„Olyan helyre megyek, ahová egész életemen keresztül készültem”

Gáspár Laci: "Nem biztos, hogy valaki hisz Istenben, azért mert vallásos."

Laci, te vallásos vagy?

– Azt a szót, annyira nem szoktam használni, hogy vallásos vagyok, inkább azt, hogy hiszek Istenben. Nem biztos, hogy valaki hisz Istenben, azért mert vallásos. Van olyan, hogy megkeresztelik őt kiskorában, abban nő fel, hogy vallásos, úgy van nevelve, hogy eljárnak a templomba, hittanra, bérmálkozott, de attól még nem biztos, hogy hisz Istenben. Ezt én a saját tapasztalatomból is el tudom mondani. Akit nem ismersz, abban hogy hiszel?

Találkoztam egy Erővel…

Tizenhárom vagy tizennégy éves lehettem, amikor találkoztam azzal az Erővel, ami Isten. Ez nem hirtelen jött, hanem szépen eljutottam odáig, hogy most már vagy kinyitom a szívem kapuját, és befogadom az Urat -, vagy pedig továbbra is ellenállok, hogy ez még mindig nem igaz. Hála Istennek nem ez történt.

Nagyon-nagyon szerettem diszkóba járni. Bele voltam őrülve a bulikba meg a diszkóba, nagyon szerettem táncolni. Annyira végem volt a diszkóért, hogy ha a barátaim elmentek és engem nem vittek, olyan letargiába estem otthon, hogy azt el nem tudom mondani. Egyszer a diszkóban történt , hogy táncoltam – mellettem brékeltek -, és valahogy összeakadt a lábunk, és kifordult a térdem. Másnaptól már nem tudtam járni, úgy bedagadt, hogy minden második nap kellett vinni, lecsapolni a gennyes vért belőle. Begipszelték, sínbe tették, és két hónap múlva azt mondták az orvosok, hogy meg kell műteni.

Mielőtt azt mondták, hogy meg kell műteni, én már nagyon sokat imádkoztam otthon. Kértem Istent. Nem tudtam igazából, hogy hova imádkozzak, meg, hogy kihez, de imádkoztam, hogy valahogy Isten, ha van, akkor hallgasson meg, mert szükségem van rá. Nem akartam, hogy megműtsenek. Nem akartam, hogy a lábammal mindig gond legyen. Valahogy nem akartam ezt elhinni. Pont, amikor otthon feküdtem így, akkor este leadták a Jézus életét a Máté evangéliumából. A film végén volt egy ima, soha nem felejtem el. Úgy volt az ima, hogy: "Uram Jézus, szükségem van rád, köszönöm, hogy meghaltál értem a kereszten. Most kinyitom életem kapuját, és befogadlak, mint Uramat, mint megváltómat. Te tégy azzá, amiről te akarod, hogy legyek…" Szóval egy megtérő ima. Ott, akkor befogadtam a szívembe Jézust, és hittem benne, hogy tényleg ő az Isten fia és hogy ő a gyógyító.

Amikor elvittek az orvoshoz, azt mondta nekem, hogy meg kell műteni, és utána egy gépet tesznek rá, amivel tudom állítani, hogy mennyire hajoljon a térdem, és csak annak a segítségével fogok tudni rendesen járni. Erre én azt mondtam az orvosnak: "Én az Úrban hiszek, az Úr engem meggyógyít. Én Istent kértem, és ő megadja a gyermekeinek azt, amit ők kérnek." Szóval ennyire hittem benne, de igazából kétségbeesetten hittem. Mondta az orvos: "Fiam, ne beszéljen zöldeket, meg kell műteni!" De mondom: "Hadd menjek gyógytornára!" A doki ezt felelte: "Először meg kell műteni, és majd utána megyünk gyógytornára." "De nem, én most akarok menni", és látta az orvos, hogy mennyire elszánt vagyok, úgyhogy azt mondta, hogy: Jó, kapsz két hetet, de ha nem gyógyul a lábad, akkor ígérd meg, hogy megműtjük. Jó, mondom, ok.

Én hittem, hogy meg fogok gyógyulni. Isten meggyógyít, Jézus meggyógyít. Az az igazság, hogy két hét múlva – annyira nagy akaratom volt, meg annyira nagyon hittem, meg annyit imádkoztam -, hogy a szobabiciklit a gyógytornán már tudtam tekerni. Amikor visszamentem az orvoshoz, nem akarta elhinni, hogy már bírok sántikálva járni. Sőt még felfektetett, és mondta: "De ez neked mindig ki fog fordulni, ez nem létezik." És nyomogatta a térdemet, hogy majd ki fog fordulni. De nem fordult ki. Onnantól kezdve, hála Istennek, nagyon sok év eltelt, nem volt gond a térdemmel.

„Igazából a legeslegnagyobb élmény szerintem az embernek a Földön az érzés, amikor megérzi – van olyan pillanat -, hogy Isten itt van, és amit most akarok csinálni, azt nem azért csinálom, mert én akarom – hanem Isten akarja, hogy csináljam, és már előre tudom, hogy az áldott lesz -. Amikor az ember megtalálja az utat, amin járnia kell. Nem mindig könnyű, sőt, nagyon sokszor nehéz. Mégis, ha mi emberek nem gátoljuk, amit Isten akar, hanem engedjük, hogy minket használjon fel, az a legjobb érzés."

Benkóczy Zoltán: „Olyan helyre megyek, ahová egész életemen keresztül készültem"

"Kétféle megtérés van szerintem. Van, amikor az ember hitetlen és hívővé válik. Valami hat rá, és akkor elkezd hinni. A teljes megtérés az, mikor az ember teljesen Istennek szenteli magát, és úgy is viselkedik, úgy is él. A hitnek az alapja szerintem az, hogy valami szándéka van az Istennek velünk. Nem könnyű dolog. Éjszakánként sokszor beszélek Istenhez, és kérem őt, hogy adjon nekem jelet, adja meg nekem azt, hogy higgyek.

Édesanyám, amikor beteg volt – a halálos ágyán mosolygott, mi pedig körülötte sírtunk -, azt mondta: "Ne sírjatok, én most olyan helyre megyek, ahová egész életemen keresztül készültem." Ez rám nagy hatással volt.

Nagy hatással volt a sógornőm megtérése is rám, aki nagy istentagadó volt és megtért. Egyszerűen megtért. Amikor a halálos ágyán feküdt – neki is csúnya betegsége volt -, akkor szépnek láttam őt. Fogta a rózsafűzérét, és azt kérdezte: "Ugye engem szeret a Jézuska?" Igen Panka, téged nagyon szeret a Jézuska. A fél oldala már el volt sebesedve, és én mégis egy szép embert láttam benne. Jézus Krisztus arcát láttam benne, és ez is nagy hatással volt rám.

Természetesen mindennek az alapja a szeretet. Mennyivel jobb az emberekkel jót tenni, vagy jól viselkedni, szeretni egy embert, mint gyűlölködni. Velem is előfordul, hogy hirtelen felkapom a vizet, de utána az emberben eltölti egy szégyenérzés.”