Szenteket is megszállhat az ördög?

A fizikai és erkölcsi rossz között különbség van. Az erkölcsi rossz, vagyis a bűn az egyetlen olyan rossz, amit minden körülmények között el kell kerülnünk. A gonosz lelkek csak akkor gyakorolnak fölöttünk végzetes hatalmat, ha akaratunkat önként az ő kezükbe adjuk, vagyis szándékos döntéssel bűnt követünk el. A sajátos rossz az erkölcsi rossz. Miután azonban ezt határozottan kijelentettük, sietve hozzá kell tennünk, hogy a fizikai rossz mögött is ott áll a sötétség hatalma.

A leggyakoribb tévedések közé tartozik, amikor a démonok uralmát kizárólag az erkölcsi dimenzióban, a bűn sémájára tartják elgondolhatónak. Vagyis úgy vélik, hogy a Gonosz csak azon uralkodhat fizikailag, aki erkölcsileg is kiszolgáltatja magát neki. A démonok uralmát tárgyak, területek, sőt ártatlan személyek (akár egész közösségek) fölött nagyon sokan kizártnak, babonának vélik. Ez a fölfogás nem látja tisztán az anyag és szellem, az univerzum és az angyalok viszonyát, de még a jelen üdvrend természetét sem, amelyhez az ártatlanok szenvedése szervesen hozzátartozik. Amíg ezzel a tévedéssel nem számolunk le, nem tudjuk minden téren fölvenni a harcot a sötétség hatalmával. Ismeretlen helyen tartózkodó ellenséget nehéz célba venni.

< Surin atya egy korabeli képen – küzd az ördögökkel

Világosan ki kell mondani: ártatlan embert is megszállhat az ördög. A 17. századból ismeretes a francia Surin atya esete, aki a lauduni orsolyita nővérekből akarta kiűzni a démonokat, és közben – mintegy üzemi balesetként – ő maga is démoni megszállás alá került. Nem hívta a Gonoszt, nem lépett vele semmiféle szövetségre, öntudata megmaradt, hitét és lelkiismeretét tisztán őrizte meg. Imádkozott, miközben pszichikumának egy része a démon hatalmában volt; testét a démon ide-oda rángatta a földön, ő maga azonban megtartotta bensőséges kapcsolatát Istennel. Ugyanakkor szenvedett a sötétség diktatúrájától, mint egy levelében leírta:

„Olyan állapotba jutottam, hogy csak nagyon kevés terem maradt, ahol szabad akaratomat használhatom. Ha beszélni akarok, nyelvem felmondja a szolgálatot; szentmise közben kénytelen vagyok hirtelen megállni; étkezés idején nem vagyok képes számhoz vinni a falatot. Ha gyónásomat végzem, nem jutnak eszembe a bűneim; s azt érzem, hogy úgy viselkedik nálam az ördög, mint aki otthon van: jön és megy, ahogy neki tetszik.”

Ilyenkor nem az ember szabadsága kerül a démon hatalma alá. A gonosz lélek uralma az erkölcsileg tiszta embernél csupán fizikai-biológiai-pszichikai területekre terjedhet ki. A szabadságot csak személyes döntés, a bűn rendelheti alá a Gonosznak. Isten terveibe viszont belefér, hogy akik hozzá közel állnak, szenvedjenek, mint ahogy Egyszülöttje szenvedett. „Vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk” (Róm 8,17).

Don Gabriele Amorth római exorcista írja a következőt:

„Korunk szentjei közül csak két olyat említek, akiket már II. János Pál pápa avatott boldoggá: Don Calabriát és a Megfeszített Jézusról nevezett Mirjam nővért (az első boldoggá avatott arabot). Mindkettőjüknél, mindenféle emberi közrehatás nélkül (sem az érintettek vétkével összefüggésben, sem mások által okozott rontás miatt) voltak olyan életszakaszok, amikor ténylegesen ördögtől voltak megszállva; mindketten olyan dolgokat tettek és mondtak, amelyek ellentmondanak életszentségüknek, és mégsem viselnek érte felelősséget, mivel az ördög működött bennük, az ő tagjaikat használva.”
.
> Boldog Don Calabria

Don Calabriát, akit Don Amorth még a boldogok között említ, 1999-ben II. János Pál pápa szentté avatta. Szent Giovanni Calabria (1873-1954) mélyen evangéliumi életű, szegényekkel, kallódó serdülőkkel foglalkozó olasz pap volt, megszállottságának kalandját közelebbről nem ismerem. Lényegesen többet tudok a Megfeszített Jézusról nevezett Boldog Mária kármelita nővér életéről, hála Szeghy Ernő kármelita atyának, aki egy kis könyvben, francia források alapján, részletesen ismertette ezt a misztikus jelenségekkel átjárt életet.

Miriam (vagy: Mariam) Baouardy 1846. január 5-én született Abellinben, Palesztinában, Názáret közelében. Szülei halála után gazdag nagybátyja családjával élt Alexandriában, Egyiptomban. Nagybátyja már 1858-ban, nem egész tizenhárom évesen házasságra szánta. Ki tudta erről a melkita görög katolikus kislányról, hogy szülei egy betlehemi zarándoklaton esdették ki a Boldogságos Szűztől?

Ki tudta, hogy haldokló apja Szent Józsefet hívta le számára apául? Hogy ez a kis csacsi már hatéves korában vértanúságért imádkozott? Hogy már nyolcévesen elsőáldozáshoz jutott (ami csak tizenkétévesen járt az akkori szabály szerint), szerencsésen félreértve lelkiatyja egyik mondatát, és így négy évvel „első áldozása” előtt rendszeresen vette az Úr testét és vérét?

Ki tudta, hogy a tizenhárom éves Mirjam már csak a szüzesség életformáját tartotta elképzelhetőnek a maga számára? Mindenki elszörnyedt, amikor a kis csacsi kávé helyett levágott haját és levetett ékszereit hozta be egy tálcán a vendégsereg láttára az eljegyzési lakomán. Nagybátyja illő módon felpofozta a vendégek előtt, de ő nem tágított: nem volt hajlandó férjhez menni. Erre lefokozták a rabszolgák közé, ott is durván bántak vele, templomba sem engedték. Rongyos ruhában járatták, enni ételmaradékot kapott. De a kis csacsi úszott a boldogságban. Istené volt, a szenvedés nem esett nehezére.

Csak az a török férfi hozta ki a sodrából, aki a keresztények gonosz bánásmódjától az Iszlám szabadságába akarta átcsábítani. A kislány hévvel kiáltotta a fanatikus muszlim arcába: „Én a római, katolikus, apostoli Anyaszentegyháznak vagyok a gyermeke, s az is maradok, mert ez az egyetlen igaz hit.” Démoni harag kerítette hatalmába a törököt. Egy rúgás, és Mirjam összeesett. A föléje térdelő megvadult szörnyeteg kezében villant a kés. A muszlim elvágta a kislány torkát. A véres testet a lány hosszú fátyolába becsavarva elhelyezte a sötétben egy jól takart helyen. A hatéves Mirjam vértanúságért szóló imája 1858. szeptember 7-én, életének tizenharmadik évében meghallgatást nyert.

< Betlehemi Boldog Mirjam, az elsö arab, akit nemcsak boldoggá avattak, de stigmatizált is volt
.
Mialatt azonban teste saját vérében fuldoklott, ő a mennyei dicsőség fényét látta. Szeretett volna mindig ott maradni, de valaki így szólt hozzá: „Igaz, szűz vagy, de könyved még nincs befejezve.” Magához tért, egy barlanghelyiségben feküdt az ágyon, és egy ismeretlen, sose látott kék szerzetesi ruhát viselő hölgy ápolta. Bevarrta a vágást Mirjam torkán, aztán ott állt a párnája mellett és hallgatott. Néha megnedvesítette a lány ajkát egy szivaccsal.

Ezen kívül Mirjam nem evett és nem ivott, csak aludt, majdnem egyfolytában, pedig felgyógyulása egy hónapig is eltartott. Amikor Mirjamnak már jártányi ereje volt, a kékruhás hölgy – aki nem volt más, mint a Boldogságos Szűz – egy templomba vezette. Mirjam elvégezte szentgyónását, de amikor kijött, nem találta gondozóját többé. 1858 végére a nem egészen tizenhárom éves lány ott állt egyszál egyedül Alexandriában, nyakán egy tíz centi hosszú sebhellyel (amiért később csak „a csirke” néven nevezte önmagát), lelkében egy valóságos vértanú mindenre érett odaadásával, vagyon és támogatás nélkül. Nagybátyja elköltözött Alexandriából. Nem volt más választása, mint cselédnek állni. Készséges jóindulatáért, gyermeki engedelmességéért minden gazdája megbecsülte, lelki életének gazdagságát pedig hiába próbálta rejtegetni. A kislány a földön élt, de a mennyben volt otthon. Egy alkalommal Jézus fölszólította, hogy teljes évig böjtöljön kenyéren és vízen. Gyóntatója engedélyével meg is tette, és közben kitűnő egészségnek örvendett. Mikor aztán elkezdték szentnek hívni, fölmondott és új gazdát keresett, mert alázatában ezt nem tudta elviselni.
.
Egy Marseille-ben élő arab család meghívta Mirjamot, hogy lépjen náluk szolgálatba. 1863. májusában a tizenhétéves arab lány francia partra szállt. Marseille-ben egy gazdag arab családnál szolgált. Külseje annyira gyerekes volt, hogy úrnője nem engedte ki egyedül a házból, ezért nem tudott mindennap misére menni. Mirjam ezt nem tudta elviselni, fölmondott, és csak akkor maradt, amikor megígérték, hogy ezentúl szabadon jöhet-mehet. Attól kezdve ott térdelt minden hajnalban a templom kapuja előtt, imádságban várva a reggeli nyitást.

Nem sokkal később két órás elragadtatás jött Mirjamra, otthon; ezt még sikerült eltitkolnia. A következő eksztázis azonban a görögkatolikus templomban érte, a szentáldozás pillanatában. Magánkívül volt, úgy vitték haza, s úgy maradt négy napon át. Látomása volt a mennyről, a tisztítótűzről és a pokolról. Az elragadtatás során kapott isteni utasításra Mirjam ismét egy teljes évet böjtölt kenyéren és vízen. Gyóntatója azt javasolta: lépjen zárdába. De kinek kell egy ilyen rendkívüli kegyelmekkel elhalmozott lány? Mindenhol pszichés zavarokra vagy démoni jelenségekre gyanakodtak. Nagy nehezen, a gyóntató közbenjárására, a marseille-i Szent József Nővérek 1865-ben fölvették jelöltnek. 1867 nagyböjtjén egy hosszas elragadtatás során megkapta a stigmákat: homlokán a töviskoronázás, kezén, lábán és oldalán pedig a keresztrefeszítés sebhelyei jelentek meg. A Szent József Nővérek gyakorlatias gondolkodásának ez már sok volt. Amikor döntésre került a sor, hogy a jelöltet noviciátusra bocsássák-e, a rendi tanács ellene szavazott. Mirjamot elbocsátották.

Volt mesternője azonban, aki nagyon megszerette a kis analfabéta misztikust, éppen akkor készült átlépni a kármelita rendbe, amikor Mirjamot elküldték. Kezességével a kármelita nővérek Mirjamot is fölvették jelöltnek Pau-ban. Az arab lány a Kármel szemlélődő légkörében úgy érezte, hazatalált. Örömében sírt, nevetett, és a nővérek kezét csókolgatta. Perjelnője előbb megrémült Mirjam egyre gyakoribb elragadtatásaitól, de aztán világos lett számára, hogy Mirjam maga egyáltalán nem kívánja a rendkívüli jelenségeket, sőt resteli és titkolni próbálja azokat, továbbá hogy saját személyét egészen jelentéktelennek tartja, amellett teljesen nyílt és őszinte, és a legnagyobb készséggel engedelmeskedik mindenben: ezek pedig a hivatás megnyugtató jelei.

Maga Mirjam azt hitte, hogy az eksztázisok alkalmával csupán elalszik, s szégyenkezett lustaságán, a stigmatizációt pedig, amely idő múltával minden pénteken ismétlődött nála, egyszerűen betegségnek tartotta. Kész volt szenvedni, az Úr kínszenvedését mélyen átélte. Gyakran megjelent neki látomásban a keresztjét hordozó Jézus, s a keresztutat végző kis jelöltet rázta a zokogás. Nem egyszer véres könnyeket sírt. Közben többször elragadtatásba esett, és nem tudta befejezni ájtatosságát. A nővérek meghatottan suttogták egymás között, hogy Isten egy szenttel ajándékozta meg a paui Kármelt.

1867. július 27-én Mirjamot beöltöztették kármelita noviciának, a Keresztrefeszített Jézusról nevezett Mária nővér néven. Erős démoni támadások ellen kellett küzdenie. Még novícia volt, amikor a Szűzanya előre jelezte neki: Jézus megengedi, hogy a Gonosz megszállja. Csak Mirjam testére fog kiterjedni a hatalma, lelke el lesz rejtve előle. Mirjam még azt is megtudta, melyik nap delén kezdődnek a megszállások. 1868. július 26-án délelőtt kilenc órakor elragadtatásban így szólt: „Harcolnom kell kilenc király és kilenc nemzet ellen, mielőtt eljuthatnék a hegycsúcsra, ahol Jézus áll.” Ugyanaznap délben, amikor a nővérek az Úrangyalát imádkozták, Mirjam arca elborult, testén remegés futott át, és fölkiáltott: „Mit hadartok itt?” Egy nővérre, aki a feszületet csókolta meg éppen, rákiáltott: „Mit csókolod azt a fadarabot, te ostoba?” „Ez Jézus – mondta a nővér – , ez Isten!” És Mirjam eltorzult arccal ordította: „Nincs Isten!”

A nővérek pontosan tudták, miről van szó, hiszen Isten előre tudtára adta a kis arab nővérnek. Világosan értették, hogy nem ő az, aki az imádság és Isten ellen lázít, hanem a démon, aki átmenetileg uralomra jutott az Istennek szentelt szűz beszélő szervei fölött. Minden jelenlévő számára tiszta volt a kép: a megszállottság és a bűn nem azonos, és egyik sem tételezi föl a másikat szükségképpen. Mirjam ártatlan áldozat volt, akit Isten – átmenetileg és korlátozottan – kiszolgáltatott a sötétség hatalmának. Az ártatlanok szenvedése, az Istennek adott lélek osztozása a megfeszített Jézus elhagyottságában és kiszolgáltatottságában, lényeges része a megváltás elfogadásának. „Kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára” (Kol 1,24).

„Hagyjuk el ezt a rossz házat!” – kiabált Mirjamból a démon. A nővér megindult a klauzúra ajtaja felé. Szembetalálkozva a perjelnővel, így üdvözölte: „Ki ez a vénasszony?” A házban akkor folyt a lelkigyakorlat, s a megszállottat minden tiltakozása ellenére lecipelték az elmélkedésre. A pap tájékoztatva volt a helyzetről. Amikor a démon félbeszakította, nem zavartatta magát, hanem folytatta előadását, végére érve pedig ráparancsolt a tisztátalan lélekre, hogy távozzék. Az tiltakozott, de végül engedelmeskedett. Mirjam felszabadult a démoni elnyomás alól. Olyan volt, mintha mély, nyomasztó álomból ébredne. Előtörtek könnyei.

– Atya – zokogta – , Isten elhagyott engem. Úgy látszik, nem szeretem már Istent, sem a Szűzanyát! Mindenki magamra hagyott, még a nővérek is.

A lelkiatya elmondatta vele a szeretet isteni erényének felindítását, és megnyugtatta, hogy igenis szereti Istent. De a következő pillanatban újból a démoni hang szólalt meg Mirjamból. A pap ismét kiűzte a gonosz hatalmat, de az pillanatokon belül visszatért megint. Újból elkergette, ismételten visszajött. Nem volt képes tartósan eltávolítani. Mirjam pokoljárása folytatódott. Van egy dal:

Aki dudás akar lenni,
pokolra kell annak menni,
ott kell annak megtanulni,
hogyan kell a dudát fújni…

Mirjam a megszállás alatt a mérhetetlen elhagyottság feneketlen sötétségét élte át. Nem volt ez bűn, hanem szenvedés. A megszállottság önmagában nem erkölcsi, hanem fizikai rossz. A megszállás 1868. július 26-án déli 12 órától szeptember 4-én déli 12 óráig, negyven napon át tartott, rövid megszakításokkal. Súlyossága egyre fokozódott. Nem véletlenül jövendölte: „Harcolnom kell kilenc király és kilenc nemzet ellen…” Jusson eszünkbe, hogy egy tiszteletreméltó és közismert (bár nem kötelező és nem is igazolható) teológiai hagyomány az angyalok kilenc karát sorolja föl. Ebből annyi egészen biztos, hogy az angyalok nem egyformák, hanem nagyon különböző szellemi szinten mozognak. Mivel a démonok bukott angyalok, a bukásban is megtartják teremtett természetüket és ezzel az angyali hierarchiában elfoglalt szintjüket. A kilenc nemzet tehát azt jelenti: Isten megengedte, hogy Mirjam megszállásai a démoni hatalmak minden szintjét demonstrálják. A kilenc király az egyes szinteken uralkodó legfőbb démon.

Az első „démon-légió”, amely Mirjamot megszállta, ezt mondta magáról a nővér nyelvével: „Mi még nem is vagyunk annyira gonoszak. Jelentéktelen fecsegők vagyunk. Utánunk sokkal rosszabbak jönnek.” És ez így is volt: egyre vadabb „légiók” gyötörték. Olykor Mirjam fölszabadult a megszállás alól, gyónni és áldozni tudott, de aztán még kegyetlenebb démonrajok jöttek, és az exorcizmus csak pillanatokra használt. Isten szegény kis jegyese a nővérek lelkiismeretes nyilvántartása szerint pontosan száz megszállási rohamot állt ki. 1868. szeptember 4-én, a megszállások negyvenedik napján, a Mirjamot hatalmában tartó démon felkiáltott: „Menjetek arrébb! Lucifer jön. Ha az arab lány mellett maradtok, mindnyájan porrá égtek!” A nővérek és a pap elhúzódtak az ágytól, amelyen a szenvedő Mirjam feküdt. A századik, minden eddiginél rettenetesebb megszállás következett. Eljött a démoni légiók császára, a sötétség fejedelme személyesen. Mirjam keze és arca vörös izzásba ment át, majd teljesen szénfekete lett. Testéből füst szállt föl. Sűrű kénkőszag töltötte be a szobát. A nővér tehetetlenül feküdt, már alig-alig lélegzett.

És akkor egyszercsak sikoltás hasított a levegőbe, amely nem Mirjam torkából jött. Ijesztő volt és olyan erős, mint a mozdony füttye. Még egy, és még egy! Tizenkilenc borzalmas sikolyt számoltak meg a növérek, akik Istenben bízva végigkísérték ifjú társnőjük félelmetes pokoljárását. Valaki, látszott, megriasztotta a sátánt, az sikoltva távozott, és a szenvedő nővér arcán egy pillanatnyi derű suhant át. De aztán tehetetlenül kínlódott tovább, beszélni nem bírt, és egészen elgyöngült. A gyóntató odasietett hozzá, hogy valahogy még egyszer felindítassa vele a bánatot és feloldozást adjon, továbbá teljes búcsúban részesítse, ha már ilyen fiatalon meg kell halnia. 1868. szeptember 4-e volt. Mirjam halálra váltan feküdt az ágyon, mellette az aggódó nővérek és a végső vigaszt nyújtani próbáló pap. Az órák delet ütöttek. Pontosan negyven nappal korábban, július 26-án délben kezdődött a megszállások sorozata.

Hirtelen a kis arab nővér teste a levegőbe emelkedett. Arca fölragyogott, két szeme drágakőként tündöklött, ajkán gyönyörű mosoly jelent meg. A nővérek pontosan érzékelték, hogy kit lát.

– Jézus! – kiáltottak föl, és térdre borultak. Mennyei örömöt éreztek mindnyájan, sírtak a boldogságtól.

Mirjam az Úr érintésére teljesen meggyógyult a sátáni megszállás hatásaiból, amelyekbe kis híján belehalt.

– Atya – mondta a plébánosnak – , nem tudom, honnan jövök. Bűneim miatt egy fekete tengerbe voltam merítve, de most tele van örömmel a lelkem, sőt még a csontjaim is!

Nem ez volt az utolsó pokoljárása; később el kellett szenvednie további megszállásokat, sőt Mangalore-ban, Indiában, nővértársainak elutasítását is. Végül Betlehemben fejezte be életét, akkor már mindenkitől tisztelve, 1878 augusztus 26-án, harminckét évesen.

1983 november 13-án II. János Pál pápa boldoggá avatta Mirjamot. Ma Abellini Boldog Mirjamnak vagy Betlehemi Boldog Mirjamnak nevezzük, és várakozással tekintünk szentté avatása elé is. Életének példája mutatja: megkínozhat valakit a sátán anélkül, hogy eltorzítaná benne Isten képét. Mirjam mennyei pártfogása ma reménység a megkínzott Közel-Keletnek.

Forrás: www.hagiosz.net

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6. Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05 HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

Egy válasz

Válaszolj Válasz elvetése

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005