Betlehem felé – Metropolita

Valtorta Mária látomása: Mária élete – Tartalomjegyzék

< Előző rész: Mária bizalma, avagy a bizalomról, melyre minden feleségnek szüksége van

Az utak zsúfoltak. Jönnek és mennek az emberek a teherhordó szamarakkal. Az ég tiszta, de a téli levegő éles. A vidék fáin nincs levél, a fű rövid, de még legelnek rajta a bárányok. Mária egy szürke szamár hátán ül. Egészen be van burkolva egy vastag köpenybe. A szamár egy kis ládát is visz, benne a szükséges holmikkal. József a számár mellett megy, a gyeplőt fogva.
– Fáradt vagy? – kérdi időnként.
Mária mosolyogva néz rá, és nemmel válaszol. A harmadik alkalommal hozzáteszi:
– Teneked inkább fáradtnak kell lenned, mert gyalogolsz.
– Ó, számomra ez semmi! Azt gondolom, ha találtam volna egy másik szamarat, kényelmesebb lett volna az út, és gyorsabban haladtunk volna,
de nem találtam… Már hamarosan Betlehemben leszünk. A mögött a domb mögött ott van Efráta.

Hallgatnak. Mária, amikor nem beszél, mintha összeszedetten imádkozna. Szelíden mosolyog néha… Arra gondol, akit csak ő lát.
– Fázol? – kérdi József, mert szél kerekedett.
– Nem. Köszönöm.
József azonban nem hiszi el. Megtapintja szandálos lábát, és hidegnek érzi, mert a fejét csóválja. Bebugyolálja egy takaróba, amelyik egészen
Mária derekáig ér, úgyhogy a kezét is eltakarja. Találkoznak egy pásztorral, aki átvág nyájával az úton az egyik legelőről a másikra. József lehajol, és mond neki valamit. A pásztor bólint. József fogja a szamarat és a nyáj mögé vezeti, a rétre. A pásztor megfej egy kövér juhot, és a csuprot Józsefnek adja, aki felajánlja Máriának.
– Isten áldjon meg mindkettőtöket! – mondja Mária. – Téged a szeretetedért, téged meg a jóságodért. Imádkozni fogok érted.
– Távolról jöttök? – kérdi a pásztor.
– Názáretből – válaszolja József.
– És hová mertek?
– Betlehembe.
– Hosszú út az állapotos asszony számára. A feleséged?
– Igen.
– Van hová mennetek?
– Nincs.
– Kemény dolog! Betlehem tele van mindenünnen jövő néppel, hogy feliratkozzanak, vagy máshová menjenek a népszámlálásra. Nem tudom,
találtok-e szállást. Ismered a helyet?
– Nem nagyon.
– Akkor figyelj… kioktatlak téged… miatta (és Máriára mutat). Keressétek meg a vendégfogadót. Tele lesz, de mondom, hogy tudjátok. Egy téren van, a legnagyobbon. Ez a főút odavezet. Nem téveszthetitek el. Egy kút van előtte, és nagy kapuja tágas és alacsony. Tele lesz. De ha nem találtok semmilyen helyet a vendégfogadóban vagy a házakban, forduljatok be a szálló mögött a rét felé. Ott istállók vannak a hegyben, s néha a kereskedők, akik nem találnak helyet a fogadóban, oda kötik be állataikat. Istállók, értitek? A hegyben, nedvesek, hidegek, ajtó nélkül. De mégis menedéket nyújtanak, mert az asszony… nem maradhat az úton. Talán ott találtok egy helyet… és szénát alvásra meg a szamárnak. Isten legyen veletek!
– És Isten örvendeztessen meg téged! – válaszol Mária.
József viszont ,,Béke veled!”-del köszön el tőle.

Folytatják az utat. Megérkeznek Betlehembe.
– Íme, itt vagyunk Dávid földjén, Mária. Most megpihenhetsz. Nagyon fáradtnak látszol…
– Nem. Azt gondoltam… azt gondolom… – Mária megfogja József kezét és boldog mosollyal mondja: – Azt gondolom, hogy az idő elérkezett.
– Irgalmas Isten!
– Ne félj, József! Türelem! Látod, milyen nyugodt vagyok?
– De sokat szenvedsz!

– Ó, nem! Eltölt az öröm. Olyan öröm, olyan erős, olyan szép, olyan kiáradó, hogy a szívem erősen ver, és azt mondja: ,,Megszületik! Ő megszületik!” Ezt mondja minden szívdobbanással. A gyermekem kopogtat a szívemen és azt mondja: ,,Mama, itt vagyok, jövök és Isten csókját adom neked!” Ó, milyen öröm, Józsefem!

De József nem osztozik az örömében. Arra gondol, hogy sürgősen menedéket kell találniuk, és meggyorsítja a lépteit. Ajtóról ajtóra megy, menedéket kér. Semmi eredmény. Minden el van foglalva. Elérkeznek a fogadóhoz. Zsúfolásig tele van egészen a falusi tornácokig, amelyek
körülveszik a nagy, belső udvart. Az emberek a szabadban táboroznak.

József az udvarban hagyja Máriát a szamáron és kimegy, hogy más házakban keressen szállást. Csüggedten tér vissza. Hely nincs sehol. A téli alkonyat gyorsan közeledik. József könyörög a fogadósnak, könyörög az utasoknak. Ők férfiak és egészségesek. Itt van egy szüléshez közelálló asszony, legyenek irgalmasok! Semmi. Ott van egy gazdag farizeus, aki leplezetlen megvetéssel nézi őket, és amikor Mária feléje közeledik, úgy eltűnik, mintha leprás lenne. József látja, és elönti arcát a vér a méltatlankodástól. Mária megfogja József csuklóját és lecsillapítja:
– Ne erőltesd! Menjünk! Isten majd gondoskodik rólunk!

Kimennek, és követik a fogadó falát. Befordulnak egy kis utcába, amely a fogadó és a szegényes házak között vezet. A fogadó mögé jutnak. Keresnek. Íme, a barlangok, amelyek alacsonyak és nedvesek. A legszebbeket már elfoglalták. József csüggedt.
– Hé, galileai! – kiált mögöttük egy öreg. – Ott, ennek a szakadéknak a végén van egy barlang. Talán még nincs benne senki.

Odasietnek ehhez a barlanghoz. Valóban barlang. Vagy inkább egy hegyoldalba vájt lyuk, ahová építeni akartak valamit. Kődarabokból összetákolt alacsony fal, rajta durva gerendák.

József előveszi a kovát és az acélt, meggyújt egy lámpát, hogy jobban lásson. Belép. Ökörbőgés üdvözli.
– Gyere, Mária! Üres. Nincs itt más, csak egy ökör. – József mosolyog. – Jobb a semminél…

Mária leszáll a szamárról és belép.
József felakasztja a lámpát egy gerendából kiálló szögre. Látszik, hogy a mennyezet tele van pókhálóval, a döngölt padló egészen össze van töredezve, tele lyukakkal, kavicsokkal, hulladékkal és trágyával, és be van szórna szalmával. Az ökör megfordul, és nyugodt szemmel nézi őket,
miközben széna csüng a szájából. Van ott egy durva szék, és két kő egy sarokban, a szellőzőnyílás mellett. A sarok fekete színe elárulja, hogy
ott szoktak tüzet rakni.

Hideg van. Mária odamegy az ökörhöz, amely kérődzve a földön fekszik és nézi őket. Ráteszi kezét a nyakára, hogy kissé felmelegedjék. Az ökör megértően hagyja. József a szénából ágyat készít Máriának. Megeteti a szamarat. A közeli patakból vizet hoz neki és megitatja. Tüzet gyújt egy kéménynyílás közelében. Köntösét a bejáratra akasztja ajtóként. József a tüzet élesztgeti, táplálja, s biztatja Máriát, hogy próbáljon aludni. Mária megpróbálja. József néha odanéz, és megnyugszik, amikor látja, hogy nem mozdul…

Mária azonban nem alszik. Egy idő múlva feltérdel és úgy imádkozik. A hold besüt egy nyíláson, fénye éppen őrá esik. Mária mosolyog, mintha
látna, hallana valamit. Testéből mindinkább erősödő fény árad. De minden más is fényleni kezd az istállóban. A fény mintegy fátyolba borítja Máriát.

József eleinte nem veszi ezt észre, mert a tűz előtt térdelve, kitárt karral imádkozik, hogy el ne aludjék. Időnként rak egy fadarabot a tűzre. Imádságában elragadtatásba esik, s így nem veszi észre a barlangot elárasztó fényt.

A fény annyira erősödik, hogy már bántja a szemet, s benne eltűnik Mária. Amikor a fény ismét alábbhagy, Mária már a kezében tartja újszülöttjét. A gyermek rózsaszínű, kövérkés, mozgatja a kezét, lábát, gyenge hangot ad ki, mint egy bárányka. Mária imádattal nézi, könnyezve és mosolyogva egyúttal, megcsókolja a mellén, a szíve fölött.

A nagy fényre az ökör felébred, nagy zajjal feláll és elbődül, a szamár is felemeli fejét és ordít egyet. Mintha az állatvilág nevében üdvözölnék Teremtőjüket!

József is magához tér elragadtatásából, s kezével eltakarja a szemét, hogy megvédje a nagy fénytől. Az ökörtől nem látja Máriát, de hallja hívását:
– József, gyere!

Odasiet. Amikor meglátja, megáll, és a tisztelettől térdre esik. De Mária erősködik:
– Gyere, József! Gyere, hogy Jézust felajánljuk az Atyának! – Mária felemeli gyermekét és mondja: – Íme, itt vagyok! Istenem, helyette mondom ezeket a szavakat. Íme, itt vagyok, hogy megtegyem akaratodat. És vele együtt én, Mária és József, az én jegyesem. Íme a te szolgáid, Uram. Történjék velünk minden órában és minden eseményben a te akaratod, a te dicsőségedre, szeretetedért.

Ezután Mária lehajol a térdeplő Józsefhez és azt mondja:
– Vedd át, József! – és odanyújtja neki a gyermeket.
– Én? Nekem? Ó, nem! Nem vagyok rá méltó!
Mária mosolyogva erősíti:
– Nagyon is méltó vagy. Senki sem méltóbb nálad, ezért választott ki téged a Magasságbeli. Vedd át, József, és tartsd, amíg én megkeresem a pólyákat.

József erre átveszi a kisdedet, és könnyezve mondja:
– Ó, Uram, Istenem! – és megcsókolja a lábacskáját. Érzi, hogy az hideg, azért leül, és betakarja a kisdedet a ruhájával. Mária már előkereste a pólyákat, odamegy a tűzhöz és megmelegíti. Beburkolja gyermekét, majd megkérdezi:
– Most hová tegyük?

József azt ajánlja, hogy tegyék a jászolba, és elő is készíti azt. Mária felajánlja a köpenyét, hogy azzal béleljék ki, mert az meleg és puha. József aggódik, hogy Mária fázni fog, de ő kijelenti:
– Nem hiába fogok fázni. Fő, hogy ő ne szenvedjen tovább!

Elkészül a kisded első ágya, Mária beleteszi, betakarja köpenyének szélével. Utána Józseffel együtt Jézus fölé hajol és úgy nézi csendesen alvó gyermekét…

***

Mária szavai Jézus születésének látomása után:
– Én Mária, isteni anyaságommal megváltottam az asszonyt. De az az asszony megváltásának csak a kezdete volt. Kiérdemeltem Isten kegyelmét
azzal, hogy megtagadtam magamtól minden ,,emberi” jegyességet szüzességi fogadalmammal. De ez még nem volt elég. Mert bűne fájának négy ága volt: a kevélység, a fösvénység, a telhetetlenség és a bujaság. E fának mind a négy ágát le kellett törni ahhoz, hogy gyökerétől kezdve terméketlenné váljon.

Azzal, hogy mélységesen megaláztam magam, legyőztem a kevélységet. Mindenki előtt megaláztam magam. Nem az Isten iránt tanúsított alázatosságomról beszélek. Erre minden teremtmény köteles a Magasságbeli elôtt. Az ő Igéje is megtette ezt. Nekem, az asszonynak is meg kellett tennem. De gondoltál-e valaha arra, hogy milyen megaláztatásokat kellett elviselnem az emberek részéről anélkül, hogy bármiképpen is megvédtem volna magam?

Még az igaz József is vádolt engem szívében. Mások, akik nem voltak igazak, vétkeztek szóbeszéddel az állapotomról, és szavaik keserű hullámként verődtek vissza emberségemről. Ezek voltak az első megaláztatások, amelyeket elszenvedtem azért, mert Jézusnak és az emberi nemnek anyja voltam. Megaláztatások a szegénység miatt, a száműzetés miatt, a rokonok és barátok feddései miatt, akik nem ismerték az igazságot, és gyengeséggel vádoltak engem fiam, Jézus iránt, amikor fiatalember volt. Az ő hároméves szolgálata alatt engem ért megaláztatások, a Kálvária kegyetlen megaláztatásai, megaláztatások azért, mert nem volt vagyonom, amiből fiam temetéséhez sírt és fűszereket vásárolhattam volna.

Legyőztem az ősszülôk kapzsiságát azáltal, hogy előre lemondtam a gyermekemről.
Egy anya sose mond le a gyermekérôl, hacsak nem kényszerítik erre. Ezt kéri tőle a haza, a jegyes szeretete vagy maga az Isten, és ő hadakozik az elszakadás ellen. Ez természetes. A gyermek, aki a méhben növekszik, sose szakítja el tökéletesen a köteléket, amely személyét összeköti az anyjával. Mégha elszakítják is az éltető köldökzsinórt, akkor is megmarad mindig egy ideg, amely az anya szívéből indul ki. Egy szellemi ideg, amely elevenebb és érzékenyebb a testi idegnél, amely a fiú szívével összekapcsolja az anyát. És a vonaglásig megfeszül, ha az Istennek vagy egy teremtménynek a szeretete, vagy a haza követelménye eltávolítja a fiút az anyától. És ha elszakad, mert a halál elszakítja a fiút az anyától, akkor
szívettépő fájdalmat okoz.

És én lemondtam a fiamról attól a pillanattól kezdve, amikor az enyém lett. Odaadtam Istennek. Odaadtam nektek. Én megfosztottam magam a
méhem Gyümölcsétől, hogy jóvátegyem Éva lopását, aki Isten gyümölcsét lopta el.

Legyőztem a telhetetlenséget a tudást és az élvezetet illetőleg, elfogadva egyedül azt a tudást, amit Isten akart, hogy ismerjem anélkül, hogy többet kérjek magamtól vagy tőle annál, amit nekem adott. Hittem kutatás nélkül.

Legyőztem a telhetetlenséget az élvezetet illetőleg, mert megtagadtam magamtól az érzékek minden ízét. Testemet háttérbe szorítottam. A testet, a sátán eszközét a sátánnal együtt lábbal tapostam, hogy rajta állva közelebb kerüljek az éghez. Az éghez! A célomhoz, ahol Isten volt. Akire egyedül éheztem. Ez az éhség nem torkosság, hanem Istentől megáldott szükség, mert Ő azt akarja, hogy vágyakozzunk rá.

Legyôztem a bujaságot, ami a mohóságig vitt telhetetlenség. Mert minden meg nem fékezett bűn egy nagyobb bűnhöz vezet. Évának már rovásra méltó telhetetlensége a fajtalansághoz vezetett. Nem volt többé elég számára, hogy ő egyedül elégült ki. Bűnét ravaszul fokozni akarta és a bujaság mesternőjévé tette magát a társa iránt. Én helyreállítottam a felfordított rendet, és ahelyett, hogy lesüllyedtem volna, mindig felfelé emelkedtem. Társamat is ahelyett, hogy lesüllyesztettem volna, mindig a magasba vontam: a becsületesből angyalt csináltam.

Most, hogy Jézust birtokolva birtokoltam Istent, és vele együtt az ő végtelen gazdagságát, siettem megfosztani magamat, mondván: ,,Íme
legyen meg a te akaratod általa és rajta keresztül.” Tiszta az, aki nemcsak a testet tartóztatja meg, hanem az érzelmeket és gondolatokat is. Nekem a Tisztának kellett lennem, hogy megsemmisítsem a test szemérmetlenjét, a szív és az értelem szemérmetlenségét. Nem szűnt meg a tartózkodásom, és nem mondtam a fiamnak, aki egyedülálló módon az enyém volt a földön, amint egyedülállóan Istené volt az égben: ,,Ez az enyém, ezt akarom!”

De még nem volt elég visszanyerni az asszony számára az Éva által elvesztett békét. Azt a kereszt lábánál nyertem el számotokra. Amikor láttam meghalni azt, akit láttam megszületni. Amikor éreztem haldokló gyermekem kiáltásakor, hogy kitépik a bensőmet. Mária, a Léleknek eljegyzett Szűz meghalt abban a pillanatban. Megmaradt a Kegyelem Anyja, aki gyötrelmei által megszülte a Kegyelmet és nektek adta. A nő, akit karácsony éjszakáján újra megszenteltem, a kereszt lábánál elnyerte a kegyelmet, hogy az ég gyermekévé váljék.

Ezt tettem értetek, megtagadva magamtól mindent. Éva titeket az állatok szintjére süllyesztett le. Én – feltéve, hogy akarjátok – Isten szentjeivé tettelek ismét titeket. Mint Józsefet, magasabbra vittelek titeket. A Kálvária sziklája az én Olajfák-hegyem. Onnan emelkedtem fel az égbe, hogy oda vigyem az asszony újra megszentelt lelkét az én testemmel együtt, amely megdicsőült azáltal, hogy hordozta Isten Igéjét, és megszüntette bennem is Éva utolsó nyomát. Utolsó gyökerét annak a fának, amelynek négy mérgező ága és gyökere volt. Az vitte bukásba az emberiséget, és az idők végéig gyötörni fogja bensejében az utolsó asszonyt is. Onnan, ahol most ragyogok a Szeretet sugarában, hívlak titeket és megmutatom nektek az orvosságot, amellyel legyőzhetitek magatokat: az én Uram kegyelmét és a fiam szentséges Vérét.