A puszta – a kiüresítés helye

Tadeusz Dajczer: A hit fénye a harmadik évezred küszöbén – Tartalomjegyzék

< Előző rész: "Bár hideg volnál vagy meleg!"

A puszta bibliai szimbolikája par excellence a kiválasztott nép történetének ahhoz a szakaszához kapcsolódik, amikor az Izraeliták elhagyták Egyiptomot, hogy bejussanak az Ígéret Földjére. Az út Egyiptom és Kánaán között körülbelül négyszáz kilométer. Még többezres létszámú karaván is megtehette volna ezt az utat két, vagy három hét alatt. A választott nép vándorlása mégis negyven évig tartott. Isten, amikor meghívja a pusztába a népet, mintegy kényszeríti őket arra, hogy megszabaduljanak önteltségüktől és alávessék magukat egy kemény életformának; a hit útján szükségszerű kiüresítés folyamatának, és így eljussanak az Istenre való teljes ráhagyatkozásra.

A puszta mindenekelőtt a kiüresedés szimbóluma. Az ember itt szembesül a végtelen éggel, a végtelen kopár síksággal és önmagával. Itt minden a legfontosabb és elengedhetetlen elemekre redukálódik; ilyenek a tér, az ég, a föld, a homok, Isten és maga az ember. Belépni a pusztába annyit jelent, hogy az ember elszakad alapvető dolgoktól, éhséget és szomjúságot él át, úgy fizikai, mint pszichikai értelemben. Az éhséget és szomjúságot szülő kiüresítés következtében szoros összefüggés lép fel a fizikai, valamint a lelki éhség és szomjúság között. A megélt nehézségek eredményeként felszínre jön mindaz, ami mélyen rejtve élt az emberben.

A puszta az a hely és idő, ahol az ember elszakad a saját kötődéseitől és biztonsági rendszereitől. A pusztában vándorló embernek nincs semmije, életfeltételei nem stabilak, nincs semmi biztosítéka, mindenben hiányt él meg. Akik keresztülmennek a pusztán, megtapasztalják, hogy be kell érniük azzal, amit Istentől kapnak, mindent kizárólag Tőle kell várniuk, megtapasztalva, hogy lehetetlen bármi másra, mint Istenre támaszkodniuk, mert a pusztában vándorlónak Isten akar a mindenévé válni.

A vándorló választott nép, akik csodálatos mannát kaptak Istentől, semmit sem tehettek el abból tartalékba. Minden nap újra hinniük kellett, hogy a manna le fog hullani az égből. Hinniük kellett, hogy Isten szüntelenül gondoskodik róluk. A puszta tehát a hit születésének helye. Az ember hite pedig a kiüresítés mértéke szerint mélyül el. Minél inkább kiüresíti magát az ember, minél jobban vágyódik arra, hogy válaszoljon Isten hívására és megnyíljon arra a szeretetre, melyet megtapasztalt, Isten annál jobban fogja áthatni őt.

Minél inkább engedi az ember, hogy megfosszák saját "én”-jétől, saját biztonsági rendszereitől, Isten annál teljesebben születhet meg benne és válhat egyetlen támaszává. Ahogy Isten és az ember között mélyül a kölcsönös és misztikus kapcsolat, Isten egyre mélyebb kiüresítést követel, mely sürgető felhívás az egyre teljesebb önátadásra. Isten elvárja, hogy aki szereti Őt, az akarja túlszárnyalni saját, tisztán emberi lehetôségeit, hogy teljesen lemondjon arról, ami ő maga, aminek birtokában van, hogy így Isten jele lehessen, hogy Isten maga válhasson ebben a világban élő jelenlétté az ember által.

A puszta az egyre dinamikusabb hit születésének helye. Az olyan hité, mely az embert átalakítja. A pusztában Isten arra vár, hogy a langyos, kishitű emberbôl lángoló hitű és önmagát az Úrnak átadó ember váljon. A pusztában átélt kiüresítésnek köszönhetően jöhetett létre a Szövetségkötés, az eljegyzés Izrael és Isten között. Ekkor Isten ajándékká vált a nép számára, a nép pedig hűsége ajándékát ígérte Istennek.