„Boldogok a lélekben szegények”

Tadeusz Dajczer: A hit fénye a harmadik évezred küszöbén. – Tartalomjegyzék

<< III/4 – Isten féltékeny szeretete

IV. fejezet: A hit, mint saját tehetetlenségünk
beismerése és mindennek Istentől történő várása

A hit fényében megláthatjuk saját tehetetlenségünket és azt, hogy mindent csak Istentől várhatunk. Walter Kasper írja, hogy a szinoptikusok szerint a hit annyit jelent, mint ,,saját tehetetlenségünk beismerése, valamint bizalom a Jézusban működő Isteni erőben”. (Einführung in den glauben V. fejezet.) A hívő semmiben sem számít saját magára, hanem mindent az Úrtól vár. Csak akkor engedjük, hogy az Isteni erő működjön bennünk, ha a hit szellemében elismerve saját tehetetlenségünket, lelki szegényekké válunk.

Az evangéliumi erkölcs nem pusztán a Tízparancsolat erkölcse, még ha magába is foglalja azt, de mindenek előtt a nyolc boldogság erkölcse. Elsôsorban pedig az első boldogságé, amely így szól: "Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa." (Mt 5,3). Boldogok, mivel ôk, ezek a lelki szegények, valóban bejutnak a mennyek országába.

1. "Boldogok a lélekben szegények"

Aki mindenek előtt az Isten országát keresi, vagyis az életszentséget, az meg is találja azt és minden mást is, vagyis minden lelki és evilági ajándékot, melyek szükségesek az élethez. ,,Boldogok a lélekben szegények”, akik semmihez sem kötődnek, akiknek semmijük sincs és mindent az Úrtól várnak. Boldogok, mivel a szívükben van hely az Úr számára, övék a mennyek országa, mert övék az Isten. Ez az örömteli Evangélium a boldog emberekrôl, akiknek a szíve szabad az Úr számára.

Annyira hiszel, amennyire szegény vagy lélekben. A "szegény" szó bibliai értelemben nem jelent szükségképpen anyagi értelemben vett szegénységet. Lélekben szegény volt például Dávid király, a társadalmi ranglétra legmagasabb fokán álló ember. Lélekben szegény a magabiztosságtól megfosztott ember, az, aki tudja, hogy nem számíthat önmagára, a saját erejére. Az ilyen ember alapvető beállítottsága,
hogy mindent Istentől remél és nem gyökeresedett bele az evilági dolgokba.

Ha természet adta lehetőségeid miatt erősnek érzed magad, a hited nem fejlődhet és nem mélyülhet el. Ezért kell, hogy átérezd saját gyengeségedet és azt, hogy képtelen vagy valamire. Ez felhívás lesz a hitre. A gyengeséged, tehetetlenséged olyan lesz, mint egy rés, melyen át a szívedbe beáramolhat a hit kegyelme. Sérüléseinken keresztül adja meg nekünk az Úr a hit elmélyülésének kegyelmét. A nagy megtérő, Charles Péguy írja: ,,Előfordul, hogy a kegyelem hihetetlen fénye hatja át a rossz, sőt romlott lelket. Láthatunk üdvözültként olyat, aki már elveszettnek tűnt, de soha nem láttak olyat, hogy amit belakkoztak, átnedvesedett volna, amit impregnáltak, áteresztővé válna, hogy megpuhulna az, ami megkeményedett. (…) Innen származik annyi hiány, melyet a kegyelem hatékonyságában megtapasztalunk. Amíg a legnagyobb bűnösök lelkében váratlanul győzelmet arat a kegyelem, gyakran minden hatás nélkül marad az úgynevezett "rendesek’" lelkében”. (Note conjointe sur M. Descartes et la philosophie cartesienne — Párizs,1914.).

Azért van ez így, mert ezek a "rendesek", ezek az evangéliumi értelemben vett felnőttek nem hordoznak semmiféle hiányt, nincsenek sérüléseik, hanem erősek, hatalmasok, önellátók, felnőttek. Az ő minden sérülés nélküli morális bőrtakarójuk hibátlan kéreggé, páncéllá vált — véli Péguy. Ők nem mutatják azt a nyitottságot, melyet valami szörnyű seb okozhat, valami felejthetetlen nyomorúság, valamilyen legyőzhetetlen szomorúság, valami örökké kinyíló seb, valami halálos nyugtalanság, valami rejtett keserűség, valami folyton álcázott belső romhalmaz, valamilyen be nem gyógyuló seb. Ezért ők nem nyitottak a kegyelemre, ami lényegét tekintve bűn. Mivel nem sebzettek, ezért nem is alkalmasak már a megsebesítésre. Mivel semmi sem hiányzik nekik, ezért nem is kapnak semmit. Nem kaphatják meg, azt ami a ,,minden”. Maga az Isten szeretete sem gyógyítja azt, akinek nincsenek sebei. Mivel a földön feküdt az ember, a Samaritánus felemelhette őt. (…) Tehát, aki nem esett el — írja később Péguy — soha nem kel fel, akit pedig nem döntött el a veríték, azt soha nem fogják megtörölgetni. Az úgynevezett rendesek, ,,felnőttek” nem befogadói a kegyelemnek.

Lehet, hogy a te életedben is van valamilyen szörnyű, be nem hegedő seb, lehet az valamilyen legyőzhetetlen szomorúság, vagy halálos belső nyugtalanság, valamilyen rejtett keserűség, vagy valaminek a felbomlása. Te ekkor úgy látod, hogy mindennek vége, pedig épp ellenkezőleg. Mindennek a kegyelem csatornájává kell válnia számodra. Istennek meg kell engednie ezeket a sebeket, ezeket a nehéz perceket, hogy gyengének érezd magad, és így nyitottá válj a kegyelemre. Ha valami nagyon fájdalmasan érint, gondolj arra, hogy ez áldott fájdalom, mely ,,felnőttséged” és ,,rendes voltod” páncélján rést vág a kegyelem számára. Ez mind lehetőség számodra hited elmélyítésére. Gyengeséged következménye lesz, hogy a hit által Isten ereje beléd költözhet. Istennek, mikor feléd közeledik, gyengévé kell tennie téged, hogy szükséged legyen Rá, hogy Benne keress támaszt a hit által, egyre inkább bízva Benne. Le kell alacsonyítania, mert te túl nagy vagy, és a sebzettség lealacsonyít. Ezért minden sebzettség lehetőséget nyújt neked, hogy egyre inkább evangéliumi gyermek váljon belőled. Gyakran nagyon sok sebzettségre van szüksége az embernek ahhoz, hogy gyermekké váljon és a ,,kis útra” lépjen.

>> IV/2 – Isten erejének szüksége van az ember gyengeségére

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6. Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05 HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

Válaszolj Válasz elvetése

Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005