Tadeusz Dajczer: A hit fénye a harmadik évezred küszöbén. - Tartalomjegyzék
<< előző rész: A megtérés szentsége
A megtérés szentségének egyik patrónusa Zakeus. Amikor erre a csodálatos figurára emlékezünk, eszünkbe jut, mint az ő ellentéte, a gazdag ifjú alakja. A gazdag ifjúnak, aki nagyon ,,rendes” volt, valószínűleg problémát jelentett eljutni a megbánásra. Hiszen a Tízparancsolat mindegyikét megtartotta — mit kellene bánnia? Jézus pedig azt mondja, hogy az ilyen embernek nagyon nehéz lesz bejutni a mennyek országába. A gazdag ifjú nem látta meg a benne lévő legnagyobb rosszat, hogy mennyire kötődött a gazdagságához és a saját hivatalához, hogy nem választotta mindenek felett Istent. Úgy hitte, ha betartja a Tízparancsolatot, akkor az Istennel való kapcsolata rendezett. Nem ismerjük későbbi sorsát, de Jézus fájdalma távozása után jelzi, hogy a gazdag ifjú lelki állapota ugyancsak rossz volt.
Emellett a ,,rendes” ifjú mellett az Evangélium egy extrém esetet, egy gazembert, egy latort is bemutat nekünk; Zakeust. Használhatunk vele kapcsolatban ilyen erős kifejezéseket, hiszen Zakeus a vámosok vezére, vagyis kollaboráns és tolvaj volt. Valóban sajnálatraméltó alak önmaga és mások szemében egyaránt. Amikor ez a nagy bűnös találkozott Jézus irgalmas tekintetével, valami megmozdult benne, és ez kifejeződött az ő nem mindennapi reakciójában: ,,…Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.” (Lk 19,8) Ki az közülünk, aki vagyona felét képes lenne odaadni a szegényeknek, és akit megkárosított, azt négyszeresen kárpótolná? Annak a bűnbánó, vétkes embernek az őrült nagylelkűségét látjuk itt, aki felfedezte, hogy szeretik őt. Zakeus valóban eszeveszetten csodálkozott és örült. Jézus a ,,rendes” ifjút buzdította, hogy adja oda minden gazdagságát, Zakeusnak pedig semmit sem szólt, ő magától tette ezt anélkül, hogy buzdították volna. Tehát van egy ,,rendes” emberünk, akire ,,Jézus rátekintett, megkedvelte őt” (Mk 10,21), de ő a szerető tekintetre nem válaszolt, és szomorúan távozott. S van egy rablóvezérünk, aki pedig Isten szeretetére oly érzékenynek bizonyult.
Számos templomban megtalálhatók fali díszként azok az oldalsó kandeláberek, melyeket Zakeusról neveztek el ,,Zakeuská”-nak. Nagyon mély ezeknek a szimbolikus jelentése. Arra a rendkívüli eseményre kell emlékeztetniük, amikor Jézus ahelyett, hogy valami rendes embernél, például a gazdag ifjúnál étkezett volna, Zakeusnak mondta: ,,Zakeus! Jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.” (Lk 19,5).
Vendégségbe menni valakihez abban az időben annyit jelentett, hogy azzal az illetővel, az ember bizonyos lelki egységre lép. Nem azt jelentette, hogy egyszerűen elmennek egy ebédre, vagy vendégségbe, s hogy ott valamit elfogyasztanak, hanem hogy két ember között rendkívül intim kapcsolat jön létre. Jézus kiválasztotta Zakeust, hogy személyes kapcsolatba kerüljön vele — épp vele. Jézus, amikor elment Jerikó egyik legnagyobb tolvajához, puszta jelenlétével felszentelte a házat. Zakeus háza szentéllyé, szanktuáriummá vált. Néha lehet, hogy kedvünk lenne Jézusnak odamondani: Jézus, milyen pocsék ízlésed van Neked, ha egy tolvaj házát és szívét választod szanktuáriumoddá! De ilyen az Isten — megszállott az ember iránti szeretetében. Jézus azért ment el Zakeushoz, hogy elvigye az üdvösséget az ő házának. Házának, ez annyit jelent, hogy magának Zakeusnak, családjának és mindazoknak, akik hozzá elmentek, s az asztalához ültek, tehát a hozzá hasonló vámosoknak és bűnösöknek. Jézus azért ment Zakeus házába, hogy egységet alkosson velük, hogy elfogadja őket, az általa felszentelt templomban. Zakeus szíve Isten szanktuáriumává vált, mert az ő szíve valóban bűnbánó szív volt. Valóban, Jézus csak az igazán bűnbánó szívet tudja az Ő
szentélyévé tenni.
A bűnbocsánat szentségének patrónusa volt a jobb lator is. Az ő ,,gyónása” a keresztfán történt, ott ismeri el a bűnét, amikor azt mondja: ,,Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését vesszük…” (Lk 23,41) Titok marad elôttünk, mi történt akkor az ő lelkében. A kegyelem nem mindennapi csodájára, egyedül a végeredményből következtethetünk. Ebben az emberben igen nagy lehetett a bűnbánat, egész biztosan a legelvetemültebbnek érezte magát, hiszen bűnöző volt, környezete nem tisztelhette, nem volt senki sem jó véleménnyel róla. A keresztrefeszítés ugyanis azt is jelentette, hogy az elítéltet megfosztották minden jogától. A lator mindenki szemeláttára kínhalállal halt meg és ő ezt elfogadta. Azzal az állításával, hogy "mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését vesszük”, mintegy azt hangsúlyozta; "igen, mindez nekem jár, rászolgáltam erre." Ekkor valóban bűnössége mélységeibe kellett leereszkednie és a bűnbánat legmélyére kellett leszállnia. Egész biztos, hogy ez a bűnbánó magatartása és mély alázata tette képessé a szívét Isten ajándékának, a hitnek befogadására. Hiszen mekkora hitének kellett lennie ahhoz, hogy a mellette haldokló, összevert, leköpdösött és még folyton kigúnyolt Jézusban felismerje a Királyt. — "Jézus, emlékezzél meg rólam, mikor eljössz országodba.” (Lk 23,42)
A mi megtérésünk azért annyira nehéz, mert a szívünkben túl kevés a bűnbánat, s ha kevés a bűnbánatunk, akkor lapos a hitünk is.
>> következő rész: A radikalizmusra vezető megtérés
| Nyomtatás 
