Rafael Arnáiz Barón /szerzetesi nevén Mária Rafael testvér/ 1911. április 9-én született Burgos-ban, Észak-közép-Spanyolországban. Egy rendezett, mélyen keresztény és katolikus családban ő volt az első a négy fiú között. Iskoláit a jezsuita atyáknál végezte. Már serdülőkorában világossá vált, hogy Rafaelnek különleges emberi, szellemi, művészeti és értelmi adottságai vannak. Ezek a tulajdonságok rendkívül kiegyensúlyozottak voltak jelen benne, és ő nyitott, pozitív, vidám hozzáállással közelítette meg a világban a személyeket és a dolgokat, mindig kicsattanó jókedv, tisztelet és alázat jellemezte.
.
A Krisztus iránti mélyebb elkötelezettsége 1930-ben kezdődött, rögtön azután, hogy leérettségizett. Érettségijére azt kapta ajándékba, hogy a nyári szünetet Leopoldo bácsinál, és María nagynénjénél, a Maqueda-i hercegnél és a hercegnőnél tölthette, az Avila közelében lévő rezidenciájukon. Itt kezdődött el a gyümölcsöző lelki barátság az unokaöccs és a nagybácsi és nagynéni között. Az ő bátorításukra lépett Rafael először kapcsolatba a San Isidoro de Dueñas trappista kolostorral. 1930 szeptembere volt. Mély benyomást tett rá a kolostor csendes szépsége és magávalragadta a Kompletóriumon énekelt Salve Regina gyönyörű dallama. Három évvel később, miután végzett építészeti tanulmányaival, belépett, és jelölt-, majd novícius lett, és megerősödött a meggyőződése, hogy ez az ő igazi hivatása. Semmit nem vitt magával, csak a "szívét, mely telve volt örömmel és Isten szeretetével."
.jpg)
Ettől a pillanattól kezdve, Rafael lelke "hatalmas sebességre kapcsol", mert már csak négy évig fog élni. A cukorbetegség egy igen agressziv típusa támadja meg a szervezetét, ami 4 hónappal azután derült ki, hogy belépett a rendbe. A szomorú, zavart újonc kénytelen pihenőidőre hazamenni néhány hónapra, majd visszatérni a kolostorba, és ezt az utazást még három egymást követő alkalommal megismétli 1935 és 1937 között, míg ki nem tör a spanyol polgárháború. Rafaelt ekkor behívják a Nemzeti Hadseregbe, de aktív szolgálatra alkalmatlannak minősítették. Utoljára megy vissza a kolostorba, ahol igen marginális pozícióba kerül, elfoglalja az utolsó helyet a közösségben, de az Isteni Gondviselés arra használja fel ezt, hogy megmutassa Rafael hatalmas hivatásbeli elkötelezettségét és azt a nagylelkűséget, mellyel odaajándékozta önmagát. 27 éves korában, 1938. április 26-án hunyt el, a kolostor gyengélkedőjében.
Annak ellenére, hogy csak igen rövidtávon szerezhetett szerzetesi tapasztalatokat, mégis meglepően tiszta és intenzív módon testesítette meg Rafael a ciszterci kegyelmet. A mindentől elszakadás misztériumát. Hagyja, hogy Isten vezesse az elejétől a végéig, számos zavaró ellentmondás és zűrzavar - betegség, háború, a fogadalom kimondásának képtelensége, abnormális rendi viszonyok - ellenére, míg végül teljesen lemond saját magáról, a saját akaratáról, jó, mégis korlátozott emberi ideáiról. A megaláztatás rövid élete állandó társa, míglen el nem kezdi élni a fogadalmak igazi életét, ami már a halál túloldalán található. Rafael az ő Istenét, Krisztusát, nem elmélkedések során ismeri fel, hanem Társaként - az abszolút Szeretet transzcendentálisan megélt tapasztalatából. Egyetlen vágya az volt, hogy a szeretetért éljen: Jézus szeretetéért, Mária szeretetéért, a Kereszt szeretetéért, és Trappista Rend szeretetéért. Személyes lelkiségének ez a kiemelkedő jellemzője. Ő "egy őrült trappista, akit megőrjített Isten szeretete… Egyedül Isten!"
Az Egyház az ifjúság példaképéül állította Rafael-t, amikor 1992-ben II János Pál pápa boldoggá, majd 2009-ben XVI.Benedek pápa szentté avatta.
.jpg)
| Nyomtatás 
