A keresztény ember feladata, a tökéletességre való törekvés.
A tökéletesség, vagyis az életszentség, mélyen belénk táplált vágy, ami nem más, mint a Szentlélek segítségével tökéletesedő szeretet. Hogy elérhessük ezt a szeretetet, Jézus ránk hagyta tanítását, az Egyház által a szentségeket, és azokat a tanácsokat, amellyel utat mutat, hogyan éljünk tökéletesebben.
Figyelni kell a Szentlélek sugallataira, hogy az Egyház irányításával, nagylelkűen együttműködjünk vele. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a tökéletességünk nem csak egyéni ügy, hanem az Egyház, vagyis a közösség ügye is, amely Krisztus misztikus teste. Mivel közösségben élünk, ez megkövetel bizonyos szabályokat, vagyis rendet. Akik elfogadják ezeket a szabályokat, azok nagylelkűen fel fogják áldozni magukat Krisztusban.
Az életszentséghez hozzátartozik, a lelki életben való előrehaladás, amelyek magányos és benső élményekre épülnek, és a lélek legmélyén születnek. Ezeket nagyon nehéz szavakkal kifejezni, és nem igen lehet közölni bárki mással, csak a cselekedetekben mutatkozik meg. Ezek a lélek legmélyén létrejövő élmények a legmaradandóbbak, és ezek formálják legjobban az istenkapcsolatunkat. Ezeket az élményeket sokszor az ember sem tudja felfogni, csak Isten ismeri, és észrevétlenül alakítják át az embert.
A keresztények életszentsége nem csupán erkölcsi tökéletesség, hanem egyesülés Istennel, Krisztusban.
„Én vagyok az igazi szőlőtő, és Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt lemetsz, mely nem hoz bennem gyümölcsöt, a gyümölcstermőt pedig megtisztítja, hogy több fürtöt teremjen” (Jn. 15,1-2).
Az életszentséget tehát nem csupán az erények gyakorlásával érhetjük el. Ehhez az Istennel való egyesülésre is szükség van Krisztusban, amelyre a Szentlélek vonz bennünket. Minden erőnkkel arra kell koncentrálnunk, hogy eltávolítsuk életünkből az akadályokat, az engedetlenséget, az önzést, és minden
ragaszkodást, ami ellenkezik Isten szeretetével. Isten Krisztus által közli a világgal szentségét, ezért a keresztény embernek nem lehet más válasza, mint hogy törekszik az életszentségre.
Az ember azért válhat szentté, mert Krisztus szent benne, mert az ő ereje tesz képessé arra, hogy szentté váljunk. „Általa van nektek életetek Krisztus Jézusban, aki Istentől bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett” (1kor. 1,30).
Ehhez azonban szükséges a mi beleegyezésünk, hogy együttműködjem a kegyelemmel. A keresztény ember reménysége tehát Krisztus, és egész élete Őrá irányul.
Isten saját hasonlatosságára teremtette az embert, ezért elevenen jelen van lelkünkben.
Ez a jelenlét, a gyökere az igazi szeretnek, és az erényeknek. Ez vezet el az örök életre, amit akaratunk ellenére senki sem vehet el tőlünk.
Az örökélet felé vezető úton segítenek minket a szentségek. A szentségek Isten kegyelmének és szeretetének jelei lelkünkben. Ennek vannak külső jelei, amikor kiszolgáltatják azokat számunkra. Ezek azért fontosak számunkra, mert szívünket és elménket Isten felé fordítják, és arra ösztönöznek, hogy válaszoljunk az Ő működésére.
Isten ugyan a látható jelek nélkül is megadhatná a kegyelmet, de így sokaknál kisebb hatást tudna kiváltani, kevésbé tudnák befogadni és viszonozni szeretetét.
„Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek, azoknak, akik benne hisznek, akik nem a vérnek vagy a testnek kívánságából, s nem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek” (Jn. 1,12-13).
Azonban a szentségek csak akkor közvetítenek kegyelmet, ha kellően felkészülve vesszük azokat, és nem lesz gyümölcse ott, ahol nincs szeretet. Ezért nekünk Krisztust kell követnünk, mert ő mutatta meg számunkra, hogy mi az igazi szeret, amikor vállalta, hogy engesztelő áldozat lesz bűneinkért. Ezt a
mindent elsöprő szeretet kell minél jobban megismernünk, és követnünk.
De honnan tudjuk meg, hogy megismertük Őt? „Abból tudjuk meg, hogy megismertük, hogy megtartjuk
parancsait. Aki azt mondja: „Ismerem”, de parancsait nem tartja meg, az hazudik és nincs meg benne az igazság. Aki viszont tanítását megtartja, abban az Isten szeretete valóban tökéletes. Innen tudjuk meg, hogy benne vagyunk. Aki azt állítja, hogy benne van, annak úgy is kell élnie, ahogyan ő élt” (1Jn. 2,3-6).
A keresztény életszentség nem más, mint az élő Isten szeretete, vagyis Jézus Krisztusnak, Isten megtestesült Igéjének a szeretete, aki megszabadított bennünket bűneinktől.
Az erények gyakorlása pedig nem más, mint felelet Jézus emberi szívének kívánságára, amelyet isteni szeretet tölt el irántunk.
Ő azért halt meg, hogy az ő szeretetében egyesülhessünk. Arra kell törekednünk, hogy szívünket a Szentlélek jelenléte töltse be, mert ő gyújtja fel szeretetünket a jó iránt. Ez a Szentlélek vezet minket felfoghatatlanul, annak arányában, amennyire egyesülni tudunk vele a szeretetben. Ezért a legfontosabb feladatunk, hogy nagylelkűen és hűségesen kitartsunk az ő akaratában.
Ha a lélek útját akarjuk követni, az alázat és a szeretet útját kell járnunk. A lélek segítségével meg kell látni magunkat úgy, ahogy vagyunk, a kicsiségünket és elesettségünket. Mindezt meg kell szeretnünk, és el kell
fogadnunk.
Hiszen Jézus is így szeret, ezzel a valósággal, amiben élünk, amilyenek vagyunk. Ő ezt a gyenge emberi létet vette magára, hogy megváltásával átalakítsa és megszentelje.
Ezért bízni kell Krisztus kegyelmében, és türelemmel viseljük el azt a tényt, hogy a rossz bennünk van. De a a Szentlélek irányítását elfogadjuk, ellenállhatunk a testnek, és ki tudunk tartani jó vágyainkban. Krisztus megtestesülésével, kereszthalálával, és feltámadásával megmutatta nekünk az utat, ami az életszentségre vezet, ez pedig nem más, mint a szeretet, ami embertársai szolgálatával, Isten dicsőségét szolgálja.
fr. Béla
kármelita
| Nyomtatás 
