Register
A password will be e-mailed to you.

<< II. rész_ Hit és hűség a pap életében

Láttuk, hogy a papság indentitáskrízisében (önazonosság-válságában) alapvető egyháztani, sőt krisztológiai kérdések merülnek fel. A XX. század második felében sok teológiai vitára került sor, részben a II. vatikáni zsinat tanítása (LG 10 stb.) folytatásaként, valamint a papi szolgálattal foglalkozó 1991-es püspöki szinódus előkészítésekor és annak eredménye megvitatásakor.

G. Martelet nyomán megemlítek néhány katolikus teológust, akik többé-kevésbé kétségbe vonták a hagyományos (tridentinumi) tanítást: Hans Küng kritikus exegézise és a papi szolgálat apostoliságának kétségbe vonása, Edward Schillebeekx O.P. és P. Grelot francia exegéta vitája a szolgálati és az általános papság kapcsolatáról (vö. ismertetésemet a Mérlegben, 1990/3, 292), de ide tartozik Drewermann és Bulányi György is. Martelet monográfiájában ismerteti és megvitatja az újabb nézeteket. Anélkül hogy most sorra venném az említett szerzőket (Drewermann felfogását már ismertettem és bíráltam), röviden összefoglalom a katolikus tanítást a II. vatikáni zsinat (Lumen gentium, Presbiterorum ordinis) alapján. (A Katolikus Egyház Katekizmusa az 1536–1600. pontokban foglalkozik az egyházirend szentségével.)

Az egyházi tanítás hangsúlyozza a papság apostoliságát, szemben pl. Küng nézetével, aki ezt vitatja, minthogy nem tekinti mérvadónak a Pálnak tulajdonított pasztorális leveleket (ezek páli szerzőségét tagadja). A bibliai alap elvitatásán túl egyesek (a teljes szekularizáció szellemében) a demokratikus és szociológiai szemlélettel szétválasztják az Egyház két arcát (vö. LG 8): Krisztus misztikus Testét és a látható, intézményes oldalt. Egyesek azt hangoztatják, hogy a presbiteri intézmény nem más, mint „eszköz egy transzcendens cél megvalósítására”. Ez a cél megjelenik, mihelyt megkülönböztetjük egyrészt az Evangéliumot hordozó történelmi irányt, másrészt a köréje csoportosuló keresztények társadalmi és közösségi létét. Csakis a második szempont szerint beszélhetünk tulajdonképpeni egyházról, a szó társadalmi-jogi jelentésében.

Martelet szerint, aki Grelot exegézisére támaszkodik, ez a dualista szemlélet idegen az Újszövetségtől. Ha az egyház természete kettőzött is (a megtestesülés analógiájára, LG 8), nem lehet szétválasztani az egyház látható és misztikus „arcát”, „természetét”. Kettős a papi szolgálat is. Az egyik történeti, igeszolgálat, amely a kinyilatkoztatott szóhoz kötött, a másik a közösséghez kapcsolódik. A kritikus vélemények szerint az a krisztusi ígéret, hogy az egyháznak sohasem hiányoznak az apostolai, csak az elsőre vonatkozik, míg a második a közösségtől függ, amely magának támaszt szolgákat.

Ez a második fajta szolgálat nem tartozik az apostoli folytonossághoz, amire Krisztus ígérete vonatkozik, hanem a közösség „autonóm adminisztrációja” joghatóságát illeti. Másképpen kifejezve: a közösség szolgálata nem az egyházirend (ordo, felszentelés, „szolgálati papság”), hanem a közösség választása, delegálása révén történik. Ez a „horizontális” szemlélet egyben megkérdőjelezi a bűnbocsánat (kiengesztelődés) szentsége és az Eucharisztia krisztusi alapítását is, minthogy a szolgálati papság szerepét kizárólag a közösség szolgálatára fokozza le. Látjuk, hogy visszatértünk a reformáció korához: az ökumenikus párbeszéd egyik neuralgikus pontjánál vagyunk.

A katolikus teológia szerint az Egyházban, mint Krisztus testében nem lehet szétválasztani, elszigetelten szemlélni a közösségi szolgálatot Krisztusnak, mint Főnek a szerepétől, amelyet a Krisztus személyét képviselő pap biztosít a felszenteléssel kapott „rendelés” (ordo), a Szentlélektől kapott lelki hatalom erejében. A pap az Egyház megbízásából a Krisztustól kapott lelki hatalommal, tekintéllyel, az egyházirend szentségének erejében in persona Christi Capitis (Krisztus, a Fő személyében) cselekszik, amikor a szentségeket kiszolgáltatja (vö. LG 10; 28; SC 33; CD 11, PO 6.). Schillebeeckx, aki maga is kritikus, Küng ellenében leszögezi: Az Újszövetség alapján nehezen lehetne azt állítani, hogy a páli közösségek vezetők nélkül voltak. Sőt, a papi szolgálat szerepe éppen az, hogy megőrizze a közösségek apostoliságát, hiszen e közösségek „Isten, ill. Jézus egyházai”. Viszont Martelet szerint vitatható Schillebeeckxnek az az állítása, hogy az apostoli közösségek (nem felszentelt) vezetői, rendkívüli esetekben elnökölhetnek az Eucharisztia ünneplésénél. Természetesen a vitapartnerek nemcsak a Szentírásra és teológiai megfontolásra, hanem történelmi példákra (a tradícióra) is hivatkoznak. Martelet háromkötetes monográfiája végigveszi a papság teológiájának homogén fejlődését a vértanúk egyházától (apostoli atyák, Didaché, Didaszkalia) a II. vatikáni zsinatig. A III. század elején a liturgia már tanúsítja a felszentelt papságot a Római Hippolütosznak tulajdonított Traditio Apostolicá-ban (II, 175–177). Martelet következtetése (II 219–223): Római Hippolütosz idejére az egyház világosan papi közösségnek vallja magát, nemcsak tagjaiban, hanem az apostoloktól örökölt szolgálatban is. Ez a tudat világosan megjelent a liturgiában. A következő századok során a Szentlélek őrködött, hogy érintetlenül megmaradjon ez az egyházi struktúra.

A II. vatikáni zsinat szerint a papi szolgálat teljesen Krisztus küldetésétől és papságától függ, és ezért teljesen az egyház és a világ szolgálatára van (vö. LG 10). Ez a szemlélet hiányzott a trentói zsinat tanításából. Az ökumenikus mozgalom készítette elő ezt a korszerűsödést, illetve a zsinat utáni teológiai párbeszéd a katolikus és más keresztények között jobban kifejtette az egyező és eltérő pontokat. A jelenlegi helyzetben a szolgálatokra vonatkozó ökumenikus párbeszéd sarkpontja, alapkérdése a következő (Martelet III, 213): „Vajon apostoli szolgálat, a szó szoros értelmében, vagyis az apostoloktól örökölt szolgálat, amelyben a felszentelt püspökség és presbitérium folytonossága lényeges szerepet játszik, integráns részét alkotja-e Krisztus misztériumának? Ha igen, addig kell-e tartania, amíg Krisztus maga ’tart’, és az egyházban az Úr helyettesíthetetlen eredetiségét kell-e képviselnie? Vagy ellenkezőleg: a püspökök és a papok (presbiterek) felszentelt szolgálata, az apostoloktól kapott formájában, csupán Jézus uralmának csak egy módozata a többi között?

Röviden: vajon e szolgálat különleges címen hozzá van-e kötve vagy sem Krisztus önazonosságához, ahhoz az identitáshoz, amelyet Krisztus meg akar őrizni az idők végezetéig.” E lényeges kérdésekhez viszonyítva minden egyéb a papságra vonatkozó kérdés másodlagos, hangsúlyozza Martelet. Így az alkalmazkodás a modern világhoz, a papi funkciók jobb elosztása, cölibátus, nők pappá szentelése, „demokrácia” az egyházban. Ha a Szentírás és a Tradíció, valamint az egyetemes zsinatok alapján a Tanítóhivatal igazolta a felszentelt papság apostoliságát, minden más kérdést szabadon és derűsen lehet vitatni.

>> IV. rész (Befejezés) – A papi lelkiség

* * *

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Etikus Adománygyűjtő Szervezet Logó
Evangelizálunk az online térben (Metropolita), evangelizálunk az utcán (Győztes Bárány Közösség), és mélyszegénységben élő családok között, akiket élelmiszerrel, tüzelővel és taníttatással segítünk (Nyitott Ajtók Misszió), valamint egyengetjük állami gondozott gyerekek sorsát (Legyél Nevelőszülő!).
Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

Válaszolj

Az e-mail címed nem publikáljuk.