az Apostoloknak

A bérmálás által szorosabban kapcsolódsz az Egyházhoz. Amikor felveszed ezt a szentséget, szoros lelki kötelék alakul ki közötted és a püspök között – aki számodra ezt a szentséget kiszolgáltatja, és aki a bérmálás szentségének kiszolgáltatójaként részesedik az Egyház természetfeletti anyaságában. A püspök a Szentlélek kegyelmének és ajándékainak rendkívüli csatornájává válva, a keresztényi élet teljességére ,,szül meg” téged. A liturgikus szövegek lelki jegyről beszélnek, amely a bérmáló lelkét megpecsételi, s kifejezi szoros és tökéletes kapcsolatát Krisztussal és az Egyházzal. A bérmálónak ez a szoros lelki kapcsolata a püspökkel az Egyház iránti szeretetre kötelezi őt. Úgy kell az Egyházat szeretned, mint Krisztus, aki ,,Önmagát adta érte” (Ef 5,25). Krisztus módjára szeretni annyit jelent, mint egészen életünk feláldozásáig szeretni.

Az Egyház a mi Édesanyánk. A szekularizáció általánossá válásának következtében hiányzik belőlünk az Egyházról alkotott természetfeletti látásmód. A Hiszekegyben megvalljuk: ,,Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban….”

Magatartásomra nézve ez a hitvallás azt jelenti, hogy bizalommal átadom magam az Egyháznak, úgy, mintha Krisztus személyének adnám át magamat. Az Egyházon át magára Krisztus személyére bízod magad. Az Egyházra hagyatkozva Krisztusra hagyatkozol, mert az Egyház Krisztus Misztikus Teste.

Henri Daniel-Rops Nocturnes c. könyvében ír egy a Kr. u. IV. sz.- ból származó, s ma a tuniszi Bardo múzeumban megtekinthető mozaikról, amelyet egy keresztény sem szemlélhet megilletődés nélkül. Az ügyetlenül megrajzolt, valamilyen antik kőből kirakott, graffitira emlékeztető kép egy bazilika előcsarnokát és oszlopsorát ábrázolja. Alatta rövid felirat, mely a szerény képet a szimbólum méltóságára emeli – két sokat kifejező szó: Ecclesia Mater – Anya Egyház (Anyaszentegyház).

A IV. sz. nagy harcok kora, a pogányság visszatérésének és Julianus aposztata üldözésének kora. Ebben az időben nem volt egyszerű és veszélytelen dolog állást foglalni Krisztus mellett. Az egész császárságban szüntelenül növekedett a nyugtalanság, a politikai anarchia és a vallási zűrzavar. Ebben az állandó fenyegetettség légkörében, egy olyan világban, ahol az amfiteátrumok homokján még nem száradt meg a vértanúk vére, rótta fel valaki, valószínűleg a megnyugtató ima légkörében, ezt a két vigasztaló szót – Egyház Anya.

Vajon sok képzelőerőre van szükség ahhoz – folytatja Daniel-Rops – hogy ezeket a szavakat mi is úgy érthessük, ahogy távoli testvérünk Krisztusban értette, ő, aki a kis kövekből kirakta azt a nedves cementbe? A világ körülötte bizonytalan volt, a történelmet pedig homály fedte. Létezett azonban egy hely, ahol még a veszélynek is értelme volt, s ahol minden fölött a végtelen remény uralkodott. Egy hely, ahol az emberi testvériség legyőzte az osztályok és fajok szerinti különbségtételt, ahol a szeretet erősebb volt, mint a halál. Ez a kiváltságos hely, melynek a bazilika oszlopai és falai csak látható jelét képezik, amelyről az apostol azt mondta, hogy mindörökre az Élő Isten háza lesz, ez a hely az Egyház, a mi Anyánk – az Ecclesia Mater. Sok évszázad és különböző korok múltak el azóta, de az Egyház ma is ugyanaz maradt számunkra, ami az egykori hősi idők hívői számára volt – ma is Anyánk maradt.

Az a szó, amellyel a keresztény jelöli önmagát: az Egyház fia – egészen másfajta összetartozást jelent, mint azok, amelyek valamely emberi párthoz, szervezethez való tartozásunkat, vagy a különböző filozófiai rendszerekkel való egyetértésünket fejezik ki. Sőt az a név is, mellyel az Egyházat megszemélyesítő pápát – Atyát (,,papa” = atya) illetjük, vajon nem ugyanannak a közeli viszonynak és teljes bizalomnak a visszhangja, melyet ez a több mint 16 évszázaddal ezelőtt készült felirat – Mater Ecclesia – is tükröz. Az Egyház szerepe mindig a veszély és nyugtalanság óráiban válik láthatóbbá. Mondták már azt is róla, hogy haldoklik, hogy a múlt régi kacatjaival együtt lomtárba került, ám továbbra is a helyén áll, mint a hegyen épült város, amely mindenki számára látható. Mikor a veszély pillanataiban segítségért kiáltunk, az Egyház, a mi Anyánk mindig ott van közel hozzánk – végtelen türelmével és irgalmával, mindig örömmel fogadja tékozló fiait, kitárja karjait minden eltévedt bárány felé.

Az Egyház tudja, hogy egyetlen emberi szívben sincs olyan teljes árulás, amely kizárná a megbocsátás lehetőségét. Ezért kimondhatatlan irgalommal néz azokra, akik évek óta úgy tesznek, mintha nem ismernék őt és ezt suttogja nekik: "Mit tesz, hogy olyan messzire távolodtatok tőlem, ha én mellettetek voltam!" Az Egyház anyai szívének mélyéből ma is ugyanazt kínálja a XX. század emberének, amit a IV. században élőknek jelentett. A nagy történelmi viharok közepette, a barbárság által annyit gyötört világban, mely már nem tudja, mi értelme van az emberi életnek; mindenben, önmagában is kételkedik, úgy látszik, egyedül az Egyház az, aki mindig jól tudja, hová tart és a társadalmi vagy politikai élet irányvonalaitól függetlenül mindig változatlan igazságokat hirdet. Az erőszak dúlta világnak, amelyben az ember úgy látszik, már csak a pusztítási vágyának tragikus fatalizmusát érzékeli – vonja le a következtetést Daniel-Rops -, az Egyház mindig ugyanazt az egyszerű és nélkülözhetetlen leckét hirdeti, a szeretet tanítását, melyet maga a galileai hegyek lejtőin kapott és amelyet a Kálvárián az Isteni Vér pecsételt meg – ez az Egyház szüntelenül az Ecclesia Mater.

A bérmálás által te is nagyon szoros kapcsolatba kerültél ezzel az Egyházzal. Vajon a bérmálás kegyelmeivel gazdagodva úgy szereted-e Egyházadat, ahogyan Krisztus szereti? Érdekel-e az élete – a "saját Egyházadnak” érzed? Vágyadnak, hogy Jézussal egyesülj, el kell vezetnie arra, hogy egyre inkább az Egyház fiának érezd magad. Ha Jézust keresed, Őt teljesen csak Misztikus Testében találod meg; ha Őt szereted, szeretni kezded az Egyházat is, melyet Jézus mindvégig, élete feláldozásáig szeretett.

>> Tadeusz Daiczer könyve folytatódik: Az apostolkodás kötelessége